potus & co

Egy normális napon ez diadalmas örömhír lehetett volna a Fehér Ház számára. Hónapokon át tartó vergődés után a pénteken közzétett állásadatok kedvező képet mutattak: júliusban 117 ezer új munkahely jött létre az Egyesült Államokban, és a munkanélküliségi arány egy tizedponttal 9,1 százalékra csökkent. Ez azonban nem egy normális péntek volt, miután már csütörtök délutántól kezdve attól volt hangos a világsajtó, hogy zuhannak a tőzsdék és itt az újabb globális válság, és ez a pánikjelenség még tovább súlyosbodott pénteken.

“Ez egy viharos év volt” - mondta Barack Obama elnök pénteki nyilatkozatában, hozzátéve, hogy “túl fogunk jutni rajta”, és “a dolgok jobbra fognak fordulni”. Ez biztatóan hangzik a világ egyik leghatalmasabb emberének a szájából, a probléma csak az, hogy egyelőre semmi konkrét jele nincs annak, hogy a “dolgok jobbra fordulását” miként fogja elérni az Egyesült Államok. Márpedig a tőzsdei zuhanást a legtöbb gazdasági elemző az amerikai gazdaság gyengeségével kapcsolatos félelmekkel magyarázta.

Volt ugye az a hosszú és drámai vita az adósságplafon felemeléséről, amely a hét elején végül egy nehezen kiizzadt kétpárti megállapodással lezárult. Obama láthatóan igyekezett ezen a számára politikai szempontból vereséggel felérő alkun gyorsan továbblépni, és - nem először az elmúlt egy évben - azonnal meghirdette, hogy a legfőbb feladatának ez után az állásteremtést, a valódi gazdasági teljesítmény javítását tekinti.

Túl sok eszköz azonban nincs a kezében erre, és hiába követelik tőle a demokratákhoz húzó közgazdászok, hogy indítson nagy állami programokat a gazdaság felpörgetésére, a törvényhozás nélkül ebben nem tud lépni. A költségvetési kérdésekben ugyanis a törvényhozás a főnök, és a képviselőházat uraló republikánusok már sokszor elmondták, hogy elleneznek minden újabb kiadást. Sőt, ők az egyre nyilvánvalóbb gazdasági bajok gyökerét is a korábbi állami ösztönző programokban látják. John Boehner képviselőházi elnök például közölte, hogy szerinte az állásadatok - amelyek az új munkahelyek ellenére is rendkívül magas munkanélküliségi arányt mutatnak - újabb bizonyítékát adták annak, hogy “az egész washingtoni költekezés, adóztatás és szabályozás tönkreteszi a gazdaságunkat”.

Kormányzati filozófiák és közgazdasági iskolák csapnak tehát össze, és a jelenlegi politikai felállásban egyik sem képes teljesen a másik fölé kerekedni. Hétvégén zárva lesznek a tőzsdék, addig kapnak egy kis gondolkodási időt az amerikai politikai vezetők, de hétfőn hajnalban újra szembesülni fognak a piac ítéletével.

Kedden végül a szenátus is megszavazta az adósságplafon felemeléséről szóló megállapodást, Barack Obama elnök pedig aláírta, és ezzel törvény lett belőle. A válság elhárítva, és ha a puszta formalitásokat nézzük, akkor ezt egy olyan alkuval sikerült megoldani, amelyet mindkét párt támogatott. Arról már egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy ez miért tekinthető inkább a republikánusok győzelmének, és Obama sem nagyon emlegette azt, hogy itt a kétpártiság diadaláról van szó, pedig évekkel ezelőtt elnökjelöltként még pont ez volt az egyik kedvenc jelszava.

Obama jelöltként 2008-ban - Forrás: saját fotó

Persze elég csak fellapozni második - már szenátorként írt - könyvét, az Audacity of Hope-ot, hogy lássuk, mennyire mást is gondolt ő ezen a fogalmon már akkor. A leírás egy teljesen más politikai felállásra (George W. Bush kezdeti éveire) vonatkozott: a Fehér Házban republikánus elnök ült, a szenátus fele-fele arányban megosztott volt, a képviselőházban pedig csekély republikánus többség volt. Nézzük, mit ír Obama a könyvben:

“Mindenki szereti a kétpártiság fogalmát. A médiát különösen elbűvüli, miután olyan szépen ellentmond a “pártos marakodásnak”, amely az uralkodó sztorivezetés a törvényhozásról szóló tudósításokban.

