potus & co

Ez Mitt Romney nagy napja volt. Három előválasztási fordulót tartottak kedden, és ő mindegyiket megnyerte. Magabiztos győzelmet aratott Wisconsin és Maryland államban is legfőbb riválisa, Rick Santorum felett. Még fölényesebb volt a diadala (70 százalék) a fővárosban, Washington DC-ben, ahol Santorum nem szerepelt a jelöltek között.

A legfontosabb helyszín Wisconsin volt, ahol mindkét politikus intenzív kampányt folytatott, és korábbi felmérések még Santorum előnyét mutatták. A keményvonalas konzervatív politikus abban bízott, hogy az államban meghatározó szerepet játszó vallásos és kevésbé iskolázott szavazók magához csábításával le tudja nyomni Romneyt, de ez végül nem sikerült. A szavazatok több mint háromnegyedének feldolgozása után Romney több mint 42, Santorum pedig közel 38 százalékon állt.

A republikánus párt elnökjelöltje az lesz, aki megszerzi legalább 1144 küldöttnek a támogatását az augusztusi elnökjelölő konvenció résztvevői közül. Romney már több mint a felét (kb. 650) begyűjtötte, és Santorum (mintegy 270) tőle jócskán le van maradva a különböző összesítések szerint (pontos számok nincsenek, mert a bonyolult küldöttelosztási szabályok miatt egyelőre csak becsléseket lehet adni). A másik két, még versenyben lévő lehetséges jelölt, Newt Gingrich és Ron Paul lényegében esélytelenné vált, előbbi 135, utóbbi 51 delegáltnál tart.

Romney vezető pozícióját még az előválasztási eredményeknél is jobban mutatta talán az, hogy kedden a Barack Obama jelenlegi elnök nyílt offenzívát indított ellene. Eddig inkább az volt a jellemző, hogy az második ciklusra készülő demokrata politikus csak burkolt utalásokat tett várható ellenfelére, most azonban néven nevezte abban a beszédben, amelyben a republikánusok költségvetési tervét bírálta.

Az AP hírügynökség által szervezett ebéden közölte azt, hogy szerinte a képviselőházi republikánusok által készített megszorító csomag olyan radikális változtatásokat hajtana végre, amelyek még tovább növelnék az egyenlőtlenséget a leggazdagabb rétegek és a kevésbé jómódúak között.

A költségvetési tervet (amelyből a szenátusban többségben lévő demokraták és a Fehér Ház tiltakozása miatt biztosan nem lesz törvény) az a Paul Ryan képviselő jegyzi, aki támogatásáról biztosította Mitt Romneyt, ő pedig cserébe csodálatosnak nevezte a csomagot. Obama ezen a jelzőn jót szórakozott a keddi beszédben, és egyelőre valóban magabiztosan nézhet szembe Romneyval, a felmérések szerint ugyanis támogatottsága megelőzi a republikánus politikusét, aki a mostani előválasztásokkal újabb nagy lépést tett az elnökjelöltség megszerzése felé.

Rövid időn belül két nagyobb lélegzetű anyag is készült arról a kudarcot vallott tárgyalássorozatról, amely még nyáron zajlott Barack Obama elnök és John Boehner képviselőházi elnök között. Az egyik pár hete jelent meg a Washington Postban, a másik ma a New York Timeson. Mindkettő komoly újságírói teljesítmény, még ha az én ízlésemnek mindkettőben több a kelleténél a tényektől elrugaszkodó értelmezés (ez különösen igaz a Times cikkére).

Ennek persze részben az az oka, hogy nem világos, pontosan mik is a tények. Tavaly júliusban volt pár hét, amikor úgy tűnt, hogy a fenyegető adósságválság árnyékában létrejöhet egy nagyszabású megállapodás a demokrata elnök és a képviselőház republikánus vezetője között az ország előtt álló legsúlyosabb költségvetési problémák megoldásáról. Mindketten nagyon komoly kockázatokat vállaltak, mert a megállapodás azt jelentette volna, hogy szembemennek saját pártjukkal. Obama azért számíthatott lázongásra, mert engedte volna, hogy hozzányúljanak a nagy szociális ellátó rendszerekhez, Boehner pedig azért, mert a kiadások csökkentése mellett hajlott volna a bevételnövelésre is.

Obama és Boehner - Forrás: White House Flickr

Mint tudjuk, ebből végül nem lett semmi, a kudarc okairól azonban nagyon különböző verziók terjedtek el. A republikánus változat szerint egyszerűen annyi történt, hogy Obama az utolsó pillanatban megijedt, és új követelésekkel állt elő, amivel ellehetetlenítette a tárgyalásokat. A demokrata olvasat viszont az, hogy Boehner volt az, aki visszatáncolt, miután rájött arra, hogy saját pártja nem fogja támogatni a bevételnöveléssel is járó tervet.

A Post cikke inkább a Boehner-féle verziót támasztotta alá, a Times szerint viszont az igazságnak része a demokraták története is. Érdekes kérdés azonban már az is, hogy egyáltalán miért olyan fontos ennek a nagy alku most, több mint fél évvel a történtek után. A válasz minden bizonnyal az, hogy ezek az alkudozások mindennél többet elárultak a jelenlegi amerikai politika állapotáról, a politikát alakító szereplők képességeiről és észjárásáról, valamint az egymásnak feszülő ideákról.

A jó hír az, hogy értelmes, bátor lépésekre is hajlandó, nemcsak a rövid távú érdekeikre figyelő vezetők álltak egymással szemben. A rossz az, hogy ahhoz nem voltak elég erősek, hogy tényleg új útra tereljék a dogmák és tabuk által vezérelt költségvetési vitát. Ezt már tudjuk, és ha minden igaz, akkor a legendás Bob Woodward is dolgozik egy könyvön Obama gazdaságpolitikájáról, abból talán még részletesebben kiderülnek majd ennek a látványos kudarcnak az okai.

Hétfő még csak a bemelegítés volt. Szokatlanul hosszú ideig, három napon keresztül hallgatja az érveket az amerikai legfelsőbb bíróság az Obama-adminisztráció legfontosabb törvényéről, az egészségügyi reformról. Ez az a jogszabály, amely kötelezővé teszi az egészségbiztosítás megkötését lényegében minden amerikai számára (jelenleg több tízmillióan vannak biztosítás nélkül), de egyúttal javítani igyekszik a biztosítottak körülményein, és csökkenteni próbálja kiszolgáltatottságukat a biztosítók felé.

A legfelsőbb bíróságnak első körben arról kell döntenie, hogy egyáltalán foglalkozzon-e az üggyel, de a hétfői meghallgatásokon úgy tűnt, hogy ennek várhatóan nem lesz akadálya. Kedden jönnek aztán az érvek arról, hogy vajon alkotmányos-e a törvénynek az a központi eleme, amely kötelezővé teszi a biztosítás megkötését mindenki számára. A bíróságnak emellett döntenie kell arról is, hogy ha ez a szabály alkotmányellenes, akkor a törvény többi része megmaradhat-e.

Rendkívül bonyolult ügyről van szó, amelyet ráadásul indulatos viták kísérnek régóta. Ráadásul mindez az elnökválasztási kampány kellős közepére esik, ami még tovább fokozza a legfelsőbb bírósági eljárás jelentőségét. A törvény visszavonása az egyik olyan dolog, amelyben minden lehetséges republikánus elnökjelölt egyetért, és a reform az ő szemükben egyenlővé vált a szerintük az emberek életébe beavatkozó, szabadságukat lábbal tipró demokrata kormányzattal.

A törvényt 2010 márciusában fogadta el a törvényhozás, és ugyan az aláíráskor Joe Biden alelnök azt súgta Barack Obama elnök fülébe, hogy ez egy “kibaszott nagy dolog”, a felmérések szerint népszerűtlen reformcsomagot mintha sokáig a Fehér Ház sem érezte volna a sajátjának. Most azonban ez változóban van, az utóbbi hetekben ugyanis az Obama-stáb egy külön kis kampányt épített fel arra, hogy szerintük milyen nagyszerű is ez a reform. Itt az egyik klip:

A legfelsőbb bíróság döntése - amely várhatóan nyár elején megszületik - valamelyik oldalnak komoly muníciót ad majd a kampány további részéhez. Az amerikai egészségügy azonban ettől függetlenül is nagyon komoly átalakuláson megy át (részletek a legújabb Economistban), és ahogy a nagy állami ellátó rendszerek (Medicare és Medicaid) korábbi vezetője, Donald Berwick nyilatkozta, “a hajó elhagyta a kikötőt (...), már nincs visszatérés”.

Volt már sok szó itt a hatásvadász kampányfilmekről, de azt hiszem, Rick Santorum legújabb klipje felülmúlhatatlan. Van itt minden, kísértetváros, károgó madarak, sanyarú sorsú gyerekek, pöffeszkedő bankárok és még Mohamed Ahmadenizsad arca is átváltozik egy villanásra Obamáévá. Alig több mint egy perc, érdemes megnézni.

Csütörtök este tették közzé azt a korábban már itt is beharangozott filmet, amelyet Obama elnökségéről készített David Guggenheim, az Oscar-díjas dokumentarista. Tévedés ne essék, ez egy kampányfilm, azon belül is a hatásvadász alműfajhoz tartozik, de annak nagyon profi, és a 17 perc egyáltalán nem tűnik soknak ebben a félperces szpotokra optimalizálódott világban.

A film erőssége nyilván nem az árnyalt és tárgyilagos értékelés (Guggenheim maga mondta egy interjúban, hogy semmilyen negatívumot nem lát Obama elnökségében, és ennek megfelelően valahogy kimaradt a be nem tartott ígéretek felsorolása), és én most itt csak két apróságra hívnám fel a figyelmet. Az egyik, hogy milyen látványosan megöregedett Bill Clinton (először a hangját hallani, és alig ismertem fel), a másik, hogy feltűnően sokat szerepel benne Elizabeth Warren, aki a demokraták új hőse lett, amikor a Massachusetts-i szenátori kampányba beszállva a republikánus gazdaságpolitika fő kritikusává lépett elő. Az ő megjelenése a filmben jelez valamit talán az Obama-kampány irányából is.