potus & co

A héten zajlott a konzervatívok szokásos éves gyűlése, a CPAC, és a beszámolók szerint Sarah Palin 2008-as alelnökjelölt volt az egyik legnépszerűbb szónok. Ahogy az alábbi videón is látható, különösen pozitív visszhangja volt annak, amikor a pulpitus mögül elővett egy hatalmas üdítős poharat, és belekortyolt. Ezzel üzent Michael Bloomberg New York-i polgármesternek, akinek épp a héten bukott el a bíróságon az az intézkedése, amely megtiltotta volna a városban az óriásméretű üdítők árusítását.

Palin és sok más konzervatív a szabadság korlátozásának tartja Bloomberg javaslatát. Nézőpont kérdése, hogy vajon ez mennyire számít annak (és például a melegházasság tiltása nem), de mindenesetre nagyszerű lenne tudni, mit gondolnának az alapító atyák arról, hogy több mint kétszáz évvel az ő küzdelmeik után a szabadság eszményének szimbóluma a cukros víz lett.

Szegény Jeb Bushnak nincs szerencséje. Épp akkor jön Washingtonba a könyvét promotálni, amikor az egész városon eluralkodott a hókrízistől való félelem. Kedden tele voltak a hírek a vészjósló időjárási előrejelzésekkel, és én még az áramszolgáltatótól is kaptam egy telefonhívást, amelyben felhívták a figyelmemet arra a fizikai törvényszerűségre, hogy ha nagy mennyiségű hó esik a fákra, akkor egyes ágak letörhetnek, és elszakíthatják a vezetékeket, ami áramkimaradást okozhat.

Végül mégsem alakult annyira durván a helyzet, a hó ugyan esik, de szinte azonnal el is olvad. A város azonban ennek ellenére is kihaltnak tűnik, alig látni valakit az utcán, és a reggelenként tömött kávézók is üresen konganak.

Nem a legjobb alkalom tehát ez a washingtoni szereplésre, Jeb Bushnak azonban akadnak egyéb problémái is. A 41. elnök (George Bush) fia és a 43. elnök (George W. Bush) testvére a bevándorlás reformjáról írt könyvet (egy társszerzővel közösen), amelyért most saját párttársai részéről érik kritikák.

Jeb Bush (balra) tavaly Mitt Romney társaságában - Forrás: AFP

A korábban Florida államot kormányzó, spanyolul tökéletesen beszélő Jeb Bush (akinek nem mellesleg a felesége mexikói származású) eddig a republikánus párt mérsékelt szárnyához tartozott a bevándorlási reformot illetően. A tavalyi elnökválasztási kampányban például keményen bírálta a pártját, amiért annak meghatározó figurái számára a reform kimerült abban, hogy szigorúan fel kell lépni az illegális bevándorlókkal szemben.

Ezért tűnk most meglepetésnek az, hogy Bush a könyvben egy meglehetősen keményvonalas javaslattal áll elő. Ennek lényege az, hogy ugyan meg kell adni a lehetőséget az itt élő illegális bevándorlóknak a törvényes tartózkodásra, de Bush hozzáteszi azt is, hogy ha állampolgárságot akarnak szerezni, akkor előtte vissza kellene menniük a hazájukba.

Ez szigorúbb annál, mint amit a republikánus törvényhozók javasoltak az utóbbi hetekben, akik közül most többen értetlenül fogadják Bush elképzelését. “Váratlanul ért ez a javaslat, és aláássa azt, amit most tenni próbálunk” - idézte a Washington Post Lindsey Graham republikánus szenátort, aki tagja annak a demokrata és republikánus törvényhozókat is magában foglaló csoportnak, amely egy kétpárti reformtervezeten dolgozik.

Közben beindultak a találgatások, hogy Bush javaslata valójában része a 2016-os elnökválasztási kampányra való esetleges felkészülésének. A spekulálók szerint az egykori kormányzó azért állt elő egy szigorú elképzeléssel, mert így akarja elnyerni a választásban várhatóan kulcsszerepet játszó konzervatív bázis bizalmát. Ennek ugyanakkor ellentmond az, hogy más kérdésekben kifejezetten liberális álláspontot képvisel: a költségvetési vitában hajlandó lenne például elfogadni további bevételnövelő intézkedéseket, igaz, cserében elvárná, hogy a demokraták menjenek bele a nagy szociális ellátó rendszerek megreformálásába.

Bush környezetének tagjai szerint a bevándorlási javaslat mögött nem kell semmilyen hátsó szándékokat keresni, valójában ugyanis csak arról van szó, hogy a könyvet tavaly írta, amikor egy ilyen állampolgársági elképzelés még kifejezetten mérsékeltnek számított volna republikánus körökben. Azóta sokat enyhült a republikánusok szigorúsága (nyilván nem függetlenül attól, hogy az elnökválasztáson a bevándorlási kérdésre különösen érzékenyen tekintő latin szavazók túlnyomó többsége Obamára szavazott), és gyakorlatilag beelőzték Busht.

Bármi is volt a veterán politikus szándéka az állampolgársági javaslattal, azt nyilvánvalóvá tette, hogy fontolgatja az indulást 2016-ban. “Nem mondom azt, hogy igen. Egyszerűen csak nem mondom azt, hogy nem” - fogalmazott Bush az MSNBC csatornának adott interjúban.

A körülményes, óvatoskodó megfogalmazások által jellemzett politikai nyelvezetben ez egy határozott szándéknyilatkozatként is értelmezhető, bár Bush valószínűleg ennél simább belépőt szeretett volna. És akkor még nem is beszéltünk az elnöki székből rendkívül alacsony népszerűségi mutatók mellett távozó testvérének hosszú árnyékáról, amivel szintén meg kell majd küzdenie, ha komolyan gondolja az indulást.

A Kentucky állambeli Louisville belvárosában csak lézengenek az emberek, lerobbant és üres üzlethelyiségek sorakoznak egymás mellett, a közeli Ohio folyó felől pedig hideg szél fúj. Elég apokaliptikus a hangulat, és passzol azokhoz a híradásokhoz, amelyek a legújabb költségvetési válságról szólnak.

A helyzet azonban az, hogy Louisville-t (ahol egy újságírói konferencián veszek részt) ugyanez jellemezte tegnap is, és valószínűleg előtte is. Nem tapasztalni tehát semmi drasztikus változást azzal, hogy beköszöntött a legújabb krízis az Egyesült Államokban. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy fellélegezhetnének az amerikaiak.

A demokratáknak és a republikánusoknak február végéig kellett volna megállapodniuk arról, hogy miként kerüljék el a sequesterként emlegetett megszorító csomag életbe lépését, de miután még csak a közelébe sem kerültek egy alkunak, így a vágások elkerülhetetlennek tűnnek. Bár pénteken még volt egy találkozó a Fehér Házban a két párt vezetőinek részvételével, de ezen sem történt áttörés.

A megszorító csomag minden kormányzati szervet érint, és az elnök szerint súlyos fennakadásokat fog okozni az állami szolgáltatásokban, a republikánusok viszont azt mondják, hogy ez erős túlzás. Mivel a vágások nem azonnal történnek meg, így csak idővel derül ki, hogy valójában kinek van igaza, és ez egy érdekes tesztje lesz annak a vitának, amely évek óta zajlik a két oldal között a kormány szerepéről.

Ha valóban ellehetetenül a kormányzati munka, ha a megszorítások valóban súlyos csapást jelentenek a gazdaságnak, akkor az a demokraták érvelését erősíti, akik szerint aktívabb állami szerepre van szükség. Ha azonban nem következik be semmilyen drasztikus változás, akkor a republikánusok fogják majd azt mondani, hogy végig nekik volt igazuk, és egy kisebb, kevesebb pénzből működő kormány is el tudja látni a szükséges feladatokat.

