potus & co

Illendő-e interjút adni a Situation Roomban? Hány napig tart Newt Gingrich kiszállása a kampányból? Hány viccet sütöttek el Romneyról a Fehér Ház-i tudósítók vacsoráján? Ehhez hasonló rettentően fontos kérdések körül forog mostanában az amerikai politika, úgyhogy most én is inkább egy régi adósságot törlesztenék. Már emlegettem korábban David Halberstam The Powers That Be című könyvét, amely a modern (ugyanakkor még internet előtti) amerikai tömegmédia kialakulásáról szól, de most egy kicsit részletesebben is írnék róla.

A könyv szigorúan véve a Washington Post, a Time, a CBS és a Los Angeles Times 50-60-70-es évekbeli történetét meséli el, de valójában a média és a politika viszonyát elemzi, méghozzá lenyűgöző részletgazdagsággal és rendkívül olvasmányosan. Sok tanulság levonható a több mint 700 oldalas írásból, például az, hogy milyen jelentősen átalakította az amerikai politikai erőviszonyokat a televízió megjelenése (az elnöki pozíció megerősödött a többiek rovására), hogy mekkora direkt befolyásuk volt egyes médiamágnásoknak a választások kimenetelére (nagyon nagy), vagy éppen az, hogy a médiacégek tőzsdére vonulása hogyan hatott a hírszerkesztőségek fejlődésére (nem túl jótékonyan).

A Watergate-ügy legtöbb részletét feltáró Carl Bernstein és Bob Woodward - Forrás: http://www.achievement.org/

Ami azonban engem leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sajtó és a politika közötti ütközetek leírása volt. Jól ismerjük például a Pentagon-iratok és a Watergate-botrány történetét, amelyek utólag visszanézve nagyon tiszta és egyértelmű helyzeteknek tűntek. A sajtó a birtokába jutott, a kormányzat számára rendkívül kínos, viszont hírértékű információkat nyilvánosságra hozta, dacolva a jogi és üzleti kockázatokkal, valamint a politikai nyomással. Ezeket a történeteket újságírói körökben azóta is emlegetik, legtöbbször az Egyesült Államokat egyfajta bezzegországként beállítva, ahol annyira tökéletes a demokrácia, hogy a sajtó ilyen kivételes diadalokat tudott aratni.

Halberstam könyvéből azonban kiderül, hogy ezek egyáltalán nem voltak annyira tiszta helyzetek. Mindkét esetben a médiacégeken belül - a Pentagon-iratoknál a New York Times és a Washington Post, a Watergate-nél a Post mellett leginkább a CBS - nagyon komoly meccsek folytak azon, hogy a közérdekű információkat visszatartsák-e vagy sem. Mindig akadt egy jogász vagy egy befolyásos üzleti vezető, aki óva intette a szerkesztőket attól, hogy ujjat húzzanak a kormánnyal. Néha még a szerkesztőségeken belül is voltak aggályoskodók, akik vagy nem hittek igazán a történetekben, vagy egyszerűen jobbnak látták elkerülni a nyílt ütközeteket.

A tanulság azonban az, hogy mindig felülkerekedtek azok, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot (ami akár a saját egzisztenciájukat is érinthette volna), akik komolyan vették újságírói hivatásukat, és nem ijedtek meg a nyílt fenyegetésektől és a külső nyomás egyéb formáitól.

