potus & co

Hogy ki ez a nagyon nyájasan beszélő és hosszan hálálkodó ember? Ő Jim Messina, az Obama elnök újraválasztásán dolgozó kampánycsapat főnöke, és a fenti videóban épp azt jelenti be, hogy mennyi adományt gyűjtöttek az elmúlt három hónapban (pontosabban a második negyedévben, azaz áprilistól június végéig). Ha valaki nem kíváncsi a konkrét számokra, és nem akarja a posztot tovább olvasni, illetve a videót végigpörgetni, annak tömören összefoglalom: nagyon sokat.

A kifejezetten az Obama-kampányra összpontosító Obama for America szervezet több mint 47 millió dollárt, az általában a demokrata kampányokon dolgozó Democratic National Committee pedig több mint 38 millió dollárt gyűjtött össze. Messina kerekítése szerint ez összességében megközelíti a 86 millió dollárt, a New York Times szerint pedig ezzel felülmúlták minden korábbi elnökválasztási kampánynak ezt az időszakát.

Az adatok különösen érdekesek, ha összehasonlítjuk a republikánus mezőnyt vezető Mitt Romney számaival: ő az elmúlt három hónapban 18,2 millió dollárt gyűjtött össze, miközben stábjának egyik tagjának nyilvánosságra került levele szerint az első hat hónapra 50 millió volt a cél (az első negyedben csak 1,8 milliót gyűjtött Romney). A képet persze árnyalja, hogy Obama egyedül van a demokrata oldalon, míg a republikánusoknál nyitott a verseny, ráadásul - mint arra Messina is utal a videóban - vannak olyan csoportok (úgynevezett PAC-ek, political action committee-k, vagyis politikai akcióbizottságok), amelyek kívülről, nemhivatalosan támogatják az egyes jelölteket.

Az adatok némi megnyugvással tölthetik el az Obama-stábot. Messina szerint több mint 550 ezer adományozójuk volt, és a túlnyomó többségük (98 százalék) 250 dollárt vagy annál kevesebbet adott. Ez egyrészt azt mutatja, hogy minden csalódottság ellenére sokan kitartanak az elnök mellett, másrészt úgy tűnik, hogy ezúttal is be fog válni a három évvel ezelőtti nagy trükk. A 2008-as kampányban az volt ugyanis Obamáék újítása, hogy nem a nagy összegű adományokra alapoztak, hanem az internet lehetőségeit kihasználva kisebb tételekre mentek rá, és ebből jött össze a végül minden rekordot megdöntő 750 milliós összeg. Ha most úgy folytatják, ahogy elkezdték, akkor simán meghaladják azt is.

Pedig pár napig úgy nézett ki, hogy valami nagy fordulat fog bekövetkezni a hónapok óta húzódó költségvetési vitában. Barack Obama elnök és John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke múlt héten tárgyalt egy tíz évre szóló, összességében 4 ezer milliárd dolláros kiigazító csomagról. Ennek háromnegyede kiadáscsökkentésből állt volna, a maradék viszont bevételnövelésből, tehát adóemelés valamilyen formájából (például egyes adókedvezmények eltörléséből).

Ez áttörést jelentett volna a demokraták és a republikánusok között feszülő vitában, de a hétvégén nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy alkuból nem lesz semmi. Vasárnap este volt egy találkozó a Fehér Házban az elnök és a törvényhozás vezetői között, de már előtte lehetett tudni, hogy nem lesz előrelépés. Boehner ugyanis szombaton este kiadott egy közleményt, amely szerint értelmetlennek tartja a 4 ezer milliárdos csomagról való tárgyalást, és vissza akar térni az eredetileg meghatározott 2-3 ezer milliárdos sávhoz. A képviselőházi elnök azzal indokolta a döntését, hogy a Fehér Ház ragaszkodik a republikánusok által ellenzett adóemelésekhez. Ez után a vasárnapi találkozón már nem történt semmi érdemleges, a tárgyalófelek anélkül álltak fel az asztaltól, hogy lett volna bármilyen bejelentenivalójuk.

