potus & co

Mostanában úgy alakult, hogy egy egyéb jellegű munkából viszonylag sokat kell járnom Washington úgymond rosszabb negyedeibe, amelyek persze kelet-európai szemmel egyáltalán nem is néznek ki olyan rossznak. Ettől függetlenül nem szívesen töltenék el hosszabb időt ott én sem, azoknak a negyedeknek ugyanis nem attól rossz a hírük, hogy koszosak lennének, vagy hogy nagyon le lennének robbanva, hanem attól, hogy elég durva ott a bűnözés. Az például, hogy időnként eldurran egy-egy fegyver, - mint több helyi embertől megtudtam - teljesen megszokottnak számít.

A rendszeresen előforduló ámokfutások mellett ez is az egyik nyilvánvaló jele annak, hogy az Egyesült Államok komoly fegyverproblémával küzd, és ugyan a decemberi connecticuti mészárlás után Barack Obama elnök (és politikai szövetségesei) együtt nagy lendülettel fogott neki a megoldás keresésének, ezek az erőfeszítések egyelőre nem bizonyultak túl sikeresnek.

A Fehér Ház által januárban bemutatott csomag egyik lényeges eleme például az volt, hogy betiltanák a katonai jellegű fegyverek árusítását, ez azonban mostanra le is került a napirendről. Erről ugyanis még Obama egyik legszorosabb törvényhozási szövetségese, a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid is azt mondta, hogy nem látja túl sok esélyét az elfogadásának.

Így most legfeljebb a csomag másik fontos elemének megvalósítására, az úgynevezett háttérellenőrzések kiterjesztésére van lehetőség, bár ennek megszavazása is kétségesnek tűnik. Jelenleg az a helyzet, hogy ha valaki hivatalos engedéllyel rendelkező boltban vásárol magának fegyvert, akkor át kell esnie egy olyan szűrésen, amelynek során megvizsgálják, hogy vajon nincs-e eltiltva a fegyverviseléstől (például azért, mert elkövetett valamilyen súlyos bűncselekményt), viszont a bolti eladások csak egy részét képezik a fegyverkereskedelemnek. A hézagos jogi szabályozás lehetővé teszi, hogy a fegyvervásárokon vagy például egy egyszerű privát adásvételnél könnyedén ki lehet kerülni a háttérellenőrzést.

A legfrissebb hírek szerint egy demokrata és egy republikánus szenátor keményen dolgozik azon, hogy ezt a kiskaput legalább szorosabbra zárják (és a háttérellenőrzést legfeljebb családon belüli vagy vadászok közötti ügyleteknél lehessen megúszni), de még ennek a javaslatnak a jövője is kétséges. Mintegy tucatnyi republikánus szenátor jelezte ugyanis, hogy megpróbálják megakadályozni már azt is, hogy egyáltalán szavazás legyen bármilyen szigorításról.

“A második alkotmánykiegészítés biztosítja az állampolgárok önvédelemhez való jogát” - írták egy közös levélben a szenátorok, akik szerint a történelem megtanított mindenkit arra, hogy a “kormány nem tud mindig mindenhol ott lenni, és a történelem figyelmeztet a kormányzati elnyomás lehetőségére is”.

Ez az egyik leggyakoribb érv a fegyvervitában. A szigorítás ellen tiltakozók szerint ugyanis ha a kormány megnehezíti a fegyverviselést, akkor az egy lépés a zsarnokság lehetősége felé. Bár még arról is elég komoly viták folynak, hogy vajon tényleg az egyéni fegyverviseléshez való jogot jelentette-e az a bizonyos alkotmánykiegészítés (és nem pedig azt, hogy az akkor még szervezett hadsereggel nem rendelkező országnak szüksége van önszerveződő alapon működő fegyveres milíciákra), sokat fogjuk ezt hallani a következő hetekben is, ahogy a törvényhozási játszma újabb fordulóiban ismét felerősödik a vita a megoldhatatlannak tűnő amerikai fegyverproblémáról.