A Pentagon-iratoknál például a New York Times rég bejáratott ügyvédi irodája a dokumentumok visszatartása mellett érvelt, de a cég saját jogásza kiállt a közzététel mellett. A Washington Post ügyvédjei (akik áttételesen kötődtek Richard Nixon akkori elnökhöz) szintén fiókban hagyták volna a papírokat, de Benjamin Bradlee főszerkesztő már az ő megszólalásuk előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ha nem hozzák le a dokumentumokat, akkor távozik a posztjáról. A CBS-nél a Watergate-ügy kaverolása okozott belső konfliktusokat, a Nixon számára kínos állításokról szóló kétrészes anyag első darabja után személyesen a csatorna főtulajdonosa, Bill Paley próbálta megakadályozni a második sugárzását, de a hírrészleg vezetője nem engedett a nyomásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek az emberek azért cselekedtek így, mert megvolt az a luxusuk, hogy bízhattak a demokratikus intézmények megfelelő működésében, de ez csak utólag tűnik ennyire egyértelműnek. Az adott szituációkban a személyes bátorság és a szakmai alázat számított a leginkább. Akit érdekelnek a részletek, olvassa el Halberstam nagyszerű könyvét (magyarul is megjelent Mert övék a hatalom címmel, de az amerikai kiadás pár dollárért beszerezhető netes antikváriumokban).

Mindig fel-alá rohangált papírokkal a kezében és nagyon titokzatoskodó volt. Így írta le a Fehér Ház egyik titkárnője Charles W. Colsont, Richard Nixon elnök egyik bizalmasát Carl Bernsteinnek, a Washington Post riporterének. Bernstein a Watergate-ügyön dolgozott kollégájával, Bob Woodwarddal, és ekkor még a nyomozó munka elején jártak. Colson neve úgy bukkant fel a történetben, hogy egy republikánus párti tisztviselő azt mondta Bernsteinnek, szerinte lehet, hogy neki is köze volt a betörési kísérlethez a Watergate-komplexumban lévő demokrata párti irodába.

Ez fontos fejlemény volt az ügy feltárásában, és Colsont végül 1974-ben hét hónap börtönre ítélték a napvilágot látott információk nyomán. A férfi szombaton halt meg, 80 éves korában. Halálát agyvérzésből fakadó komplikációk okozták.

Colson a börtönbüntetést nem is kifejezetten Watergate miatt kapta, hanem még az 1972-es betörést megelőző történésekért. Colson elismerte ugyanis, hogy részese volt azoknak a törekvéseknek, amelyeknek célja a vietnami háborúról szóló titkos Pentagon-iratokat kiszivárogtató Daniel Ellsberg bemocskolása volt. A kampány része volt például az, hogy Colsonhoz - és így Nixon elnökhöz - kötődő emberek 1971-ben betörtek Ellsberg pszichiáterének irodájába, hogy terhelő információkat gyűjtsenek róla.

Colson volt az is, aki felbérelte Howard Hunt egykori CIA-ügynököt, hogy kémkedjen Nixon politikai ellenfeleiről. Hunt is tagja volt annak a csoportnak, amely aztán 1972 júniusában megpróbáltak betörni a demokrata párti irodába.

Colson a piszkos politikai trükkök mestere volt. Ezt jól példázza az a epizód, amikor 1972 májusában lövés érte George C. Wallace alabamai kormányzót, és Nixon Colsonnál érdeklődött a támadó politikai hátteréről. “Nos, balos lesz, mire végzünk vele” - biztosította az elnököt Colson, és közölte, hogy ezt többek között azzal lehetne elérni, hogy baloldali írásokat helyeznek el a támadó lakásában. “Jó” - helyeselt Nixon, jóváhagyását adva az akcióhoz. (A beszélgetés a Fehér Házban működő titkos rögzítő berendezésnek köszönhetően maradt fenn az utókor számára.)

Colson 1973-ban hagyta ott a Fehér Házat, és akkor már komolyan tartott attól, hogy börtönbe fog kerülni. A New York Times által idézett emlékirataiban felidézi, hogy egyszer beszállt az autójába, és megpróbálta beindítani a motort, de olyan lelki gyötrelmei voltak, hogy képtelen volt rá. “Ott ültem hosszú ideig azon az éjszakán és mélyen meg voltam győződve a saját bűnömről” - írta Colson, aki aztán a börtönbüntetés letöltése után élete hátralevő részét vallásos igehirdetőként töltötte.

