Jön a leszámolás

“Itt nincsenek győztesek” - jelentette ki Barack Obama csütörtök délelőtt, amikor a kormányzati leállás körüli politikai helyzetet elemezte. Kedves volt tőle, hogy ezt mondta, de persze mindenki tudta, hogy ami történt, az hatalmas diadal volt általában a demokratáknak és személyesen neki is.

A republikánusok a padlón vannak, és a vérző orrukat törölgetik. Olyan megalázó vereséget szenvedtek, amilyenre ritkán látni példát.

A kormányzati hivatalokat újraindító és az adósságplafont felemelő megállapodásnak gyakorlatilag egyetlen olyan eleme sincs, amit eredményként tudnának felmutatni. Ők idézték elő a kormányzati leállást az egészségügyi reformmal kapcsolatos követeléseikkel. Először azt akarták, hogy megvonják a finanszírozásához szükséges forrásokat, majd később előálltak azzal, hogy ha ez nem lehetséges, akkor legalább halasszák el a reform fontosabb elemeit.

Egyik sem jött össze. A szerda esti megállapodásba csak annyi került bele, hogy ellenőrizni fogják, tényleg a rászorulók kapjanak állami támogatást az egészségbiztosítás kiterjesztését célzó reform keretében. Ez ugyanakkor nem jelent valódi változást, mert az ellenőrzés már eddig és része volt a reformnak.

Az egyetlen közvetlen előny talán az lehet a republikánusok számára, hogy most kénytelenek lesznek szembenézni a saját megosztottságukkal. Az elmúlt hetek ugyanis minden korábbinál nyilvánvalóbbá tették azt, hogy súlyos feszültség van a párton belül.

Ted Cruz (középen) és Mike Lee (balra). Szövetségesek a harcban - Forrás: AFP

A kormányzati leálláshoz vezető stratégiát a keményvonalas konzervatívok erőltették, élen Ted Cruz szenátorral. A szerintük a gazdaságnak súlyos károkat okozó egészségügyi reform megállítása számukra szent cél, és szerintük mindent alá kell rendelni ennek eléréséhez. A többi republikánus ugyan szintén ellenzi az Obamacare néven emlegetett törvényt, de tisztában voltak azzal, hogy a demokraták soha nem fognak belemenni a legfelsőbb bíróság által is alkotmányosnak ítélt reform visszavonásába. Néhányan nyilvánosan is tiltakoztak a Cruz-féle stratégia követése ellen, de végül többé-kevésbé egységesen támogatták ezt.

Ha előre látták a kudarcot, akkor miért mentek bele ebbe az utcába? Leginkább talán azért, mert mindennél jobban tartottak attól, hogy a nézetkülönbségek nyílt szakadáshoz vezetnek. Tudták, hogy ha nem mutatnak egységet, akkor eleve nincs is esélyük a szorosan összezáró demokratákkal szemben.

Sok képviselő és szenátor döntésébe nyilván belejátszott az is, hogy féltek attól, ha szembeszállnak a keményvonalas konzervatívokkal, akkor a következő választáson ez visszaüthet rájuk. A Cruzt és társait körülrajongó tea party mozgalom már több mérsékeltként számon tartott republikánus politikust kiütött a nyeregből az elmúlt néhány választáson.

Most persze már nyilvánvaló, hogy a republikánusok elszámították magukat. Az utóbbi hetekben rohamosan csökkent a népszerűségük, és rá kellett jönniük arra, hogy valahogy rendeziük kell ezt a mostanra nyílt belháborúvá fajult feszültséget.

“Erősebb vezetésre van szükségünk, valahogy vissza kell fogni ezeket a srácokat, akik azt hiszik, hogy ők tudják mindenre a megoldást” - mondta a Washington Postnak Trent Lott, a szenátusi republikánusok korábbi vezetője. Nem valószínű azonban, hogy a Lott által emlegetett srácok olyan könnyen hagyni fogják, hogy a sarokba állítsák őket. “Legyetek felpörögve. Fel fogjuk rázni a dolgokat 2014-ben” - szólította fel híveit a keményvonalas konzervatívok körében népszerű Sarah Palin korábbi alelnökjelölt, utalva a jövőre esedékes törvényhozási választásokra.