Obama és Boehner még januárban - Forrás: flickr.com/whitehouse

A történet hátterének megértéséhez vissza kell menni legalább tavaly novemberig, a félidős választásokig. A republikánusok azzal az üzenettel kampányoltak, hogy véget kell vetni az állam terjeszkedésének/költekezésének, és sokszor elmondták azt is, hogy a nehéz gazdasági helyzetben elleneznek minden adóemelést. Ez pozitív fogadtatásra talált a választók köreiben, és a republikánusok rég nem látott arányú győzelmet arattak: megerősödött a pozíciójuk a szenátusban, a képviselőházban pedig biztos többséget szereztek. A képviselői helyek egy jelentős részét olyan politikusok foglalták el, akik vagy eleve a költségvetési ügyekben keményvonalasan konzervatív álláspontot hirdető Tea Party mozgalomból érkeztek, vagy bírták a szervezet támogatását.

Boehner tehát kockázatos játszmába kezdett akkor, amikor elkezdett tárgyalni a potenciálisan adóemeléseket is tartalmazó 4 ezer milliárdos csomagról. Utólag az sem tűnik túl bölcs megoldásnak, hogy az egyeztetés nem nyíltan, hanem titokban tartott megbeszélésekkel kezdődött. Így Boehner saját párttársai is kiszivárgott információkból tudták meg, hogy az addigi merev adóügyi állásponttól eltérő irányba indultak el a tárgyalások. A képviselőházi elnök nehéz helyzetben találta magát: nemcsak hogy a 2012-es elnökválasztásra készülő republikánus aspiránsok bírálták a formálódó alkut, de még a képviselőház republikánus frakciójának vezetője, Eric Cantor (formálisan a második ember Boehner alatt) is nyíltan tilakozott ellene.

Nem mintha Obama sokkal kényelmesebb pozícióban lett volna. A demokrata pártból szintén kemény bírálatokat fogalmaztak meg többen, amiért a készülő megállapodás megszorításokat is tartalmazott volna, és érintette volna a Medicare és Medicaid egészségügyi ellátó rendszert. A tárgyalások összeomlásával kicsit enyhült a nyomás a két vezetőn, most már csak az a kérdés, hogyan fogják megoldani azokat a súlyos költségvetési problémákat, amelyekkel az Egyesült Államok szembesül.

Update 17:45-kor: Obama hétfőn délelőtt (helyi idő szerint) sajtótájékoztatót tartott (két héten belül már a másodikat, ami szokatlan gyakoriságot jelent), és sürgette a republikánusokat, hogy ne adják fel a nagyobb csomagról való tárgyalást. Szerinte ha komolyan gondolják, hogy hosszútávú megoldást akarnak, akkor a most jött el az ideje.

Az amerikai munkaügyi minisztérium péntek reggel tette közzé azt a jelentést, amelyből kiderül, hogy 18 ezerrel bővült a munkahelyek száma az Egyesült Államokban. Ha pusztán ezt nézzük, akkor talán még egy kicsit örülni is lehetne ennek az adatnak, valójában azonban ez a bővülés visszaesést jelent, a népesség - és ezzel a dolgozók számának - gyarapodásával ugyanis nem sikerült tartani a tempót, tehát a munkanélküliségi ráta a május 9,1 százalékról 9,2-re nőtt.

Két év telt el azóta, hogy véget ért a 30-as évek nagy gazdasági világválsága utáni legdurvább recesszió, és a amerikai gazdaság láthatóan még mindig nem tért magához. Több mint két éve van hivatalban Barack Obama elnök, aki ugyan már többször elmondta, hogy legfőbb feladatának az állásteremtést jelenti, láthatóan nem tud komoly eredményeket felmutatni. A Fehér Háznak ugyan visszatérő érve az, hogy Obama intézkedései - a nagy ösztönző csomag és az autóipar megmentése - nélkül még rosszabb lenne a helyzet, de egyrészt ezt nehéz számszerűen bizonyítani, másrészt egy évekkel korábbi történéssel nem lesz könnyű nekifutni a 2012-es elnökválasztásnak.

Obama személyesen reagált - Forrás: whitehouse.gov

A júniusi adat azért is nagy hír, mert az előzetes elemzői várakozások jobb számokról szóltak. Ráadásul ugyanez volt májusban is, amikor hirtelen megállt az év első hónapjainak kedvező trendje. És ugyan vannak olyan gazdasági adatok, amelyek bizakodásra adnak okot - például a kiskereskedelemben -, az amerikai viszonylatban rendkívül magas munkanélküliségi arány az, amire a legtöbben figyelnek.