Járta a börtönöket, hogy megtérítse sorstársait, de közben dolgozott a republikánus párt és a különböző keresztény közösségek közti kapcsolat szorosabbá tételén. Ez sikeres is volt, így Colson újjászületése után is komoly hatással volt a politikára.

Ez a blog kifejezetten az amerikai politika történéseire koncentrál, és szándékosan kerülök mindenféle áthallást egyéb országok (beleértve Magyarországot) közéleti eseményeivel. Most mégis teszek egy kivételt, miután az utóbbi napokban több helyen láttam, hogy sokan párhuzamot vontak egy hazai politikai válsághelyzet (nevezetesen Schmitt Pál plágiumügye) és az általam az amerikai történelem egyik legizgalmasabb figurájának tartott Richard Nixon lemondása között.

Ez nem meglepő, mivel ő talán máig a legismertebb bukott politikus, de persze, mint minden párhuzam, ez is sántít. És nemcsak abban, hogy Schmitt egyelőre a helyén van, és legutóbbi nyilvános megszólalása szerint nem is akar lemondani.

Nixon lemondó beszéde

Vegyük először a nyilvánvaló különbségeket. Először is míg a magyar államfő egy alapvetően szimbolikus szerepet tölt be (bár persze a fékek és ellensúlyok rendszerében komoly feladat hárul rá), addig az amerikai elnök a saját országában (és az Egyesült Államok sajátos helyzetéből adódóan az egész világban) az egyik legfontosabb hatalmi centrum. Az amerikai elnököt ráadásul közvetlenül (még pontosabban: egy elektori testület közbeiktatásával) választja a nép, míg a magyar államfőt a parlament választja meg.

A párhuzamba állított történések természete között is vannak különbségek. Míg Schmitt Pál esetében egy konkrét ügy - kisdoktori dolgozatának visszásságai - merül fel a lemondás, addig Richard Nixonnál sokkal komplexebb okok álltak a bukás hátterében. Bár úgy maradt meg az emlékezetben, hogy Nixon a Watergate-ügy miatt mondott le, az valójában csak a láncolat első eleme volt.

Ugyan önmagában nagyon kínos volt az, hogy a Watergate-épületben lévő demokrata párti irodába republikánus kötődésű emberek törtek be, ez még nem feltétlenül vezetett volna Nixon lemondásához. Ehhez az kellett, hogy a betörés szálait felfedő újságírók - és a sokszor mögöttük kullogó hatóságok - feltárják azt, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem az része egy jól összehangolt gépezet működésének. Nagyon sötét ügyekre derült fény, de ez még mindig nem feltétlenül okozta volna az elnök bukását, ha nem válnak ismertté részletek arról, hogy miként próbálta ő és környezete eltüntetni a felső körökbe vezető nyomokat. Ahogy a híres mondás tartja: Not the crime but the cover up (Nem a bűn maga lényeg, hanem az eltussolás).

És akkor nézzük a hasonlóságokat. Bár Nixon néha most úgy jelenik meg, mint a felelős államférfi, aki vállalta tetteinek a következményeit, valójában ő is nagyon sokáig próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. A Watergate-ügy 1972 júniusában robbant ki, és ő több mint két évvel később, 1974 augusztusában mondott le. Erre a döntésre is csak az után szánta el magát, miután elfogyott körülötte a levegő, és a törvényhozás megtette az első lépéseket az ellene induló felelősségre vonási eljárásban, az úgynevezett impeachmentben.

Általában jellemző a hasonló botrányok forgatókönyveire (elég csak a legutóbbi német esetekre gondolni), hogy a fordulópont akkor érkezik el, amikor már az adott politikust saját szövetségesei is magára hagyják. Ez történt Nixonnal is, akinek sorsa talán akkor pecsételődött meg igazán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a törvényhozási republikánusok sem védik meg őt az ellene irányuló kongresszusi aktusoktól. 1974. augusztus 8-án jelentette be a távozását, de korábban nagyon sokáig az ártatlanságát hangsúlyozta. Az egyik ilyen nyilatkozatában hangzott el (még 1973 novemberében) a híres “nem vagyok csaló” mondat.