Reggelente általában a Morning Joe című tévéműsorra szoktam kapcsolni, nem is azért, mert annyira jó, hanem mert legtöbbször politikáról szól, és kellően harsány ahhoz, hogy felébresszen. A meghatározó műsorvezető egy Joe Scarborough nevű szemüveges, középkorú férfi, aki korábban kongresszusi képviselő volt republikánus színekben, most pedig a tévében osztja az észt a politikáról, általában ügyelve arra, hogy ne csak a demokratákat, hanem a saját pártját is ekézze.

Ma reggel megint elragadtatta magát, és lelkendezve beszélt arról, hogy na végre, most valami igazán izgalmas dolog történk.

A Morning Joe stúdiójában, Joe Scarborough jobboldalon - Forrás: Facebook

Scarborough-t az elnök költségvetési terve hozta lázba, amelyről péntek reggel szivárogtak ki részletek. Obama javaslatának lényege, hogy a hatalmas adósságteherrel küszködő költségvetést úgy terelné egyensúlyi pályára, hogy az adóbevételek növekedése mellett megszorító intézkedéseket vezetne be nemcsak a kormányzati programokban, hanem a nagy szociális ellátó rendszerekben, így az egészségügyben és a többek között az időskori juttatásokat magában foglaló társadalombiztosításban.

A Washington Post által idézett elképzelések szerint Obama 200 milliárd dolláros megszorítást javasol az amúgy is szoros védelmi és egyéb kormányzati programokban. Ezen felül 400 milliárdot akar spórolni az állami egészségügyi ellátáson többek között azáltal, hogy alacsonyabbra alkudná a gyógyszerárakat, illetve több hozzájárulást várna a vagyonosabb rétegektől. Emellett megszorítások jönnének az agrártámogatásokban is és a szövetségi kormányzati alkalmazottak nyugdíjellátásában is. Hosszú távon pedig talán a leglényegesebb változás az lenne, hogy Obama módosítana a társadalombiztosítási járulékok kiszámításának módszerén, méghozzá úgy, hogy a jogosultak nagy része rosszabbul járna a jövőben.

Az elnök ingoványos terepre lépett ezekkel a javaslatokkal. A csomag ugyanis mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket. A saját párttársainak (vagyis a demokratáknak) a megszorítások nem tetszenek, különösen az, hogy változna a társadalombiztosítási járulék kiszámításának módszere. A republikánusok eközben azon háborognak, hogy Obama megszüntetne egyes céges adókedvezményeket és korlátozná annak az összegnek a nagyságát is, amelyet adókedvezmények igénybevételével lehet nyugdíjszámlán elhelyezni.

Közben persze az is igaz, hogy a fordítottját is el lehet mondani a tervről, abban ugyanis mindkét oldal számára kedves elemek is vannak. A demokraták régóta azt hangoztatják, hogy növelni kell a bevételeket - lehetőleg úgy, hogy nagyobb teher háruljon a gazdagokra -, a republikánusok pedig csökkenteni akarják a szerintük fenntarthatatlan pályán lévő állami kiadásokat. Obama javaslata ezeket is tartalmazza, tehát a terv kompromisszumos megoldásnak tűnik, a republikánus törvényhozási vezetőség és egyes demokrata politikusok részéről elhangzott tiltakozó nyilatkozatok azonban nem sok jót ígérnek a Fehér Ház számára, és így lehet, hogy Joe Scarborough lelkendezése is elhamarkodott volt.

A Fehér Házból tudósítani elvileg a szakma csúcsát jelenti. A riporterek dolga beszámolni a világ talán leghatalmasabb emberének nyilvános szerepléseiről és színfalak mögötti tevékenységéről. Állandó belépőjük van a Fehér Házba, és ha az őket alkalmazó médiacégnek van elég pénze a költségek fedezésére, akkor követhetik az elnököt a hivatalos és magántermészetű útjaira is. Eldicsekedhetnek vele, hogy repültek az Air Force One-on, de persze ennél a sekélyes dicsőségnél is komolyabb elismerés az, hogy az általuk megszerzett információk szinte biztosan ott lesznek a vezető hírek között, sokszor nemcsak itt az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.

