potus & co

Két politikai jellegű filmnek is közeleg a bemutatója. Egyik sem ígérkezik dokumentarista mérföldkőnek, de ettől még fontosak lehetnek, ha másért nem, a viták miatt, amelyeket generálnak.

Az elsőt az HBO mutatja be szombaton (mármint az Egyesült Államokban), és a címe Game Change. Az azonos című könyv alapján készült, amely a 2008-as kampány színfalak mögötti történéseit mutatta be. Üzletileg sikeres könyv volt, de engem elriasztott az elolvasásától az, hogy a szerzők egyes kritikák szerint elég nagyvonalúan bántak a tényekkel, így a leírtak nem feltétlenül a valóságot tükrözik. Az HBO által legyártott film a kampány legellentmondásosabb figurája, Sarah Palin körül forog, és a trailer alapján a figura megfelel majd annak a képnek (buta és hisztis), amely a 2008-as kampányban kialakult róla. Palin és egyes republikánusok már tiltakoztak a film ellen, amivel persze még tovább növelik az érdeklődést iránta. Minden kérdőjel ellenére én is azt mondom, érdemes lehet rászánni azt a másfél órát, profi filmesek készítették, és kiváló színészek szerepelnek benne.

A másik film sem feltétlenül a távolságtartó kritikai attitűd miatt érdemel majd figyelmet. Ez ugyanis Barack Obama kampánystábjának megrendelésére készült, és Obama elnökségét mutatja be. Nem túl váratlan módon olyan kép rajzolódik ki, hogy az elnök ugyan hatalmas kihívásokkal szembesült, de végül csapatának segítségével sikerült úrrá lenni ezeken. Itt is profi filmesek állnak a háttérben, a filmet az a David Guggenheim rendezte, aki Oscar-díjat nyert az Al Gore szereplésével készült Kényelmetlen igazság. Az előzetes alapján nagyon profi kampányfilmre számíthatunk (a narrátor például nem más, mint Tom Hanks), és pusztán már az is zseniális, amikor Rahm Emanuel lendületesen számolva lóbálja az ujjait, köztük azt, amelyik félig hiányzik. Az egykori kabinetfőnökről régóta járja az a legenda, hogy külön élvezte, hogy ilyen bizarr módon mutathat be másoknak, és most egy ehhez közeli látványban van részünk.

A legenda szerint amikor Lyndon Johnson elnök 1964-ben aláírta a feketék szegregációjának felszámolását célzó polgárjogi törvényt, akkor letette a tollat, majd odaszólt az egyik munkatársának, „számunkra Dél elveszett egy generáció idejére”. Ezzel arra utalt, hogy a polgárjogi reformok ellen tiltakozó fehér szavazók a demokrata pártot fogják büntetni, és átvonulnak a republikánusokhoz.

Johnson még alul is becsülte az időtávot, a déli államokban ugyanis még most is alig tudnak labdába rúgni a demokraták a republikánusokkal szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy az elnökválasztáson nem igazán számítanak komoly tényezőknek ezek az államok, mert úgyis mindenki tudja, miként fognak szavazni. A legutóbbi, 2008-as választáson azonban némileg változott a helyzet, és Obama két olyan államban – Virginia és Észak-Karolina – is nyerni tudott, amelyek stabil republikánus bázisnak számítottak.

Ebben vélhetően szerepe volt annak is, hogy a republikánus jelölt az a John McCain volt, aki kifejezetten gyengén szerepelt a déli államokban az előválasztások során. Akkor ott volt ugyanis Mike Huckabee korábbi arkansas-i kormányzó, aki sorra nyerte az előválasztásokat ezekben az államokban.

Most nincs hasonló potenciális jelölt, a déli szavazatok egyelőre megoszlani látszanak a versenyzők között, amit jól illusztráltak a szuperkedd eredményei. Virginiában nyert Mitt Romney, bár igaz, hogy regisztrációs okok miatt nem szerepelt a szavazólapon sem Newt Gingrich, sem Rick Santorum. Georgia államban győzött Gingrich, de erre számítani lehetett, miután szűkebb hazájáról van szó, amelyet hosszú ideig képviselt a kongresszusban. Tennessee-ben viszont Santorum nyert, méghozzá magabiztos fölénnyel.