Ahogy a magyar esetben is, Nixonnál is jelentős szerepet játszott a sajtó, amely szívós munkával tárta fel a visszaéléseket és kemény, állhatatos kérdésekkel éveken át napirenden tudta tartani a kezdetben bonyolultsága miatt keveseket érdeklő ügyet. A kormányzati szereplők reakciója sokáig az volt, hogy az újságírókat támadták. Ronald Ziegler fehér házi szóvivő például a sajtótájékoztatóin többször is személyesen támadta az ügy feltárásában élen járó két Washington Post-os újságírót, Bob Woodwardot és Carl Bernsteint. A teljes képhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy Ziegler végül  nyilvánosan bocsánatot kért a két riportertől. Meglátjuk, hogy az amerikai-magyar párhuzam ebből a szempontból is megállja-e majd a helyét.

Egyszer már írtam a Richard Nixonnak emléket állító kaliforniai múzeumról, és meg is jegyeztem, hogy furcsa hely, mert ugyan az ő neve összeforrt a megbuktatásához vezető Watergate-botránnyal, az emlékhelyen erről alig esik szó. Ez azonban nemrég megváltozott, a kiállítás kiegészült egy Watergate-ről szóló résszel, amelyben - a híradások szerint  - tárgyilagosan mutatják be az amerikai politika talán legsötétebb korszakát. A változás annak eredménye lett, hogy a korábban feltétlen Nixon-hívek által kezelt könyvtár átkerült a National Archives kezébe, amelynek szakemberei nem politikai, hanem történészi szemmel álltak hozzá a feladathoz.

Ezt a fordulatot hétfőn este egy látványos esemény tetőzte be. A könyvtárba látogatott a Watergate-ügy feltárásában élenjáró Washington Post-os szerzőpáros egyik tagja, Bob Woodward (a másik, Carl Bernstein már korábban egy más témában járt az emlékhelyen) és a lap akkori szerkesztője, Benjamin Bradlee. A Politico tudósítása szerint egy kedélyes hangú pódiumbeszélgetést tartottak, amelyben úgy adták elő a jól ismert történeteket, mint egy összeszokott színészpáros.

Közel negyven év telt el a Watergate-ügy kirobbanása óta, és azóta a Woodward-Bernstein páros könyvén kívül is sok más beszámoló születetett, így sok újat már nem lehet mondani róla. A Yorba Linda-i emlékhelyen összegyűlt ezerfős tömeg nagysága is azt mutatja azonban, hogy a legsötétebb shakespeare-i királydrámákba illő régi történések továbbra is lenyűgözik az embereket.

Ha valakit érdekel a hatalom természete, az, hogy milyen, amikor paranoia és személyes komplexusok vezérelnek súlyos politikai döntéseket, vagy az, hogyan néz ki közelről, amikor egy aprónak tűnő hibából beindul egy újabb és újabb bajokat termelő gépezet, annak érdemes tanulmányoznia a Watergate-ügyet. Többek között Woodwardék munkásságát is (az All The President's Men mellett talán még jobb ebből a szempontból a Final Days), akinek megjelenése a Nixon-emlékhelyen furcsa kanyart jelent a történelemben, és persze nehéz megállni annak a kérdésnek a feltevését, hogy mit szólt volna ehhez a bukott elnök.

Furcsa hely a Richard Nixon Elnöki Könyvtár és Múzeum. A kaliforniai Yorba Lindában található létesítmény annak az elnöknek állít emléket, akinek neve összeforrt a Watergate-botránnyal, de erről alig van szó az egymás mellett sorakozó kiállításokon. Helyette Nixon történelmi jelentőségű döntéseit - ilyenek valóban voltak, a legismertebb talán a Kína felé való nyitás volt - hangsúlyozzák. Van persze utalás elnökségének dicstelen végére is: a szép zöld udvaron áll az a helikopter, amellyel a Watergate-ügybe belebukott Nixon elhagyta a Fehér Házat 1974. augusztus 9-én.