Ehhez képest elég lehangoló látvány fogadott, amikor szerda délelőtt beléptem a Fehér Ház sajtóhelyiségébe. A napi szóvivői tájékoztatóknak helyet adó terem kicsi, a műbőr borítású székek karfái kopottak, és az üléssorok között is meglehetősen szűkös a hely. A terem hátsó végében nyílik egy még kisebb helyiség pár fémasztallal és néhány szűkös irodával, ahol az újságírók dolgozhatnak a tudósításaikon, már ha nem zavarja őket az, hogy egymástól néhány centiméterre kell ülniük. Van emellett egy étkező is, egyetlen asztallal, közvetlenül a vécé mellett.

Technikusok várakoznak a tájékoztató kezdésére

A körülmények nem tűnnek tehát kifejezetten kiváltságosnak, pedig jelenleg maga a bejutás sem egyszerű a Fehér Házba. Bár korábban volt lehetőség turista látogatásokra, a március elején életbe lépett általános kormányzati megszorítás részeként ezeket felfüggesztették (bár az iskolás csoportoknak talán megkegyelmeznek). Újságíróként sem könnyű belépni, az akkreditációkat ugyanis nagyon szigorúan intézik, és nekem is csak azért sikerült bejutnom, mert épp a Washington Postnál töltöm az ösztöndíjas gyakorlatomat.

A lap Fehér Ház-i tudósítói csapatát vezető Scott Wilsont kértem meg egy pár héttel ezelőtti kávézás során, hogy vigyen be magával, és ő ezt a kérést nagyon kedvesen és készségesen teljesítette. A Fehér Ház néhány utcányira van a Post szerkesztőségétől, így egyszerűen csak átsétáltunk, miközben Scott a múlt heti közel-keleti út érdekességeiről beszélt (az időeltolódás megkönnyítette a tudósítást, a nagy lapok azonban sérelmezték, hogy egyetlen kérdést sem tehettek fel Barack Obamának), illetve a House of Cards című sorozat és a valóság közötti párhuzamokról beszélgettünk (az egyik szereplő egy újságírónő, aki egy etikailag megkérdőjelezhető kapcsolat fenntartása érdekében visszamondja a számára felajánlott Fehér Ház-i tudósítói posztot).

Kellemes tavaszi idő volt, így a Fehér Ház előtti tér tele volt fotózgató turistákkal. Mivel a sajtóterem a West Wingnek hívott (a név egy másik tévésorozat címéből lehet ismerős) épületrészben van, így a rácsos kerítés mellett elsétálva az ahhoz közeli bejárathoz mentünk.  Scott az állandó belépőjével simán átjutott az ellenőrzésen, de az én irataimat elég sokáig vizsgálgatta a valamiért meglehetősen morcosnak tűnő biztonsági őr, és a belépéshez meg kellett várni azt is, hogy kijöjjön a sajtóosztály egyik munkatársa, aki aztán átkísért a kaputól az épületbe.

Szűkös helyiségen osztoznak a tudósítók

Épp akkor érkezett egy nagyobb csapat ember, akik valamilyen technikai berendezéseket toltak az oszlopairól ismert főépület irányába, de ettől eltekintve csendes volt az udvar. Bár terveztem, hogy készítek fotókat onnan is, a kísérőm közölte, hogy azon az úton, ahol mi most haladunk, nem lehet fényképezni (mint kiderült, egy kicsit távolabbi, külön a tévéstáboknak fenntartott helyről lehet fényképeket készíteni).

A sajtóteremnek is helyet adó West Wing (Nyugati Szárny) az, ahol a lényegi munka folyik a Fehér Házban. Itt van az elnök híres Ovális Irodája, itt dolgoznak a nemzetbiztonsági stáb munkatársai, és itt van a Situation Room is, ahol többek között Oszama bin Laden megölését követte élőben Obama a kockázatos műveletet megtervező és felügyelő embereivel együtt. Szerdán az elnök a Fehér Házban tartózkodott, így valószűleg valahol ezekben a helyiségekben lehetett, de az épületnek ez a része el van zárva a sajtó elől, és csak az oda vezető folyosóra sikerült bejutni. Ennek fala Obamát ábrázoló fotókkal van kidekorálva, amelyeket Scott szerint időnként cserélgetni szoktak. Most többek között azok a fotók voltak kinn, amelyeken Obama fejét simogatja egy kisgyerek, illetve az, amelyen az elnök imitálja McKayla Maroney tornásznő elhíresült fancsali arckifejezését.

