potus & co

Érdekes értelmezését adta az egyiptomi és tunéziai eseményekben játszott amerikai szerepnek Fareed Zakaria, az egyik legismertebb világpolitikai megmondóember. Az indiai származású (ezt ízes akcentusában továbbra is magán viselő), de régóta az Egyesült Államokban élő elemző az általa szerkesztett Time magazinban közölt egy hosszabb írást Egyiptomról. Ebben főként azt boncolgatja, hogy mi vezethetett az egyébként politikailag rendkívül stabilként számon tartott országban a hatalmas tömegdemonstrációkhoz, illetve hogy miért nem kell félni attól, hogy Egyiptom Irán példáját követné, a végén azonban elejt néhány megjegyzést arról is, hogy szerinte mi köze van ennek az előző és a mostani amerikai elnökhöz.

Zakaria szerint az történt, hogy 2001. szeptember 11. után George Bush ugyan minden korábbinál erősebben rávilágított az arab diktatúrák által jelentett problémákra, de aztán később az iraki háborúval és Izrael melletti kiállásával hiteltelenné vált az arabok szemében. Így ha ezekben az országokban bárki előállt azzal, hogy demokráciát kéne teremteni, akkor egyből rásütötték a hatalmon lévők, hogy Amerika bábja. Ez után jött Barack Obama, aki viszont hátrébb lépett, és egyértelművé tette, hogy nem célja a közel-keleti térségben uralkodó rendszerek erőszakos megváltoztatása, amivel lehetővé vált, hogy a helyi liberálisok és demokraták anélkül hallassák a hangjukat, hogy USA-bérencnek titulálják őket. Nagyjából így néz ki Zakaria gondolatmenete, és ha igaza van, akkor mindenképp figyelemre méltó, hogy láthatóan mennyire meglepték Obamát azok a fejlemények, amelyek előidézéséhez ha akaratlanul is, de talán ő maga is hozzájárult.

“Hogy bízhatsz meg benne?” - Bob Woodward tavalyi könyve szerint ezt kérdezte Obamától egyik bizalmasa, amikor az a 2008-as választási győzelme után előállt azzal, külügyminiszteri posztot ajánl legnagyobb párton belüli riválisának, Hillary Clintonnak. Sok politikai elemző is rácsodálkozott a döntésre, és kormányon belüli villongásokat vizionáltak a két politikus között, akik néhány hónappal korábban egy meglehetősen durva kampányban versengtek a demokrata elnökjelöltség elnyeréséért.

Ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Clintonnak talán nem sikerült beférkőznie Obama legszűkebb köreibe, de stabil tagja a kormányzatnak, és külügyminiszterként részese a legsúlyosabb nemzetbiztonsági döntéseknek. Most pedig tényleg eljött az a pillanat, amikor szinte felbecsülhetetlen segítséget jelent az elnök számára.

Clinton és Obama 2009 nyarán Kairóban - Forrás: flickr.com/whitehouse

A forrongó egyiptomi helyzetet követők fél szemmel az Egyesült Államokat figyelték, várva, hogy mit reagál Washington a szoros szövetségeseként számon tartott Hoszni Mubarak elnök távozását követelő tömegtüntetésekre. Kapóra jött tehát Obamának, hogy külügyminisztere személyesen is jól ismeri Mubarakot még férjének, Bill Clintonnak az elnöksége idejéből. Az egykori first ladynek különösen jó a viszonya az egyiptomi elnök feleségével, és egy 2009-es interjúban kijelentette, hogy a Mubarak-házaspárt családi barátnak tekinti. Ezzel kivívta jogvédők haragját, és kemény kérdéseket kapott arról, hogy külügyminiszterként mennyire alkalmas a diktatórikus rezsimek kezelésére.

Most ugyanakkor épp ő az, aki kézben tartja a szálakat, miután a Politico szerint Barack Obama egy szombati megbeszélésen feladatául adta, hogy csiszolja és képviselje az egyiptomi helyzetre adandó választ. Bár Obama is megszólalt kétszer az elmúlt napokban, Clinton interjút adott az öt nagy vasárnap reggeli tévéműsornak az egyiptomi helyzetről, és ezzel ő lett a finoman egyensúlyozó reakció megszemélyesítője. Clinton ötlete volt az is, hogy küldjék Kairóba Frank Wisner egykori ottani nagykövetet, aki személyesen jól ismeri Mubarakot. Wisner közvetítette az elnök felé azt az üzenetet, hogy Washington nem támogatja a további hatalmon maradását.