Az elhíresült helikopter a Nixon-könyvtár udvarán - Forrás: saját fotó

Nixon bukását végső soron azok a felvételek hozták el, amelyek az ő kérésére titokban készültek a Fehér Ház különböző helyiségeiben folytatott beszélgetésekről. A Watergate-botrány dagadása közben derült fény a felvételek létezésére, és Nixon ugyan sokáig küzdött ezek nyilvánosságra hozatala ellen, végül kénytelen volt engedni a felszólításoknak. Az egyik szalag bizonyította, hogy már a kezdetektől fogva tudott a botrány eltussolására vonatkozó tervekről, és ez megpecsételte a sorsát. (Az egész ügyről van egy jó kis összefoglaló itt.)

Néhány nappal ezelőtt a könyvtár újabb felvételeket tett közzé a honlapján, és ezek sem túl hízelgőek Nixonra nézve. A szalagok megerősítik, hogy az elnöknek durva előítéletei voltak különböző népcsoportokról, és ezeknek gyakran hangot is adott. "A zsidók nagyon agresszívek, durvák és visszataszító személyiségük van" - mondta például egy alkalommal, máskor pedig arról értekezett, hogy szerinte legfeljebb 500 éven belül fognak felzárkózni és az amerikai társadalom hasznos tagjaivá válni a feketék. Az írekkel kapcsolatban egy kicsit megengedőbb, őket csak azért nem szerette, mert szerinte ha berúgnak, akkor nagyon aljassá változnak.

Nixon az Ovális Irodában - Forrás: nixon.archives.gov

Önmagában nem újdonság, hogy Nixon előítéletes volt, már korábban is lehetett tudni, hogy gyakran tett antiszemita megjegyzéseket. Robert Dallek a Nixon and Kissinger - Partners in Power című könyvében ír arról, hogy a Kaliforniából érkező egykori elnök úgy tekintett a zsidókra, mint az ősellenség demokraták észak-keleti liberális bázisának magjára. Emellett osztotta azt az alsó-középosztályban elterjedt nézetet is, hogy az amerikai zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a saját országukhoz. Néha egyszerűen csa úgy hívta őket, hogy "zsidó árulók". A most közzétett felvételekből is kiderült, hogy azért is vonakodott amnesztiát adni a vietnami háborús besorozás elől Kanadába menekült fiataloknak, mert sok volt közöttük a zsidó.

Közben ugyanakkor Nixon legközelebbi bizalmasai között is voltak zsidók. A legismertebb közülük Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, aki előtt Nixon előszeretettel tett antiszemita megjegyzéseket. Dallek könyve szerint előfordult, hogy amikor Kissinger véleményt mondott a közel-keleti helyzetről, akkor az elnök csipkelődve visszaszólt: "Most akkor kaphatunk egy amerikai nézőpontot is?" Kissinger ugyan Nixon jelenlétében lenyelte ezeket a megjegyzéseket, de a háta mögött gyakran űzött gúnyt főnökéből.

Kissinger 2008-ban a republikánusok elnökjelölő konvencióján - Forrás: saját fotó

Többek között ez az ellentmondásos viszony is teszi annyira izgalmassá a Nixon-elnökséget, a közelmúlt amerikai történelmének talán legérdekesebb időszakát. Ha valakit érdekelnek a részletek, érdemes elolvasni Dallek könyve mellett a Watergate-ügyet is feltáró Bob Woodward és Carl Bernstein zseniális, The Final Days című könyvét, amely Nixon utolsó elnöki hónapjainak színfalak mögötti történését meséli el, illetve Walter Isaacson nagyszerű Kissinger-monográfiáját.