potus & co

Jól indult a demokraták konvenciója a keddi estéről szóló visszajelzések alapján. Még a konzervatív Fox News munkatársai is áradoztak Michelle Obama valóban nagyon jól megírt és hatásosan előadott beszédéről. A második napon aztán akadt némi zavar. Egyrészt a demokraták újabb szavazást tartottak a választási programjukról, miután a republikánusok kiszúrták, hogy az Izraelről szóló részből kimaradt az, hogy Jeruzsálemet tekintik a zsidó állam fővárosának (ez egy érzékeny pont a palesztin-izraeli konfliktusban).

Még egy apró változtatást végrehajtottak a szövegen: beleírták Istent, méghozzá abba a részbe, amely arról szólt, hogy mi a kormány feladata. Eredetileg még az volt a programban, hogy a kormány felelőssége az, hogy segítse az embereket a saját lehetőségeik kihasználásában. Ezt írták át “Isten által adott lehetőségek”-re. Az izraeli részről szóló szavazáskor páran (arab származású és kötődésű küldöttek) tiltakoztak, és emiatt nagy figyelmet kapott ez az egyébként általában puszta formalitásnak számító eljárás.

Helyszínváltozás

Volt azonban egy másik fejlemény is, ami belerondított az első nap alapján még ideálisnak tűnő képbe. Barack Obama az eredeti tervek szerint egy hatalmas stadionban mondta volna az elnökjelöltséget elfogadó beszédet, de ezt áthelyezték abba a sokkal kisebb (bár így is mintegy 15 ezer embernek helyet adó) arénába, ahol a konvenció eddig is zajlott. A szervezők azt mondják, hogy a csütörtök estére előrejelzett viharok miatt volt szükség a változásra, és azt ígérték, hogy kárpótolni fogják valahogy azt a több tízezer önkéntest és szimpatizánst, aki nem tudja majd élőben hallgatni Obamát. A republikánusok persze azt állítják, hogy valójában biztosan az áll a háttérben, hogy nem gyűlt össze elég ember ahhoz, hogy megteljen a stadion, a demokraták ugyanakkor tagadják, hogy erről lenne szó.

Ebben a helyzetben kellett beszédet mondania Bill Clinton korábbi demokrata elnöknek, akinek szereplését nagy várakozás előzte meg. Sorra jelentek meg a nagy cikkek az utóbbi napokban a mostani és a korábbi elnök ellentmondásos kapcsolatáról. A 2008-as kampányban (amikor Obama Hillary Clintonnal vívott ádáz küzdelmet a jelöltségért) ridegség jellemezte a viszonyukat, és utána közel két évig nem is nagyon érintkeztek egymással. A republikánusok 2010-es törvényhozási előretörése után aztán Obama felvette a kapcsolatot Clintonnal, hónapokkal ezelőtt pedig - mint a New Yorker és a Washington Post cikkeiből kiderül - egy közvetítőn keresztül megérdeklődte, hogy a korábbi elnök hajlandó lenne-e beszállni a kampányba.

Clinton egyik munkatársa nyitottan állt hozzá ehhez, de jelezte, hogy Clinton nem az a fajta, akit csak egy telefonnal rá lehet bírni azzal, hogy kezdjen el adományokat gyűjteni és kampányrendezvényeket tartani. Obama ezért úgy döntött, nem tér azonnal a tárgyra, hanem előbb elhívja golfozni az egykori elnököt. A taktika bevált, Clinton örömmel szállt be a kampányba, és barátai szerint szinte megszállottan dolgozott a mostani alkalomra írt beszédén.

Aki nekiugrik a Wall Streetnek

Az ő szereplése előtt azonban még következett egy másik - bár Clintonnál jóval kevésbé ismert és közel sem olyan jelentős - nagy érdeklődéssel várt politikus beszéde. Ez Elizabeth Warren volt, a Harvard egyetem korábbi professzora, aki az elmúlt egy-másfél évben az erőteljes kormányzati szerepben hívő amerikai liberálisok nagy kedvence lett (részben ennek a videónak köszönhetően). A novemberi választásnak nagy tétje van személyesen Warren számára is, ő ugyanis a demokrata induló azért a massachusetts-i szenátori székért, amelyet egykor az ország egyik legismertebb demokratája, Edward Kennedy birtokolt, a 2009-es halála utáni szavazáson azonban a republikánus Scott Brown nyerte el.