Különösen igaz ez a republikánusokra, akik már eddig is támadták Obamát, amiért szerintük képtelen kezelni a gazdasági problémákat, és ez most csak erősödni fog. A képviselőház republikánus elnöke, John Boehner nem egészen öt perccel a munkaügyi jelentés közzététele után kiadott egy közleményt, amely szerint “az amerikai emberek még mindig azt a kérdést teszik fel, hogy hol vannak a munkahelyek”.

A munkanélküliségi adat jelentőségét mutatja, hogy Obama személyesen - a Fehér Ház rózsakertjében - reagált a hírre. Egyrészt azt mondta, a jelentés megerősíti, hogy hosszú még az út a gazdaság megerősítésében, másrészt közölte, hogy “nehéz ellenszélbe” kerültek az elmúlt egy-két hónapban. Nyilatkozatából kiderült, hogy ez alatt többek között természeti katasztrófákat ért, de külön kiemelte a görög válságot és a miatta kialakult kényes európai helyzetet, amely szerinte hezitálásra kényszeríti a befektetőket.

Obama felsorolt egy sor olyan dolgot, amellyel szerinte akár azonnal is lehetne javítani a helyzeten. Például be lehetne indítani olyan infrastrukturális fejlesztéseket, amelyek munkát adhatnának a házépítések leállása miatt munka nélkül maradt építőipari dolgozóknak. Másrészt hatályba léphetne az új szabadalmi törvény, amely segítené az újításokon munkálkodó cégeket. Emellett új kereskedelmi egyezményeket is lehetne kötni, amelyek szintén hozzájárulhatnának a gazdaság felpörgetéséhez. Ezeket mondta tehát Obama, de nem felejtette el hozzátenni, hogy ezek mind a kongresszustól függnek, vagyis egy elegáns mozdulattal visszadobta a labdát a törvényhozásban erős pozíciókkal rendelkező republikánusoknak.

Igazi semmitmondó sajtótájékoztatót tartottak csütörtökön a Fehér Házban. Azt mondták, hogy az elnök törvényhozási vezetőkkel folytatott tárgyalásai konstruktívak voltak, de nem vezettek áttöréshez. Ilyen bejelentésekből rengeteg van a politikában, és ezt a tárgyalás is biztosan a feledés homályába fog veszni,  de ettől még van némi jelentősége.

Úgy tűnik ugyanis, hogy valami mégis megindult azokon az eddig meddőnek tűnő költségvetési egyeztetéseken, amelyek célja, hogy a demokraták és republikánusok egyezségre jussanak az adósságplafon elérése előtt. Ez augusztus 2-án következik be, de a Fehér Ház azt szeretné, ha már júliusban megszületne a megállapodás, hogy legyen idő a papírmunkára. Ha nincs megállapodás, akkor az Egyesült Államok fizetésképtelenné válik, amelynek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének-

A gyors megoldást eddig hátráltatta az, hogy a republikánusok ragaszkodtak ahhoz, hogy legalább az adósságplafon emelése mértékének megfelelő egyensúlyjavítást hajtsanak végre a költségvetésben. Kikötötték azt is, hogy ezt alapvetően kiadáscsökkentés révén kell végrehajtani, adóemeléshez ugyanis nem járulnak hozzá.

Obama először alelnökét, Joe Bident bízta meg a tárgyalások levezetésével, ezek az egyeztetések azonban összeomlottak. Az elnök ez után saját kezébe vette a dolgokat, és előbb tartott egy kemény, szinte dacos hangú sajtótájákoztatót, amelyen kiosztotta a republikánusokat, hétvégén viszont állítólag titokban tárgyalt a képviselőház republikánus elnökével, John Boehnerrel.

A kiszivárgott információk szerint Obama egy az eddig asztalon lévőnél kétszer nagyobb, 4 ezer milliárdos egyensúlyjavító csomagba is hajlandó lenne belemenni, de cserébe elvárja, hogy a republikánusok ne csak kiadáscsökkentő, hanem bevételnövelő intézkedéseket is elfogadjanak. Mivel a republikánusok ezerszer elmondták, hogy adóemeléshez nem járulnak hozzá, így várhatóan ezt úgy oldják meg, hogy különböző adókedvezményeket eltörölnek.

Úgy tűnik, Obama belemegy abba is, hogy elvonások legyenek az idősek és a szegények egészségügyi ellátását biztosító Medicare és Medicaid programokban. Ez valószínűleg nem lesz annyira drasztikus, mint amekkorát a képviselőház költségvetési bizottságának republikánus elnöke, Paul Ryan javasolt, de a demokrata párt baloldali szárnya már tiltakozott ellene. Úgyhogy még várnak kemény menetek az elnökre és tárgyalópartnereire, most viszont már legalább tényleg elmondhatják, hogy konstruktív tárgyalásokat folytatnak.