Egyik oldal sem fogja könnyen adni magát, így várhatóan senki nem mondhatja majd, hogy ennek a leszámolásnak nem lesz egyértelmű győztese és vesztese.

0 Tovább

Antihősök mentik meg Amerikát?

Az amerikai politika tele van sztárokkal. A demokratáknál ott van ugye eleve Barack Obama. A republikánusoknál ott van a veterán John McCain vagy az újonc Ted Cruz. Róluk és a hozzá hasonló színes, karakteres figurákról szólnak a hírek általában, de amikor a politikai helyzet igazán komolyra fordul, akkor rendszerint előtérbe kerülnek a szürke machinátorok.

Ez történt most is, amikor közel két héttel a kormányzat leállása után (és néhány nappal az adósságplafon elérése előtt) nagy nehezen beindultak a tárgyalások a demokraták és a republikánusok között. Az egyeztetések a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid és a republikánusokat irányító Mitch McConnell között zajlanak. Keresve sem lehetne találni náluk unalmasabb embereket.

Mitch McConnell és Harry Reid - Forrás: AFP

Egy júliusi bejegyzésben ezt írtam róluk: “Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője (akkor helyettesítette Jon Stewartot) a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.”

Azóta sem váltak sokkal izgalmasabb emberekké, most azonban - kis túlzással - rajtuk múlik a világgazdaság sorsa. Ha ugyanis nem sikerül megállapodni a két oldalnak az adósságplafon felemeléséről, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag csődbe megy, aminek a legtöbb közgazdász szerint beláthatatlan következményei lesznek nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az egész világéra. Az amerikai pénzügyminisztérium számításai szerint a határidő október 17., bár a fizetésképtelenség várhatóan nem következik be automatikusan, és még utána is lesz néhány napnyi mozgástér.

A válság megoldása az után került Reid és McConnell kezébe, hogy kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a republikánus többségű képviselőház vezetése közötti tárgyalások. John Boehner képviselőházi elnök egy olyan javaslattal állt elő, amelynek értelmében ők november végéig felemelnék az adósságplafont, és cserébe azt várnák Obamától, hogy tárgyaljon velük az általánosabb költségvetési kérdésekről. Obama ezt elutasította, nagyrészt azért, mert a republikánus ajánlatnak nem volt része a kormányzati gépezet újraindítása.

Amerika Kapitánynak öltözött tüntet a kormányzati leállás után - Forrás: AFP

A szenátusi vezetők között zajló egyeztetések már valószínűleg jobban tetszenek a Fehér Háznak. McConnell támogatja egyik párttársának, Susan Collins szenátornak a javaslatát, amelynek lényege, hogy az adósságplafont felemelné január 31-ig, és a kormány finanszírozását is biztosítaná március végéig.

Ez hatalmas változást jelent ahhoz képest, hogy néhány héttel ezelőtt a republikánusok még az Obama-féle egészségügyi reform elhalasztását követelték. Most erről már szó sincs, vagyis a közvélemény-kutatások szerint a kormányzati válság miatt egyre népszerűtlenebb republikánusok hajlandók komolyabb engedményeket tenni a demokratáknak. Ők viszont ezt nem tartják elegendőnek, és csak rövidebb időre hagynák jóvá a kormány újraindítását. Úgy taktikáznak ugyanis, hogy ha sikerül elérniük, hogy még az év vége előtt újra legyenek költségvetési tárgyalások, akkor visszacsinálhatják legalább egy részét annak a megszorító csomagnak, amely még márciusban lépett életbe.

Erről viszont a republikánusok hallani sem akarnak. Így ez a konfliktus újabb akadályt jelent a két unalmas ember, Harry Reid és Mitch McConnell számára.

0 Tovább

Kétszer is jön a végítélet

Van az a nagyon jó film Bill Murray-vel, amelyben a főszereplő mindig ugyanarra a napra ébred, és újra és újra át kell élnie ugyanazokat az eseményeket. Valami ilyesmi történik most azokkal is, akik nem fáradtak még bele teljesen az amerikai politika követésébe.

