potus & co

Mintha nem lenne elég baja mostanában Barack Obamának és úgy általában a demokratáknak. Elbukták az adósságplafonos harcot a republikánusokkal szemben, épp egy demokrata elnök alatt fordult elő, hogy történetében először leminősítették az Egyesült Államokat, a jegybank pedig kedden közzétett egy elemzést, amely szerint 2013-ig nincs esély a gazdasági növekedés érdemi beindulására. “Ha összeszámolod a publicisztikákat, tévékommentárokat, a beszámolók hangvételét, akkor tud bárki felidézni ennél rosszabb 99 órát ebből az elnökségből?” - tette fel a költői kérdést Mark Halperin, az egyik legismertebb amerikai politikai újságíró.

Valószínűleg igaza van, és Obama talán már annyira besokallt, hogy oda sem figyelt arra, ami kedden Wisconsinban történt. Ez az az állam, ahol februárban a republikánus kormányzó nagy viták közepette megszorításokat vezetett be, és megvonta a kollektív tárgyaláshoz való jogot az állami dolgozóktól. Ezen felháborodtak a szakszervezetek, valamint a demokraták, és Obama is tiltakozott a változtatások ellen, ezzel országos jelentőségűvé téve az ügyet.

A wisconsini demokraták most megpróbáltak visszavágni azzal, hogy időközi választásokat kényszerítettek ki hat olyan szenátusi helyről, amelyet olyan republikánusok töltenek be, akik megszavazták a szigorításokat. A hat helyből ugyanakkor csak kettőt sikerült megnyerniük a keddi szavazáson, így nem tudtak többségbe kerülni a szenátusban. Jelenleg 19 republikánus és 14 demokrata van a testületben, így hármas demokrata győzelemre lett volna szükség a hatalomváltáshoz. Ráadásul hiába nyertek most kettőt, jövő héten a republikánusok kezdeményezésére (bizonyos mennyiségű aláírással lehet kikényszeríteni az úgynevezett visszahívási választást) szavazás lesz két demokrata szenátor helyéről is, és közülük az egyik csak csekély többséggel nyert 2008-ban.

Bár nem feltétlenül kell minden egyes apróbb választási eseményből messzemenő tanulságokat levonni, a jelenlegi - az átlagosnál felfokozottabbnak tűnő - politikai légkörben Wisconsin is különös jelentőséggel bír. Már csak azért is, mert a vita középpontjában ugyanazok a kérdések állnak, amelyekről országos szinten is kemény ütközeteket vívnak a pártok: kiadásokról, az állam szerepéről, szabályozási hatáskörről. Ennek nagy háborúnak a wisconsini csatáját a republikánusok nyerték.

Egy normális napon ez diadalmas örömhír lehetett volna a Fehér Ház számára. Hónapokon át tartó vergődés után a pénteken közzétett állásadatok kedvező képet mutattak: júliusban 117 ezer új munkahely jött létre az Egyesült Államokban, és a munkanélküliségi arány egy tizedponttal 9,1 százalékra csökkent. Ez azonban nem egy normális péntek volt, miután már csütörtök délutántól kezdve attól volt hangos a világsajtó, hogy zuhannak a tőzsdék és itt az újabb globális válság, és ez a pánikjelenség még tovább súlyosbodott pénteken.

“Ez egy viharos év volt” - mondta Barack Obama elnök pénteki nyilatkozatában, hozzátéve, hogy “túl fogunk jutni rajta”, és “a dolgok jobbra fognak fordulni”. Ez biztatóan hangzik a világ egyik leghatalmasabb emberének a szájából, a probléma csak az, hogy egyelőre semmi konkrét jele nincs annak, hogy a “dolgok jobbra fordulását” miként fogja elérni az Egyesült Államok. Márpedig a tőzsdei zuhanást a legtöbb gazdasági elemző az amerikai gazdaság gyengeségével kapcsolatos félelmekkel magyarázta.

Volt ugye az a hosszú és drámai vita az adósságplafon felemeléséről, amely a hét elején végül egy nehezen kiizzadt kétpárti megállapodással lezárult. Obama láthatóan igyekezett ezen a számára politikai szempontból vereséggel felérő alkun gyorsan továbblépni, és - nem először az elmúlt egy évben - azonnal meghirdette, hogy a legfőbb feladatának ez után az állásteremtést, a valódi gazdasági teljesítmény javítását tekinti.

Túl sok eszköz azonban nincs a kezében erre, és hiába követelik tőle a demokratákhoz húzó közgazdászok, hogy indítson nagy állami programokat a gazdaság felpörgetésére, a törvényhozás nélkül ebben nem tud lépni. A költségvetési kérdésekben ugyanis a törvényhozás a főnök, és a képviselőházat uraló republikánusok már sokszor elmondták, hogy elleneznek minden újabb kiadást. Sőt, ők az egyre nyilvánvalóbb gazdasági bajok gyökerét is a korábbi állami ösztönző programokban látják. John Boehner képviselőházi elnök például közölte, hogy szerinte az állásadatok - amelyek az új munkahelyek ellenére is rendkívül magas munkanélküliségi arányt mutatnak - újabb bizonyítékát adták annak, hogy “az egész washingtoni költekezés, adóztatás és szabályozás tönkreteszi a gazdaságunkat”.

