potus & co

Kedden végül a szenátus is megszavazta az adósságplafon felemeléséről szóló megállapodást, Barack Obama elnök pedig aláírta, és ezzel törvény lett belőle. A válság elhárítva, és ha a puszta formalitásokat nézzük, akkor ezt egy olyan alkuval sikerült megoldani, amelyet mindkét párt támogatott. Arról már egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy ez miért tekinthető inkább a republikánusok győzelmének, és Obama sem nagyon emlegette azt, hogy itt a kétpártiság diadaláról van szó, pedig évekkel ezelőtt elnökjelöltként még pont ez volt az egyik kedvenc jelszava.

Obama jelöltként 2008-ban - Forrás: saját fotó

Persze elég csak fellapozni második - már szenátorként írt - könyvét, az Audacity of Hope-ot, hogy lássuk, mennyire mást is gondolt ő ezen a fogalmon már akkor. A leírás egy teljesen más politikai felállásra (George W. Bush kezdeti éveire) vonatkozott: a Fehér Házban republikánus elnök ült, a szenátus fele-fele arányban megosztott volt, a képviselőházban pedig csekély republikánus többség volt. Nézzük, mit ír Obama a könyvben:

“Mindenki szereti a kétpártiság fogalmát. A médiát különösen elbűvüli, miután olyan szépen ellentmond a “pártos marakodásnak”, amely az uralkodó sztorivezetés a törvényhozásról szóló tudósításokban.

Az igazi kétpártiság azonban feltételez egy valódi adást és elfogadást tartalmazó folyamatot, és ebben a kompromisszum minőségét annak alapján mérik, hogy mennyire jól szolgál valamilyen közösen meghatározott célt, például a jobb iskolákat vagy az alacsonyabb hiányt. Mindez feltételezi azt is, hogy a többség kényszerítve van arra - a sajtó és végső soron a tájékozott választók által -, hogy jóhiszeműen tárgyaljon. Ha ezek a feltételek nem állnak - ha Washingtonon kívül senki nem figyel a törvény lényegére, ha az adócsökkentés valódi költségét eltemetik hamis könyveléssel és alulbecsülik mintegy ezermilliárd dollárral -, akkor a többségben lévő párt minden egyes tárgyalást azzal kezdhet, hogy kéri mindannak a 100 százalékát, amit akar, majd enged belőle 10 százalékot, és utána azzal vádolja a kisebbségben lévő pártot, hogy képtelen a kompromisszumra, és obstrukcionista.”

Nem nehéz kitalálni, hogy Obama épp azokkal a Bush-féle adócsökkentésekkel példálózik, amelyek részben a mostani nehéz költségvetési helyzetet is okozzák (ide kattintva egy hasznos grafikon az adósság szerkezetéről). Most a demokraták jelentették a többséget, mégis a republikánus kisebbség győzött, akik makacsságukkal, kérlelhetetlenségükkel a pálya szélére szorították a papíron erősebb ellenfelet. Valami nem stimmel tehát ezzel az egyébként szépen megírt könyvvel, de erre már biztosan rájött Obama is, ha máskor nem, akkor ebben az adósságplafonos vitában.

Született tehát egy megállapodás, és ugyan maga az elnök jelentette be, olyan nagyon még nem szabad elkiabálni, mert a törvényhozásban még születhetnek meglepetések. A demokraták közül is többen fanyalogva fogadták a hírt, és borítékolható, hogy a republikánus párt konzervatív szárnyában is lesznek tiltakozók.

Maga a megállapodás - már amennyire az első nyilatkozatokból ki lehet hámozni - nagyjából egyezik azzal, amiről a vasárnap esti posztban írtam. Először is közel ezermilliárd dollárral emelik az adósságplafont, és ekkora összegű kiadácsökkentésbe kezdenek (tíz évre vetítve), majd feláll egy kétpárti bizottság, amelynek további mintegy 1,5 ezermilliárd dollárnyi megszorító csomagra kell javaslatot tennie. A bizottságot nyomás alá helyezik: kikötik ugyanis, hogyha nem tudnak eredményre jutni, akkor általános kiadáscsökkentések következnek, amelyek egyrészt érinteni fogják a demokraták számára kedves programokat (részben az idősek egészségügyi ellátását például) és a republikánusoknak kiemelten fontos ügyeket (védelmi költségvetés) egyaránt.

