potus & co

“Nem a dráma kedvéért csináltuk ezt ilyen későn” - jelentette ki péntek éjszaka Harry Reid, a szenátus demokrata többségének vezetője. Szerinte egyszerűen arról volt szó, hogy nagyon nehéz volt eljutni eddig a pontig, vagyis a költségvetési megszorításokról szóló megegyezésig.

Lehet, hogy nem akarták fokozni a helyzet drámaiságát a tárgyalásban résztvevő felek, de mindenesetre sikerült nekik. A tévécsatornákon már tizedmásodperceket is mutató visszaszámláló ment, és túlzás nélkül az egész világ azt figyelte, hogy sikerül-e tető alá hozni valamilyen alkut. Mindössze egy órán múlt, de végül összejött. Keleti parti idő szerint este 11 óra körül jutottak egyezségre a törvényhozás republikánusai, demokratái és a szintén demokrata kézben lévő Fehér Ház. Ez gyakorlatilag az utolsó pillanat volt, éjfélkor járt volna ugyanis le az a határozat, amely lehetővé teszi a szövetségi kormány intézményeinek finanszírozását.

John Boehner, a főszereplő - Forrás: youtube.com

A megegyezés lényege, hogy összességében mintegy 38 milliárd dolláros megszorítást hajtanak végre az idei költségvetésben. Ez nagyobb, mint amit a demokraták eredetileg szerettek volna, viszont kisebb annál, mint amit a republikánusok által uralt képviselőház korábban javasolt. A republikánusok végül feladták azt a követelésüket, hogy a megszorításoknak része legyen az abortuszokat végző Planned Parenthood nevű szervezet költségvetési támogatásának megvonása. Lemondtak arról is, hogy korlátozzák a környezetvédelmi hatóság tevékenységét, amely egy átfogó klímatörvény hiányában hatósági eszközökkel küzd az üvegházhatást okozó gázok kibocsátának visszafogásáért. (A republikánusok szerint ezzel árt a vállalkozásoknak, ezért akartak hozzányúlni a hatósághoz.)

A konzervatívok hangja

Az utolsó napokban már ezekről a nem is feltétlenül költségvetési ügyekről ment a vita. A demokraták legalábbis azt állították, hogy a számokról nagyjából sikerült megegyezni, de a republikánusok nem akartak engedni ezekben az ideológiai kérdésekben. A republikánusok viszont tagadták ezt, szerintük az utolsó pillanatokig nyitott kérdés volt a megszorítások nagysága is, de egyben küzdöttek az abortuszok és a környezetvédelmi szabályozás ügyében kitűzütt célokért is. Péntek este aztán már lehetett érezni, hogy a republikánus álláspont változni fog ezekben az érzékeny kérdésekben, miután a konzervatív szárnyhoz tartozó politikusok (például Michele Bachmann és Mike Huckabee) kezdtek el nyilatkozgatni arról, hogy ezeket a csatákat talán mégsem most kellene megvívni.

Ilyen szempontból tehát sikeresnek tűnt az a demokrata taktika, amely a republikánusokat igyekezett beállítani egy esetleges kormányzati leállás okozóiként (segítette a demokratákat az 1995-ös kormányzati leállás példája, abból a vitából ugyanis a republikánusok kerültek ki vesztesként)  Nem olyan könnyű azonban megmondani, hogy ki is ennek a drámai fordulatokban bővelkedő ütközetnek az igazi győztese. A demokraták azt hangoztatták, hogy egy kemény vitában sikerült kompromisszumra jutni, de végül a képviselőház republikánus elnöke John Boehner volt az, aki péntek éjszaka előállhatott azzal, hogy sikerült az amerikai történelem - aktuális dollárban számítva, tehát nem reálértékben - legnagyobb megszorítását elfogadtatni. És végső soron épp ez volt a céljuk a republikánusoknak, amikor belementek ebbe a vitába.

