potus & co

A címben szereplő közepes erősségű poén nem a sajátom, a New York Times vasárnapi magazinjának vezető anyagából loptam. A cikk címe az, hogy a Fehér Ház munkát keres (hosszú nagyon, még nem volt időm alaposan elolvasni, de jónak ígérkezik), és arról szól, hogy mi mindent tesz elnöki stáb azért, hogy végre munkahelyeket teremtsen.

Most újabb egyértelmű jelét adta Obama, hogy ezt tekinti fő feladatnak. Pénteken fogja bejelenteni, hogy felállít egy új tanácsadó testületet, amelynek Munkahelyek és versenyképesség tanácsa lesz a neve, vezetője pedig Jeffrey R. Immelt, a General Electric óriáscég főnöke. Ez a tanács váltja fel azt a testületet, amelyet Paul Volcker korábbi jegybankelnök vezetett, és amely a gazdaság talpra állításával kapcsolatban adott tanácsokat. Pont ezt akarja üzenni a Fehér Ház: a gazdaság úgy-ahogy felépült a pénzügyi válságból, a recessziónak már vége, most itt az ideje a munkahelyteremtésre koncentrálni.

Immelt egy másik elnökre emlékezve - Forrás: Youtube

A tavaly decemberi adatok szerint 9,4 százalékos a munkanélküliség, ami európai viszonylatban nem tűnik túl magasnak, de az amerikaiak ennél jóval alacsonyabb arányhoz vannak szokva. Az külön gond, hogy egyre több az olyan ember, aki már hónapok, sőt, évek óta nem talál magának állást, illetve sokan kényszerülnek részidős munkára. Jórészt az emiatti frusztráció vezetett ahhoz, hogy az elnök pártja olyan csúnya vereséget szenvedett a novemberi félidős választásokon, és mivel lassan oldódó problémáról van szó, ezért borítékolható, hogy az álláshelyzet lesz a vezető téma a 2012-es elnökválasztáson is.

Korábban már írtam arról itt, hogy Obama igyekszik rendbe hozni kapcsolatait az üzleti világgal is. Bankárt hozott kabinetfőnöknek, pénzügyi tanácsadót gazdasági tanácsadónak, az új ember, Immelt pedig a GE főnökeként szinte egy személyben jelképezi az amerikai gazdaságot. Ezzel gyakorlatilag teljessé vált az új gazdasági csapat (régi emberként ott van Timothy Geithner pénzügyminiszter), most már csak az a kérdés, mire lesznek képesek.

Nagy felhajtás közepette megérkezett Hu Csintao kínai elnök Washingtonba egy négynapos látogatásra. Nagy dolog ez, nyilván lesz sok elemzés majd erről, de most per pillanat rajtam kívülálló okokból nekem nincs időm hosszabb kaverolásra. Pár hete írtam már a kínai-amerikai ellentmondásos viszonyról, és utána Sáling Gergő kollégám felhívta a figyelmem egy nagyon érdekes cikkre a Foreign Policy külügyi szaklapban. Érdemes elolvasni.

Tisztán emlékszem arra, ami 2008. november 4-én este a chicagói Grant Parkban történt. Ahogy futottak be azok a szerencsés tízezrek, akik jegyet kaptak, és így bejutottak a színpadhoz közeli füves részre. Akadt olyan idős férfi, aki járókerettel próbált előre sietni, miközben rohantak el mellette a fiatalabbak. Sokan viselték a remény és változás jelszavát hirdető pólót, és meghatottságtól könnyes szemmel nézték a kivetítőn az egyes államokból érkező választási eredményeket. A sajtó számára elkerített részen lazább volt a tömeg, de a csípős hidegben nehéz volt a várakozás.

Obama okos beszédet mondott, egyszerre volt lelkesítő és józanító, lélekemelő és felelősségteljes. Abból az estéből nekem mégsem a későbbi elnök szónoklata maradt meg, hanem az a beszéd, amely nem sokkal korábban hangzott el az Arizona állambeli Phoenixben, és amelyet a chicagói park hatalmas közönsége kivetítőn keresztül követett. John McCain a vereségét ismerte be, és ez azt jelentette, hogy ennek az estének ő már csak a mellékszereplője lehetett. Ebből a beszédből azonban olyan bölcsesség, olyan elegancia és olyan felelősségérzet sugárzott, ami számomra feledhetetlenné tette.

Az addig morajló Obama-hívek is néma csendben hallgatták (a történelmi hűség kedvéért annyi hozzátartozik, hogy volt egy kis pfújolás, amikor elhangzott Sarah Palin neve), amint McCain azt a tanulságot vonta le a számára minden bizonnyal nagyon keserű választási eredményből, hogy az országnak össze kell fognia, és fel kell sorakoznia az új elnök mögött. “Obama szenátor és köztem sok a nézetkülönbség, ezeket meg is vitattuk, és végül ő győzedelmeskedett. Nem kétség, hogy a különbségek megmaradnak. Ezek azonban nehéz idők az ország számára. És én megfogadom ma este, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsem őt azokban a kihívásokban, amelyek várnak ránk” - fogalmazott McCain, és arra kérte híveit, hogy ugyanezt tegyék ők is.

McCain egy 2008-as ohiói kampángyűlésen - Forrás: saját fotó

Tudjuk, hogy végül a nagy összefogásból semmi nem lett. Obama csúfos kudarcot vallott a marakodó politizálás felszámolására tett ígéretével. Nyilván hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy ez kinek a hibája. Talán még magának McCainnek is van szerepe benne. Míg egykor arról volt híres, hogy különutas republikánusként hajlandó együttműködni a demokratákkal is a számára elvi okokból fontos ügyek érdekében, addig az utóbbi két évben többször adta jelét annak, hogy ezek az elvek talán már nem is olyan fontosak neki. Az arizonai bevándorlási törvény körüli vitában például annak ellenére beállt a szigorú jogszabály támogatói mellé, hogy korábban ennél sokkal liberálisabb terveket szorgalmazott a törvényhozásban. Ezt az elemzők betudták annak, hogy veszélyt jelentettek számára a konzervatív kihívók a novemberi szenátorválasztáson, de a régi McCaint talán egy ilyen helyzet sem tudott volna eltántorítani a saját maga által kijelölt útról.

Most azonban egy látványos gesztussal jelezte, hogy továbbra sem a tucatpolitikusok közé tartozik. A vasárnapi Washington Postban jelent meg egy írása, amelyben republikánus létére szokatlanul nyílt támogatásáról biztosítja a demokrata Barack Obama elnököt. A cikk arra a beszédre reagál, amelyet Obama mondott az arizonai Tucsonban, ahol múlt szombaton egy ámokfutó fejbe lőtte Gabrielle Giffords képviselőt és megölt hat másik embert. Az elnök ebben arra kérte a különböző pártállású embereket, hogy fejezzék be a marakodást, és a durva stílusú politizálást, McCain pedig csatlakozik ehhez az üzenethez.

“Nem értek egyet az enök sok intézkedésével, de hiszek abban, hogy ő egy hazafi, akinek őszintén az a szándéka, hogy elnöksége alatt az ország haladását szolgálja. Elutasítom azokat a vádakat, hogy az ő politikája és nézetei érdemtelenné teszik Amerika vezetésére és hogy szembehelyeznék az alapító eszmékkel” - írja McCain a cikkben, amelyben azért hozzáteszi azt is, hogy azt is elutasítja, hogy az Obama politikáját ellenzők kevésbé intelligensek lennének, mint azok, akik támogatják. Önmagukban nem olyan nagyon erős mondatok ezek, de az elmúlt két év időnként hisztérikus vitáit látva mégis súlyosnak érezni őket. Lehet persze, hogy ezeknek a szavaknak is az lesz a sorsuk, mint azoknak, amelyek 2008. november 4-én hangzottak el. De még ha így is lesz, John McCain újra megmutatta, miért néznek fel rá olyan sokan és olyan régóta az amerikai politikában.

Napokon át tartó indulatos vita után megszólalt az elnök is. Az arizonai Tucsonban mondott egy több mint félórás beszédet mintegy 14 ezer ember előtt egy egyetemi sportcsarnokban. Bár részben gyászbeszéd volt, hangulatában egy kicsit a kampánygyűlésekre is emlékeztetett, a közönség például többször tapssal szakította meg a szónoklatot (a leghangosabban akkor, amikor Obama közölte a friss hírt, hogy a fejbe lőtt képviselő, Gabrielle Giffords a támadás óta először kinyitotta a szemét).

A legnagyobb figyelem arra irányult, hogyan reagál Obama arra, hogy liberálisok és konzervatívok egymásnak estek a támadás után. Előbbiek szerint a konzervatívok harcias retorikája megmérgezte a politikai közbeszédet, és ez vezetett a szombati támadáshoz. A konzervatívok szerint azonban ez hazugság, és szerintük ellenfeleik politikai célokra akarják felhasználni a brutális támadást (Sarah Palin egyenesen vérvádnak nevezte a liberálisok állításait)

Ahogy arra számítani lehetett, Obama nem állt egyik oldalra sem. Helyette mérsékletességre intette mindkét felet. “Fontos, hogy megálljunk egy pillanatra, és tegyünk azért, hogy olyan módon beszéljünk egymással, ami gyógyuláshoz vezet és nem újabb sérülésekhez” - fogalmazott az elnök, és civilizáltabb közbeszédre szólított fel, amire szerinte nem is csak a mostani tragédia miatt van szükség, hanem azért is, mert csak így lehet megfelelni az ország előtt álló nagy kihívásoknak.

Bár nyilván cinikus dolog még egy gyászbeszédet is politikai szűrőn keresztül nézni (az amerikai elnöktől és más nagyhatalmú politikusoktól sem feltétlenül kell elvitatni, hogy őszinte emberi érzések vezérlik ilyen tragikus pillanatokban), annyit talán érdemes megjegyezni, hogy ez a megnyilvánulás passzol abba az irányba, amerre Obama hónapokkal ezelőtt elindult. Elnöksége első két évében beszorult a liberális (legádázabb ellenfelei szerint szocialista) elnök pozíciójába, a novemberi félidős választások óta azonban láthatóan igyekszik kitörni ebből. A mostani, pártoktól távolságot tartó, higgadtságot és egységre törekvést sugalló üzenete ráerősít erre.

Az amerikai politikában minden történésre azonnal van valamilyen párhuzam a közeli vagy távoli történelemből. A szombati arizonai lövöldözés után egyre többen idézik fel az 1995-ös oklahomai merényletet, amikor egy szélsőséges nézeteket valló férfi felrobbantott egy kormányzati épületet és megölt közel 170 embert. Nem sokkal a támadás után Bill Clinton akkori elnök kiállt, és a konzervatívokat (legádázabb politikai ellenfeleit) tette felelőssé annak a légkörnek a kialakulásáért, amely a terrorakcióhoz vezetett. Szerinte az ő retorikájuk, a “gyűlölet terjesztése” hozzájárult ahhoz, hogy az erőszak elfogadottá vált.

Most minden szem Obamára szegeződik, azt figyelve, hogy ő miként reagál egy hasonló történésre. Az arizonai Tucsonban egy, a rendelkezésre álló információk szerint zavarodott fiatal férfi meglőtte Gabrielle Giffords demokrata képviselőt, és megölt hat másik embert. Egyes liberálisok szinte azonnal a demokrata politikusokat kíméletlenül támadó konzervatívokat tették felelőssé a támadásért.

Utóbbiak persze visszatámadtak és képmutatással, a tragédia kihasználásával vádolták meg a baloldaliakat. Glenn Beck konzervatív rádiós-tévésen keresztül Sarah Palin is megüzente, hogy utálja az erőszakot és szerinte azért nincs béke, mert a politikusok visszaélnek a háborúskodással. (Palin reakcióját azért övezte nagy figyelem, mert az arizonai támadás után többen felhívták a figyelmet arra, hogy még a félidős választások előtt ő tett közzé egy térképet, amelyen célkeresztbe - vagy valami ahhoz hasonlóba, erről most vita folyik - tették a nyerhetőnek minősített demokrata körzeteket, köztük Giffordsét is.)

Obama az arizonai kormányzóval beszél telefonon - Forrás: flickr.com/photos/whitehouse

Obama egyelőre nem nyilvánított véleményt ebben a vitában. Egyperces néma csönddel adózott az áldozatok emlékének, és hétfőn egy nyilvános eseményen is csak annyit mondott, hogy most közös imára és összefogásra van szükség. Az elnök egyik nagy ígérete 2008-ban az volt, hogy véget vet a marakodó, mocskolódó politizálásnak. Talán ebben vallotta a leglátványosabb kudarcot, a politikai stílus és a megosztottság ugyanis most még erősebbnek érződik, mint akkor.

Épp ezért tűnik azonban kétségesnek az is, hogy hasonlóra szánná el magát, mint Clinton az oklahomai robbantás után. Ha állást foglalna ebben a vitában, akkor azzal csak olajat öntene a tűzre, és lenullázhatná az utóbbi hónapokban tett törekvéseit, amelyekkel a politikai közepet igyekezett elfoglalni. Úgyhogy ha tippelnem kellene, akkor a legtöbb történelmi összevetéshez hasonlóan féloldalas lesz az oklahomai párhuzam is.