“Hillary tudja, hogy Mubarak egy diktáror, és nem közeli barátok” - idézett a Politico egy korábbi vezető amerikai diplomatát, aki szerint azonban ez az ismeretség van annyira mély, hogy tudja, “ez a fickó nem Szaddám Huszein, és talán épp ő volt az, aki megmondta a hadseregnek, hogy ne lőjenek a tömegbe”. Obamának biztosan jól jött a kritikus pillanatban egy ilyen tanácsadó, és még egyszer megerősítve érezheti magát a 2008 végén meghozott, akkoriban sokat vitatott személyügyi döntésében.

Az utóbbi napokban sokszor találkoztam ezzel a két szóval különböző összefüggésekben: Obama és dilemma. Ezek az írások azt járták körbe, hogy milyen komoly kihívás elé állította az amerikai elnököt az egyiptomi helyzet. A gondolatmenet lényege, hogy Obamának választania kell egy megbízható, viszont tekintélyelvű szövetséges támogatása és a demokratikus alapértékek melletti feltétlen kiállás között. A helyzet valóban bonyolult, de Obama eddigi tevékenységét, megnyilatkozásait figyelembe véve nekem vannak kétségeim afelől, hogy ő túl sokat gondolkozott volna azon, mit is mondjon, amikor megszólalt a témában.

Az elnök pénteken adott egy hosszabb nyilatkozatot, amelyben egyrészt minden felet az erőszaktól való tartózkodásra szólított fel, másrészt figyelmeztette Hoszni Mubarak elnököt, hogy reformokra van szükség. Még azt se felejtette el megemlíteni, hogy kapcsolják vissza a Facebookot (jó, szó szerint nem ezt mondta, hanem közösségi hálózatokról beszélt). Obama tehát nem is burkolt kritikában részesítette Mubarakot, de nem ment el odáig, hogy a tüntetők mellé álljon és az egyiptomi vezető távozását követelje. Beszélt ugyan arról, hogy az egyiptomi népnek is részesülnie kell az “univerzális jogokból”, de nem biztatta őket arra, hogy takarítsák el az útból az ennek elérését akadályozó rezsimet.

Értekezlet az egyiptomi helyzetről - Forrás: flickr.com/whitehouse

Ez persze sokak szemében épp ezeknek az “univerzális jogoknak” az elárulásával egyenlő, és nagy csalódás lehet azoknak is, akik a 2008-as választási kampányból csak a változást és reményt megtestesítő politikusra emlékeznek. Az Obamát ismerők azonban azt mondják, hogy ő egy kifejezetten pragmatikus figura, aki csak olyan konfliktusokba megy bele, amelyeknél esélyét érzi annak, hogy nyertesként tud kikerülni belőlük. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elvei, hanem inkább azt, hogy nem mindig és nem minden helyzetben az elvek érvényesítésére törekszik, hanem kalkulál hosszabb távra is (lásd az egyensúlyozást a hasonló kihívásokat jelentő kínai-amerikai viszonyt, és ha már demokráciáról van szó, a Bush-korszakhoz képest is az volt az egyik legnagyobb külpolitikai változás, hogy Obama nyilvánvalóvá tette, ő nem fog országépítéssel foglalkozni.)

Ha elfogadjuk az elnöki hozzáállásnak ezt az értelmezését, akkor már egyáltalán nem meglepő, hogy Obama ilyen óvatosan reagált az egyiptomi helyzetre. A Fehér Házban nyilván sok szó esik most arról, mit kellene kezdeni azzal, ami a Tahrír téren és környékén történik (friss beszámoló Szlankó Bálint kiváló riportjában az [origo]-n), de abban is biztos vagyok, hogy ezek a beszélgetések csak részben forognak a demokrácia vs. diktatúra témája körül, és több energiát ölnek olyan kérdések megvitatásába, mint hogy ki léphet Mubarak helyébe, hogy távol lehet-e tartani az iszlámistákat a hatalomtól, és hogy az Egyesült Államok számára vajon az most a leghasznosabb, ha hangosan követeléseket fogalmaz meg, vagy ha szépen csendben figyeli a történéseket, és esetleg a háttérből próbálja azokat befolyásolni.