Megint a költségvetési armageddon veszélye fenyeget, ahogy az elmúlt néhány évben már többedszer. Ha nem születik néhány napon, illetve héten belül megállapodás a demokraták és a republikánusok között, akkor előbb leáll az amerikai kormányzati gépezet, majd fizetésképtelenné válik az Egyesült Államok.

A vita ugyanarról szól, mint eddig. A republikánusok azt akarják, hogy drasztikus megszorítások legyenek az állami kiadásokban, a demokraták viszont ezt nem hajlandók elfogadni, sőt, inkább visszacsinálnák a korábbi takarékossági intézkedések egy részét.

John Boehner republikánus házelnök és Barack Obama - Forrás: AFP

Az első határidő október elseje. A törvényhozásnak addig kellene elfogadni a kormányzat finanszírozását lehetővé tévő jogszabályt, különben az állami szervek többsége leáll. Nem lesz pénz arra, hogy fizessék a dolgozókat, úgyhogy bezárják a munkahelyeket.

Múlt pénteken ugyan a képviselőház republikánus többsége elfogadott egy finanszírozási javaslatot, de a szenátust uraló demokraták (a Fehér Házzal egyetemben) jelezték, hogy azt elfogadhatatlannak tartják. A republikánusok ugyanis a finanszírozás megadásáért cserébe megvonnának minden forrást a Barack Obama által nagy szenvedés árán keresztülvitt egészségügyi reformtól, amelynek főbb elemei szintén épp októberben lépnek életbe.

Ha a demokraták egy ilyen alkut elfogadnának, az olyan lenne, mintha szembeköpnék saját magukat. Minden jel arra utal, hogy nem áll szándékukban ilyet tenni.

A jelenlegi állapotban tehát nincs forgatókönyv arra, hogy miként lehetne elkerülni a kormányzati leállást. De még ha sikerülne is valahogy rendezni ezt a konfliktust, akkor is ott van a következő csata.

Az Egyesült Államok várhatóan október közepén vagy végén eléri az úgynevezett adósságplafont. Ez azt jelenti, hogy nem vehet fel több kölcsönt, ami viszont azzal jár, hogy képtelenné válik a jelenlegi adósságának a törlesztésére is. Ez lényegében egyenlő a csőddel.

Az adósságplafon felemeléséhez szintén szükség van a kongresszus jóváhagyására. A képviselőházi republikánusok ugyanakkor itt is jelezték, hogy csak bizonyos követelések (ezek részben szintén megszorítások) teljesítése esetén hajlandók ezt megtenni. Obama kijelentette, hogy esze ágában sincs még csak tárgyalni sem semmiféle alkuról. Minden adott tehát egy újabb csattanós ütközéshez.

1 Tovább

A sivatagban sincs menekvés

“Inside the Beltway” - ez a kifejezés a politikai bennfentesség szinonimája az Egyesült Államokban. Maga a Beltway a Washingtont körülvevő körgyűrűt jelenti, azon belül járva lehet közelférkőzni az amerikai politika központjához. A kifejezést amúgy sokszor pejoratív értelemben használják, utalva arra, hogy a Beltwayen belül csupa olyan dolog (hatalmi játszmák, intrikák, véget nem érő szakmai viták) történik, amelyek a rendes, keményen dolgozó átlag amerikaiakat egyáltalán nem foglalkoztatják.

Elvileg ilyen az ezen a blogon is sokat emlegetett fiscal cliff is, ami egy szinte követhetetlen alkudozási folyamat a költségvetés egyensúlyba hozásáról (aki lemaradt volna, a lényeg: ha a republikánusok és a demokraták nem egyeznek meg egy átfogó költségvetési megállapodásról, akkor január elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadáscsökkentésekből álló megszorító csomag, ami súlyos károkat okozhat a gazdaságnak). Az elmúlt hetekben ezzel volt tele az amerikai média, bár néha már a cikkekből és tévéműsorokból is úgy tűnt, mintha az újságírók is csak muszájból csinálnák. Ennek az egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor már azon ment az elmélkedés, hogy vajon helyes-e a fiscal cliff kifejezés használata (ez magyarra lefordítva olyasmit jelent, hogy a költségvetési szakadék széle, persze angolul frappánsabban hangzik), és nem kellene-e inkább fiskális csúszdának vagy egyszerűen költségvetési krízisnek hívni.