Warren hozta a formáját, és beszéde most is nagyrészt arról szólt, hogy szerinte a kisembereket elnyomják a nagy gazdasági szereplők. “Az emberek úgy érzik, hogy a rendszer ellenük dolgozik. És a szomorú az, hogy igazuk van” - mondta a politikus, aki azon háborgott, hogy a Wall Street-i cégvezetők ugyan felelőtlen viselkedésükkel tönkretették a gazdaságot, de továbbra is zavartalanul járkálnak, és kérik a törvényhozást különböző szívességekre. Warren szerint ez csak rosszabb lesz, ha a republikánusok nyerik az elnökválasztást, Obama viszont “mindig a középosztályért küzdött”, így a megoldás csak az ő újraválasztása lehet.

Profi ütemérzékkel

Bár az élő közvetítésen úgy tűnt, hogy Warrent is nagy ujjongással fogadta a közönség, ez semmi volt ahhoz képest, ahogy Bill Clinton színpadra lépésére reagáltak. Az egykori elnök ugyan mintha az utóbbi hónapokban is látványosan tovább öregedett és egy kicsit fogyott is volna, azt ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb élő szónokok egyike. Pedig valójában nem tett semmi különöset, csak pontról pontra végigvette azt, hogy szerinte miért kellene Obamára szavazni, illetve hogy mi a baj a republikánusok bírálataival, illetve programjával. Ezt azonban olyan profi ütemérzékkel, a közönség reakciójára való ügyes rájátszással csinálta, hogy a szokatlanul hosszú, közel ötven perces beszéd egy pillanatra sem laposodott el.

A mostani elnök mellett többek között azzal érvelt, hogy szerinte ő továbbra is kész az együttműködő politikára, márpedig az ország nagy problémáit csak így lehet megoldani. Példaként említette többek között azt is, hogy több olyan embert is beválasztott az adminisztrációjába, akik az elnökválasztási kampány alatt riválisát, Hillary Clintont támogatták. “Sőt, őt is kinevezte” - jegyezte meg némi hatásszünet után Clinton, utalva felesége külügyminiszteri pozíciójára.

Clinton megjegyezte, hogy a republikánusok nagyon jól néztek ki, és jó beszédeket mondtak a múlt heti konvención, de ennél több kedves szót nem pazarolt rájuk. Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy bevallottan hatalmas megszorításokra készülnek, de nem akarják megmondani, hogy pontosan milyen konkrét intézkedéseik lesznek, ahogy azt sem árulják el, hogy melyek lennének azok az adómentességek, amelyeket felszámolnának (cserébe azért, hogy csökkentenék az adókat mindenkinek).

Clinton sem csinálta volna jobban

A beszéd legerősebb részei azok voltak, amikor Clinton a saját elnökségével vont párhuzamokat. Bár voltak - elsősorban magánéleti - botrányai, így ellentmondásos figuraként távozott a Fehér Házból, de a közvélemény-kutatások szerint jelenleg az ország egyik legnépszerűbb közéleti szereplője. Ebbe feltehetően belejátszik az is, hogy az ő elnöksége alatt nemcsak az állami pénzügyeket sikerült rendezni (úgy, hogy a költségvetésnek többlete volt), hanem a gazdaság is nagyon jól teljesített. Clinton felidézte ugyanakkor, hogy az elnökségének első éveiben hasonló volt a helyzet, mint most.

“Ugyanez volt ‘94-95-ben. A gazdaság nőtt, de a legtöbb ember nem érezte. Szerencsére ‘96-ban javultak a dolgok és nagy növekedés következett” - magyarázta Clinton, hozzátéve, hogy a különbség csak a körülményekben van, Obama ugyanis “sokkal rosszabb állapotban vette át az országot”. Clinton szerint “egy elnök sem - sem én, sem senki más - tudott volna helyrehozni minden problémát”, de megvannak az alapok, amelyeken megindulhat a fejlődés és növekedés.

A beszéd végén aztán újra visszatért ahhoz a témához, hogy vajon melyik irányt kellene választania az embereknek. “Ha olyan országot akartok, ahol a győztes mindent visz, szavazzatok a republikánusokra. De ha a közös felelősségek és közös lehetőségek országát akarjátok, akkor szavazzatok Obamára” - tanácsolta az amerikaiaknak Bill Clinton, akihez aztán a színpadra kiment maga az elnök is. Obama nem szólt semmit, csak egy öleléssel üdvözölte Clintont, az ő nagy beszéde ugyanis a konvenció utolsó napján, csütörtökön következik majd.

Az Egyesült Államokban a választások környékén gyakran hallani azt a kifejezést, hogy “democracy in action”, ami nagyjából valami olyasmit jelent, hogy “demokrácia élőben”. A kedden elkezdődött demokrata konvenciót nézve jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez ezekre a rendezvényekre. A kampányról szóló híreket olvasva sokszor találkozni azzal, hogy az egyes pártoknak mennyire fontosak a különböző társadalmi csoportok, de ez legtöbbször megmarad a számok vagy a száraz elemzések szintjén.

A konvenciókon ugyanakkor sorra mennek fel a színpadra olyan emberek, akik aztán ezekhez a csoportokhoz próbálnak eljuttatni gondosan megformált üzeneteket. Most a demokrata gyűlésen például jött egy politikus, aki a bemutatkozásnál kihangsúlyozta, hogy homoszexuális, majd elkezdett arról beszélni, hogy mi mindent tett Barack Obama a melegjogok erősítéséért. Volt aztán egy zsidó származású szónok, aki azt bizonygatta, hogy az elnök minden ellenkező állítás dacára nagyon is hűséges és szoros szövetségese Izraelnek. Színpadra lépett egy színész (az egyebek mellett a How I Met Your Motherben is szereplő Kal Penn), aki - miután elsütött egy elég béna poént - arról szónokolt, hogy milyen keményen dolgozott Obama a fiatalokért. De szólt a küldöttekhez Lily Ledbetter is, aki azzal vált ismertté, hogy pert indított egykori munkahelye ellen, miután megtudta, hogy nőként kevesebbet keresett, mint az azonos szinten lévő férfiak.

Julian Castro, a vezérszónok

Ezek a szónokok olyan társadalmi csoportokhoz - melegek, zsidók, dolgozó nők, fiatalok - szóltak, amelyek megnyerése rendkívül fontos a demokraták számára a kampányban. Négy éve többek között ezekre a szavazókra (és még sok mindenki másra, például a kisebbségekre) építkezve tudott győzni Obama. Ugyanebből a szempontból fontos a jellemzően a konvenciók kezdetén felszólaló vezérszónok személye, a demokraták ugyanis ezúttal egy országosan kevéssé ismert és nem túl befolyásos politikust választottak: Julian Castrót, a texasi San Antonio mindössze 37 éves polgármesterét. Az ő feladata nyilván az volt, hogy szóljon az egyre növekvő létszámú latin szavazókhoz, akik négy éve felsorakoztak Obama mögött.

Castro ugyan keveset beszélt a kifejezetten a latin választók számára fontos témákról (ez leginkább a bevándorlás), de elejtett egy-egy spanyol mondatot, és sokat emlegette nagymamáját, aki Mexikóból vándorolt át az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy a nagymama még csak a negyedik osztályig jutott az oktatásban, de aztán az anyjuk főiskolára járt, ő maga pedig ikertestvérével együtt már az ország legjobb egyetemein (Stanford és Harvard) tanult. “A családom története nem különleges, hanem Amerika az, amely ezt lehetővé tette” - mondta Castro, majd a beszéde nagy része arról szólt, hogy megpróbálta minél kontrasztosabban bemutatni, hogy szerinte mit képvisel Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney.

A múlt heti republikánus konvención például sok szó esett arról, hogy az ország akkor lehet sikeres, ha minél több szabadságot kapnak az egyéni kezdeményezések, mire Castro lényegében erre reagálva azt mondta, hogy ugyan ők Texasban nagyon is hisznek az egyes emberekben, de “tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani”. Ilyen szerinte az, hogy az oktatásba be kell fektetni, különben nem lesz sikeres a jövő. “Nem lehetsz üzletbarát, ha nem vagy oktatáspárti. A diákhitel nem jótékonyság, hanem befektetés” – fogalmazott Castro, aki szerint az amerikaiak most válaszút előtt állnak, és dönteniük kell, hogy olyan országban akarnak élni, ahol a “középosztály többet fizet azért, hogy a milliomosok kevesebbet fizethessenek (mármint adót – potus) vagy pedig olyanban, ahol mindenki tisztességes arányban befizeti a maga részét”.