Az elnök középen

Boehnernek ráadásul sikerült úgy kikerülnie a konfliktusból, hogy - legalábbis egyelőre úgy tűnik - egyben tartotta a meglehetősen sokszínű republikánus tábort. Nem volt könnyű dolga, ugyanis a tavalyi félidős választások eredményeként sok olyan, a konzervatív Tea Partyhoz kötődő politikus került be a kongresszusba, akik kifejezetten azzal a céllal érkeztek, hogy szigorú megvonásokat eszközöljenek ki a szerintük elszabadult szövetségi költésekben. Ezek a politikusok - és persze az őket támogató csoportok - nagyon kemény nyomás alatt tartották a republikánusok mérsékeltebb szárnyához tartozó, és érzelgős pillanatairól is ismert Boehnert.

Mint egy kívülálló - Forrás: whitehouse.gov

Érdekes volt ugyanakkor figyelni azt is, hogyan viselkedik a konfliktushelyzetben Barack Obama. Az elnök láthatóan igyekezett ismét egyfajta kívülállóként, a vitás felek között - vagy felett - álló mediátorként eljárni. Bár elnökként gyakorlatilag ő az elsőszámú demokrata politikus, mégis előfordult az utóbbi napokban, hogy saját pártjáról is egyes szám harmadik személyben beszélt. Ez a szerep (bár elismerem, önmagában ennek a szónak a használata cinikus megközelítésre utal, hiszen miért ne lehetne ez őszinte hozzáállás eredménye) nem új, már a tavaly év végi adócsökkentési vitában is a demokraták és a republikánusok közé pozicionálta magát. Ez pedig nyilván nemcsak az éppen aktuális helyzetnek szólt, hanem a 2012-es elnökválasztásnak is, amelyet Obama minden számítás szerint csak akkor lesz képes megnyerni, ha maga mellé tudja állítani az egyik párthoz sem kötődő független (vagy éppen bizonytalankodó) szavazókat.

Most ennek a költségvetési csatának vége, de borítékolható, hogy az elnökválasztási kampányban elő fognak még kerülni azok a kérdések, amelyek vitája most majdnem a szövetségi kormány leállásához vezetett. Ne felejtsük ugyanis, hogy ez a mostani megállapodás csak az idei költségvetésről szól, (ráadásul a pénzügyi év eleve csak szeptember végéig tart) és még ott van a következő évi büdzsé terve, amellyel csak az utóbbi hetekben kezdett el foglalkozni a törvényhozás.

A honlapján közzétett szerény, visszafogott stílusú videóval jelentette be Barack Obama azt a nem túl meglepő döntést, hogy indul a 2012-es elnökválasztáson. Ez egyrészt magától értetődő gyakorlatilag minden hivatalban lévő elsőciklusos elnök esetében - utoljára Lyndon Johnson döntött másképp 1968-ban, de ő is csak az előválasztások során -, másrészt már a hétvégén kiszivárgott, hogy Obama a következő napokban megteszi a bejelentést.

Az, hogy hivatalossá vált az indulása, annyiban jelent lényeges változást, hogy mostantól vonatkoznak rá a kampányszabályok, és hozzákezdhet például az adománygyűjtéshez. A 2008-as választáson rekordot döntött a befolyt és elköltött 750 millió dolláros összeggel, és most vannak olyan várakozások, hogy akár az egymilliárd dolláros határt is átlépheti. Obama stábja persze próbálja hűteni ezeket a várakozásokat, és emlékeztetnek rá, hogy most rövidebb lesz a kampány, a demokrata oldalon pedig nem is várható komoly küzdelem (míg három éve ott volt a legendás párbaj Hillary Clintonnal). Egyelőre legalábbis egyetlen meghatározó demokrata politikus sem jelezte, hogy versenybe szállna a demokrata jelöltség megszerzéséért.

Sőt, egyelőre a republikánusok is nagyon óvatosan állnak hozzá 2012-höz. A komolyabb lehetséges aspiránsok közül egyelőre Tim Pawlenty korábbi minnesotai kormányzó jelentette be hivatalosan az indulását, és Newt Gingrich korábbi képviselőházi elnök közölte, hogy ő már hivatalosan gondolkodik azon, hogy elinduljon-e. (Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de elvileg ennek is van jelentősége a kampányszabályok szempontjából.)