Ezek olyan részletek, amelyek már tényleg alig érdekelhetnek bárkit is a Beltwayen belül, és nekem is akadt olyan ismerősöm, aki kifakadt azon, hogy november elejéig minden a választási kampánnyal volt tele, most meg másról sem hallani, mint a fiscal cliffről. Megértően bólogattam neki, mert ugyan engem őszintén érdekelnek az amerikai politikai történései, de néha nekem is az volt az érzésem, hogy ez már tényleg sok.

Távol a Beltwaytől és mégis közel

Így amikor hétfőn délután elhagytam Washingtont, és átjöttem az ország nyugati partjára, arra számítottam, hogy a beltwaytől távol kevesebbet hallok majd az ehhez hasonló ügyekről. Ehhez képest azonban amikor a Los Angeles és Las Vegas közötti autópályáról letérve egy Barstow nevű kisváros egyik étkezőjében felkaptam a helyi újságot, a címlapon szintén a fiscal cliff fogadott. A San Bernardino megyei Community News Weekly nevű lapban (amely a fejléce szerint a sivatagi és hegyi vidékeken élőknek szól) Buck McKeon, Kalifornia 25-ös számú választási körzetének kongresszusi képviselője ír arról, hogy miért is fontos megállapodni a költségvetési egyensúly megteremtéséről. McKeon republikánus, így nem túl meglepő módon azokat a republikánus érveket ismétli meg, amelyeket már sokszor lehetett hallani kollégáitól az elmúlt hetekben és hónapokban.

A vita ugyanazon kérdések körül forog most is, mint hetekkel ezelőtt. A demokraták azt akarják, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen a jövedelemadó szintje, a republikánusok viszont ellenzik ezt. A republikánusok eközben azt akarják, hogy érdemi megszorítások legyenek a nagy ellátó rendszerekben (egészségügy, nyugdíj), a demokraták azonban nem értenek ezzel egyet.

A határidő december vége, de praktikusan már karácsony előtt meg kellene állapodni, ha még át is akarják vinni a jogszabályokat a törvényhozáson. Egyelőre a két oldal vezetői továbbra is kemény szavakkal illetik a másik javaslatait a nyilvánosság előtt, de a háttérben intenzív tárgyalások zajlanak az alacsonyabb szintű stábtagok között. Ezek nem is voltak teljesen eredménytelenek, az álláspontok ugyanis közeledtek az elmúlt hetekben.

Talán egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna például az, hogy a törvényhozási republikánusok vezéralakja, John Boehner képviselőházi elnök adóemelésre tegyen javaslatot, néhány nappal ezelőtt azonban épp ezzel állt elő. A javaslata az, hogy az évi egymillió dollár felett keresők jövedelemadója emelkedjen, a többieké viszont maradjon a jelenlegi szinten. A megállapodás szempontjából a gond csak az, hogy ez még mindig távol van a demokraták eredeti javaslatától, Obama ugyanis végig azzal kampányolt a novemberi elnökválasztás előtt, hogy 250 ezer dolláros jövedelem felett emelkedjenek az adók. A Fehér Ház jelezte ugyan, hogy az elnök hajlandó felvinni ezt 400 ezerre, de a különbség még mindig jelentős.

Vannak az alkudozásnak egyéb fontos elemei az adók szintjén túl is. Obama például azt akarja, hogy hosszú távon oldódjon meg az adósságplafon problémája és az általános megszorítások közepette is legyen pénz nagyobb infrastrukturális fejlesztésekre. A republikánusok ugyan idegenkednek ezektől, de minden nézeteltérés ellenére is sokkal közelebbnek tűnik egy megállapodás most, mint bármikor korábban. Ehhez mindkét oldalnak engedményeket kell tennie, és ahogy McKeon képviselő is írta a mindössze kétoldalas újság nagy részét elfoglaló cikkében: “Washingtonnak meg kell oldania problémákat a fiscal cliff elkerülése érdekében”. Vagyis a megoldás kulcsa a Beltwayen belül van.

0 Tovább

Visszatért az adósságszörnyeteg

Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.

0 Tovább
«
1234

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek