Kedden végül a szenátus is megszavazta az adósságplafon felemeléséről szóló megállapodást, Barack Obama elnök pedig aláírta, és ezzel törvény lett belőle. A válság elhárítva, és ha a puszta formalitásokat nézzük, akkor ezt egy olyan alkuval sikerült megoldani, amelyet mindkét párt támogatott. Arról már egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy ez miért tekinthető inkább a republikánusok győzelmének, és Obama sem nagyon emlegette azt, hogy itt a kétpártiság diadaláról van szó, pedig évekkel ezelőtt elnökjelöltként még pont ez volt az egyik kedvenc jelszava.


Obama jelöltként 2008-ban - Forrás: saját fotó

Persze elég csak fellapozni második - már szenátorként írt - könyvét, az Audacity of Hope-ot, hogy lássuk, mennyire mást is gondolt ő ezen a fogalmon már akkor. A leírás egy teljesen más politikai felállásra (George W. Bush kezdeti éveire) vonatkozott: a Fehér Házban republikánus elnök ült, a szenátus fele-fele arányban megosztott volt, a képviselőházban pedig csekély republikánus többség volt. Nézzük, mit ír Obama a könyvben:

“Mindenki szereti a kétpártiság fogalmát. A médiát különösen elbűvüli, miután olyan szépen ellentmond a “pártos marakodásnak”, amely az uralkodó sztorivezetés a törvényhozásról szóló tudósításokban.

Az igazi kétpártiság azonban feltételez egy valódi adást és elfogadást tartalmazó folyamatot, és ebben a kompromisszum minőségét annak alapján mérik, hogy mennyire jól szolgál valamilyen közösen meghatározott célt, például a jobb iskolákat vagy az alacsonyabb hiányt. Mindez feltételezi azt is, hogy a többség kényszerítve van arra - a sajtó és végső soron a tájékozott választók által -, hogy jóhiszeműen tárgyaljon. Ha ezek a feltételek nem állnak - ha Washingtonon kívül senki nem figyel a törvény lényegére, ha az adócsökkentés valódi költségét eltemetik hamis könyveléssel és alulbecsülik mintegy ezermilliárd dollárral -, akkor a többségben lévő párt minden egyes tárgyalást azzal kezdhet, hogy kéri mindannak a 100 százalékát, amit akar, majd enged belőle 10 százalékot, és utána azzal vádolja a kisebbségben lévő pártot, hogy képtelen a kompromisszumra, és obstrukcionista.”

Nem nehéz kitalálni, hogy Obama épp azokkal a Bush-féle adócsökkentésekkel példálózik, amelyek részben a mostani nehéz költségvetési helyzetet is okozzák (ide kattintva egy hasznos grafikon az adósság szerkezetéről). Most a demokraták jelentették a többséget, mégis a republikánus kisebbség győzött, akik makacsságukkal, kérlelhetetlenségükkel a pálya szélére szorították a papíron erősebb ellenfelet. Valami nem stimmel tehát ezzel az egyébként szépen megírt könyvvel, de erre már biztosan rájött Obama is, ha máskor nem, akkor ebben az adósságplafonos vitában.