potus & co

Nem túl eseménydús ez a videó, de olyan szempontból mégis érdekes, hogy ez az első alkalom, hogy Barack Obama és elődje, George W. Bush együtt mutatkozik a nyilvánosság előtt, mármint ebben az elnöki ciklusban. Obama ugyan hívta Busht a Ground Zerohoz akkor is, amikor Oszama bin Laden megölése után látogatott oda, de elődje akkor nemet mondott. Most ugyanakkor együtt mentek a tízéves megemlékezésre, feleségeikkel együtt.

Ha valami vigasztalhatta Obamát az utóbbi napokban, akkor az az lehetett, hogy ennél mélyebbre már nem kerülhetett volna. A felmérések szerint az emberek többsége lesújtó véleménnyel van a munkájáról, még saját politikai táborában is pocséknak nevezték a nyári adósságplafonos vitában mutatott teljesítményét, most pedig még azt is képtelen volt elintézni, hogy akkor beszéljen a kongresszusban, amikor ő akar.

Múlt héten jelentette be, hogy szeptember 7-én, a nyári szünet után kezdődő ülésszak első napján akar beszédet mondani munkahelyteremtési terveiről, de amikor a republikánusok tiltakoztak, hogy az épp egybeesik a párt elnökjelölti vitájával, akkor átrakta szeptember 8-ára. Ott viszont az NFL-szezon nyitómeccsével ütközött volna, így Obamának szégyenszemre meg kellett elégednie a 8-kor kezdődő főműsoridő előtti idősávval.

Ilyen előzmények után mondta el tehát az elnök a munkahelyteremtési tervéről szóló beszédet. A munkanélküliség már régóta stabilan 9,1 százalék körül áll, ami amerikai viszonylatban rendkívül magasnak számít, közben pedig egyre sötétebb elemzések jelennek meg a gazdaság várható helyzetéről, már nem zárva ki egy újabb recesszió lehetőségét sem. Ennek szeretne elébe menni Obama a csütörtökön bejelentett programmal, amely adócsökkentésekkel és adókedvezményekkel, valamint új állami beruházásokkal (például építkezésekkel, felújításokkal) próbál életet lehelni az amerikai gazdaságba.

A nyári adósságvitában puhánysággal vádolt Obama most keményen fogalmazott, és többször felszólította a kongresszust, hogy azonnal fogadják el az általa javasolt csomagot (amely szerinte amúgy is olyan elemeket tartalmaz, amelyeket a demokraták és a republikánusok is támogattak korábban). A meglepő az, hogy úgy tűnik, van is erre fogadókészség a kongresszusi republikánusokban. Első reakcióikban Eric Cantor, a képviselőház republikánus frakciójának vezetője és John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke (mindketten az elnök legkeményebb ellenfelei voltak az adósságplafonos konfliktusban) is azt mondták, megfontolásra alkalmasnak tartják Obama terveit.

Az elnök az utóbbi hetekben még a vele általában szimpatizáló újságokban sem nagyon találkozhatott dicsérő szavakkal, most azonban elég volt ránézni a New York Times oldalára, hogy lássuk, ez is megváltozott. “A javaslat lényegesen jobb és merészebb, mint amit amire számítani lehetett” - írta Paul Krugman, aki az elmúlt hónapokban végig azért támadta Obamát, mert szerinte rendkívül gyengének bizonyult a republikánusokkal folytatott vitákban, és valódi harc nélkül adta fel pozícióit. A konzervatív David Brooks pedig arról írt, hogy Obama tervében van potenciál, és érdemes küzdeni érte.

Persze vannak kritikus hangok is - például a Wall Street Journal szerint ez a csomag csak folytatása az eddig elhibázott gazdaságpolitikai lépéseknek -, de ahogy még júniusban, a gazdasági bajok súlyosbodásának első jelénél írtam, vannak a politikában olyan fontos pillanatok, amelyeket talán úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy megváltoznak a kérdések. Akkor jelentek meg az első adatok a vártnál rosszabb álláshelyzetről, és egy csapásra özönleni kezdtek az elnök tevékenységét megkérdőjelező cikkek, kommentárok.

Most úgy tűnik, Obamának van esélye arra, hogy egy számára kedvező fordulat következzen be. Ha a törvényhozásban elfogadják - akár részben - a javaslatát, akkor hosszú idő után arathat egy politikai győzelmet. Persze az igazi kérdés az lesz, hogy a terve működni fog-e gyakorlatban is, vagyis csökkenésnek indul-e a munkanélküliség, de az valójában már egy másik történet.

Bár igyekeztem vigyázni rá (mégiscsak ajándékba kaptam), így is érte egy kis sós víz, úgyhogy néhány lapja egy kicsit meghullámosodott, és a borító sarkai is meggyűrödtek, de legalább a kényelmes parti pihenés közben viszonylag gyorsan végig tudtam menni a közel hatszáz oldalon. Nem mintha nagyon nehéz lett volna, a Bridge nem véletlenül kapott olyan sok pozitív kritikát, valóban nagyon jól megírt könyv.

A címben szereplő hídnak több jelentése is van. Egyrészt utalás egy konkrét építményre, amely az Alabama állambeli Selmában áll. 1965 márciusában a Martin Luther King által vezetett polgárjogi mozgalom több száz híve próbált rajta átkelni, hogy tiltakozzanak a feketéket sújtó diszkrimináció és alapvető jogaik megsértése ellen. Nem jutottak át a hídon, a másik oldalon felsorakozott rendőrök ugyanis szétverték őket (szó szerint, ez a nap is “véres vasárnap”-ként vonult be a történelembe).

A változás reménye 2008-ban

Megjelenik aztán a könyvben ez a híd átvitt értelemben is, a feketék egyenjogúságáért folyó évtizedes harc metaforájaként, de talán leginkább mégis egy ember személyiségrajzaként fogható fel. Ez az ember Barack Obama, a Bridge pedig az ő különleges életrajza. Különleges azért, mert ugyan szó van benne életének minden fontosabb szakaszáról, de az egész történetet - kezdve a gyerekkortól az iskolákon át a sikeres elnökválasztásig - a faji kérdés szempontjából meséli el.

Bár személy szerint jobban szeretem ebben a műfajban azokat a könyveket, amelyek egyszerűen csak a történésekre koncentrálnak, és azokról próbálnak minél több tényszerű információt összegyűjteni, a szerző, David Remnick inkább elemez és értelmez. Sok helyen véleményt is mond, és az egyik legfontosabb liberális lap, a New Yorker főszerkesztőjeként nem lep meg senkit azzal, hogy szimpatizál Obamával és általában a demokrata párt által képviselt politikával. Még ez is elviselhető, bár az epilógusban kicsit soknak éreztem a demokrata mumusokra - például Rush Limbaughra és Glenn Beckre - való utalásokat. Egy ilyen nagyformátumú, láthatóan nagyon komoly kutatómunkával összeállított könyvben valahogy furcsa ez a sok aktuálpolitikai jellegű megjegyzés.

Persze az is igaz, hogy én sem tudtam megállni azt, hogy ne a mostani történések fényében olvassam a könyvet. A Bridge-ben Obama egy olyan rendkívüli képességű politikusként jelenik meg, aki egy új generáció első képviselőjeként túllép a régi rossz beidegződéseken, az egyedi problémák megoldására pedig ideológiai falakat áttörő koalíciókat képes összehozni (itt úszik be a képbe a híd-metafora). Remnick ezt nem pusztán kinyilatkozza, hanem felsorol egy csomó, tényt ennek bizonyítására, de ma valahogy mégis nehéz úgy tekinteni Obamára, mint aki valamiféle hidat képez az amerikai politikában.

“Ha az első fekete elnök miatti izgalom nagy, akkor az el fog tűnni, ha nem csinál valamit a gazdasággal, vagy ha a gazdaság állapota rosszabbodik” - idézi a könyv az afroamerikai Colin Powellt, az egyik olyan ismert republikánust, aki 2008-ban Obamát támogatta. “Az új elnököt kihívások érik, és az ezekre adott válasz fontosabb lesz, mint ahogy a faji kérdés éppen áll jelenleg” - tette hozzá Powell, és most látszik igazán - bár persze nem volt egy nagyon merész jóslat -, hogy mennyire igaza volt. Abba most nem mennék bele, hogyan jutott el odáig Obama, de biztos, hogy nemcsak az általa sokszor kárhoztatott konzervatív republikánusokban kell keresni a hibát.

A Bridge története véget ér a 2009 januári elnöki beiktatással, a fennkölt pillanatot követő borús hétköznapok színfalak mögötti történéseit pedig remélhetőleg megismerhetjük majd egy újabb, hasonlóan jól megírt könyvből. (Ez lehet egyébként Ron Suskind ősszel érkező könyve, a Confidence Men, amely azt vizsgálja majd, hogy mihez kezdett Obama a gazdasági válsággal.)

Az egyik nagyszerű dolog az amerikai kampányrendezvényeken az, hogy ilyenkor a leghatalmasabb politikusok sem feltétlenül tudják elkerülni a keményen kérdező – néha inkább kötekedő – választókat. Múlt héten ez történt Mitt Romney-val, hétfőn pedig magával az elnökkel, Barack Obamával.

Ahogy az a fenti videón is látható, Obamát épp sűrű kézfogások közepette szembesítette egy férfi és egy nő azzal, hogy alelnöke, Joe Biden állítólag terroristáknak nevezte a Tea Party nevű konzervatív mozgalom tagjait. A felvételen nem teljesen érthető a párbeszéd minden részlete, de annyi kiderül, Obama tagadja, hogy Biden ilyet mondott volna (az alelnök maga is tagadta azt a kiszivárgott információt, amely szerint ő kiejtette volna a terrorista szót egy zárt ajtók mögött zajló tanácskozáson, ahol szóba került a Tea Party-sok szerepe az adósságvitában), és a beszélgetést igyekezett átterelni arra, hogy a konzervatív republikánusoknak milyen felelősségük van a gazdasági bajok kezelésében, illetve annak nehézségeiben.

A szóváltás az Iowa állambeli Decorah városában zajlott. Ez volt az egyik állomása annak a háromnapos túrának, amelyet az elnök hétfőn indított. Bár hivatalosan nem a 2012-es kampány rendezvényeiről van szó, nehéz másként értelmezni ezeket a szerepléseket, főleg, miután az elnökválasztásra felsorakozott republikánus politikusok is sorra tartják a hasonló fórumokat.

Obama nem tervez bejelenteni semmilyen komolyabb programot ezen a körúton (állítólag szeptemberben áll elő valamilyen gazdasági csomaggal), az eddig elhangzottak alapján inkább arra használja a találkozásokat a választókkal, hogy bizonygassa saját igazát a republikánusokkal folytatott indulatos gazdasági vitákban. Az üzenet lényege most is az, mint az elmúlt hetekben: a republikánus képviselők képtelenek a kompromisszumra, pedig csak ez jelenthetne kiutat a nehéz helyzetből.

Kétséges, hogy Obama saját politikai gondjaira megoldást jelent-e ez a háromnapos buszos turné. Még az elnökhöz általában megértően viszonyuló lapok sem felejtették el felsorolni, milyen borús körülmények (lassuló gazdaság, az ország hitelbesorolásának leminősítése, vereség az adósságplafon felemelését kísérő harcban) között hagyta el Washingtont. A konzervatív Fox News műsorvezetője, Sean Hannity pedig frappánsan csak Rossz hír buszturné-nak nevezte el a körutat.

2006. január 16-án Pete Rouse küldött egy feljegyzést Barack Obamának. A tapasztalt törvényhozási háttérember volt a kabinetfőnöke a szenátusba két évvel korábban megválasztott és azonnal sztárrá váló politikusnak. A feljegyzés egy esetleges elnökválasztási indulásról fogalmazott meg tanácsokat. “Van értelme annak, hogy elgondolkodj azon, vajon akarod-e használni  2006-os pozíciódat arra, hogy indulj 2008-ban, ha egy személyes és politikai tényezékből álló “tökéletes vihar” alakul ki 2007-ben.”

Ez a fenti epizód részlet David Remnick The Bridge című Obama-életrajzából (épp ma kaptam ajándékba, még nem olvastam el, csak belelapoztam, de ígérkezik annyira jónak, amennyire a kritikusok dicsérték). A feljegyzésből a kulcsszó a Rouse által idézőjelbe tett tökéletes vihar. Obamát valóban nemcsak a saját és stábjának képességei, hanem a körülmények számára szerencsés alakulása emelte az elnöki székbe. A republikánusok romokban hevertek a Bush-elnökség végén, így egy demokrata jelölt eleve nagy eséllyel indult, az eredetileg befutónak tartott Hillary Clinton azonban túlságosan beágyazott volt a hatalmi berendezkedésbe ahhoz, hogy hitelesen hirdesse a sokak által áhított változást.

Nem akarom elkiabálni, de könnyen lehet, hogy most egy újabb tökéletes vihar van alakulóban. Nem sikerült felpörgetni a gazdaságot a 2008-as pénzügyi válság után, és a szövetségi jegybank várakozásai szerint 2013-ig marad a mostani lanyha növekedés. A munkanélküliség továbbra is rendkívül magas (9,1 százalékon áll), miközben egyre többen vannak, akik fel is adják az álláskeresést, és inkább a segélyen való tengődést választják. A washingtoni politika eközben még mérgezettebb, mint korábban, pedig Obama épp a politizálás megújítását, új koalíciók építését ígérte.

A mostani állapotot tekintve tehát egyáltalán nem indul esélytelenként egy republikánus kihívó a jelenlegi elnökkel szemben. A mezőny jelenleg úgy áll, hogy a felmérések szerint Mitt Romney korábbi massachisetts-i kormányzó támogatottsága a legnagyobb, de az előválasztásokon fontos konzervatívok körében népszerűbb nála Michele Bachmann képviselő, aki szombaton meg is nyerte az Iowa államban tartott szimpátiaszavazást. Ez után az egyik, korábban esélyesnek tartott induló, Tim Pawlenty korábbi minnesotai kormányzó be is fejezte a kampányát (csak a harmadik helyet sikerült megszereznie a szavazáson), viszont beszállt a versenybe Rick Perry texasi kormányzó.

Perryt már kampányának hivatalos kezdete előtt is a három legerősebb induló közé sorolták a közvélemény-kutatások, és valóban van mitől aggódniuk a vetélytársainak. Perry egyrészt népszerű a vallásos konzervatívok körében (alig több mint egy hete tartott nemzeti imanapot), másrészt Texast, a második legnagyobb, és nem mellesleg erős gazdasággal rendelkező, államot tíz éve irányító kormányzóként elmondhatja magáról, hogy valódi vezetői tapasztalattal rendelkezik. Ha ezeket a tényezőket összesítjük, akkor jól látszik, hogy Romney és Bachmann számára is komoly veszélyt jelent. Előbbire azért, mert rá gyanakodva néznek a vallásos konzervatívok, utóbbira pedig azért, mert neki nincs igazi vezetői múltja.

Perry viszonylag későn szánta rá magát az indulásra, és döntésében állítólag isteni sugallatok segítették. Lehet azonban, hogy a vallási segítség mellett azt is érezte, hogy alakulóban van számára egy tökéletes vihar.