Bár erről a folyosóról ki lehetett látni a Rózsa Kertnek nevezett hátsó udvarra, ahol gyakran tartanak hivatalos rendezvényeket, sajnos ezt sem lehetett lefotózni. A sarokban ült egy biztonsági őr, aki talán még a kapunál szolgáló kollégájánál is morcosabb volt, és ahogy a gépemhez nyúltam, azonnal rámszólt, hogy nem szabad fényképezni.

A Fehér Házból tudósító újságírók számára állandó program a 12:15-kor kezdődő napi szóvivői sajtótájékoztató. Dél körül el kezdtek gyülekezni az újságírók, de a többségük a hátsó helyiségbe vonult, és csak akkor jöttek előre, amikor a meghirdetett kezdési időpontnál mintegy negyedórával később a hangosbeszélőn keresztül bejelentették, hogy hamarosan indul a tájékoztató. Ekkor rövid idő alatt szinte teljesen megtelt a sajtóterem, és az újságírók elfoglalták a helyüket.

Hierarchikus rendben van az ültetés

A székek előre ki vannak osztva: az első sorban ülnek a nagy tévécsatornák tudósítói, a második sorban a meghatározóbb lapok munkatársai, mögöttük pedig a kevésbé jelentős médiumok képviselői. Az ülésrend egyben egyfajta hierarchiát is jelent, a kérdésfeltevés lehetősége ugyanis a széksoroknak megfelelően halad. Először a tévések kérdezhetnek, majd utánuk jönnek a második sorban ülők, végül pedig a többiek.

A sajtótájékoztatót általában Jay Carney sajtótitkár szokta tartani, de ezúttal a helyettese, Josh Earnest állt ki az újságírók elé. A harmincas éveinek végén járó Earnest Obama régi emberének számít, már a 2008-as választási kampányában is részt vett, és az első ciklust is végigdolgozta a Fehér Házban. A tájékoztatót két rövid bejelentéssel indította: az egyik az volt, hogy délután Obama részvételével tartják a Secret Service (az elnök védelmét ellátó szervezet) új vezetőjének eskütételét, a másik pedig az, hogy csütörtökön lesz egy rendezvény a Fehér Házban a törvényhozásban elakadni látszó fegyverszabályozási törvénycsomagról.

Earnest közölte, hogy a Secret Service vezetőjének beiktatása nyilvános lesz a sajtó számára is, amit a tudósítók tapssal fogadtak. Ez a szívélyesség jellemző volt az egész tájékoztatóra, az újságírók például egyszerűen csak Joshként szólították a szóvivót, és ő is a keresztnevükön emlegette a tudósítókat. Az is nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy ez a barátságos hozzáállás csak a felszín, és valójában a két oldal közötti viszony sokkal ellentmondásosabb annál, mint amilyennek a nevetgélésből és kedveskedésből látszik.

A szóvivő feladata az elnök képviselete, adott esetben az álláspontjának a védelme, míg a tudósítók dolga az, hogy egyrészt minél többet megtudjanak az elnök tevékenységéről, másrészt hogy megismerjék a döntései hátterét. Ez egy furcsa - és lényegében az egész újságírói szakmára jellemző - viszonyt eredményez, hiszen a két oldal egyszerre partnere és ellenfele a másiknak. Az elnök stábjának szüksége van az újságírókra ahhoz, hogy minél több emberhez eljuttassa az üzenetét, és a tudósítóknak is szükségük van a Fehér Ház apparátusára ahhoz, hogy hozzájussanak az őket érdeklő információkhoz. Másrészt ugyanakkor a döntések hátterének feltérképezéséhez az újságírók olyan kérdéseket is feszegethetnek, amelyek kényelmetlenek lehetnek az elnök számára, ezért ilyen esetekben a két oldal nem partnerként, hanem ellenfélként tekint a másikra.