Rég volt annyira csendes az amerikai belpolitika, mint az utóbbi pár napban. Mivel július 4. hétfőre esett, így az ünnepből hosszú hétvége lett, ami érezhető lassulást hozott a szokásos pörgésben. Még a Politico is alig frissült, és ha valaki nem hackeli meg a Fox News Twitter-fiókját, és nem helyez el Barack Obama haláláról szóló híreket, akkor alig lett volna miről írni.

Persze az ilyen csendes időszakok kiválóan alkalmasak az elmélkedésre, spekulációra. Ezt tette a Weekly Standard konzervatív újság főszerkesztője, William Kristol, aki egy érdekes írásbanértekezik arról, hogy vajon Obama le szeretné-e cserélni Joe Biden alelnököt a 2012-es kampányra, és ha igen, akkor kit választana helyette. Valóban túl sok a ha ebben a gondolatmenetben, de elméletnek mindenképp érdekes.

Obama és Biden - Forrás: flickr.com/whitehouse

Kristol azt mondja, hogy ő mindig is komoly lehetőségként számolt azzal, hogy Obama a következő választásnak egy frissebb és fiatalabb társsal vág neki. 2008-ban egyértelmű volt, hogy Obama azért választotta az idős sokat látott Joe Bident, hogy semlegesítse a tapasztalatlanságról szóló vádakat, néhány év elnökösködés után azonban ilyen mankóra már nem lesz szüksége. Így Biden helyett jöhet valaki, aki képes inspirálni az elfáradt és csalódott demokratákat, vagy esetleg képes arra, hogy az elnök számára megnyerjen olyan, a választás szempontjából kulcsfontosságú államokat, mint például Florida vagy Ohio.

A probléma a cserével az lehetne, hogy nem olyan könnyű egy alelnököt csak úgy félreállítani. Kristol a saját személyes tapasztalatait hozza fel a cikkben, ő ugyanis dolgozott az idősebb Bush alelnöke, Dan Quayle mellett. Az 1992-es kampányban több republikánus is a bakikat halmozó, a médiában állandóan cikizett (tegyük hozzá, nem alap nélkül, például itt egy híres videó arról, hogy Quayle rosszul betűzte a potato, vagyis krumpli szót) alelnök lecserélésére szólította fel az elnököt, Kristol szerint azonban ezt a gyakorlatban nem olyan egyszerű megtenni, ha az illető a helyén akar maradni.

Most azonban Obama számára kínálkozik egy nagyszerű lehetőség a cserére azzal - érvel Kristol -, hogy Hillary Clinton már jelezte, a ciklus végén mindenképp távozik a külügyminiszteri posztról. A szenátorként évtizedeken át szintén külügyi vonalon mozgó Bidennek fekszik ez a terület, így nem kellene különösebben magyarázni a döntést, ráadásul presztízsveszteséget sem jelentene feladni a túl sok hivatalos jogkörrel nem járó alelnöki posztot a befolyásos külügyminiszterségért.

Ha pedig Obama meglépte ezt, akkor már csak az van hátra, hogy ki legyen Biden helyett a társa a kampányban. Erre a legaktuálisabb válasz az Kristol cikke szerint, hogy a már általam is emlegetett Andrew Cuomo alkalmasnak tűnik a szerepre (a New York Post már konkrét felkérésről ír) főleg miután kiharcolta a liberális bázisnak fontos melegházasságot New York államban. Persze szólnak ellene is érvek, például az, hogy nem feltétlenül segítene sokat a nagyvárosi értelmiségi Obamának egy szintén nagyvárosi értelmiségi a vidéki és kevésbé iskolázott választói tömegek megnyerésében.

És akkor még nem is beszéltünk arról a minden elnökválasztási kampányban gyakran emlegetett közhelyről, hogy az alelnökjelölt kiválasztása önmagában nem sokat számít, a választók úgyis arról fognak véleményt mondani, aki a főállásra, vagyis az elnökségre pályázik. Van tehát több bizonytalanító tényező is ebben a gondolatsorban, de attól még érdemes lesz figyelni, mi lesz a Kristol-féle elmélet egyes darabkáinak sorsa. Lehet, hogy más formában, de valami hasonló manővert mégis megpróbálnak majd végrehajtani Obamáék.