Egyelőre nincs tehát egyértelmű kedvence a Délnek, viszont hamarosan tisztulhat a kép, március 13-án tartják ugyanis az előválasztásokat Alabama és Mississippi államokban. Mindkettő fontos terepe lesz a folytatódó küzdelemnek.

A most következő szuperkedd legértékesebb trófeája Ohio állam lesz, ahol ráadásul a felmérések szerint kiegyenlítettek az erőviszonyok Mitt Romney és Rick Santorum között. Ha pusztán a támogatottsági adatokat nézzük, akkor bármelyikük nyerhet, már most lehet azonban biztosan tudni, hogy Santorum veszíteni fog. És ezért nem okolhat senki mást saját magán (illetve kampánystábján) kívül.

Azt egy kicsit bonyolult elmagyarázni, hogy pontosan miért is van ez így, de megpróbálkozom vele. Kezdjük ott, hogy a republikánus jelöltség sorsa hivatalosan az augusztusi floridai pártkonvención fog eldőlni, amikor az ott résztvevő küldöttek megnevezik azt, akit a párt indít a novemberi elnökválasztáson. Ahhoz, hogy valakiből jelölt lehessen, legalább 1144 küldött támogatására van szükség, a most zajló előválasztási küzdelem tétje pedig az, hogy az egymással versengő politikusok közül ki tud maga mögött több küldöttet felsorakoztatni.

Mivel Ohio a nagyobb államok közé tartozik, így itt viszonylag sok - szám szerint 66 - delegáltért folyik a küzdelem, akiknek felosztása egy bonyolult számítási rendszer szerint történik. A 66 küldött többségéről, 48-ról az dönt, hogy milyen eredmény születik a 16 kongresszusi választási körzetben. Minden egyes körzetben 3 küldötti mandátumot lehet elnyerni, és ezek ahhoz a politikushoz kerülnek, aki az adott körzetben a legtöbb szavazatot kapja.

Ha még valaki tudja követni, akkor térjünk rá arra, hol és mit rontott el Santorum. Ahhoz, hogy egy politikus küldötteket állítson maga mögé, jó előre le kell adnia azoknak az embereknek a nevét, akik győzelme esetén az ő delegáltjai lesznek a floridai konvención. Na, ez volt az, ahol Santorum hibázott. Hónapokkal ezelőtt le kellett volna adni a listákat, ő azonban a 16 körzetből háromban egyáltalán nem nyújtott be ilyet, hat másikban pedig csak egy hiányos névsort tudott prezentálni. Tegyük hozzá, nem hosszú listákról van szó, minden egyes körzetben 3 lehetséges küldött nevét - tehát összesen 48-at -, kellett volna leadni.

Mivel három körzetben egyáltalán nincs leadva névsora Santorumnak, így 9 küldötti mandátum eleve kénytelen lemondani. A hiányos listák miatt további 9 küldött eshet ki számára, ami már súlyos vérveszteséget jelenthet egy ilyen kiélezettnek ígérkező versenyben, mint amilyennek a keddi forduló tűnik. És hogy még nagyobb legyen Santorum problémája, mindennek tetejébe épp olyan körzetekben vannak hiányosságai, amelyek egyébként számára kedvezőbb terepnek számítanak.

És ha ezek után még mindig akad valaki, akit érdekelnek a küldöttek elosztásának rejtelmei, akkor azt nem fosztanám meg attól, hogy vajon mi lesz a maradék delegáltaknak a sorsa. 48 dől el tehát a kongresszusi körzetekben, így marad további 18. Ezek többségét, 15-öt, arányosan elosztják azok között, akik az egész államot tekintve legalább 20 százaléknyi szavazatot kaptak. De még ne dőljön hátra senki, erre is van ugyanis egy külön szabály: ha valaki abszolút többségre tesz szert, akkor nincs osztozkodás, mert ez az induló megkapja mind a 15 küldöttet.