A napi Fehér Ház-i sajtótájékoztató ennek a furcsa viszonynak a gyakorlati megnyilvánulása. Egyben egy demokratikus rítus is, hiszen a szóvivő akkor is kiáll, ha épp nincs semmilyen nagyobb bejelentés, és az újságírók többsége is megjelenik akkor is, ha egyébként tudják, hogy a tájékoztatón elhangzottakból valószínűleg semmi nem kerül majd be az újságjukba vagy tévéjükbe. Nagyjából ilyen körülmények között zajlott a szerdai tájékoztató is: a híreket a legfelsőbb bíróságon zajló, a melegházasságról szóló ügyek uralták, és Obama legutóbbi médiaszereplése is kimerült abban, hogy előző nap sportolókkal találkozott, és belefejelt egy focilabdába.

Josh Earnest tájékoztatja a sajtót

A tájékoztató ennek ellenére is érdekesen alakult. Az újságírók ugyanis nem egy-egy kérdést tettek fel, hanem rövid interjúkat készítettek Earnesttel, és ezek némelyike kifejezetten jól sikerült. Az én kedvencem az volt, amikor Peter Alexander, az NBC tévécsatorna tudósítója a Secret Service új vezetőjének, Julia Pearsonnak a kinevezéséről faggatta a szóvivőt. Ez a személyi döntés azért volt különösen érdekes, mert egyrészt Pearson az első női vezetője a szervezetnek, másrészt a Secret Service hírnevét elég súlyosan megtépázta az, amikor tavaly kiderült, hogy több ügynök prostituáltak szolgáltatásait vette igénybe egy külföldi megbízatáson.

Az NBC riportere először azt a kérdést tette fel, hogy vajon Pearson volt-e az elnök elsőszámú jelöltje a pozícióra, majd amikor Earnest erre egy mellébeszélő választ adott (“Az elnök úgy gondolja, hogy ő volt a megfelelő ember a feladatra.”), akkor azonnal feltette újra a kérdést. Earnest ekkor már hosszabb magyarázkodásba kezdett arról, hogy ő valójában nem is tudja, hogy hány jelölt volt a pozícióra, majd méltatni kezdte Pearson szakmai múltját.

A riporter ugyanakkor nem hagyta annyiban a dolgot, hanem idézett a Washington Post cikkéből, amely szerint a Secret Service több tagja aggódik amiatt, hogy a leendő vezető leginkább adminisztratív feladatokat látott el korábban, és kevés tapasztalata van a terepmunkában. Earnest erre azt válaszolta, hogy nemcsak személyesen az elnök tartja alkalmasnak Pearsont a feladatra, hanem a távozó igazgató is, és azt sugallta, hogy ez egyértelműen igazolja a választás helyességét. A tudósító ekkor még feltette azt a kérdést, hogy vajon a kinevezésnek köze van-e ahhoz, hogy korábban sok kritika érte a Fehér Házat, amiért az év eleji kormányzati átalakítások idején a fontosabb pozíciókba férfiak kerültek, mire a szóvivő azt mondta, hogy Pearson azért kapta ezt a megbízatást, mert ő a legalkalmasabb a feladatra, és nem azért, mert nő.

Nem mondom, hogy ez a rövid epizód rendkívüli lett volna, de én újságíróként gyönyörködve figyeltem. A kérdéssor lényegi eleme a Washington Post-os információ beidézése volt, és a riporter megtehette volna azt, hogy egyszerűen csak megkéri a szóvivőt, hogy reagáljon rá. Ő valószínűleg mondott volna rá valamilyen hivatalos tagadó választ, és ezzel le is lett volna tudva a dolog. A tudósító azonban a nehezebb utat választotta, és mesteri módon egy konkrét, eldöntendő kérdéssel indított, majd amikor a szóvivő elkezdett mellébeszélni, akkor azonnal lecsapott rá, és erre az alapra építve tette fel a további kérdéseit.

Persze lehet erre azt mondani, hogy nem derült ki semmi. Továbbra sem tudjuk, hogy Pearson vajon elsőszámú jelölt volt-e vagy sem, ahogy az sem világos, hogy a Post által idézett aggályok játszottak-e bármilyen szerepet a kiválasztási folyamatban. A szóvivő bizonytalan válaszai ugyanakkor annyit mindenképpen jeleztek, hogy ez esetleg egy olyan ügy, amelynek érdemes jobban utánanézni, mert lehet, hogy a hivatalos Fehér Ház-i verzió nem mindenben állja meg a helyét.

A sajtótájékoztató után odamentem az NBC riporteréhez, és megkérdeztem tőle, hogy mennyire tudatosan készült erre a kérdéssorra, mire azt mondta, hogy annyiban tervezett volt a dolog, hogy a keményebb kérdéseket az elején tette fel, mert nem akart lehetőséget adni Earnestnek arra, hogy könnyedén letudja a témát. A női kinevezésekre vonatkozó általános kérdésről azt gondolta, hogy az nagyobb mozgásteret adott a szóvivőnek, és ezért azt szándékosan a végére hagyta.

Bár szerintem a kettejük között zajló kérdés-válasz nemcsak informatív, hanem szórakoztató is volt egyben, a riporter azt mondta, hogy valószínűleg nem fogja használni a felvételt a tudósításában. Számára ez egy rutinfeladat volt, ahogy a Fehér Ház külsejében lehangoló, de valahogy mégis inspiráló sajtószobájában naponta lejátszódó hasonló ütközetek is annak számítanak.

John Corbin és Doug Rosenthal csak néhány méterre állt egymástól, de mintha két különböző világból jöttek volna. A szakállas, középkorú Corbin egy olyan táblát tartott a magasba, amelyen az állt, hogy “A gyerekeknek a legjobb egy anyával és egy apával”, a fiatal, szemüveges Rosenthal transzparense pedig azt hirdette, hogy “A szerelem túllép az előítéleteseken”.

John Corbin (baloldalon) és Doug Rosenthal tüntet egymás mellett

Az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának épületével szemben (háttal a törvényhozásnak helyet adó Capitoliumnak) álltak, hogy kifejezzék véleményüket a testület által ezekben a napokban tárgyalt, a melegek házasodási jogával kapcsolatos ügyekről. Corbin ellenzi az azonos neműek házasságát, Rosenthal viszont támogatja, és ugyan a kérdéseimre válaszolva mindketten szenvedélyes érvelést adtak elő, békésen álldogáltak egymás mellett.

Rajtuk kívül még sok más (zömében a melegházasságot támogató) demonstráló volt a legfelsőbb bíróság épülete előtt, ahol két, egymással lazán összefüggő ügy tárgyalása kezdődik meg a héten. Kedden tartották a nyilvános meghallgatást az első ügyben, amelynek lényege az, hogy vajon alkotmányos volt-e az a 2008-as kaliforniai népszavazás, amely megtiltotta a melegházasságot az államban. A másikkal szerdán kezd foglalkozni a bíróság, és abban az ügyben arról kell döntést hozniuk, hogy vajon megfelel-e az alkotmánynak az a 90-es évek közepén született törvény, amely bizonyos állami juttatásokat csak a heteroszexuális házaspárok számára tesz lehetővé.

Várhatóan hónapok múlva születik csak döntés ezekben az ügyekben, de már ilyenkor meg szokott indulni a bírák kérdéseire alapozott találgatás. Ha a legfelsőbb bíróság tagjai kritikus kérdéseket fogalmaznak meg valamelyik oldal képviselői számára, akkor azt általában a döntés előszeleként szokták értelmezni, bár persze pusztán a hangvételt vagy a kritikus hozzáállást nem lehet feltétlenül irányadónak tekinteni.

A keddi meghallgatáson volt példa mindkét típusú kérdésre. A bíróság liberális szárnyához sorolt Elena Kagan például a melegházasságot ellenző oldal jogi képviselőjét arról faggatta, hogy ha a házasság intézményének a célja valóban az utódnemzés, akkor miért nem tiltják meg például az 55 év felettieknek a házasodást. A konzervatív irányzatot képviselő bírák viszont a másik oldal érveit kérdőjelezték meg azzal a felvetéssel, hogy a több mint 200 évvel ezelőtt született alkotmány semmilyen iránymutatást nem ad arra, hogy mit kezdjenek a melegházasság intézményével, amely 2000 előtt nem is létezett az Egyesült Államokban.

A melegházasság támogatói a legfelsőbb bíróság épülete előtt

Ezek alapján könnyen lehet, hogy valamilyen felemás döntés születik majd ezekben az ügyekben. Ilyen lehet például az, hogy a bíróság ítélete visszaállítja ugyan a melegházassághoz való jogot Kaliforniában, viszont nem kérdőjelezi meg más államok jogát annak betiltására. Egy ilyesmi döntést valószínűsít az is, hogy a bíróság egyes tagjai már többször jelezték, nem gondolják azt, hogy nekik - egy nem választott, hanem kinevezett testületnek - kellene döntést hozni olyan vitákban, amelyek inkább a politika terepére tartoznak.

Kétséges tehát a bírósági eljárások kimenetele, de közben a társadalmi vita eldőlni látszik. A melegházasság támogatottsága rohamosan növekszik, és a legutóbbi felmérések szerint az amerikaiak többsége engedélyezné az azonos neműek házasságkötését. A Washington Post és az ABC News múlt héten közzétett felmérése szerint a lakosság 58 százaléka támogatja a melegházasságot, ami hatalmas változás még a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest is. A Post által idézett egyik korábbi kutatás szerint 2003-ban még csak 37 százalékos volt a támogatottság.

Ráadásul az idő is a melegházasság híveinek dolgozik, a felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a fiatalok körében sokkal nagyobb az elfogadottság, és ez még a melegjogok kiterjesztésétől általában ódzkodó konzervatívokra is igaz. Vannak, akik szerint emiatt igazából nem is olyan fontos, hogy milyen döntést hoz a legfelsőbb bíróság, mert előbb-utóbb a szavazók ki fogják kényszeríteni a változásokat. Így vélekedett az Mary Grade nevű nő is, aki szóba elegyedett a melegházasság mellett tüntető Doug Rosenthallal. “Öt-tíz éven belül megváltozik minden” - fogalmazott a középkorú nő, miközben a fiatal demonstráló helyeslően bólogatott mellette.

Ha valaki meg akarja ismerni az amerikai politika működését, akkor számos lehetőség közül válogathat. Ott van számos kiváló újság, kezdve az úgynevezett hagyományos média képviselőitől (New York Times, Washington Post) a kifejezetten az internetre épített (bár nyomtatott kiadással is rendelkező) Politicón keresztül a különböző magazinokig. Ott vannak aztán a sokszor harsány és sekélyes, de azért a politikai fejleményekre elég sok időt szentelő televíziós hírcsatornák is, mint például a középutas CNN, valamint az idegesítően pártos MSNBC (liberális) és Fox News (konzervatív).

Akiknek ez nem elég, azok élvezkedhetnek a közelmúlt történelmét feldolgozó könyveken, legyen szó Bob Woodward hosszú Fehér Ház-sorozatáról vagy az elnökválasztási kampányok után menetrendszerűen érkező, hullámzó színvonalú beszámolókról.

Ha azonban valaki tanácsot kérne tőlem, akkor én elsősorban két fikciós tévésorozatot ajánlanék. Az egyik a House of Cards, amely a Netflix nevű internetes tévészolgáltató cég első saját készítésű sorozata, és olyan komoly nevek állnak mögötte, mint David Fincher (aki az első két részt rendezőként is jegyezte), illetve Kevin Spacey (aki a főszerepet játsza).

Ez a sorozat brutális játszmaként ábrázolja a washingtoni politizálást. Sokatmondó, hogy az első epizód úgy indul, hogy a főszereplő megfojt egy szenvedő kutyát, és ugyan később (legalábbis az általam eddig látott első négy részben) inkább a pszichikai erőszak uralja a történetet, sokszor azt is gyomorforgató érzés nézni.

A történet a Spacey által alakított figura körül forog, aki a “majority whip” pozíciót tölti be a képviselőházban. Ez azt jelenti, hogy ő a többségben lévő frakció második embere, és ő felel azért, hogy a napirendre kerülő törvényjavaslatok megkapják a szükséges támogatást. Lényegében ő végzi tehát a piszkos munkát: ő az, aki zsarolással, fenyegetéssel vagy pedig hízelgéssel terelgeti az egyéni akciókra hajlamos politikusokat.

Persze Washingtonban a hatalomnak csak egy részét birtokolják a politikusok, legalább ilyen fontos szereplők még rajtuk kívül a lobbisták (illetve a mögöttük álló cégek), valamint az újságírók (bár a House of Cardsban ők inkább szolgai szerepre vannak kárhoztatva). A sorozatban ők mindannyian kiveszik a részüket a mocskos játszmákból, és közös bennük az is, hogy törekvőek, számítóak, gátlástalanok és nem mellesleg kegyetlenek.

A House of Cards a politikát nem a demokrácia megtestesüléseként mutatja be, hanem egy olyan véget nem érő játszmaként, amelyet egyetlen tényező vezérel: a nyers erő. Ez így nagyon kiábrándítóan hangzik, de a helyzet az, hogy a valóság sokszor még durvább annál, mint amit a sorozat sugall. Épp most olvasom például Mark Feldstein kifejezetten érdekes könyvét (Poisoning the Press) Richard Nixon elnök és egy Jack Anderson nevű újságíró ütközeteiről. Az egyik fejezet arról, hogy Nixon emberei meg akarták öletni Andersont, és már ott tartottak, hogy egy méregszakértővel egyeztettek a használandó anyagról, amikor végül a komplikációktól tartva letettek a tervről.

A másik sorozat teljesen máshogy közelít a politikához. Az NBC csatornán évek óta futó Parks and Recreation fizikailag is távol van Washingtontól, ugyanis egy fiktív kisvárosban játszódik Indiana államban (bár néhány epizód erejéig a történetnek vannak washingtoni szálai is), a szereplői pedig nem befolyásos hatalmi játékosok, hanem a helyi önkormányzat parkfenntartási osztályának dolgozói. Tudom, hogy ez így rendkívül unalmasan hangzik, de a Parks and Recreation hihetetlenül szórakoztató, és ráadásul nagyon pontos képet ad az amerikai kormányzati működésről.

A főszereplő az osztályvezető-helyettesi posztot betöltő nő, Leslie Knope, akinek példaképe Hillary Clinton, plátói szerelme pedig Joe Biden, és nem mellesleg hisz abban, hogy a kormányzati szervek nélkülözhetetlen szerepet játszanak az emberek életének jobbá tételében. A dinamikus nő főnöke ugyanakkor egy Ron Swanson nevű megrögzött liberariánus, akinek a hitvallása az, hogy az Egyesült Államok kormányának mindössze egyetlen emberből kellene állnia, akinek csupán annyi lenne a dolga, hogy eldöntse, kire kell atombombát dobni.

Bár Leslie és Ron világnézete között óriási a különbség, mégis egészen jól tudnak együtt dolgozni, mert egyrészt elismerik egymás kvalitásait, másrészt nem hagyják, hogy a másik túlzásba essen. A sorozat ráadásul emellett azt is nagyszerűen bemutatja, hogy egy demokráciában egy-egy elképzelés megvalósításához nem valamilyen diktátumon keresztül vezet az út, hanem sokszor idegesítő fórumokon, vagy éppen tömegeket megmozgató kampányokon.

Ezek ugyan szintén vezethetnek kemény konfliktusokhoz, de ezek jellemzően nem olyan kegyetlenek, mint a House of Cards ütközetei. Leslie Knope számára az egyik legnagyobb kihívást például az hozta, hogy rászállt a helyi konzervatív szervezet, miután kiderült, hogy az általa a helyi állatkertben összeházasított két pingvin homoszexuális. A konzervatívok a házasság semmissé nyilvánítását követelték, és kampányukhoz segítségül hívták a baráti médiát is, Leslie azonban nem tört meg, hanem egyszerűen csak átszállította a pingvineket egy olyan államba, amely elismeri a melegházasságot.

Nem aratott tehát egyértelmű győzelmet, de az elveit sem kellett feladnia, és egy lépéssel közelebb került politikai céljai eléréséhez. Ilyen kompromisszumokra épül az amerikai politika, amelyben persze - ahogy a House of Cardsban is láthatjuk - időnként eldurvulnak a dolgok.