potus & co

Rég volt annyira csendes az amerikai belpolitika, mint az utóbbi pár napban. Mivel július 4. hétfőre esett, így az ünnepből hosszú hétvége lett, ami érezhető lassulást hozott a szokásos pörgésben. Még a Politico is alig frissült, és ha valaki nem hackeli meg a Fox News Twitter-fiókját, és nem helyez el Barack Obama haláláról szóló híreket, akkor alig lett volna miről írni.

Persze az ilyen csendes időszakok kiválóan alkalmasak az elmélkedésre, spekulációra. Ezt tette a Weekly Standard konzervatív újság főszerkesztője, William Kristol, aki egy érdekes írásbanértekezik arról, hogy vajon Obama le szeretné-e cserélni Joe Biden alelnököt a 2012-es kampányra, és ha igen, akkor kit választana helyette. Valóban túl sok a ha ebben a gondolatmenetben, de elméletnek mindenképp érdekes.

Obama és Biden - Forrás: flickr.com/whitehouse

Kristol azt mondja, hogy ő mindig is komoly lehetőségként számolt azzal, hogy Obama a következő választásnak egy frissebb és fiatalabb társsal vág neki. 2008-ban egyértelmű volt, hogy Obama azért választotta az idős sokat látott Joe Bident, hogy semlegesítse a tapasztalatlanságról szóló vádakat, néhány év elnökösködés után azonban ilyen mankóra már nem lesz szüksége. Így Biden helyett jöhet valaki, aki képes inspirálni az elfáradt és csalódott demokratákat, vagy esetleg képes arra, hogy az elnök számára megnyerjen olyan, a választás szempontjából kulcsfontosságú államokat, mint például Florida vagy Ohio.

A probléma a cserével az lehetne, hogy nem olyan könnyű egy alelnököt csak úgy félreállítani. Kristol a saját személyes tapasztalatait hozza fel a cikkben, ő ugyanis dolgozott az idősebb Bush alelnöke, Dan Quayle mellett. Az 1992-es kampányban több republikánus is a bakikat halmozó, a médiában állandóan cikizett (tegyük hozzá, nem alap nélkül, például itt egy híres videó arról, hogy Quayle rosszul betűzte a potato, vagyis krumpli szót) alelnök lecserélésére szólította fel az elnököt, Kristol szerint azonban ezt a gyakorlatban nem olyan egyszerű megtenni, ha az illető a helyén akar maradni.

Most azonban Obama számára kínálkozik egy nagyszerű lehetőség a cserére azzal - érvel Kristol -, hogy Hillary Clinton már jelezte, a ciklus végén mindenképp távozik a külügyminiszteri posztról. A szenátorként évtizedeken át szintén külügyi vonalon mozgó Bidennek fekszik ez a terület, így nem kellene különösebben magyarázni a döntést, ráadásul presztízsveszteséget sem jelentene feladni a túl sok hivatalos jogkörrel nem járó alelnöki posztot a befolyásos külügyminiszterségért.

Ha pedig Obama meglépte ezt, akkor már csak az van hátra, hogy ki legyen Biden helyett a társa a kampányban. Erre a legaktuálisabb válasz az Kristol cikke szerint, hogy a már általam is emlegetett Andrew Cuomo alkalmasnak tűnik a szerepre (a New York Post már konkrét felkérésről ír) főleg miután kiharcolta a liberális bázisnak fontos melegházasságot New York államban. Persze szólnak ellene is érvek, például az, hogy nem feltétlenül segítene sokat a nagyvárosi értelmiségi Obamának egy szintén nagyvárosi értelmiségi a vidéki és kevésbé iskolázott választói tömegek megnyerésében.

És akkor még nem is beszéltünk arról a minden elnökválasztási kampányban gyakran emlegetett közhelyről, hogy az alelnökjelölt kiválasztása önmagában nem sokat számít, a választók úgyis arról fognak véleményt mondani, aki a főállásra, vagyis az elnökségre pályázik. Van tehát több bizonytalanító tényező is ebben a gondolatsorban, de attól még érdemes lesz figyelni, mi lesz a Kristol-féle elmélet egyes darabkáinak sorsa. Lehet, hogy más formában, de valami hasonló manővert mégis megpróbálnak majd végrehajtani Obamáék.

