potus & co

Az amerikai politikához értő emberek azt szokták mondani, hogy minden kampányban az első elnökjelölti vita számít igazán, most azonban van egy olyan érzésem, hogy a másodikra is nagyon sokan kíváncsiak lesznek. Kedden ütközik meg egymással Barack Obama és Mitt Romney másodszor, és mivel a másfél héttel ezelőtti első forduló után még demokrata körökben is elkeseredve értékelték az elnök meglehetősen langyos teljesítményét, most érdemes lesz figyelni, hogy az egyébként nagyon gyors észjárásúnak ismert Obama képes lesz-e visszavágásra.

Előkészületek a vita helyszínén - Forrás: AFP

Ez a vita más stílusú lesz, mint az előző, itt a közönség tagjai tehetnek fel kérdéseket a két jelöltnek, bár valószínűleg így is elsősorban a kampány főbb témái - gazdaság, adósság, nemzetbiztonság - kerülnek majd elő. Lehet persze, hogy lesznek meglepetések (a Pizza Hut például azért kampányolt, hogy valaki feltegye a “kolbász vagy pepperoni?” kérdést, de aztán végül a cég felhagyott ezzel) de addig is itt van néhány előzetesen tudható dolog, amelyekre érdemes lesz odafigyelni.

Líbia
A külpolitika eddig eléggé háttérbe szorult, aminek egyrészt az volt az oka, hogy a választókat most leginkább a saját gazdasági helyzetük érdekli, másrészt pedig ez egy olyan területnek tűnt, amelybe nem nagyon tudtak belekötni a republikánusok, és így nem alakultak ki körülötte látványos konfliktusok. Most azonban változni látszik a helyzet. Az Obama-kormányzat elég komoly támadási felületet adott Romneyéknak a líbiai diplomáciai képviseletet (épp szeptember 11-án) ért támadás kezelésével. A Fehér Ház és a külügyi tisztviselők összevissza beszéltek az elmúlt hetekben arról, hogy vajon mi is állt a négy amerikai - köztük a líbiai nagykövet – életét követelő támadás hátterében (először azt mondták, hogy egy videó miatti demonstráció fajult halálos akcióvá, most már az a hivatalos verzió, hogy egy előre kitervelt támadás érte a diplomatákat, a kettő között pedig ennek a két magyarázatnak a legkülönbözőbb keverékeit adták elő). Az Obama-adminisztráció számára még kínosabbá tette az ügyet az, hogy azóta kiderült, a líbiai képviselet jelezte Washington felé, aggódnak a biztonsági helyzet miatt, ennek ellenére sem kaptak azonban fokozottabb védelmet.

A téma szóba került már a múlt heti Biden-Ryan vitában is, és az alelnök annak ellenére azt állította, hogy nem tudtak a líbiai aggályokról, hogy épp előtte volt egy kongresszusi meghallgatás, amelyen külügyi tisztviselők épp az ellenkezőjéről beszéltek. A Fehér Ház utólag azt mondta, hogy Biden nem általában a kormányzati szervekről, hanem saját magáról és Obamáról beszélt, amikor azt mondta, nem volt tudomásuk a Líbiából küldött aggódó üzenetekről. Szinte biztosra vehető, hogy ez a téma elő fog kerülni a keddi vitában, és talán mondani sem kell, hogy Obamának ennél valamivel meggyőzőbb magyarázattal kell majd előállnia, ha fényesebben akar szerepelni, mint legutóbb.

A 47 százalék és társai
Az első Obama-Romney vitában az egyik legérdekesebb dolog az volt, ami nem hangzott el. Obama annak ellenére nem hozta szóba Romney üzleti múltját, hogy szinte az egész eddigi kampánya annak megkérdőjelezésére alapult. Hónapokon át az volt az Obama-stáb egyik leghangsúlyosabb üzenete, hogy Romneynak a Bain Capital nevű befektető cég alapítójaként és vezetőjeként egy sor olyan ügylethez volt köze, amelyek miatt sok ember elveszítette az állását. A demokraták igyekeztek úgy beállítani Romneyt, mint aki képtelen átérezni és megérteni a gazdasági válságban megtépázott középosztály gondjait. Obamáék nagy szerencséjére szeptemberben még egy olyan videó is kiszivárgott, amelyen Romney arról beszélt, hogy a választók 47 százaléka a kormánytól függ, és áldozatnak tekinti magát, az ő dolga pedig az, hogy kampányoló elnökjelöltként ne foglalkozzon velük.

Az első vitában Obama még csak érintőlegesen se hozta szóba ezeket a témákat, amire az utólagos magyarázat az volt, hogy az elnök nem akart személyeskedni. Nem lennék meglepődve, ha a múltkori ütközet utáni reakciókat hallva meggondolta volna magát.

Nézések és mosolyok
Obama múltkori szereplésével kapcsolatban az egyik leggyakoribb kritika az volt, hogy úgy tűnt, mintha legszívesebben bárhol lenne, csak nem a vitán. Azt is felrótták neki, hogy amikor Romney beszélt, akkor legtöbbször csak a jegyzeteibe temetkezett, és ráadásul még önelégülten mosolygott is (“Mi, amerikaiak, nem szeretjük az önelégült mosolyt” - mondta kissé szarkasztikusan egy amerikai újságíró egy háttérbeszélgetésen, amelyen én is részt vettem). Romney ehhez képest jóval aktívabb volt, és ugyan többször is belevágott nemcsak Obama, hanem a műsorvezető szavába is, a felkészültségének és határozottságának köszönhetően ez inkább tűnt rámenősségnek, agresszivitásnak (persze, bevallom, nem könnyű ezt eldönteni). Várhatóan a republikánus jelölt megmarad majd ennél a jól bevált stílusnál, de Obama minden bizonnyal változtatni fog. “Túl udvarias voltam” - mondta az elnök egy rádióinterjúban, stábja pedig már előre jelezte, hogy a keddi vitában erélyesebb arcát fogja megmutatni.

Egy republikánus videó arról, hogyan vigyorgott Joe Biden az alelnökjelölti vitán

Mérsékelt Mitt
A politikai folyamatokat tekintve az első vita egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy Romney láthatóan igyekezett középre húzódni. Például korábban még arról beszélt, hogy az adóreformja adócsökkentést fog hozni mindenkinek, beleértve a legvagyonosabb rétegeket is, a vitában viszont már azt hangsúlyozta, hogy valójában az ő adóterhelésüket nem csökkentené. Nagy érdeklődést váltott ki az is, amikor múlt héten az iowai Des Moines Registernek azt nyilatkozta, hogy nincs a tervei között olyan törvényi szabályozás, amely korlátozná az abortuszt. Bár ezzel közel sem azt mondta, hogy támogatná az abortuszhoz való jogot, a nyilatkozata mégis jóval enyhébb hozzáállást tükrözött, mint az, amikor még év elején arról beszélt egy konzervatív gyűlésen, hogy ő “súlyosan konzervatív” politikus.

A demokraták persze már ráugrottak ezekre az ellentmondásokra, és a kampánygyűléseken Obama is tesz gúnyos megjegyzéseket az elvi meggyőződéseiben eddig is rugalmasnak bizonyuló Romneyról. Az ilyen jellegű bírálatoknak azonban az a veszélye a demokratákra nézve, hogy ha sokat hangoztatják, mennyire mérsékeltté vált hirtelen Romney, akkor azzal talán még épp hogy népszerűvé teszik azoknak a kevésbé elkötelezett választóknak a körében, akik az álláspontok váltogatását nem elvtelenségnek, hanem pragmatizmusnak tartják.

Mondanak-e valami újat?
A kampány gyakorlatilag több mint egy éve tart, a szavazásig pedig már csak három hét van hátra, így elvileg nincs nagy esélye annak, hogy most hirtelen fog előállni bármelyik jelölt is valamilyen nagyszabású, eddig titokban tartott tervvel. Bár biztosan nagy médiafigyelmet tudna kiváltani egy ilyen lépés, legalább olyan könnyen tűnhetne kétségbeesett vagy felelőtlen lépésnek. Ettől függetlenül azonban tele van a kampány fontos nyitott kérdésekkel, amelyek megválaszolása mindenképp komoly fejlemény lenne. Például: milyen adókedvezményeket szüntetne meg például Mitt Romney, aki ezzel fedezné az általa ígért nagy adócsökkentés miatti bevételkiesést? Vagy: milyen elképzelése van Barack Obamának a költségvetési hiány csökkentésére azon kívül, hogy megadóztatná a milliomosokat?

Ezeken túl is vannak persze még kérdések, amelyek megválaszolását kerülik a jelöltek. Kedd este kiderül, hogy sikerül-e kihúzni belőlük annak a néhány szerencsés amerikainak, akiknek lehetőségük lesz személyesen feltenni a kérdéseiket. Ha pedig nem lesznek eredményesek, még mindig ott lesz utolsó lehetőségnek a harmadik vita jövő hétfőn.

Normális esetben az alelnökjelölti viták nem sokat számítanak. Eleve ott vannak az elnökjelöltek összecsapásai, ráadásul az alelnökjelöltségi pozíció együtt jár azzal, hogy nem nagyon lehet villogni, mert nem szabad háttérbe szorítani az elnökjelölteket.

Ez azonban nem egy normális vita volt. Miután múlt héten az elnökjelöltek első ütközetében Mitt Romney még sok demokrata szimpatizáns értékelése szerint is szinte lemosta a pályáról Barack Obamát, hatalmas figyelem irányult a két alelnökjelölt, Joe Biden és Paul Ryan csütörtök esti vitájára. Nagy volt a tét mindkét fél számára: a múlt heti vita előtt a felmérések szerint Barack Obama vezetett, az elmúlt néhány napban azonban Romney lendületet kapott, és sokat javultak a támogatottsági adatai.

Joe Biden és Paul Ryan - Forrás: AFP

Bidenre tehát az a feladat hárult, hogy megtörje ezt a számukra rossz trendet, Ryanre pedig épp az ellenkezője, vagyis hogy visszaverje a támadást, és lehetőleg még nagyobb lökést adjon a felpörgött republikánus kampánynak. Ahhoz, hogy látni lehessen a vita hatását, meg kell várni az erről szóló felméréseket, de azt már most ki lehet jelenteni, hogy ha Obama a múlt héten úgy tűnt, mintha legszívesebben valahol teljesen máshol lenne, akkor Biden ehhez képest lubickolt a mostani vitában.

A veterán politikus energikus volt, időnként agresszív, de közben mégiscsak laza és könnyed. A nála jóval fiatalabb és a hasonló vitaszituációkban még tapasztalatlan Ryan ehhez képest merevebbnek tűnt, és a szereplése leginkább reagálásokról, magyarázatokról, illetve a kampányban már sokszor hallott érvek ismétléséről szólt.

A vita külpolitikai témával indult, a moderátor ugyanis azt a kérdést tette fel, hogy vajon a hírszerzés hibájának eredménye volt-e az a szeptember 11-i támadás, amelynek során a líbiai Bengáziban meghalt az Egyesült Államok líbiai nagykövete és három másik amerikai. Ez egy kényes téma az Obama-kormányzat számára, mert az elmúlt hetekben nagyon ellentmondásosan nyilatkoztak az ügyről. Előbb azt mondták, hogy egy muszlimokat sértő videó elleni tiltakozás közben szabadultak el az indulatok, most azonban már azt állítják, hogy egyértelműen egy előre megtervezett terrortámadás történt. Közben kiderült az is, hogy a líbiai képviseleten aggódtak a saját biztonságuk miatt, de ennek ellenére nem kaptak fokozott védelmet.

Biden elemében volt - Forrás: AFP

Biden azzal próbálta kezelni ezt a kényes témát, hogy közölte, a kormányzat legfontosabb célja, hogy felelősségre vonják azokat, akik elkövették a támadást, majd ez után gyorsan átváltott Mitt Romney külpolitikai programjának bírálatára, amely szerinte újabb háborúkba vinné bele az Egyesült Államokat.  Amikor Ryanre került a sor, akkor ő persze nem hagyta a levegőben a labdát, és szarkasztikusan közölte, hogy az elnöknek két hétre volt szüksége arra, hogy rájöjjön, terrortámadás végzett a négy amerikaival Líbiában. Ő sem ragadt le ugyanakkor Líbiánál, hanem elkezdett arról beszélni, hogy szerinte Obama alatt az egész amerikai külpolitikát a gyengeség jellemezte.

Ez után ráfordultak Iránra, pontosabban az iráni nukleáris program kérdésére. A republikánusok azzal vádolják az Obama-kormányzatot, hogy túlságosan puhányan viselkedik, és ezt elismételte most Ryan is. Biden ugyanakkor azzal védte a kormányzati politikát, hogy egyrészt Iránnak még hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy atomfegyverre tegyen szert, másrészt rámutatott arra, hogy kemény szankciók vannak érvényben a perzsa ország ellen, és emögött széles nemzetközi koalíció áll.

Ezen a ponton már kezdett felforrósodni a levegő, Biden ugyanis nekiszegezte Ryannek azt a kérdést, hogy “háborúzni akartok?” Ryan erre nem adott egyértelmű választ, csak annyit mondott, hogy meg akarják előzni azt, hogy háború legyen.

A CNN összeállítása a vita érdekesebb pillanatairól

A vitában a külpolitika mellett szóba kerültek az amerikai választókat leginkább aggasztó gazdasági kérdések is, és ezekről mindkét jelölt ugyanazokat az érveket mondta el, amelyeket már sokszor lehetett hallani a kampányban. Ryan közölte, hogy Obama ugyan kétségtelenül nehéz helyzetet örökölt, de szerinte ezt csak rosszabbá tette az állami kiadásokra alapozott programokkal. Biden pedig arról beszélt, hogy szerinte a Romney és Ryan által javasolt megszorítások és adócsökkentések súlyos károkat fognak okozni az országnak.

Egyik oldalról sem hangzottak el új ígéretek, de még csak új érvek sem, viszont látványos volt a kontraszt a két politikus vitateljesítménye között. Biden nagyon elemében volt, és gyorsan lecsapott minden olyan lehetőségre, amikor bele tudott kötni Ryan állításaiba. Védekezésre kényszerítette Ryant például akkor, amikor a republikánus alelnökjelölt az Obama-kormányzat által elfogadtatott és szerinte pazarló gazdasági mentőcsomagot bírálta. Biden nevetve szólt közbe, hogy Ryan ugyan most bírálja a csomagot, de a kongresszus tagjaként ő maga is lobbizott azért, hogy az általa képviselt wisconsini térség pénzhez jusson a programból. Ez már hetekkel ezelőtt is előkerült a kampányban, de Ryan most sem tudott frappáns választ adni erre az ellentmondásra.

A jól ismert érveket ismételgették - Forrás: AFP

Biden többször élt tapasztalati előnyével is. Akárhányszor fordult elő, hogy Ryan valamilyen régi politikai történéssel példálózva érvelt a saját igaza mellett, akkor a veterán demokrata törvényhozó szinte mindig közbeszúrta, hogy ő személyesen ott volt, és nem is úgy zajlottak a dolgok, ahogy azt vitapartnere állítja. Amikor például Ryan azt mondta, hogy a Fehér Házba kerülve kétpárti megoldásokat keresnének az ország problémáira, majd felidézte, hogy a republikánus Ronald Reagan is együtt tudott működni a demokrata törvényhozási vezetéssel, Biden azonnal közbevágott, és közölte, hogy persze, de Reagan nem tartotta titokban a saját terveit. Ezzel utalt arra, hogy Romneyék nem kívánják elárulni, milyen adókedvezményeket szüntetnének meg a programjukban szereplő adóreform keretében.

Biden tehát jól szerepelt (és ezt még a konzervatívokhoz húzó Fox csatornán megszólalók is elismerték a vita után), de Ryan sem követett el semmi olyan hibát, amely miatt magyarázkodásra kényszerülnének a republikánusok. A két oldalnak pedig egyébként sincs sok ideje az elemezgetésre, jövő kedden ugyanis következik az újabb elnökjelölti vita.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nem bírom a főtt brokkoli szagát. Nagyfokú elszántságról kellett tehát tanúbizonyságot tennem akkor, amikor közel két órát töltöttem egy könyvtár alagsorában, amelyet teljesen belengett ez a – szerintem meglehetősen émelyítő – szag. Persze, számíthattam volna arra, hogy ez lesz, a közéleti sztereotípiák szerint ugyanis a nagyvárosi liberálisok kedvelik ezt a nagyon egészségesnek mondott zöldséget (amire a first lady csak ráerősített híressé vált faviccével), az alagsori helyiségben pedig épp ilyen emberek gyűltek össze.

A helyszín a Washington egyik legmódosabb külvárosaként számon tartott Bethesda volt (azon belül is a stílszerű nevű Democracy Boulevard), a rendezvényen demokrata aktivistáknak tartottak felkészítést, és a résztvevőknek kínált rágcsálnivalók között volt a főtt brokkoli. A gyűlés célja egyébként az volt, hogy megbeszéljék az elnökválasztásig hátralévő szűk egy hónap tennivalóit, azon belül is különösen az úgynevezett GOTV stratégiát. Az amerikaiak nagyon szeretnek rövidítéseket használni, és ez konkrétan azt takarja, hogy get out the vote, ami nagyjából olyasmit jelent, hogy mozgósítás a szavazásra.

A szavazók mozgósítására készülnek

A gyűlést egyértelműen beárnyékolta az, hogy Barack Obama nagyon gyengén szerepelt a múlt heti tévévitában, és azóta a demokraták számára lesújtó eredményeket mutatnak a felmérések. Bár papíron továbbra is az elnök az esélyes a győzelemre, tele van a média azzal, hogy a demokraták tartanak attól, ez a fordulat elindít egy olyan folyamatot, amely akár vereséghez is vezethet. Ez érezhető volt a gyűlésen is, az elsőként megszólaló szervező (egy helyi politikus) például azzal kezdte a mondandóját, hogy „most először gondolkodunk azon, hogy talán tényleg jó irányba megy-e a kampány”. A szemüveges, kockás zakós férfi ugyanakkor hozzátette egyből azt is, hogy nem kell elkeseredni, mert soha nem volt szó arról, hogy „mindig elől leszünk”.

Hasonló üzenetet próbált átadni az ötven-hatvan fős közönségnek a Mattként bemutatott helyi politikai igazgató is. Elmondta, hogy ugyan a médiából az árad, hogy a demokraták köreiben teljes a zűrzavar, de szerinte ezzel nem kell foglalkozni. Matt ez után azt tanácsolta mindenkinek, hogy vegyenek egy mély lélegzetet, majd közölte, higgyék el: „minden oké lesz”.  Az energikus fiatalembernek nem ez volt az egyetlen hasonló gyakorlata, nem sokkal később arra kérte a közönség tagjait, hogy csukják be a szemüket, és képzeljék azt, a választás éjszakáján vannak, és telnek az órák, de a nagyon szoros szavazati arány miatt nagyon nehezen jönnek az eredmények. „Ekkor felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon tehettem-e volna többet is?” – mondta Matt, majd mielőtt még bárki kinyitotta volna a szemét, hozzátette: „Na, ez az, amit mi nem akarunk.” Helyette inkább mindenki dolgozzon, amennyit csak tud, hogy később ne kelljen szemrehányást tennie saját magának – magyarázta a kampánytisztviselő.

Az ezoterikus gyakorlatok mellett sok praktikus információ is elhangzott a gyűlésen. Az Obama-kampány tisztviselői elmondták, hogy mivel Maryland stabilan demokrata terepnek számít az elnökválasztáson, így a helyi aktivisták leginkább a szomszédos Virginiában és Pennsylvaniában tudnak segíteni, amelyek a csatatér államok közé tartoznak. Az önkéntesekre kétféle tevékenység vár a GOTV keretében: a lehetséges demokrata szavazók megkeresése telefonon, illetve személyesen.  Ahogy egy Billként bemutatkozó tisztviselő fogalmazott, a cél „meggyőzni azokat, akik támogatnak bennünket, de nem biztos, hogy elmennek szavazni”.

A pártoknak nagyon alapos adatbázisaik vannak ezekről a szavazókról, így az önkéntesek kész listákból dolgoznak, és a gyűlésen részletes tanácsok hangzottak el a telefonhívások és személyes beszélgetések lebonyolítására is. Fontos például, hogy természetesnek kell lenni, mert „senki nem akar egy robottal beszélgetni”. Ügyelni kell arra is, hogy „többet kell hallgatni, mint beszélni”, a személyes kampányolásnál pedig nincs értelme öt percnél többet az ajtóban állva tölteni, mert különben nem jut idő minden felkeresendő házra. Nagyon odafigyelnek tehát a részletekre a kampánystábban, a javaslatok között például még az is szerepelt, hogy „Érezd jól magad, és látszódjon is rajtad, hogy jól érzed magad!”

A kampánystáb nemcsak ilyen érdekes tanácsokkal szórakoztatta a buzgón kérdező és minden megszólalót tapssal jutalmazó közönséget, hanem egy politikailag kifejezetten fajsúlyos vendéggel is. A felkészítő előadások közben lépett be a terembe egy magas, öltönyös afroamerikai férfi, akit a szervezők úgy mutattak be, mint Obama környezetének egyik tagját. Mint kiderült, ez egyáltalán nem számított túlzásnak, a vendég ugyanis Mike Strautmanis volt, aki a Washington Post szerint Barack és Michelle Obama legközelebbi barátai közé tartozik. A jogász végzettségű férfi ugyanabban az ügyvédi irodában dolgozott, és ott barátkoztak össze. Strautmanis később segítette Obamát a politikai indulásban, jelenleg pedig a Fehér Házban dolgozik tanácsadóként, méghozzá az elnök legfőbb bizalmasaként számon tartott Valerie Jarett stábjában.

Obama régi barátja buzdítja az aktivistákat

Az aktivisták előtt tartott rövid beszédben csak futólag utalt a kormányzati tisztségére (mint mondta, „egy fehér épületben” dolgozik, de erről nem akart beszélni, mondván, hogy a kormányzás és a kampány két különböző dolog), de arról hosszasan értekezett, hogy ő közelről látja, milyen keményen dolgozik Obama az amerikai népért, és hogy az elnök mindig arra fókuszál, mi a jó hosszú távon az országnak, illetve a nehéz helyzetben lévő embereknek. A demokraták számára nem éppen kedvező fejleményekre utalva megjegyezte, hogy emlékszik rá, máskor is voltak nagyon nehéz pillanatok, például amikor mindenki esélytelennek tartotta a Barack Hussein Obama nevű jelöltet arra, hogy elnökválasztást nyerjen, vagy amikor csak egy hajszálon múlt az egészségügyi reform sorsa.

A múlt heti vitára és annak utóéletére utalva közölte azt is, hogy ő Obama mindegyik kampányában részt vett, és azokat soha nem „hirdetéseken, a trükkökön és a vitákon keresztül nyertük meg”, hanem azért, mert együtt dolgoztak a közösségekkel. Szerinte most is ez a helyzet, és megígérte az aktivistáknak, hogy az elnök nem fogja őket cserben hagyni. „Meg fogja tenni, ami tőle telik” – bizonygatta Strautmanis, majd távozása előtt közölte, hogy „én nagyszerűen érzem magam”.

A gyűlés záró pillanatai (angol nyelvű videó)

Mint azonban az hamar kiderült számomra, nem mindenki érezte magát hasonlóan a brokkoliszagú alagsorban összegyűlt emberek között.

A gyűlés végefelé ugyanis egy újabb gyakorlat következett, és ennek során az volt a feladat, hogy az emberek forduljanak oda a mellettük ülőkhöz, és pár percig beszélgessenek egymásról. Nem gondoltam, hogy nekem újságíróként részt kellene vennem ebben, és eleve egy olyan székre ültem le, amely távolabb esett a közönségtől, de nem messze tőlem foglalt helyet egy Tony nevű fiatalember, aki kedvesen odafordult hozzám. Először ugyan láthatóan kicsit meglepődött azon, hogy miként kerül mellé egy magyar újságíró, de aztán gyorsan megnyílt, és elmondta, hogy „őszintén szólva aggódom Obama vitában nyújtott teljesítménye miatt”. Hozzátette, hogy nem is elsősorban magával a vitával van baja, mert az egy egyszeri szereplés volt, de azóta a média egyfolytában azt ismételgeti, hogy Obama „nagyon rossz” volt, és ez kihathat az egész kampányra.

Amikor politikai érdeklődésű amerikaiakkal beszélgetek, akkor Joe Biden neve hallattán pártállástól függetlenül szinte mindenki elmosolyogja magát. Az elvileg nem túl nagy hatalommal (bár George W. Bush alelnöke, Dick Cheney erre némileg rácáfolt) rendelkező, de mégiscsak tekintélyes alelnöki pozíciót betöltő Biden tényleg szórakoztató figura. Ahogy arról egy korábbi [origo]-s cikkemben már részletesen írtam, gyakran vannak szerencsétlen elszólásai, amelyek miatt aztán rendszerint napokig magyarázkodnak a Fehér Ház, illetve a Barack Obama újraválasztásán dolgozó kampánystáb szóvivői.

Múlt héten például azzal szórakoztatta a politika iránt érdeklődőket, hogy közölte, az elmúlt négy évben a középosztály “be volt temetve”. Erre azért kapta fel mindenki a fejét, mert a demokrata kampány fő üzenete épp az, hogy Obama egész elnöksége a középosztály megvédéséről szólt, míg a trónfosztásra készülő republikánusok ehhez képest inkább a leggazdagabb réteg érdekeit szolgálnák.

Nem ez volt az első magyarázatra szoruló megjegyzés Bidentől az utóbbi hetekben, így nem mondhatni, hogy stabil oszlopa lenne az újraválasztási kampánynak. Most azonban mégis ő válik a főszereplővé néhány napra, csütörtökön lesz ugyanis az alelnökjelöltek televíziós vitája, amelyet különösen nagy várakozás előz meg, miután múlt héten az első elnökjelölti vitában Mitt Romney nem kis meglepetésre lemosta a pályáról Barack Obamát. A vita előtt Romneyt szinte már mindenki temette: a felmérések azt mutatták, hogy Obama elhúzott előle, az újságcikkek a stábján belüli marakodásról szóltak, és bármit is mondott, a téma állandóan a 47 százalékos megjegyzése volt.

A múlt heti vita után azonban megváltozott a helyzet. A vasárnap délelőtti politikai tévéműsorok nem Romney vélt vagy valós gyengeségét boncolgatták, hanem azt, hogy vajon hogyan taktikázhatta el magát ennyire Barack Obama. A stábja azt a védekezést választotta, hogy egyrészt agybafőbe dicsérik Romneynak a vitában nyújtott teljesítményét, de hozzáteszik, hogy az valójában csak színészet volt, a politikai programja attól még ugyanolyan veszélyes az országra nézve, mint előtte. Maga az elnök pedig azzal próbálja elütni a dolgot, hogy a kampánykörúton viccelődik azon, hogy a rendezvényeken zenélő művészekkel ellentétben ő nem tud mindig kiváló teljesítményt nyújtani.

Most Joe Bidenen a sor, hogy kiköszörülje a csorbát. A csütörtöki tévévitában ellenfele Paul Ryan lesz, akivel a törvényhozási munkának köszönhetően jól ismerik egymást, és személyes viszonyuk állítólag elég jó. A vitát egyébként nemcsak Biden miatt lesz érdemes figyelni, hanem azért is, hogy vajon mit hoz ki belőle Ryan, akinek kiválasztása merész húzásnak tűnt Romney részéről még augusztusban. Ryan a kemény megszorító intézkedések követelésével vált ismertté, jelölése óta azonban - Romneyhoz hasonlóan - inkább csak általánosságban beszél a szerinte szükséges lépésekről.

Ez nem feltétlenül ígér sok jót a vita előtt, de ha a várakozásoknak megfelelően Joe Biden harcosként vonul be a csatába, akkor talán ő is kénytelen lesz megvillantani keményebb arcát.

Nate Silver sápadt, szemüveges, és imádja a statisztikai adatokat, valamint a táblázatokat. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy unalmas, szürke figura legyen, ő azonban távolról sem az. Nagyszerűen tud magyarázni, kiváló humora van, és ugyan elég néhány percig hallgatni őt ahhoz, hogy rájöjjünk, egy nagyon okos emberrel van dolgunk, közben sugárzik róla a szerénység is.

Nem meglepő tehát, hogy csüngött a szavain annak a washingtoni könyvesboltnak a közönsége, ahol csütörtök este bemutatta új könyvét. Az üzlet - amelyről már megemlékeztem egy korábbi [origo]-s cikkemben - zsúfolásig megtelt emberekkel, és a várakozás közben zajló beszélgetések megadták az alaphangot az előadáshoz. Az emberek a politikáról - és különösen az előző esti elnökjelölti vitáról - beszélgettek, és többségük minden bizonnyal azért érkezett, hogy meghallgassa Nate Silver véleményét az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő kampányról.

Nate Silver ugyanis igazi sztárnak számít a politikai elemzők világában. Ő indította el az amerikai elnökválasztásokat hivatalosan eldöntő elektori testület látszámára utaló címet viseló FiveThirtyEight nevű blogot, amely az egyik legtöbbet hivatkozott és legnépszerűbb elemző oldal. A statisztikus végzettségű és korábban elsősorban baseball-elemzéseket végző Silver álnéven indította el a blogot még a 2008-as elnökválasztást megelőző kampányban, és hamar elismertséget szerzett azzal, hogy az előválasztások során tett előrejelzései sokkal pontosabbnak bizonyultak sok más, már bejáratott elemző jóslásainál.

A blog annyira népszerű lett, hogy 2010-ben a New York Times részévé vált, és a 34 éves Silver azóta rendszeres szerzője a nyomtatott lapnak és a vasárnapi kiadásban megjelenő tekintélyes magazinnak is. Gyakran hívják tévéműsorokba is, szeptemberben pedig megjelent a washingtoni könyvesboltban tartott rendezvényen is bemutatott első könyve, amelynek címe The Signal and The Noise - Why So Many Predictions Fail - but Some Don’t (A jelzés és a zaj - Miért vall kudarcot olyan sok előrejelzés - néhány viszont nem).

A fülszöveg szerint Silver arra koncentrál a könyvben, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi jelzéseket az egyre zajosabb és egyre több adatot tartalmaó információtömegben. Figyelmeztet arra is, hogy mivel az emberek előrejelzések alapján hoznak döntéseket, ezért a hibás jóslatok súlyos károkat okozhatnak a társadalomnak. Silver szerint az ilyen kudarcok oka legtöbbször a túlzott magabiztosságban keresendő, ha “azonban a bizonytalanság elismerése javul, akkor az előrejelzéseink is jobbak lesznek”. Szerinte ez az előrejelzés-paradoxon: “minél alázatosabbak vagyunk a saját előrejelző képességünkkel kapcsolatban - és minél inkább hajlandóak vagyunk tanulni a saját hibáinkból - annál inkább képesek leszünk arra, hogy az információt tudássá tegyük, az adatokat pedig előrejelzéssé.”

Mit mond Nate Silver a kampányról? (Angol nyelvű videó)

Minden statisztikai tudása mellett valószínűleg ez a hozzáállás a titka Nate Silver sikerének. Miközben az Egyesült Államokban a média és általában a közélet tele van harsány megmondóemberekkel (bár megkockáztatom, hogy ez nem amerikai sajátosság), addig ő egy nagyon visszafogott, higgadt hangot képvisel. Nem szégyelli kimondani azt, ha valamit nem tud, és azt sem titkolja el, ha az előrejelzéseinek egyes elemeit illetően vannak kétségei. Sőt, az elemzők körében ritkaságnak számító módon azt is nyíltan bevallja, hogy politikai szimpátiája a demokratákhoz köti, ami ugyan persze lehet, hogy hitelteleníti egyesek szemében, de legalább annyira értelmezhető a transzparencia iránti elkötelezettségként.

A tárgyilagosság megnyilvánulása volt az is, hogy az elnökjelölti vitát Silver is egyértelműen Obama kudarcaként és Romney győzelmeként értékelte. Hozzátette azonban, nehéz látni azt, milyen hosszú távú hatása lesz ennek a kampányra, miután a felmérések szerint a választók túlnyomó többsége már régóta eldöntötte, kire fog szavazni (és a többség Obama mellett van). Silver szerint Romney ugyan valószínűleg javított a saját kedvelhetőségi indexén, de megjegyezte, hogy nem nagyon voltak olyan pillanatai a kampánynak, amelyek népszerű klipként továbbélhetnének a Youtube-on, és Obama ugyan fáradtnak és enerváltnak tűnt, de nem mondott semmi olyat, ami kényelmetlenséget jelenthetne számára később.

Ahogy azt Silver több blogbejegyzésében leírta, az előrejelzési modellje nagyrészt közvélemény-kutatási adatokra (visszanézve egészen 1968-as választásig, amikor az első komolyabb kutatások zajlottak) és gazdasági mutatókra alapul. A könyvesboltban tartott rendezvényen megkérdeztem tőle, hogy mit kezd az olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a média által sugallt narratívával (ami most épp az, hogy Romney magához tért és nehéz hetek várnak Obamára) és az ebből fakadó dinamikával. Azt mondta, hogy ezzel ugyan számolni kell, de szerinte ennek elsősorban az előválasztások idején van szerepe, amikor még kevésbé elkötelezettek egy-egy jelölt mellett a választók. Hozzátette azt is, hogy szerinte a narratívát szállító “média gyakran túlértékeli azt, hogy mennyire okos, és hogy mennyire érti azt, hogy mit is gondolnak az amerikaiak”.

Silver láthatóan tisztában van azzal, hogy egy feszített kampányban nagyon gyorsan megváltozhatnak a dolgok, és ami egyik nap még rendkívül fontosnak tűnik, az hirtelen a háttérbe szorulhat, az alapok pedig közben akár érintetlenek is maradhatnak. Erre jó példa, hogy csütörtökön még arról kapott kérdéseket, hogy milyen károkat okozott az elnöknek a szerda esti tévévita, de ha pénteken lett volna ez a beszélgetés, akkor már valószínűleg mindenki arról faggatná, hogy vajon hogyan segítheti Obamát a legújabb (és meglepően kedvező) állásriport. Szerencsére ott van a blogja, ahol megtudhatjuk, mit gondol erről.