Castro felsorolta azokat az intézkedéseket is, amelyeket Obama legfőbb eredményeinek tart, és ezeket valószínűleg még sokat hallhatjuk majd a konvención, illetve később a kampányban: a csődveszélybe került nagy autógyárak megmentése, az egészségbiztosítás kiterjesztése, az USA-ba gyerekként érkezett illegális bevándorlók deportálásának felfüggesztése vagy éppen a hadseregben szolgáló meleg katonák egyenjogúságának megteremtése.

Castro után következett az elnök felesége, Michelle Obama, akinek beszédét egy hosszú és érzelmes mondatoktól sem mentes videó vezette fel. A konvenciókon az elnökjelölt feleségének a szereplése általában azt a célt szolgálja, hogy megmutassák a választóknak a politikus úgymond emberi arcát. Ez különösen fontos volt múlt héten a republikánusoknál, Mitt Romneyt ugyanis a felmérések szerint a túlnyomó többség nem igazán kedveli, és gyakran viccelődés tárgya is, hogy mennyire mereven és gépiesen viselkedik.

Szenvedélyesen szónokolt Michelle Obama

Barack Obama esete ugyanakkor annyiban más, hogy őt – és persze családját, beleértve a Bo nevű kutyát is – már jól ismerik az amerikaiak, és a kutatások szerint kedvelik is. Michelle Obama ugyan ettől függetlenül a beszédébe sok személyes elemet szőtt (például megtudhattuk, hogy a fiatal Obamának lyukasra rozsdásodott az autója, és az egyetlen normális cipője fél számmal kisebb volt a kelleténél), a legfőbb cél érezhetően megintcsak az volt, hogy bemutassa, milyen különböző világot képvisel férje és riválisa. Bár Romney nevét nem ejtette ki, nyilvánvalóan az üzletemberi múltjára büszke republikánus politikusnak szólt az a megjegyzés, hogy “Barack számára a siker nem az, hogy mennyi pénzt keresel”, hanem az, hogy mennyire tud segíteni az embereknek.

A férje elhivatottságáról, elszántságáról hosszan beszélő first lady mesélt arról is, milyen komoly áldozatokkal járt az, hogy ő és a testvére egyetemre járhasson. Ezzel ismét csak arra a demokrata üzenetre erősített rá, hogy az államnak igenis komoly szerepet kell vállalnia az oktatásban, mert különben csak a tehetősebb családok engedhetik majd meg maguknak, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak. Ezzel szerinte veszélybe kerülne az amerikai álom, amelyet a szintén nem túl gazdag családból érkező “Barack is ismer, mert ő megélte”. A beszéd végén Michelle Obama olyan szenvedélyes hangra váltott, hogy szinte már a könnyeivel küszködött, és egy szerelmi vallomást is küldött a konvenciót egyelőre otthon, a Fehér Házban követő férjének: “Jobban szeretem őt most, mint négy éve. Mert nem felejtette el, honnan indult.”

Épp legújabb könyvszerzeményembe (a Washington Post legendás kiadójának, Katharine Grahamnek vaskos önéletrajza, mindössze négy dollárért egy antikváriumban) mélyültem bele egy kellemes georgetowni kocsma bárjánál, amikor a pultos fiú előkapott egy másik könyvet, és lelkesen mutogatni kezdte a mellettem ülő - és egyébként idegesítően hangoskodó - srácoknak. Azt magyarázta nekik, hogy még csak az elején tart, de legalább öten mondták neki, hogy ezt a könyvet mindenképp el kell olvasnia.

A címét nem láttam, de a szerző nevét igen: Ayn Rand. Megkérdeztem a baseball sapkát viselő és kiszolgálás közben énekelgető pultos fiútól, hogy vajon szerinte Paul Ryan megjelenése is közrejátszott-e abban, hogy ez a könyv hirtelen ilyen népszerű lett, de valamiért nem tetszett neki a kérdésem, és nem válaszolt rá semmit. Tény azonban, hogy a harminc éve halott Rand az után lett téma, hogy Mitt Romney a republikánus párt egyik vezető gazdasági ideológusát, Paul Ryant választotta alelnökjelöltnek, aki többször elmondta korábban, hogy óriási hatást tettek rá a néhai írónő művei.