Igazából nincs semmilyen meglepő válasz a címben feltett kérdésre: aki ezt teszi, azt egy időre letiltják a képernyőről. Az egyik legismertebb amerikai politikai újságíró, Mark Halperin ennek a történetnek főszereplője, aki az MSNBC kábelcsatorna Morning Joe című reggeli műsorában Barack Obama szerdai sajtótájékoztatóját elemezve jutott arra a következtetésre, hogy az elnök egy pöcs (vagy fasz, kinek melyik tetszik jobban - Halperin a dick szót használta, valahogy nekem a szövegkörnyezetből inkább a kicsit talán enyhébb jelentés jött át).

Ez után a csatorna még délelőtt meghozta azt a döntést, hogy felfüggesztik a fizetett elemzőként rendszeresen náluk szereplő Halperint. Nagy érvágást ez valószínűleg nem jelenthet Halperinnek, ő a Time magazin vezető szerkesztője és a 2008-as kampányról szóló Game Change című sikerkönyv társszerzője (én nem olvastam, de elég rossz kritikák voltak róla, állítólag tele van sok jól hangzó, de ellenőrizetlen sztorival).

Halperin elismerte, hogy hibázott, és azt mondta, egyetért a csatorna döntésével. Ahogy a fenti videón is látszik, a műsorban inkább poénként jött le a dolog, főleg, hogy Halperin a dick szó kimondása előtt rákérdezett a műsorvezetőknél, hogy most éppen alkalmazzák-e a hétmásodperces késleltetést. A műsorvezetők nem adtak egyértelmű választ, csak biztatták, hogy persze, mondja csak ki, amire gondol, de aztán utána kínjukban nevettek és fogták a fejüket.

A Halperin által felvetett kérdés - vagyis hogy az elnök megfelelően viselkedett-e vagy sem - ettől persze még jogos. Obama több hónapos szünet után tartott sajtótájékoztatót, amelynek fő témája a törvényhozásban zajló költségvetési vita volt. Az elnök a több mint egyórás eseményen szokatlanul kemény és szenvedélyes hangon üzent a republikánusoknak, akik azt mondják, hogy csak akkor hajlandók hozzájárulni az úgynevezett adósságplafon megemeléséhez, ha egyúttal megállapodás születik egy átfogó és hosszútávú költségvetési kiadáscsökkentő csomagról.

A határidő augusztus 2., addigra kellene megegyezniük a szenátusban többségben lévő demokratáknak és a képviselőházat uraló republikánusoknak. Egyelőre ez nagyon nehéznek tűnik, az elnök és a demokraták ugyanis azt mondják, hogy a költségvetés rendbetétele nem megy adóemelések vagy egyes adókedvezmények megszüntetése nélkül, a republikánusok azonban ezt élből elutasítják.

Obama különösen keményen reagált azokra a republikánus vádakra, amelyek szerint ő láthatóan képtelen vezetni a súlyos gazdasági problémákkal küszködő országot. Az elnök azzal vágott vissza, hogy a republikánusok szerinte folyton csak nyavalyognak, ahelyett, hogy végeznék a dolgukat. Meglehetősen szarkasztikusan a saját 10 és 12 éves lányainak példáját ajánlotta a figyelmükbe, akik állítólag mindig időben megcsinálják a házi feladatot, és soha nem hagyják az utolsó pillanatra. Ezzel arra utalt, hogy vészesen közeleg az adósságplafonra vonatkozó határidő (épp csütörtökön jelentették be, hogy jövő héten sem lesz szenátusi szünet a július 4-i ünnep ellenére sem), amit ha nem emelnek fel, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag fizetésképtelenné válik, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének.

De visszatérve Halperin mondatára, a kérdés az, hogy vajon a semmilyen új dolgot be nem jelentő Obama szerdai szereplése hozzájárul-e a probléma megoldásához. Hamarosan meglátjuk, és akkor majd mindenki eldöntheti, hogy valóban igaz-e rá a Morning Joe-ban elhangzott jellemzés.

Geoffrey Stone az elkötelezett Obama-hívek közé tartozott, méghozzá azon kevesek közé, akik nemcsak távolról csodálták őt, hanem közeli ismerősként. Épp húsz évvel ezelőtt csábította Stone a Chicagói Egyetem jogi karának dékánjaként az intézményhez az akkor 29 éves fiatal afroamerikai jogászt, aki a Harvard Law Review folyóirat elnökeként országos ismertségre tett szert. Obamát egy olyan ismerőse ajánlotta Stone-nak, aki jó tapasztalatokat szerzett róla egy jogi cikk szerkesztésénél, de mély benyomást tett a későbbi elnök a dékán titkárára is. Obama és Stone találkozója után legalábbis megjegyezte, hogy szerinte a fiatal jogászból egyszer még kormányzó lesz.