Az igazi kétpártiság azonban feltételez egy valódi adást és elfogadást tartalmazó folyamatot, és ebben a kompromisszum minőségét annak alapján mérik, hogy mennyire jól szolgál valamilyen közösen meghatározott célt, például a jobb iskolákat vagy az alacsonyabb hiányt. Mindez feltételezi azt is, hogy a többség kényszerítve van arra - a sajtó és végső soron a tájékozott választók által -, hogy jóhiszeműen tárgyaljon. Ha ezek a feltételek nem állnak - ha Washingtonon kívül senki nem figyel a törvény lényegére, ha az adócsökkentés valódi költségét eltemetik hamis könyveléssel és alulbecsülik mintegy ezermilliárd dollárral -, akkor a többségben lévő párt minden egyes tárgyalást azzal kezdhet, hogy kéri mindannak a 100 százalékát, amit akar, majd enged belőle 10 százalékot, és utána azzal vádolja a kisebbségben lévő pártot, hogy képtelen a kompromisszumra, és obstrukcionista.”

Nem nehéz kitalálni, hogy Obama épp azokkal a Bush-féle adócsökkentésekkel példálózik, amelyek részben a mostani nehéz költségvetési helyzetet is okozzák (ide kattintva egy hasznos grafikon az adósság szerkezetéről). Most a demokraták jelentették a többséget, mégis a republikánus kisebbség győzött, akik makacsságukkal, kérlelhetetlenségükkel a pálya szélére szorították a papíron erősebb ellenfelet. Valami nem stimmel tehát ezzel az egyébként szépen megírt könyvvel, de erre már biztosan rájött Obama is, ha máskor nem, akkor ebben az adósságplafonos vitában.

Született tehát egy megállapodás, és ugyan maga az elnök jelentette be, olyan nagyon még nem szabad elkiabálni, mert a törvényhozásban még születhetnek meglepetések. A demokraták közül is többen fanyalogva fogadták a hírt, és borítékolható, hogy a republikánus párt konzervatív szárnyában is lesznek tiltakozók.

Maga a megállapodás - már amennyire az első nyilatkozatokból ki lehet hámozni - nagyjából egyezik azzal, amiről a vasárnap esti posztban írtam. Először is közel ezermilliárd dollárral emelik az adósságplafont, és ekkora összegű kiadácsökkentésbe kezdenek (tíz évre vetítve), majd feláll egy kétpárti bizottság, amelynek további mintegy 1,5 ezermilliárd dollárnyi megszorító csomagra kell javaslatot tennie. A bizottságot nyomás alá helyezik: kikötik ugyanis, hogyha nem tudnak eredményre jutni, akkor általános kiadáscsökkentések következnek, amelyek egyrészt érinteni fogják a demokraták számára kedves programokat (részben az idősek egészségügyi ellátását például) és a republikánusoknak kiemelten fontos ügyeket (védelmi költségvetés) egyaránt.

Obama bejelenti az alkut - Forrás: Fehér Ház

Ha politikai szempontból nézzük az alkut, akkor ez egyértelmű győzelem a republikánusok számára. A megállapodás egy szót sem szól esetleges adóemelésekről, miközben ez volt a demokraták legfőbb követelése. Még a bizottsági kikötések között sem szerepel, hogy eredménytelenség esetén adókat kellene emelni, és az elmúlt néhány hónapot nézve nehezen képzelhető el, hogy a testület republikánus tagjai belemennének bármilyen adóemelésbe. De még ha ők bele is mennének, a bizottság javaslatairól úgyis szavaznia kell majd a törvényhozásnak is (igaz, módosításokat nem eszközölhetnek rajta).

Az utóbbi hetek gyakran hisztérikus hangnemű vitája a felszínen ugyan az adósságplafon, a kiadások és az adók körül forgott, de valójában inkább arról szólt, milyen irányt vegyen az Egyesült Államok kormányzása. A republikánusok az elszabaduló hiányra és a duzzadó adósságra mutogatva az állami kiadások megfékezését követelték, a demokraták viszont azt mondták, hogy az államnak a befektetései (például oktatásban) és beruházásai (például infrastrukturális fejlesztések) révén fontos szerepe van a 2008-ban elmélyült gazdasági válságból való kilábalásban.

A mostani megállapodás azt jelenti, hogy a kormányzat a republikánus úton indult el, bár ha kicsit hosszabb távra tekintünk, akkor ez a meccs még nincs teljesen lejátszva. Egyrészt a demokratáknak annyit sikerült azért elérniük, hogy az adósságplafon emelése biztosítva van 2012 végéig, tehát az elnöknek nem kell számolnia egy mostanihoz hasonló konfliktussal a szűk másfél év múlva esedékes elnökválasztásig. Bár az alkut felháborodva fogadták liberálisok (szörnyű megállapodás - írja a New York Times szerkesztőségi cikke), akik szerint az elnök túlságosan puhány volt a republikánusokkal szemben, Obama most majd őszintén kampányolhat azzal, hogy ő felelősen gazdálkodik, és csökkenti a hiányt, amivel jó pontokat szerezhet a független szavazóknál. Ráadásul az adósságplafonos vitában a republikánusok megtették neki azt a szívességet, hogy teret engedtek a drasztikus követelésekkel előálló, a csődhelyzettel is kacérkodó konzervatívoknak. A demokrata kampánystábnak nem kell majd nagyon erőlködnie azon, hogy Obamát velük szemben józan és megfontolt vezetőnek állítsa be.

És van még egy tényező, amely árnyalja a képet. A republikánusok ugyan elutasították az adóemelést, de a George W. Bush előző elnök által elfogadtatott - azóta Obama alatt meghosszabbított - adócsökkentések épp jövő év végén járnak le. Még ha Obama el is bukja a 2012 novemberi választásokat, akkor is ő lesz még hivatalban, így nem kell mást tennie, mint ölbe tett kézzel néznie, hogy az adók (vagy legalábbis azok egy része, mert a középosztálynak megígérte, hogy megtartja az alacsonyabb közterheket) felemelkednek.

“Minden beszámoló ellenére nincs semmilyen megállapodás, továbbra is fontos ügyeket kell megoldani, és egy csomó rossz infó terjed odakint” - ezt az üzenetet tette közzé a Twitteren Dan Pfeiffer, a Fehér Ház kommunikációs igazgatója magyar idő szerint este hét óra körül. Néhány órával korábban Mitch McConnell, a szenátusi republikánusok vezetője a CNN műsorában még arról beszélt, “nagyon közel” vannak ahhoz, hogy a törvényhozási demokratákkal és a Fehér Házzal megköttessen egy egyezség, amelyet aztán ő elfogadásra javasol a republikánus képviselőknek és szenátoroknak.

A vasárnap is az ellentmondások jegyében telik tehát az adósságplafon körüli drámai vitában, és az állítólag körvonalazódó megegyezésről a kiszivárgott informácókból nagyjából annyit tudni, hogy alapjaiban hasonlítana arra, amelyet John Boehner képviselőházi elnök javasolt a hét elején. Ennek lényege az volt, hogy egyelőre csak szerény mértékben emelte volna meg az adósságplafont (amelyet az amerikai pénzügyminisztérium szerint augusztus 2-án fog elérni az Egyesült Államok, utána nem tud új hiteleket felvenni, és gyakorlatilag fizetésképtelenné válhat), de létrehozott volna egy kétpárti bizottságot azzal a megbízással, hogy dolgozzanak ki egy tervet a további költségvetési egyensúlyi lépésekre.

Ezt a javaslatot ugyan némi republikánus belharc után a képviselőház elfogadta, de a demokrata többségű szenátus azonnal visszadobta. Most megváltozott formában mégis újra az asztalra került, miután a szenátusi republikánusok hajlandónak tűntek ennek a konstrukciónak az alakítására.

Az a bizonyos Boehner-féle bizottság tizenkét tagból állna, hat demokratából és hat republikánusból, fele-fele arányban a képviselőházból és a szenátusból. Az elmúlt néhány hónap ugyanakkor bizonyította, hogy a két párt között olyan komoly nézetkülönbségek vannak, hogy semmi nem garantálja azt, hogy ami nem sikerült a kongresszusi vezetőknek és az amerikai elnöknek (közös nevezőre jutni a vitában), az sikerülni fog egy bizottságnak.

Az állítólagos alku fontos eleme lenne ezért az, hogy az eredményesség érdekében már jó előre nyomás alá helyeznék ezt a bizottságot, és most kikötnék, hogy ha nem tudnak megállapodni, akkor durva megszorítások jönnek az állami kiadásokban. Ez érintené a demokraták számára kedves programokat (például részben az idősek egészségügyi ellátását), de a sok republikánus által érinthetetlen védelmi költségvetést is. A javaslat mögött meghúzódó logika az, hogy ez elegendő motivációt adna ahhoz, hogy a testület tagjai megegyezésre jussanak.

Ez példás önismeretre vall, miután már sokszor bebizonyosodott, hogy a végletekig megosztott, viszont a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő politikai rendszerük miatt együttműködésre kötelezett politikai szereplők csak akkor tudnak eljutni a közös megoldásig, ha nagyon erős külső nyomás alá kerülnek. Ez történt áprilisban a kormányzati leállással fenyegető helyzetben, és valami ilyesminek a szemtanúi lehetünk most is az adósságplafon ügyében. Bár hónapok óta lehetett tudni erről a határidőről, mégis csak az utolsó órákban érkeznek komolyan vehető információk egy állítólagos megegyezésről. Úgy tűnik, hogy most már eleve olyan megoldáson dolgoznak, amellyel fokozzák a nyomást saját magukon. Ha nem is képesek megnyugtatóan kezelni a helyzetet, legalább tisztában vannak a saját hiányosságaikkal.

Nem akarom persze a most leírtakat azonnal zárójelbe is tenni, de azért hangsúlyoznám, hogy nem véletlenül raktam egy kérdőjelet a cím mögé és kezdtem a cikket Dan Pfeiffer óvatosságra intő tweetjével. Az elmúlt néhány hét ugyanis arra is megtaníthatott mindenkit, hogy ebben a vitában nincsenek kijelentő módban megfogalmazott mondatok. Minden feltételes és minden kérdőjeles, amíg meg nem szavazzák/alá nem írják. Ha tiszteletben tartják az augusztus másodiki határidőt, akkor elvileg már nem kell sokat várni erre sem.

Többszöri halasztás után végül is megvolt a szavazás a képviselőházban a republikánusok adósságplafonos javaslatáról, és meg is kapta a szükséges többséget. Persze tudjuk, hogy a szenátus egyből le is szavazta, de menjünk vissza egy pillanatra oda, hogy miként is sikerült megszereznie a támogatást a javaslathoz John Boehnernek, a képviselőház republikánus elnökének. Mint arról már írtam, a republikánus képviselők közül többen tiltakoztak a javaslat ellen, mert vagy túl kevésnek tartották az abban szereplő megszorításokat, vagy pedig eleve nem is értettek egyet azzal, hogy felemeljék az adósságplafont (ezt várhatóan kedden éri el az Egyesült Államok, utána nem tud új hitelt felvenni, és gyakorlatilag fizetésképtelenné válik).

Boehner végül azzal tudta meggyőzni a kétkedőket (illetve azok egy részét, mert 22 republikánus végül így is nemmel szavazott), hogy ígéretet tett nekik arra, az általa javasolt csomagban szereplő további kiadáscsökkentésekhez feltételül fogják szabni egy alkotmánykiegészítés elfogadását. Ez egy úgynevezett kiegyensúlyozott költségvetési kiegészítés lenne, és előírná a mindenkori szövetségi kormánynak, hogy csak annyit költsön, amennyit adóban beszed. Azt is meghatározná, hogy a kormányzati kiadások legfeljebb a GDP 19,9 százalékát tehetnék ki, illetve szerepelne benne az is, hogy az adóemeléseket a jövőben csak minősített többséggel fogadhatná el a törvényhozás.

Múlt héten már megszavazott egy erről szóló javaslatot a republikánus többségű képviselőház, de a demokrata többségű szenátus visszadobta. Ezt a szövetségi kormány mozgásterét rendkívüli módon korlátozó alkotmánykiegészítést ugyanakkor nemcsak a demokraták, hanem még egyes republikánusok is ellenzik, és nemrég a megszorításokat egyébként lelkesen támogató konzervatív lap, a Wall Street Journal is felszólalt ellene egy szerkesztőségi cikkben. A bírálók szerint súlyos károkat okozhat a gazdaságnak, ha a kormányzat kezét ennyire szorosan megkötik, és így nem képes reagálni a hirtelen válsághelyzetekre.

Nem először kerül szóba egy ilyen alkotmánykiegészítés elfogadása (a Bloomberg szerint 1956-ban foglalkoztak vele a törvényhozók), sőt, már többször volt róla szavazás is a törvényhozásban, de mindannyiszor elbukott. Az elfogadást nehezíti ugyanis az, hogy egy sikeres alkotmánykiegészítéshez legalább kétharmados támogatás kell a képviselőházban és a szenátusban is, plusz emellett még az államok háromnegyedének is ratifikálnia kell a jogszabályt. A jelenlegi erőviszonyok mellett tehát gyakorlatilag lehetetlen átvinni egy ilyen változtatást, de egy, a CNN számára készült júliusi felmérés szerint az amerikaiak 74 százaléka támogatja.

Ha nem változik a közhangulat, akkor lehetséges, hogy eljön az az idő, amikor majd tömegesen küldik a választók a törvényhozásba a “kiegyensúlyozott költségvetési kiegészítés” jelszavával kampányoló képviselőket, illetve szenátorokat, és akkor valós forgatókönyvvé válik ez a most még elképzelhetetlen változtatás. A Boehner-féle alku jelzi, hogy az előörs már ott van a törvényhozásban.