Ha ez is eldőlt, akkor még mindig van 3 delegált. Ezek az úgynevezett szuperküldöttek, akik jellemzően a párt helyi vezetőiből kerülnek ki, és nekik nem kell figyelembe venni az előválasztási eredményt, hanem azt támogatnak a jelöltségért versenyző politikusok közül, akit akarnak. Nekik van a legegyszerűbb dolguk, mert nem kell foglalkozniuk ezzel a keszekusza számítási rendszerrel.

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó arról a történetről, amelyre utal a New Yorkernek ez a nagyon frappáns (a kocsiban Mitt Romney-t, a tetőn Rick Santorumot ábrázoló) címlapja, de bemásolom ide is még egyszer.

A Romney-család 1983-ban útnak indult Mitt Romney szüleinek a Huron tó kanadai oldalán fekvő nyaralójához. Egy fehér Chevy kombiban utaztak, amely annyira tele volt pakolva bőröndökkel, hogy nem maradt hely a kutyának, a Seamus nevű ír szetternek. Mitt Romney ezért azt találta ki, hogy az állatot betette egy kutyahordozóba, azt pedig felkötötte a tetőcsomagtartóra.

Romney körültekintő volt, és a hordozónak az előre néző oldalát lefedte, hogy megvédje a kutyát a menetszéltől, de így sem sikerült bonyodalmak nélkül megúszni az utazást. Órákkal az indulás után ugyanis az egyik Romney-fiú felkiáltott: "Apa! Ez durva!" A gyerek annak a látványába borzadt bele, hogy a hátsó szélvédőt egy barna folyadék borította be, amely nyilvánvalóan a tetőn utazó kutyából származott.

A gyerekek ugyan kórusban fújoltak, az apa azonban hidegvérrel megoldotta a helyzetet. Félreállt az autóval egy benzinkúton, egy slaggal leverette a kocsit és letisztította a kutyát, majd folytatták tovább az utazást. Seamus nem kapott új helyet, az út hátralévő részét is a tetőcsomagtartóra kötözött hordozóban töltötte.

“Rosszul választottam meg a szavaimat a helyzetre vonatkozó hasonlatomban” - ehhez hasonló szépen megformált mondatokkal kért bocsánatot Rush Limbaugh rádiós műsorvezető azért, amiért kurvának nevezett egy Sandra Fluke nevű diáklányt, aki kiállt az Obama elnök által szorgalmazott fogamzásgátlási politika mellett. “(...) miközben arra törekedtem, hogy vicces legyek, egy országos vitát kavartam. Őszintén elnézést kérek Ms. Fluke-tól a sértő szavakért” - áll a szombaton kiadott közleményben.

Ritka eset ez, Limbaugh egész tevékenységének az a lényege, hogy provokál és sérteget, és ezekért a megnyilvánulásaiért nem szokott bocsánatot kérni. Most is az történt, hogy a szerdai kurvás megjegyzés után még tovább támadta a diáklányt és azokat, akik vele egyetértenek.

A közleményből nem egyértelmű, hogy néhány nappal később mégis mi vezette a bocsánatkérésre Limbaugh-t, de ebben talán nemcsak a politikai bírálatok (amelyek nemcsak demokrata, hanem az általa támogatott republikánus oldalról is érkeztek) játszottak szerepet, hanem az is, hogy műsorának több állandó hirdetője is bejelentette szerződésbontási szándékát.

Az igazán nagy kérdés persze az, vajon Limbaugh hogyan értékelné a saját viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt egy konzervatív alapítvány a liberális oldalról érkező támadások hatására megváltoztatta egy támogatási döntését, akkor Limbaugh volt az, aki a leghangosabban bírálta ezt a döntést. “Megadták magukat a femináciknak. Ez megdöbbentő!” - harsogta Limbaugh. Vajon mit mondana most saját magáról?