Mitt Romney és Paul Ryan - Forrás: Flickr/MittRomney

Ayn Rand - aróla elnevezett intézet honlapján közzétett életrajz szerint - 1905-ben született Oroszországban, de a bolsevik forradalom utáni fejleményeket látva 20 éves korában disszidált az Egyesült Államokba. Írással próbálta eltartani magát, de kezdetben nem volt túl sikeres, és csak a negyvenes években szerzett nevet magának a Fountainhead című regénnyel. Fő művének az Atlas Shrugged című regényt tartják, amely 1957-ben jelent meg, és utána Rand főként az irodalmi alkotásait is jellemző filozófiai irányzat, az objektivizmus boncolgatásával töltötte az idejét.

Egy 1962-es írásában pontokba szedte a saját elméletének lényegét. Többek között megállapította azt, hogy minden embernek a saját érdekében kell léteznie, és nem szabad feláldoznia magát másért, illetve elvárnia, hogy mások feláldozzák magukat érte. Azt is kimondta, hogy “az élet legmagasabb szintű morális célja az, hogy az ember erőfeszítéseket tegyen a saját racionális önérdeke és boldogsága érdekében”. Az objektivizmus tételei között szerepel az is, hogy az ideális politikai-gazdasági rendszer a szabadversenyes kapitalizmus, amelyben a kormány egyetlen feladata, hogy megvédje az emberek jogait.

“Azt szerettem a regényeiben, hogy azok megsemmisítő ítéletet mondtak a szocializmus végzetes gőgjéről, a túlzott kormányzati szerepről” - mondta Paul Ryan a New Yorkernek. A lap az auguszus elején megjelent cikkben idézte a politikus egyik 2005-ös beszédét is, amely szerint Rand volt az a gondolkodó, aki a legnagyobb hatással volt rá, és saját munkatársainak is kiadta kötelező olvasmánynak az írásait. Valóban felfedezhető rokonság a Rand által képviselt objektivizmus és a Ryan által javasolt politikai irány között: Romney alelnökjelöltje azt mondja, hogy drasztikusan le kell építeni a kormányzatot és az állami szabályozási rendszert, hogy felszabadítsák az üzleti szereplők energiáit, és ezzel lökést adjanak az amerikai gazdaságnak.

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy Ryan mostanában nem sokat emlegeti Randet. Az ateista írónő ugyanis azt is hirdette, hogy a kormánynak nemcsak a gazdaságtól, hanem az egyházaktól is távol kell tartania magát, ez pedig nem éppen népszerű nézet a Ryanhez hasonló konzervatív republikánusok körében.

Ha a Potus olvasói között akad olyan, aki az Egyesült Államokban él, és választójoggal is rendelkezik, akkor vajon magára ismer-e az alábbiak alapján? Amennyiben jógázik, nézte a legutóbbi Oscar-díjátadást és volt művészeti múzeumban az elmúlt egy évben, akkor bizony nagy valószínűséggel demokrata. Viszont ha nagyon érdekli a Nascar autóverseny, szokott járni country koncertekre, és tőzsdén is forgatja a pénzét, akkor nagy az esélye annak, hogy a republikánusokra szokott szavazni.

Legalábbis erre utal a Scarborough Research kutatása, amelynek során több mint 190 millió regisztrált szavazót faggattak ki fogyasztási és életviteli szokásairól 2010 augusztusa és 2011 szeptembere között. A Washington Post múlt héten közölte a republikánusok fogyasztói profilját, most pedig a demokratákét. Mindkét összeállítás azokban a nagyszerű mellékletekben jelent meg, amelyeket a Post a két párt elnökjelölő koncenciója (múlt héten volt a republikánusoké, kedden indul a demokratáké) elé időzített. Ezek a  mellékletek tele vannak jobbnál jobb cikkekkel (különösen ajánlom a néhai David Broder nyomdokain járó Dan Balz alapos írását arról, hogy miért is nem változtatta meg Washingtont Obama), de nekem kifejezetten bejöttek ezek a viccesnek is mondható fogyasztói elemzések is.

A republikánusoknál például az nem feltétlenül meglepő, hogy nagyobb arányban adakoznak vallási célra, vagy hogy többet nézik a Fox Newst, az viszont nem elsőre egyértelmű, hogy miért vannak jobban ráállva a főiskolai focibajnokságra, mint a demokraták. Mint azonban egy sportban jártas amerikai ismerőstől megtudtam, ennek oka vélhetően a földrajzban keresendő, a hagyományosan a republikánusokhoz húzó déli államokban ugyanis sokkal népszerűbb a főiskolai foci, mint északon.

A demokraták esetében szinte kézenfekvő, hogy közülük jóval többen nézik a nyíltan a liberálisokhoz húzó MSNBC kábelcsatornát vagy a Comedy Centralt, ahol olyan, a konzervatívokat kifigurázó műsorok vannak, mint a Daily Show vagy a Colbert Report. Az is passzol a róluk kialakult képbe, hogy környezetbarát mosogatószert és bioélelmiszert vásárolnak, és a republikánusoknál sokkal hajlamosabbak környezetvédelmi ügyekre adakozni.

Fontos azonban hozzátenni, hogy ezek csak sztereotípiák, és magából a kutatásból is kiderül, hogy nincs szó kiugró aránykülönbségekről. A bioélelmiszerek vásárlásánál például azt mutatja az adatsor, hogy a regisztrált demokrata szavazók 19 százaléka vesz ilyen termékeket, de  a republikánusok sincsenek sokkal lemaradva (14 százalék). Vagy ott vannak például a platós kisteherautók, amelyekre ugyan igaz, hogy feltűnően sok regisztrált republikánus rendelkezik ilyennel (37 százalék), de a demokraták 2­0 százaléka is ilyen típusú kocsival jár.

A két politikai oldalon belül meglévő törésvonalakat a New York Times szórakoztató animációval mutatja be (demokraták és republikánusok), de vannak élő példák is. Elég csak a republikánus konvención érdekes performansszal jelentkező Clint Eastwoodra gondolni, aki annak ellenére kapott kiemelt szerepet a rendezvényen, hogy több alapvető kérdésben is szembemegy a párt hivatalos álláspontjával: támogatja az abortuszhoz való jogot és szigorúbb fegyvertartási szabályokat szeretne.

Elie Litvin az egyik legnagyobb rajongója Mitt Romneynak. A pattanásos, szemüveges fiú most 19 éves, de már kilencéves korában a politikusnak dolgozott. Romney akkor - 2002-ben - azért kampányolt, hogy elnyerje Massachusetts állam kormányzói székét, és a Boston környékén lakó republikánus érzelmű fiú megkereste a kampányszervezetet, hogy tudna-e valahogy segíteni. Kiderült, hogy tudott, orosz bevándorlók gyermekeként ugyanis jól jött a Romneyéknak egy tolmács, amikor az oroszok által lakott környéken kampányoltak.

Elie Litvin most Washingtonban él, és az egyik helyi egyetemen tanul politikai kommunikációt, közben pedig besegít Mitt Romney elnökválasztási kampányába is. Többször találkoztak személyesen, de nincs közöttük szorosabb kapcsolat, bár a fiú annyiban nagyon hasonlít Romneyhoz, hogy ugyanolyan fegyelmezetten és szinte gépiesen beszél, mint ő. Litvin ugyanakkor nem szándékozik a politika első vonalába törni, legfeljebb politikai tanácsadóként szeretne dolgozni a háttérben. A mostani kampányban elsősorban az egyetemisták aktivizálására koncentrál, de ő hirdette meg csütörtök estére azt a partit is, amelyre a republikánus elnökjelölő konvenció utolsó napja iránt érdeklődőket várta közös tévénézésre.

Az olcsó sörért jöttek

Ez a kezdeményezés ugyanakkor nem sikerült a legjobban. Este hét órára volt meghirdetve a parti egy Barcode nevű belvárosi bárba, amely ugyan zsúfolásig tömve volt emberekkel, de mint kiderült, túlnyomó többségük nem a partira jött, hanem azért, hogy kihasználja a happy hourt, vagyis azt, hogy a kora esti órákig féláron lehet kapni sört és egyéb italokat. A republikánus konvenció iránt érdeklődők számára el volt kerítve egy kisebb rész, de ott csak néhány ember lézengett.

Ezt ugyanakkor egyáltalán nem lehet a republikánus kampány iránti általános hozzáállás jeleként értékelni. Egyrészt Washington hagyományosan az egyik leginkább demokrata város az országban, és így a republikánus párt nem túl aktív itt, nekem is hosszas keresgélésbe és telefonálásba került, mire ezt az egyetlen partit sikerült megtalálni. A másik oka a gyér érdeklődésnek az lehetett, hogy a fővárosban élő aktív republikánusok egy jó része valószínűleg épp a floridai Tampában, a konvenció helyszínén tartózkodott. Erre panaszkodott legalábbis az egyik férfi, mondván, körbekérdezte a barátait, hogy jönnek-e a kocsmába, de mindenkitől azt a választ kapta, hogy ott vannak személyesen a gyűlésen.

"Ryan ezt megoldotta"

Az összegyűltek között így is akadtak azonban páran, akik láthatóan otthonosan mozogtak az amerikai politikában. A parti egyik résztvevője például egy harmincas éveiben járó kopasz férfi volt, aki kisebb kampányokon dolgozó tanácsadóként mutatkozott be nekem. Azt mondta, szerinte nem kétséges, hogy Romney fog győzni, ráadásul meggyőző fölénnyel. Ezt arra alapozza, hogy mivel nagyon megosztottak a választók, és viszonylag kevés független vagy bizonytalan szavazó van, ezért azon fog múlni az eredmény, hogy melyik párt tudja mozgósítani jobban a bázisát. “Ryan ezt megoldotta” - jegyezte meg a férfi, utalva arra, hogy a korábban liberális nézetekkel is kacérkodó Mitt Romney iránt ugyan nem volt nagy lelkesedés a párton belül, de a keményvonalas konzervativizmusáról ismert Paul Ryan alelnöki jelölését feltüzelve fogadták a republikánusok.

A kopasz fejére időnként baseballsapkát csapó férfi szerint Romney előnyére szolgál nemcsak az, hogy sokkal biztosabb az anyagi háttere, hanem az is, hogy nagyon rossz állapotban van a gazdaság. “Amikor ilyen nagy a baj, nem arra van szükség, hogy olyan legyél, mint George Washington vagy Abraham Lincoln. Elég az is, ha elfogadható vagy” - magyarázta.

Vége a partinak

Azt végül nem sikerült megtudni, hogyan követnek a vérbeli republikánusok egy elnökjelölti beszédet, mert a csúcsidőben is legfeljebb tízfős csoportosulás szép lassan megfogyatkozott. Este kilenc órára már csak Litvin maradt két hozzá hasonló korú lánnyal, és ugyan előtte nem sokkal elintézett néhány telefont, nyilvánvalóan az sem hozta meg a kívánt eredményt. A parti így még az előtt végetért, hogy a fontosabb beszédek elkezdődtek volna, és negyed tízkor már csak az asztalt törölgető pincér maradt a republikánusok által lefoglalt részen.

Pedig voltak érdekes beszédek. Az est meglepetése - bár néhány órával korábban már kiszivárgott az információ - az volt, hogy színpadra lépett Clint Eastwood, aki egy fiktív párbeszédet folytatott le a szerinte nem túl sikeres Barack Obamával. A tévéközvetítés szerint ez nagyon tetszett a konvenció helyszínén tartózkodó republikánusoknak, akik szintén sok tapssal fogadták Marco Rubio floridai szenátornak az Egyesült Államok különlegességéről szóló beszédét. A kubai szülőktől származó politikus hosszan mesélt arról, hogy milyen nehéz sorban éltek a szülei, és hogy csak az Egyesült Államokban történhetett meg az, hogy ilyen családi háttérrel neki mégis sikerült sokra vinnie.

Rubio szerepe az volt, hogy bemutassa Mitt Romneyt, aki hivatalosan a csütörtöki beszédével vált a párt elnökjelöltjévé. A pódiumra a közönség sorain keresztül érkező, több tucat emberrel kezet fogó Romneyval szemben az előzetes politikai elemzői elvárás egyrészt az volt, hogy minden korábbinál világosabb érveket fog felhozni arra, hogy az amerikaiaknak őt kell választaniuk Obama helyett. A másik dolog, amit sokan vártak tőle az volt, hogy jobban bemutassa magát, mint embert, a közvélemény-kutatások szerint ugyanis a választók többsége vagy nem ismeri jól, vagy pedig nem igazán kedveli.