Mindezt onnan tudom, hogy Stone mesélte nekem még 2008-ban, amikor Obamáról írtam egy portrét. A jogász professzor akkor tagja volt egy laza tanácsadói körnek, amellyel rendszeresen találkozott a demokrata elnökjelölt. Bár Stone már akkor beszélt arról, hogy Obama nem feltétlenül az az idealisztikus figura, akinek sokan látják, hanem sokkal pragmatikusabb, érezhetően nagy reményei voltak vele kapcsolatban. Ezek a remények részben elszálltak azóta. Legalábbis ez derül ki abból a cikkéből, amely hétfőn jelent meg a New York Timesban.

Már a címe sem hagy kétséget afelül, hogy Stone-nak komoly problémái vannak Obamával: Our untransparent president, vagyis a Mi nem transzparens elnökünk. A professzor azt írja, hogy 2008-ban bízott abban, hogy Obama helyreállítja majd a megfelelő egyensúlyt a kormányzati titkok és átláthatóság között, ami szerinte (és sok más jogász, valamint jogvédő szerint) megbomlott a Bush-kormányzat alatt. “Nem egészen így történt” - jegyzi meg lemondóan Stone, majd tételesen sorolja, hogy milyen ígéreteit nem váltotta be Obama.

A professzor szerint ugyan a titokminősítés tekintetében történt előrelépés, de például a kormányzati visszaélésekről információkat szolgáltatók (az úgynevezett whistleblowerek) védelmében már nem. Stone szerint Obama annak ellenére hagyta elhalni az erről szóló törvényi kezdeményezést, hogy szenátorként még támogatta azt. Hasonló ellentmondásra példaként hozza a professzor azt is, hogy míg Obama szenátorként 2007-ben sürgette az újságírók forrásvédelmét biztosító törvényt, addig elnökként már inkább akadályozta annak elfogadtatását.

Nem Stone az első, aki felhívja a figyelmet az Obama-kormányzat esetleges átláthatósági hiányosságaira. Márciusban két invesztigatív újságíró (egyben mindketten újságírói szervezetek képviselői) véleménycikke jelent meg a Washington Postban, amelyben kormányzati titkolózásra panaszkodtak. Májusban pedig a New Yorker közölt egy hosszú riportot egy olyan korábbi titkosszolgálati dolgozóról, akit azért fogtak perbe, mert visszaélésekről adott ki információkat egy újságírónak (a megvádolt férfi végül egy vádalku eredményeként viszonylag csekély büntetéssel megússza).

Bár nem kétséges, hogy a jogászprofesszorként és politikusként is a kemény vitákhoz szokott Obama biztosan fel tudna sorakoztatni a saját igazát erősítő érveket, de attól még ezek a cikkek mind azt mutatják, hogy többen csalódtak benne. Márpedig ezt az érzést puszta észérvekkel nem lesz könnyű megváltoztatni.

Volt 1978-ban egy brit kampányhirdetés, amely azóta bevonult a politikatörténetbe. A konzervatívok által megbízott Saatchi and Saatchi ügynökség állt elő a plakáttal, amelyen a munkaügyi iroda előtt kígyózó sor látszódott, felette pedig ott virított a felirat: Labour isn't working. Ez egy többszörös szójáték volt: egyrészt jelentette azt, hogy az épp hatalmon lévő Munkáspárt (Labour) nem dolgozik, másrészt azt is jelentette, hogy nem működik. A konzervatívok a végül 1979-re csúsztatott választást megnyerték, a hirdetést pedig 1999-ben a Campaign magazin az évszáza plakátjának választotta.

Most ezt az akkor hatásos fegyvernek bizonyuló hirdetést veti be Mitt Romney, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező republikánus elnöki aspiráns. Felidézi az 1978-as brit helyzetet, majd párhuzamot von az Egyesült Államok mostani állapotával."Jelenleg Amerika 9,1 százalékos munkanélküliséggel, rekordhiánnyal, egyre növekvő államadóssággal és szenvedő családok millióval szembesül. Egy dolog biztos - Obama nem dolgozik/működik" - zárul a hirdetés melletti szöveg.

Romney tehát kitart a kezdeti irány - annak hangsúlyozása, hogy a munkahelyteremtés a legfontosabb, és erre ő a legalkalmasabb - mellett. Szépen építkezik a republikánus politikus lépésről lépésre, kérdés, mivel próbálja majd semlegesíteni ezeket az üzeneteket Obama.