Az [origo]-ra írtam már egy összefoglalót a beszédről, így csak röviden arról, ami általában a legérdekesebb szokott lenni ezekben a szónoklatokban: mi az, ami kimaradt belőle?

Az nem túl nagy meglepetés, hogy a külpolitikával ezúttal nem nagyon foglalkozott. Bár nyilván vannak súlyos problémák Afganisztánban és az iráni atomhelyzet sem oldódott meg, azt a novemberi választás is mutatta, hogy az amerikaiakat most elsősorban az aggasztja, ami otthon történik a munkahelyekkel (konkrétan az, hogy nincs elég belőlük).

A valóban súlyos álláshelyzet mellett kormányzati szempontból azonban talán a legnagyobb kérdés az, hogy mihez kezd Amerika a hatalmas költségvetési hiányával, ami súlyos teherként nehezedik a gazdaságra. Az amerikaiaknak persze nem kell amiatt aggódniuk, hogy nem lesz, aki hitelt ad nekik, de még az átlagemberek is beleborzonganak abba a gondolatba, hogy az egyre erősebb gazdasági rivális Kína legyen a fő hitelezője a szuperhatalmi státuszára büszke Amerikai Egyesült Államoknak.

A hiányproblémának a megoldásához azonban olyan – Európában is ismerős – kérdésekkel kell szembenézniük az amerikai politikusnak, hogy miként lehet fenntarthatóvá tenni a társadalombiztosítást, a nyugdíjellátást, az egészségügyet. Ezek nagyon bonyolult és nehezen megválaszolható kérdések, és nem lettünk okosabbak Obama kedd esti (magyar idő szerint szerda hajnali) beszéde után sem.

Két év és öt nap telt el azóta, hogy Barack Obama beköltözött a Fehér Házba, és most eljött a második alkalom, hogy elmondja az Amerikai Egyesült Államok elnöke (President Of The United States, azaz POTUS, ha valaki esetleg még találgatott volna a blog nevét illetően) szokásos év eleji State Of The Union (SOTU), azaz az Unió helyzete című beszédét. Ez egy kiváló alkalom a mindenkori elnöknek arra, hogy közvetlenül szóljon az amerikai néphez. A főműsoridőben mondott beszédet több csatorna élőben közvetíti (tavaly mintegy 50 millióan voltak rá kíváncsiak), és ugyan a hagyomány része az is, hogy a rivális párt részéről valaki reagál az elhangzottakra, a figyelem egyértelműen az elnökre irányul.

A támogatóinak küldött videóüzenetében Obama már jelezte, hogy a kedd esti beszédben a fő téma a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítása lesz. Elnökségének második felében ezeknek a céloknak akar alárendelni mindent, amit jelzett már csapatának átalakításával is. Azt is lehet tudni, hogy ezt nagyjából hogyan képzeli el: több pénzt akar költeni az infratruktúra fejlesztésére és a kutatásokra.

Obama a tavalyi SOTU közben - Forrás: flickr.com/whitehouse

Itt kezdődnek azonban számára a gondok, a republikánusok ugyanis már sokszor elmondták, hogy semmilyen további költekezéshez nem járulnak hozzá, és a legfontosabb és legsürgetőbb feladatnak épp a rekordnagyságú költségvetési hiány lefaragását tartják. Mivel a képviselőházban ők vannak többségben, és a demokratáknak a szenátusban sincs akkora többségük, ami szabad döntéshozatalt biztosítana nekik, így nehéz hónapok elé néz az elnök, aki költségvetési ügyekben szinte semmit nem tud csinálni a kongresszus nélkül.

Nehéz azonban megjósolni, pontosan hogyan is fog alakulni ez a meccs, miután a republikánusok nem alkotnak egységes tömböt, a tavaly még sokak által leírt, népszerűtlen elnök pedig kezd magára találni. Vannak felmérések, amelyek szerint ugrásszerűen (ez kétszámjegyű változást jelent) javult a tevékenységének megítélése december óta, amiben szerepe lehetett az arizonai lövöldözésre adott reakciójának és a tavalyi év végén aratott törvényhozási győzelmeinek is. Az különösen sok bizakodással töltheti el Obamát és embereit, hogy ez a látványos javulás az egyik párt mellett sem elkötelezett szavazók körében következett be, akik már a 2008-as választáson is komoly szerepet játszottak a győzelmében.