Ez a blog kifejezetten az amerikai politika történéseire koncentrál, és szándékosan kerülök mindenféle áthallást egyéb országok (beleértve Magyarországot) közéleti eseményeivel. Most mégis teszek egy kivételt, miután az utóbbi napokban több helyen láttam, hogy sokan párhuzamot vontak egy hazai politikai válsághelyzet (nevezetesen Schmitt Pál plágiumügye) és az általam az amerikai történelem egyik legizgalmasabb figurájának tartott Richard Nixon lemondása között.

Ez nem meglepő, mivel ő talán máig a legismertebb bukott politikus, de persze, mint minden párhuzam, ez is sántít. És nemcsak abban, hogy Schmitt egyelőre a helyén van, és legutóbbi nyilvános megszólalása szerint nem is akar lemondani.


Nixon lemondó beszéde

Vegyük először a nyilvánvaló különbségeket. Először is míg a magyar államfő egy alapvetően szimbolikus szerepet tölt be (bár persze a fékek és ellensúlyok rendszerében komoly feladat hárul rá), addig az amerikai elnök a saját országában (és az Egyesült Államok sajátos helyzetéből adódóan az egész világban) az egyik legfontosabb hatalmi centrum. Az amerikai elnököt ráadásul közvetlenül (még pontosabban: egy elektori testület közbeiktatásával) választja a nép, míg a magyar államfőt a parlament választja meg.

A párhuzamba állított történések természete között is vannak különbségek. Míg Schmitt Pál esetében egy konkrét ügy - kisdoktori dolgozatának visszásságai - merül fel a lemondás, addig Richard Nixonnál sokkal komplexebb okok álltak a bukás hátterében. Bár úgy maradt meg az emlékezetben, hogy Nixon a Watergate-ügy miatt mondott le, az valójában csak a láncolat első eleme volt.

Ugyan önmagában nagyon kínos volt az, hogy a Watergate-épületben lévő demokrata párti irodába republikánus kötődésű emberek törtek be, ez még nem feltétlenül vezetett volna Nixon lemondásához. Ehhez az kellett, hogy a betörés szálait felfedő újságírók - és a sokszor mögöttük kullogó hatóságok - feltárják azt, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem az része egy jól összehangolt gépezet működésének. Nagyon sötét ügyekre derült fény, de ez még mindig nem feltétlenül okozta volna az elnök bukását, ha nem válnak ismertté részletek arról, hogy miként próbálta ő és környezete eltüntetni a felső körökbe vezető nyomokat. Ahogy a híres mondás tartja: Not the crime but the cover up (Nem a bűn maga lényeg, hanem az eltussolás).

És akkor nézzük a hasonlóságokat. Bár Nixon néha most úgy jelenik meg, mint a felelős államférfi, aki vállalta tetteinek a következményeit, valójában ő is nagyon sokáig próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. A Watergate-ügy 1972 júniusában robbant ki, és ő több mint két évvel később, 1974 augusztusában mondott le. Erre a döntésre is csak az után szánta el magát, miután elfogyott körülötte a levegő, és a törvényhozás megtette az első lépéseket az ellene induló felelősségre vonási eljárásban, az úgynevezett impeachmentben.

Általában jellemző a hasonló botrányok forgatókönyveire (elég csak a legutóbbi német esetekre gondolni), hogy a fordulópont akkor érkezik el, amikor már az adott politikust saját szövetségesei is magára hagyják. Ez történt Nixonnal is, akinek sorsa talán akkor pecsételődött meg igazán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a törvényhozási republikánusok sem védik meg őt az ellene irányuló kongresszusi aktusoktól. 1974. augusztus 8-án jelentette be a távozását, de korábban nagyon sokáig az ártatlanságát hangsúlyozta. Az egyik ilyen nyilatkozatában hangzott el (még 1973 novemberében) a híres “nem vagyok csaló” mondat.

Ahogy a magyar esetben is, Nixonnál is jelentős szerepet játszott a sajtó, amely szívós munkával tárta fel a visszaéléseket és kemény, állhatatos kérdésekkel éveken át napirenden tudta tartani a kezdetben bonyolultsága miatt keveseket érdeklő ügyet. A kormányzati szereplők reakciója sokáig az volt, hogy az újságírókat támadták. Ronald Ziegler fehér házi szóvivő például a sajtótájékoztatóin többször is személyesen támadta az ügy feltárásában élen járó két Washington Post-os újságírót, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint. A teljes képhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy Ziegler végül  nyilvánosan bocsánatot kért a két riportertől. Meglátjuk, hogy az amerikai-magyar párhuzam ebből a szempontból is megállja-e majd a helyét.