Már a kezdés is zavaros volt, így számítani lehetett rá, hogy ez a probléma még kísérteni fogja az elnököt. A líbiai katonai beavatkozásról van szó, amely miatt már a márciusi indításkor is sokan kritizálták Obamát. Azt mondták - demokraták és republikánusok egyaránt voltak köztük -, hogy nem lehet tudni, mi is egyáltalán a célja az akciónak, ráadásul többeknél már pusztán annak a gondolata kicsapta a biztosítékot, hogy a súlyos gazdasági gondokkal küszködő, de közben a drága afganisztáni háborút vívó ország hajlandó beszállni egy újabb katonai konfliktusba.

A líbiai helyzet állóháborúvá válásával együtt elcsendesedtek (vagy csak kikerültek az új sztorikra átcsúszó médiából) a konkrét küldetést bíráló hangok, viszont kialakult egy ezzel összefüggő, de más jellegű konfliktus. Az 1973-as háborús jogkörökről szóló határozat szerint a kongresszusi felhatalmazás nélkül ellenséges terepre irányuló katonai bevetéseket az elnöknek legkésőbb 60 nappal az után le kell állítania, hogy a törvényhozást értesítette. A vita most azon folyik, hogy vajon a líbiai akció ellenséges terepre való behatolást jelent-e: a képviselőház sok republikánus és demokrata tagja azt mondja, hogy igen, a Fehér Ház azt mondja, hogy nem. Ha az előbbieknek van igaza, akkor Obama május 20-a óta folyamatos törvénysértést követ el.

A képviselőház elé pénteken két ezzel összefüggő határozat is került. Az egyik - amelyet John Kerry demokrata és John McCain republikánus szenátor jegyez - arról szól, hogy a törvényhozás felhatalmazást ad a líbiai akcióhoz. A képviselőház ezt egyértelműen elutasította, és nemcsak a republikánus többség szavazott nemmel, hanem 70 demokrata képviselő is csatlakozott hozzájuk (a 192 jelenlévő demokrata közül). A másik határozat gyakorlatilag épp a Kerry-McCain-féle határozat ellenpárja: ez megtiltaná a támadó jellegű katonai akciók finanszírozását Líbiában, és legfeljebb a hírszerzési, megfigyelési és különböző technikai (például levegőben való tankolás) műveleteket tenné lehetővé.

A várakozásokkal ellentétben a képviselőház ezt sem fogadta el, de több mint harminc demokrata is igennel szavazott. Így Obamának attól egyelőre nem kell tartania, hogy ellehetetlenítik az általa elrendelt katonai műveletet, de a demokrata politikusok tömeges szembefordulása az elnökkel minden bizonnyal elgondolkodtatja azért a Fehér Házat.

A törvényhozási epizód jelentőségét felnagyítja az is, hogy a napokban épp felerősödött az az amúgy a háttérben szinte folyamatosan zsizsegő vita, hogy vajon az Egyesült Államok mennyire vállaljon szerepet a világ különböző pontjain zajló konfliktusok rendezésében. Az apropót a múlt heti republikánus elnökjelölti vita adta, ahol több résztvevő az afganisztáni szerepvállalás gyors lezárását, a katonák hazahozatalát sürgette. A 2008-as jelölt, John McCain erre azt reagálta, nagyon szomorúnak tartja, hogy a republikánus pártban kezd megerősödni az izolacionista vonal, mire viszont többen azzal vágtak vissza, hogy ez azért durva általánosítás, és nem kellene egy néhány perces vitarészletből ilyen messzemenő következtetéseket levonni.

A vitát tovább gördítette az, hogy Obama szerdán bejelentette, jövő szeptemberig kivonnak 32 ezer amerikai katonát Afganisztánból, ezzel nagyjából egyharmadával csökkentve az ottani haderő létszámát. A döntés ellen tiltakozó McCaint talán megnyugtatta az, hogy az elnökjelöltségre pályázó egyik induló, Tim Pawlenty is bírálta és elsietettnek nevezte a csapatkivonást, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező aspiráns, Mitt Romney pedig szintén kifejezte kétkedését (bár nála nem volt egyértelmű a bírálat, mert szerinte is haza kell hozni a katonákat, de szerinte a menetrendnek a helyzettől kell függnie).

Az mindenesetre látszik a felmérésekből, hogy az afganisztáni szerepvállalás egyre népszerűtlenebb, és Oszama bin Laden megölése után sok amerikai értelmetlennek is tartja. Az ország súlyos eladósodottságát és a vészes gazdasági helyzetet látva pedig biztosan sokan egyetértenek Obamának azzal a szerdai - az izolacionisták érvei rímelő - mondatával, hogy egy évtized óriási háborús költekezése után “ideje van annak, hogy itthon koncentráljunk az országépítésre”.