Ez a teszt hasznos lehet a kormányzati filozófiai vita szempontjából, de nem biztos, hogy a legésszerűbb módszert választották erre az amerikai politikusok. A sequester (amely az eredeti elképzelés szerint csak egy mesterséges kényszerítő erőként működött volna, és nem volt tervben az, hogy életbe is lép - erről részletek ebben a bejegyzésben) ugyanis válogatás nélküli megszorításokat tartalmaz, tekintet nélkül arra, hogy az adott kormányzati szerv vagy program mennyire fontos feladatot lát el.

Példa erre, hogy a University of Maryland hallgatójaként reggel én is kaptam egy levelet az egyetem elnökétől, aki leírja, hogy a vágások többek között a szegény, de jól teljesítő diákok állami támogatását is érinteni fogják. Az elnök ugyan hozzáteszi, hogy privát forrásokból biztosítani fogják, hogy ezek a hallgatók a következő egy évben is folytathassák a tanulmányaikat, de a távolabbi jövőről már nem beszél.

Ennél is nagyobb probléma azonban talán az, hogy miközben a kormányzati programok válogatás nélküli megszorítása körül megy a marakodás, addig alig esik szó a költségvetés valódi problémájáról. Az igazi veszély ugyanis abban rejlik, hogy a következő tíz évben jelentős mértékben megnőnek majd a társadalombiztosítási és egészségügyi ellátási költségek.

Nyugdíjba megy szinte a második világháború utáni baby boom generáció egésze, és ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb teher nehezedik majd ezekre az ellátó rendszerekre. Ahogy arra a Wall Street Journal pénteki cikke rámutat, míg tavaly 46 millió amerikai részesült társadalombiztosítási kifizetésben, addig 2023-ra ez a szám 40 százalékkal több lesz. Hasonló emelkedés várható az egészségügyi ellátó rendszert, a Mediacare-t igénybe vevők számában is.

Valamikor talán ennek a problémának a megoldására is sor kerül, bár a most látottak alapján valószínű, hogy addig még jó néhány válságszituációt át kell élniük az amerikaiaknak Louisville-ben és máshol is.

Szerda reggel elrepültem Washingtonból egy konferenciára, és a gép épp a Pentagon felett szállt el. Még reggel nyolc óra sem volt, de a jellegzetes ötszögletű épület parkolója már így is tele volt autókkal. Néhány hónap múlva valószínűleg sokkal kevesbé lesz zsúfolt.

A sokáig érinthetetlennek tartott védelmi költségvetést ugyanis most drasztikus megszorítások fenyegetik. A veszély ráadásul két irányból is érkezik. Az egyik a sequester néven emlegetett, fűnyíróelven alapuló kormányzati takarékossági program, amely pénteken lép életbe. Ez minden kormányzati szervet érint, de a legnagyobb arányú megszorítás a védelmi minisztériumot sújtja majd.

Obama a hadsereg vs. haditengerészet focimeccsen - Forrás: White House

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a sequesterről a demokraták és a republikánusok állapodtak meg még 2011 nyarán, és a cél elvileg az volt, hogy ez a válogatás nélküli megszorítás soha ne valósuljon meg, hanem csupán kényszerítő erőként hasson a törvényhozókra. Láthatóan elszámították magukat, mert ugyan a demokraták – élükön az elnökkel – hangosan követelik a sequester megállítását, a republikánusok nem akarnak belemenni ebbe.

Ez azért meglepő, mert az eredeti elgondolás az volt, hogy a védelmi kiadásokat évtizedeken át szent tehénként kezelő republikánusok nem fogják engedni, hogy a Pentagonnak ilyen súlyos vágásokat kelljen elszenvednie. Az, hogy most mégis hajlandók elfogadni ezt, jelzi, hogy a republikánusok legfőbb céljává tényleg a szerintük túlságosan nagyra nőtt kormánygépezet visszafogása vált. Még az sem hatja meg őket, hogy a Pentagon szerint a sequester eredményeként mintegy 800 ezer civil alkalmazottat kell majd kényszerszabadságra küldeni, kevesebb képzést tudnak tartani, és a hadihajók egy része is kénytelen lesz a kikötőkben vesztegelni, ahelyett hogy az óceánokat járva őrködne az amerikai érdekek felett.

Mindez arra utal, hogy minden harcias nyilatkozat ellenére a republikánusok is elfogadják azt, hogy az elmúlt évtized háborúi és aktív katonai szerepvállalásai után az Egyesült Államok egy másfajta – és a legtöbb értelmezés szerint visszafogottabb – szerepet fog játszani a világpolitikában.

A legutóbbi választási kampányban Barack Obama egyik kedvenc mondása az volt, hogy itt az ideje annak, hogy „itthon végezzünk egy kis nemzetépítést”, és a líbiai, majd a mali katonai beavatkozásban való korlátozott amerikai részvétel azt mutatta, hogy ezt nagyon is komolyan gondolja. Ez volt az üzenete annak is, hogy azt a Chuck Hagelt jelölte védelmi miniszternek, aki ugyan korábban republikánus színekben volt szenátor, de az aktív amerikai katonai szerepvállalás egyik legkeményebb kritikusa volt az elmúlt években.

Hagel kinevezését kemény ütközetek után kedden végül megszavazta a szenátus, de nem valószínű, hogy tárt karokkal várják a Pentagon parkolójában sorakozó autók gazdái. Ő már évekkel ezelőtt (még mielőtt a sequester valódi fenyegetés lett volna) is arról beszélt, hogy a védelmi költségvetés „fel van fújva”, és most épp az a feladat vár rá, hogy leeressze azt. 

Az Egyesült Államok messze nem egy tökéletes ország, és ezt nagyon sok bizonyítékkal alá lehet támasztani. A legutóbbi személyes szomorú tapasztalataim közé tartozik az, amikor láttam, hogy egy étteremben kólával próbáltak jó kedvre deríteni egy két év körüli síró gyereket, vagy éppen az, hogy órákba telt hazajutni egy koncert után, mivel ebben az autóközpontú országban hamar leáll az egyébként is nehézkesen működő és drága tömegközlekedés, ráadásul még a taxicégek is hajlamosak átverni az ügyfeleket.

Van azonban sok dolog, ami jól működik itt, és erre jó példa volt a vasárnap esti Oscar-díjátadás, ahol több olyan film volt versenyben a nagyobb díjakért, amelyek erős közéleti töltéssel bírnak. A Lincoln a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelem egyik legfontosabb állomásáról szól, a Zero Dark Thirty a terror elleni háborút boncolgatja, és ugyan a legjobb film díját elnyerő Argo kevésbé politizál, de a sztori hátterét mégiscsak az évtizedek óta bonyolódó iráni-amerikai konfliktus adja.

Az Argo trailere

Ezek a filmek is jelzik, hogy az amerikaiak előszeretettel turkálnak a saját múltjukban, és az sem riasztja el őket, ha időnként csúnya dolgokat találnak. A Lincoln bemutatta, hogy időnként milyen mocskos eszközök használatára van szükség a nemes célok elérése érdekében, a Zero Dark Thirty pedig olyan igazságokkal szembesítette a nézőit, ami annyira kényelmetlen volt sokak számára, hogy inkább el sem akarták hinni.

És ezek csak a filmek, miközben hónapról hónapra jelennek meg történelmi témájú - és nem a szakmának, hanem a nagyközönségnek - szóló könyvek, arról pedig már nem is beszélve, hogy az újságokban - és néha még a tévében is! - megjelenő elemzések is nagyon sokszor a régmúlt történéseihez visszanyúlva sorakoztatják fel az érveket. Ez a folyamat persze sok selejtet is termel, és gyakran találkozni sekélyes vagy egyszerűen csak ostoba párhuzamokkal vagy történelmi utalásokkal, de a múlttal való szembenézés mégiscsak egy olyan hozzáállás, ami példa lehet sokak számára.