Obama bejelenti az alkut - Forrás: Fehér Ház

Ha politikai szempontból nézzük az alkut, akkor ez egyértelmű győzelem a republikánusok számára. A megállapodás egy szót sem szól esetleges adóemelésekről, miközben ez volt a demokraták legfőbb követelése. Még a bizottsági kikötések között sem szerepel, hogy eredménytelenség esetén adókat kellene emelni, és az elmúlt néhány hónapot nézve nehezen képzelhető el, hogy a testület republikánus tagjai belemennének bármilyen adóemelésbe. De még ha ők bele is mennének, a bizottság javaslatairól úgyis szavaznia kell majd a törvényhozásnak is (igaz, módosításokat nem eszközölhetnek rajta).

Az utóbbi hetek gyakran hisztérikus hangnemű vitája a felszínen ugyan az adósságplafon, a kiadások és az adók körül forgott, de valójában inkább arról szólt, milyen irányt vegyen az Egyesült Államok kormányzása. A republikánusok az elszabaduló hiányra és a duzzadó adósságra mutogatva az állami kiadások megfékezését követelték, a demokraták viszont azt mondták, hogy az államnak a befektetései (például oktatásban) és beruházásai (például infrastrukturális fejlesztések) révén fontos szerepe van a 2008-ban elmélyült gazdasági válságból való kilábalásban.

A mostani megállapodás azt jelenti, hogy a kormányzat a republikánus úton indult el, bár ha kicsit hosszabb távra tekintünk, akkor ez a meccs még nincs teljesen lejátszva. Egyrészt a demokratáknak annyit sikerült azért elérniük, hogy az adósságplafon emelése biztosítva van 2012 végéig, tehát az elnöknek nem kell számolnia egy mostanihoz hasonló konfliktussal a szűk másfél év múlva esedékes elnökválasztásig. Bár az alkut felháborodva fogadták liberálisok (szörnyű megállapodás - írja a New York Times szerkesztőségi cikke), akik szerint az elnök túlságosan puhány volt a republikánusokkal szemben, Obama most majd őszintén kampányolhat azzal, hogy ő felelősen gazdálkodik, és csökkenti a hiányt, amivel jó pontokat szerezhet a független szavazóknál. Ráadásul az adósságplafonos vitában a republikánusok megtették neki azt a szívességet, hogy teret engedtek a drasztikus követelésekkel előálló, a csődhelyzettel is kacérkodó konzervatívoknak. A demokrata kampánystábnak nem kell majd nagyon erőlködnie azon, hogy Obamát velük szemben józan és megfontolt vezetőnek állítsa be.

És van még egy tényező, amely árnyalja a képet. A republikánusok ugyan elutasították az adóemelést, de a George W. Bush előző elnök által elfogadtatott - azóta Obama alatt meghosszabbított - adócsökkentések épp jövő év végén járnak le. Még ha Obama el is bukja a 2012 novemberi választásokat, akkor is ő lesz még hivatalban, így nem kell mást tennie, mint ölbe tett kézzel néznie, hogy az adók (vagy legalábbis azok egy része, mert a középosztálynak megígérte, hogy megtartja az alacsonyabb közterheket) felemelkednek.

"Ma emlékeztetőt kaptunk arról, milyen törékeny a gazdaság" - Barack Obama amerikai elnök ezzel a félmondattal utalt arra az amerikaiak számára nem túl örömteli hírre, hogy az előzetes várakozásokhoz képest gyengébben teljesített az amerikai gazdaság a második negyedévben. Obama ezzel az utalással is igyekezett nyomást gyakorolni az úgynevezett adósságplafon felemelését célzó, de jelenleg épp a képviselőházi republikánusoknál megakadt folyamatra.

A Fehér Házban adott rövid nyilatkozatában levezette, hogy ha nem emelik fel az adósságplafont (vagyis nem vehet fel további hiteleket az állam), akkor nem tudják finanszírozni a kormányzat működését, nem lesznek képesek fizetni a nyugdíjakat, a vállalkozói számlákat, és ez súlyos károkat okoz a gazdaságnak.

Obama nyilatkozik - Forrás: whitehouse.gov

Obama azt is mondta, hogy "majdnem kifutottunk az időből" (a pénzügyminisztérium szerint augusztus 2-án érik el az adósságplafont), és szerinte egyértelművé vált, hogy csak kétpárti megoldás jelentheti a kiutat.

A helyzet azonban az, hogy az elnök ezt már sokszor elmondta, és egyelőre semmi jele nincs annak, hogy a demokraták és a republikánusok közel lennének a megállapodáshoz. Elvileg pénteken lesz egy szavazás a képviselőházban a republikánus házelnök, John Boehner javaslatáról, de ezt már kétszer elhalasztották, miután kiderült, hogy a párton belül is többen ellenzik (erről részletek ebben az [origo]-s cikkben). Arról nem is beszélve, hogy még ha át is menne a javaslat a képviselőházban és felkerülne a szenátusba, az ott többségben lévő demokraták előre közölték, hogy biztosan leszavazzák majd. Nekik is van ugyan egy javaslatuk az adósságplafon felemelésére, de azt meg a republikánusok utasítják el.

Obama azt kérte a választóktól, hogy tartsák nyomás alatt Washingtont. Ugyanezt a kérést megfogalmazta már hétfőn, és szót is fogadtak neki, a telefonvonalak és a levelezési rendszer is leállt egy időre. Látható eredménye ugyanakkor nem lett ennek, és egyre inkább úgy tűnik, Obama sem tud újat hozzátenni a vitához. A labda most a törvényhozásban pattog, a meccset ott kell lejátszani.

Most már annyi javaslat van az adósságplafon emelésére, hogy talán a történet szereplői is elvesztették a fonalat. A Barack Obama elnökkel folytatott tárgyalásokról múlt pénteken kivonuló John Boehner képviselőházi elnök hétfőn egy olyan elképzeléssel állt elő, hogy legyen egy ezermilliárd dolláros plafonemelés, amelyet kísérjen egy 1200 milliárdos kiadáscsökkentés, majd üljön össze egy kétpárti bizottság, amely jövőre készítsen egy tervet egy további 1600-1800 milliárdos megtakarításra.

Ha ez átmegy a törvényhozáson, és az elnök is aláírja, akkor ez azt jelentené, hogy 2012-ben újra le kell majd játszani ugyanezt a meccset, a plafon ezermilliárdos megemelése ugyanis nagyjából egy évre lenne elegendő.

És itt jönnek számításba érdekes politikai szempontok. Obama arra törekedett, hogy egy nagyszabású, tíz évre szóló költségvetési programot fogadjanak el, és ha ez összejött volna, egy komoly fegyverténnyel a kezében indult volna neki a jövő évi elnökválasztásnak. Most ez valószínűleg nem fog neki sikerülni, és miután a republikánusok telekürtölték a médiát azzal, hogy igazából az ő csökönyössége miatt vallottak kudarcot a tárgyalások (a Fehér Háznak persze más verziója van a történtekről), még az is lehet, hogy vesztesként fog kijönni az egész vitából.

Ha azonban a 2012-es választások szempontjából vizsgáljuk a mostani történéseket, akkor lehet, hogy nem történik más, mint hogy a republikánusok szépen belesétálnak egy saját maguk által felállított csapdába. Legalábbis ez a konzervatív publicista, David Frum gondolatmenetének lényege, aki szerint saját magukkal tolnak ki a republikánusok, ha megteszik azt a szívességet a demokratáknak, hogy a jövő évi kampány központi témájává nem a munkahelyteremtést, hanem a megszorításokat teszik.

Ebben az esetben ugyanis nemcsak elvi szinten kell majd kiállniuk a valóban nemes gondolatnak tűnő kiadáscsökkentés mellett, hanem válaszolniuk kell majd olyan gyakorlati kérdésekre is, hogy mi lesz az állami nyugdíjjal vagy az idősek egészségügyi ellátásával. Ezeknek a népszerűnek is mondható állami programoknak hagyományosan a demokraták a védelmezői, így biztos kapnak majd az alkalmon, hogy a republikánusokat könyörtelen kapitalistáknak állítsák be, akik semmibe veszik a kisemberek érdekeit, és nem számít nekik semmi a magánrepülőkkel repkedő milliárdosok érdekeinek védelmén kívül.

Nem mondom, hogy pont ez a forgatókönyv fog bekövetkezni (és természetesen a címben feltett kérdés is hatalmas túlzás), de az biztos, hogy a most egymásnak feszülő politikusoknak legalább annyira jár az eszükben 2012, mint az a bizonyos augusztus másodika.

Sokat lehetett volna írni a héten az adósságplafonról szóló tárgyalásokról, de most látszik igazán, mennyire nem lett volna értelme. Először volt szó arról, hogy az elnök lehetőséget kapna, hogy saját hatáskörben emelje fel a plafont, persze ez nem járt volna egy átfogó költségvetési megállapodással. Aztán előállt az úgynevezett hatok bandája - három demokrata és három republikánus szenátor - egy átfogó és nagyösszegű csomaggal, ami megtetszett Obamának, és felcsillantotta a reményét annak, hogy mégis lesz egy nagy megállapodás. Csütörtökön már arról szivárogtak ki hírek, hogy a felek közel állnak az alkuhoz, de aztán a szóvivők óvatosságra intettek, hogy ez még nincs így.

Pénteken aztán a leghisztisebb házassági veszekedéseket megszégyenítő jelenetek közepette összeomlottak (vagy felrobbantak, kinek melyik tetszik jobban) a tárgyalások. Obama mérgesen szidta a republikánusokat a sajtótájékoztatón (akik szerinte annyira merevek, hogy képtelenek elfogadni a legnagyobb engedményeket is), John Boehner képviselőházi elnök pedig azzal vádolta az elnököt, hogy megszegte a saját szavát, és korábbi részmegállapodásokat rúgott fel az egyébként is rendkívül nehézkesen zajló tárgyalásokon. (Aki nem követte a vitát, annak rövid összefoglaló: a republikánusok kemény kiadáscsökkentést akarnak, a demokraták ezt csak adóemeléssel együtt hajlandók elfogadni, és ez az a pont, amin nem tudtak túljutni.)

Egy mérges pillanatban - Forrás: whitehouse.gov

Obama szombat délelőttre ismét magához rendelte a kongresszusi vezetőket, de nemcsak az a kérdés, hogy ott jutnak-e bármilyen eredményre, hanem az is, hogy egyáltalán engedelmeskednek-e neki. A Politico beszámolója szerint ugyanis Obama (a világ leghatamasabb országának vezetője) napokon át hiába hívta telefonon Boehnert, ő elérhetetlennek bizonyult, és amikor hajlandó volt visszahívni, akkor annak időpontját is ő szabta meg. A tárgyalások tehát végül személyes konfliktussá is fajultak, pedig amúgy - eddig legalábbis - mindketten mérsékelt és visszafogott stílusú politikusnak tűntek. (Pár hete még golfozni is elmentek együtt.)

Most bő egy hetük van a megállapodásra a demokratáknak és a republikánusoknak. A pénzügyminisztérium számításai szerint ugyanis augusztus 2-án érik el az adósságplafont, és ha nem emeli meg a kongresszus, akkor az Egyesült Államok története során először fizetésképtelenné válik. A kormány és számos közgazdász szerint ennek beláthatatlan következményei lennének nemcsak az Egyesült Államokra, hanem a továbbra is a pénzügyi válságot nyögő világgazdaságra is.

A drámai fordulatokban bővelkedő tárgyalási fordulók során néha - sőt, megkockáztatom, sokszor - úgy tűnt, mintha a tárgyalófelek már nem is a probléma megoldására koncentrálnának, hanem arra, hogy kudarc esetén a másikat hibáztassák majd a választók. Lehetséges azonban, hogy nemcsak a költségvetési alkudozásban taktikázták el magukat, hanem ebben a másik játszmában is. A pénteki fejleményekre reagálva a Washington Post egyik blogja legalábbis arra a következtetésre jutott, hogy ennek a meccsnek csak vesztesei lesznek. Egy eheti Washington Post/ABC News felmérés szerint a lakosság 80 százaléka elégedetlen azzal, ahogy Washingtonban intézik a dolgokat, amihez hasonlóan rossz arány közel húsz éve nem volt. És ez a kutatás még az előtt készült, hogy összeomlottak volna a tárgyalások, nem lenne meglepő, ha most még lesújtóbb lenne a kép.