Család és üzlet

Romney mindkét várakozásnak megpróbált megfelelni. Egyrészt hosszan beszélt szüleiről, akikről elmondta, hogy apja ugyan nem jutott el oda, hogy főiskolára menjen, de így is sikerült felküzdenie magát egy nagy autóvállalat vezetői posztjára, és később elnyerte Michigan állam kormányzói székét is. Szülei magánéletébe egészen olyan mélyen belement, hogy elmondta, apja minden nap vitt egy rózsát az anyjának, aki onnan tudta meg, hogy a férje meghalt, hogy egyik nap elmaradt a rózsa.

Az elnökjelölt megosztott történeteket feleségéről és öt - ma már felnőtt - gyermekükről is, majd mesélt az általa alapított befektető cégről, amelynek tevékenysége miatt sokat kritizálják a demokraták. Ők azt állítják, hogy a cégnek köze volt több vállalkozás bezárásához, aminek következtében sokan elveszítették a munkájukat. Romney ezekre az esetekre nem tért ki, de felsorolt több olyan vállalatot, amelyeket ők indítottak el, vagy mentettek meg, és ma szerinte sikeresen működnek.

A beszéd gerincét azonban leginkább az adta, ahogy Romney érvelt Obama ellenében és saját maga mellett. Az elnökről azt mondta, hogy minden jel szerint ő is egy rendes ember, jó családapa, “de rossz elnök”. Szerinte ugyan érthető volt az, hogy négy évvel ezelőtt sokan bíztak a reményt és változást ígérő Obamában, de most fel kell tennie mindenkinek a kérdést, hogy vajon a nagy ígéretek megvalósultak-e. “Annak örültem volna, ha Obama elnök sikeres, mert azt szeretném, hogy Amerika sikeres legyen” - fogalmazott Romney, de aztán hozzátette, hogy az elnök kudarcot vallott, ezért az amerikaiknak egy új fejezetet kell nyitniuk.

"Persze, ez csak politika"

A saját programjáról azt mondta el, amit az eddigi kampánybeszédek alapján tudni lehetett. Öt pontba sorolta a fontosabb ígéreteket, amelyek a következők: 1. 2020-ra Észak-Amerika engergiafüggetlen lesz annak segítségével, hogy teljes mértékben ki fogják használni saját energiaforrásaikat (beleértve a szént és az olajat is), 2. képezni fogják az embereket, hogy munkát tudjanak találni, 3. új kereskedelmi egyezményeket fognak kötni, hogy az USA-t ne érhessék hátrányok a világpiacon, 4. csökkenteni fogják a kiadásokat, és egyensúlyba hozzák a költségvetést, 5. adócsökkentések révén támogatni fogják a kisvállalkozásokat.

Romney most sem ment bele azoknak a nyitott kérdéseknek a tisztázásába, hogy például milyen kiadásokat csökkentene, és ezáltal milyen állami szolgáltatások szűnnének meg. Kevés időt szentelt a külpolitikai kérdésekre is, bár az kiderült, hogy keményebb fellépésre lehet tőle számítani Iránnal és Oroszországga szemben is. “Az én elnökségem alatt a barátaink több lojalitásra számíthatnak, Putyin elnök pedig kevesebb rugalmasságra és több keménységre” - fogalmazott Romney.

Nagy, általános jellegű ígéretekből tehát nem volt hiány, és valószínűleg hasonlókat hallhatunk majd a jövő heti demokrata konvención Obamától is. A nagy kérdés azonban az, hogy mennyit tudnak ebből megvalósítani, bármelyikük is nyeri a választást. Az amerikai kormányzati berendezkedés lényege ugyanis épp az, hogy önmagukban az egyes szereplők (az elnök, a szenátus és a képviselőház) nem sokat tudnak tenni, és ezért bárki is nyer, egyáltalán nem kap szabad kezet a programja végrehajtására. Amikor felvetettem ezt még a parti elején egy harsányan beszélgető fiatalembernek - aki már hét óra körül kicsit spiccesnek tűnt -, akkor egy pillanatra maga elé nézett, majd feltekintett a CNN tudósítását mutató kivetítőre, és csak annyit mondott: “Persze, ez az egész csak politika.”