A 2008-as kampány azért is volt annyira emlékezetes, mert a fejlemények sorra cáfoltak rá a várakozásokra, és a kezdetben esélytelennek tartott Obamát a sok egyéb tényező mellett az juttatta el a győzelemig, hogy rendkívül lelkes önkéntesek serege segítette. Őket szólította meg Obama a videó közzététele után küldött e-mailben is, amelyben azt írja, hogy "azért csináljuk ezt most, mert a politika, amiben hiszünk nem drága tévéhirdetésekkel kezdődik, hanem veled". Az elnök azt jósolja, hogy még legalább egy évig nem indul be teljes gőzzel a kampány, de megjegyzi, hogy egy komoly szervezet felépítése időbe telik.

Egyszer már bizonyította, hogy képes erre. 2008-ban személyes tapasztalatom volt Chicagóban, hogy az egyébként méretes kampányirodában nem fértek el az emberek, a földön, a lépcsőfordulókban ülve telefonálgattak még az utolsó napokban is, pedig addigra már nyilvánvaló volt, hogy Obama fog nyerni. A most közzétett videó - amelyben maga az elnök meg sem jelenik - láthatóan ezt a közösségi érzést akarja felmelegíteni, a szlogen pedig úgy szól: It begins with us, vagyis Velünk kezdődik.

Kérdés, hogy egy elmélyülő gazdasági válság (bár most vannak optomizmusra okot adó jelek), a demokratákat megtépázó egészségügyi reformvita és több ígéret megszegése (a leglátványosabb Guantánamo bezárásának elmaradása) után ez lesz-e olyan sikeres, mint a Yes, we can volt három évvel ezelőtt.

Obama - láthatóan fütyörészve - sétál a Fehér Ház udvarán, hogy bejusson az Ovális Irodába, de kénytelen egy másik bejáratot választani, mert a kollégái bezárták az ajtót. Úgy tűnik, az amúgy állandó jelleggel súlyos gondok (most éppen csak egy újabb háború, de ott van már egy ideje a költségvetés is) által nyomasztott elnököt ez nem zavarta különösebben, és szokásos laza stílusában átbattyogott egy másik ajtóhoz. Mondjuk, az egészben az a legszebb, hogy ezt valaki lefilmezte. Nyilván nem azért, mert épp forgott egy kamera, hanem azért, mert az amerikai elnöknek tényleg minden lépését figyelik.

Mit is keresünk mi pontosan Líbiában? Sokan feltették ezt a kérdést az utóbbi három napban Amerikában, és úgy tűnik, hogy a legtöbben válasz nélkül maradtak. Persze sokan nyilvánvaló politikai érdekből feszegetik ezt a témát (például a republikánus elnökaspiránsok, akik éltek az alkalommal, hogy odaszúrjanak Obamának), de ezen túl is észlelhető némi bizonytalanság akörül, hogy mi is a szerepe az Egyesült Államoknak a Moammer Kadhafi megállítását célzó nemzetközi akcióban.

Mondjuk, nincs mit csodálkozni ezen az utóbbi néhány hét eseményei után. Amikor a törvényhozás tagjai először kezdtek beszélni arról, hogy légtérzárat kellene kialakítani Líbia felett, akkor épp Robert Gates védelmi miniszter volt az, aki tiltakozott ez ellen, mondván, hogy nem lenne feltétlenül bölcs dolog. Most már azt mondja, hogy ő is támogatja az akcióban való részvételt, de eközben az sem teljesen világos, hogy mik a céljai az amerikaiaknak.

Utolsó simítások a líbiai közleményen - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az elnök többször elmondta, hogy Kadhafinak távoznia kell, de a stábja közben folyton azt hangoztatja, hogy a katonai műveleteknek nem célja a líbiai vezető eltávolítása. Többen rámutattak arra az ellentmondásra is, hogy miért éppen Líbia esetében aktivizálódott Amerika (együtt egy sor más országgal), és miért nem tesz semmit például a szintén szövetséges Bahrein esetében, ahol ugyancsak erőszakkal nyomták el a kormányellenes tüntetéseket.

Az eddigiek alapján egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az Egyesült Államok félszívvel szállt be ebbe a katonai akcióba, és már az első lépéseknél arra gondolt, hogy miként tudna ebből az egészből minél gyorsabban kifarolni. Megvannak persze ennek a maga okai és előzményei, de Obamának így is számolnia kell a politikai következményekkel. Republikánus ellenfelei úgy érzik, újabb bizonyítékot kaptak arra, hogy az elnök képtelen a gyors és határozott döntéshozatalra. A demokrata bázis pedig becsapva érzi magát, amiért épp az az elnök vitte be az országot egy szerintük nem feltétlenül átgondolt katonai akcióba, aki azzal vádolta Bushékat, hogy megfelelő előkészítés nélkül indították meg az iraki háborút.

Ha eredményesek lesznek a líbiai műveletek, és sikerül megbuktatni Kadhafit anélkül, hogy az ország káoszba süllyedne, akkor persze a kétkedők hangja elhalkul majd. Addig is azonban az amerikai vezetés számára ott marad az a probléma, hogy egy olyan katonai konfliktusba szálltak be, amelynek alakulására épp a saját vonakodásuk miatt nem sok befolyásuk lesz.

Egészen keményre sikeredett Obama péntek esti beszéde Líbiáról. Felszólította Moammer Kadhafit, hogy azonnal állítson le mindenféle hadi műveletet, és vonja vissza katonáit a líbiai városokból. “Hadd tegyem egyértelművé: ezek a feltételek nem alku tárgyai” - fogalmazott az elnök, ráerősítve az előző nap elfogadott ENSZ BT-határozatra, amely felhatalmazást ad a tagországoknak a katonai erő (igaz, azon belül lényegében csak légierő) alkalmazására, ha Kadhafi nem tesz eleget a felszólításoknak.

Ez a keménység azonban nagyon más volt, mint amit az elődjétől megszokhattak. George Bushnak - különösen elnöksége első hat évében - az volt az alapállása, hogy a nemzetközi együttműködések nehézkesek, nem hatékonyak és elvtelen kompromisszumokra kényszerítik a feleket. Sokatmondó volt, hogy egy olyan embert - John Boltont - küldött nagykövetnek az ENSZ-be, aki sokszor jelét adta annak, hogy igazából megveti a világszervezetet.

Obama bátorságpróbája - Forrás: flickr.com/whitehouse

Obama ehhez képest a pénteki beszédében legalább négyszer megemlítette azt, hogy az Egyesült Államok nem egyedül, hanem szövetségesekkel - Nagy-Britanniával, Franciaországgal és nem mellesleg arab országokkal - együtt száll szembe Kadhafival. A beszéd időzítése is lényeges: az elnök csak az után fogalmazta meg kemény követeléseit, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem is elsősorban amerikai, hanem francia és brit nyomásra elfogadták a légtérrzárról szóló határozatot.

A BBC észak-amerikai szerkesztője, Mark Mardell már meg is fogalmazta, hogy valójában egy Obama-doktrína van alakulóban, amely nagyjából így hangzik: Cselekedni, de csak a korlátokon belül, és irányítani, de csak mint elsőként az egyenlők között.

A líbiai helyzet kezelése azonban nemcsak egy esetleges új katonai doktrínára világíthat rá, de egyben felveti azt az egyszerű kérdést is, hogy mennyire bátor elnöke van jelenleg az Egyesült Államoknak. Erről szól a szinte minden héten elgondolkodtató írásokkal jelentkező Lexington rovat legújabb darabja az Economistban. A szerző összességében nem fest túl pozitív képet Obamáról, aki szerinte eddig legtöbbször a biztos megoldásokat választotta a kockázatos, de talán jelentősebb eredménnyel járó lépések helyett.

Ez igaznak tűnik Líbia esetére is, de persze azt az Economist munkatársa is elismeri, hogy a politikai bátorságot nehéz definiálni. “Amikor azonban szembesülsz vele, akkor tudod, hogy ez az. Idősebb George Bush adót emelt és ezzel elbukta a posztját. Lyndon Johnson elfogadtatta a polgárjogi törvényt, pedig tudta, hogy a demokraták ezzel elvesztik a déli államokat. A sokat támadott fiatalabb Bush igazi karakánságot mutatott, amikor szinte mindenkivel dacolva úgy döntött 2007-ben, hogy nem hagyja Irakot káoszba süllyedni.”

Vajon eljön-e ez a pillanat Obama számára - teszi fel a kérdést az Economist szerzője, amit talán azzal lehet még kiegészíteni, hogy vajon képes lesz-e arra, hogy esetleg újradefiniálja a politikai bátorság fogalmát.