Kormányzati filozófiák és közgazdasági iskolák csapnak tehát össze, és a jelenlegi politikai felállásban egyik sem képes teljesen a másik fölé kerekedni. Hétvégén zárva lesznek a tőzsdék, addig kapnak egy kis gondolkodási időt az amerikai politikai vezetők, de hétfőn hajnalban újra szembesülni fognak a piac ítéletével.

Csütörtökön ünnepli ötvenedik születésnapját Barack Obama, de már szerda este volt egy partija Chicagóban (lásd fenti videó). Az ünneplést egybekötötte két rendezvénnyel, amelyeken újraválasztási kampányára gyűjtött adományokat. Az egyik egy vacsora volt száz vendéggel, akiknek többsége a maximum adható összeget, 35800 dollárt (6,8 millió forint) fizette a belépőért. Igaz, a jegyárnak csak egy kisebb része megy közvetlenül Obama kampányára, a többi a demokrata párt kasszáját gyarapítja.

Csütörtökön a Fehér Házban is lesz születésnapi ünneplés, és valószínűleg rá is fér az elnökre egy kis lazítás az elmúlt hetek kemény tárgyalásai után. Mint arra sokan rámutattak ezekben a napokban, Obama látványosan sokat öregedett megválasztása óta. Míg a 2008-as kampányban még szinte alig voltak őszhajszálai, addig mostanra beszürkült a haja. Az elnök viccelődött is ezen, megjegyezte például, hogy miután elmúlt 50 éves, kezdhet gondolkodni az időseknek járó ellátási jogosultságokon. Ez is egy akutális utalás, miután a republikánusokkal vívott nagy költségvetési vitákban épp ezeknek a rendszereknek az átalakítása az egyik legfontosabb kérdés.

Nemrég közöltem egy posztot egy republikánus hirdetésről, amely azt állította, hogy Obama nem dolgozik, most azonban itt a bizonyíték az ellenkezőjéről. A Fehér Ház Twitteren tette közzé a fenti fotót azzal a képaláírással, hogy az elnök az adósságplafonos egyezségről szóló beszédén dolgozik. Mint látható, a stábból ő az egyetlen, aki tényleges munkát végez, a többiek a telefonjukat nézegetik vagy egyszerűen csak álldolgálnak.

Kedden végül a szenátus is megszavazta az adósságplafon felemeléséről szóló megállapodást, Barack Obama elnök pedig aláírta, és ezzel törvény lett belőle. A válság elhárítva, és ha a puszta formalitásokat nézzük, akkor ezt egy olyan alkuval sikerült megoldani, amelyet mindkét párt támogatott. Arról már egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy ez miért tekinthető inkább a republikánusok győzelmének, és Obama sem nagyon emlegette azt, hogy itt a kétpártiság diadaláról van szó, pedig évekkel ezelőtt elnökjelöltként még pont ez volt az egyik kedvenc jelszava.

Obama jelöltként 2008-ban - Forrás: saját fotó

Persze elég csak fellapozni második - már szenátorként írt - könyvét, az Audacity of Hope-ot, hogy lássuk, mennyire mást is gondolt ő ezen a fogalmon már akkor. A leírás egy teljesen más politikai felállásra (George W. Bush kezdeti éveire) vonatkozott: a Fehér Házban republikánus elnök ült, a szenátus fele-fele arányban megosztott volt, a képviselőházban pedig csekély republikánus többség volt. Nézzük, mit ír Obama a könyvben:

“Mindenki szereti a kétpártiság fogalmát. A médiát különösen elbűvüli, miután olyan szépen ellentmond a “pártos marakodásnak”, amely az uralkodó sztorivezetés a törvényhozásról szóló tudósításokban.

Az igazi kétpártiság azonban feltételez egy valódi adást és elfogadást tartalmazó folyamatot, és ebben a kompromisszum minőségét annak alapján mérik, hogy mennyire jól szolgál valamilyen közösen meghatározott célt, például a jobb iskolákat vagy az alacsonyabb hiányt. Mindez feltételezi azt is, hogy a többség kényszerítve van arra - a sajtó és végső soron a tájékozott választók által -, hogy jóhiszeműen tárgyaljon. Ha ezek a feltételek nem állnak - ha Washingtonon kívül senki nem figyel a törvény lényegére, ha az adócsökkentés valódi költségét eltemetik hamis könyveléssel és alulbecsülik mintegy ezermilliárd dollárral -, akkor a többségben lévő párt minden egyes tárgyalást azzal kezdhet, hogy kéri mindannak a 100 százalékát, amit akar, majd enged belőle 10 százalékot, és utána azzal vádolja a kisebbségben lévő pártot, hogy képtelen a kompromisszumra, és obstrukcionista.”

Nem nehéz kitalálni, hogy Obama épp azokkal a Bush-féle adócsökkentésekkel példálózik, amelyek részben a mostani nehéz költségvetési helyzetet is okozzák (ide kattintva egy hasznos grafikon az adósság szerkezetéről). Most a demokraták jelentették a többséget, mégis a republikánus kisebbség győzött, akik makacsságukkal, kérlelhetetlenségükkel a pálya szélére szorították a papíron erősebb ellenfelet. Valami nem stimmel tehát ezzel az egyébként szépen megírt könyvvel, de erre már biztosan rájött Obama is, ha máskor nem, akkor ebben az adósságplafonos vitában.