potus & co

Bíztam benne, hogy ezt a bejegyzést nem kell megírnom, de sajnos nem lehetett elkerülni. Nem azért, mert annyira aggódnék az amerikai államháztartás helyzete miatt, hanem azért, mert kevés nyögvenyelősebb téma van annál, hogy milyen mesterséges válsághelyzetekkel szórakoztatják magukat itt Washingtonban a politikusok.

A legújabb krízis lényege az, hogy március elsején életbe lép egy általános kormányzati takarékossági csomag, amely válogatás nélkül érinteni fog minden területet, a védelelmi programoktól kezdve az oktatásig. Az amerikai politikai szlengben sequesternek (elkülönítés) hívják ezt a csomagot, és amikor a két politikai oldal megállapodott róla, akkor saját bevallásuk szerint úgy számoltak, hogy soha nem fog megvalósulni.

A megállapodás még 2011 nyarán történt, amikor a demokraták és a republikánusok az adósságplafon felemeléséről folytattak tárgyalásokat. A vita arról folyt, hogyan állítsák fenntartható pályára a hatalmas adóssággal küszködő amerikai költségvetést, és a republikánusok drasztikus kiadácsökkentést követeltek, a demokraták viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a megoldás részben legalább adóemelés révén történjen.

Mivel nem jutottak dűlőre, abban maradtak, hogy egy mesterséges kényszerhelyzetet teremtenek saját maguk számára. Megegyeztek abban, hogy ha 2012 végéig nem sikerül tető alá hozni egy átfogó megállapodást, akkor egyrészt megemelkedik a jövedelemadó kulcsa, másrészt minden kormányzati programra kiterjedő takarékoskodás lép életbe. Ez volt a sokat emlegetett fiscal cliff, amit részben azzal oldottak meg a tavalyi év utolsó napján, hogy mindkét párt elfogadta a leggazdagabb rétegek jövedelemadójának megemelését, másrészt a takarékossági csomag életbe lépését eltolták két hónappal.

Az alku összehozásában komoly szerepet játszó Fehér Ház állítólag abban bízott, hogy ez a két hónap elegendő lesz egy olyan kétpárti javaslat kidolgozására, amellyel elkerülhető a sequester. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez hiú remény volt, a két oldal között ugyanis semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik az ügyben. A demokraták előálltak ugyan egy megszorító csomaggal, de mivel az részben új adóbevételekkel számolt, ezért a republikánusok elutasították.

Most már a főszereplők is leginkább az egymásra mutogatással vannak elfoglalva. Barack Obama elnök kedden egy sajtótájékoztatón beszélt arról, hogy a sequester életbe lépése a republikánusokon múlik, mire ők azzal lőttek vissza, hogy ugyan ők sem örülnek a válogatás nélküli vágásoknak (különösen nem a védelmi területen), de szerintük az egész sequester Obama szüleménye volt. (Ezt a Fehér Ház vitatja, és valóban nem nehéz olyan korábbi nyilatkozatokat találni, amelyekben vezető republikánusok is kiálltak mellette.)

Bár Obama kedden tűzoltók kíséretében beszélt arról, hogy a megszorítások zavaró fennakadásokat okozhatnak az állam működésében, független elemzések szerint legfeljebb hosszabb távon várhatók súlyos következmények. Valószínűleg épp ez az oka annak, hogy nem is kíséri igazán nagy csatazaj a sequestert, ráadásul mindkét oldal tisztában van azzal, hogy hamarosan úgyis vár rájuk egy olyan küzdelem, amelynek sokkal drámaibb tétje van.

Március végén ugyanis hatályát veszti a kormányzati szervek finanszírozását biztosító jogszabály, és ha nem hosszabbítják meg, akkor gyakorlatilag egyik napról a másikra leáll az Egyesült Államok kormánya. Ez talán egymásnak feszíti majd a sequester életbe lépését ölbe tett kézzel figyelő politikusokat.

Több ezren gyűltek össze vasárnap délben a Washington szívében elterülő parkban azzal a céllal, hogy üzenjenek egy közelben lakó embernek. Nem messze onnan található ugyanis a Fehér Ház, és a tüntetők azt követelték a lakójától, hogy lépjen fel a klímaváltozás ellen. Elvileg nyitott kapukat döngetnek, Barack Obama ugyanis legutóbb a szokásos év eleji programbeszédében tett ígéretet arra, hogy cselekedni fog. A helyzet azonban ennél bonyolultabb.

Obama már a 2008-as elnökválasztási kampányában is azt ígérte, hogy fellép a klímaváltozás ellen, de aztán az első ciklusában ez a téma hamar háttérbe szorult. A gazdasági válságkezeléssel és az egészségügyi reformmal durva törvényhozási csatákba bonyolódó elnök nem vállalta be, hogy frontot nyisson ebben a kérdésben is, tudva, hogy a republikánus oldalon sokan magának a klímaváltozásnak a tényét sem ismerik el.

Tüntetők a Washington emlékmű tövében

Most sem számíthat sokkal készségesebb fogadtatásra, és ezt elismerte a State of the Union beszédben is. “Dönthetünk úgy, hogy azt hisszük, a Sandy vihar, az elmúlt évtizedek legsúlyosabb aszályai és legrosszabb erdőtüzei csak valamilyen furcsa véletlen következményei voltak. Vagy dönthetünk úgy is, hogy hiszünk a tudomány elsöprő erejű ítéletében, és cselekszünk, mielőtt nem lesz túl késő” - fogalmazott Obama, majd hozzátette, hogy ha a kongresszus nem akar lépni az ügyben, akkor ő az elnöki hatalmával élve fog meghozni minden lehetséges intézkedést a “szennyezés csökkentésére, a közösségeink felkészítésére a klímaváltozás következményeire, valamint a fenntartható energiaforrások való átállás felgyorsítására”.

Bár a metsző hidegben zajló vasárnapi demonstráción a szónokok gyakran utaltak Obama beszédére, és egyikük egyenesen úgy fogalmazott, hogy “az elnök végre megtalálta a saját hangját”, vannak azért kétkedők. “Remélem, hogy megtalálja a hangját. Én azonban még nem bízom benne” - mondta nekem egy idős nő, Karen Zelermyer, aki New Yorkból érkezett a demonstrációra.

Zelermyer szerint Obama eddig inkább az üzleti szereplőket támogatta (ezzel a megállapítással mondjuk biztos vitába szállnának néhányan a konzervatív oldalon), de ő is úgy érezte, hogy a programbeszédben valóban szokatlanul erősen fogalmazott. “Okos fickó, úgyhogy remélem, rá tudjuk bírni arra, hogy cselekedjen. Nem fog tenni semmit, ha nem gyakorolunk rá nyomást” - mondta a nő, aki a vastag kabátokba bugyolált két unokájára mutatott, amikor arról kérdeztem, miért jött el a demonstrációra.

A klímaváltozás elleni fellépéshez összetett és átfogó megoldásokra van szükség, amelyek kidolgozása és végrehajtása hosszú időt vehet igénybe, van azonban egy aktuális ügy, amelyben Obamának rövid időn belül döntenie kell. Ez a Keystone olajvezeték, amely a kanadai olajmezőket kötné össze az Egyesült Államok déli részén található finomítókkal. Amerikai környezetvédő csoportok hevesen tiltakoznak a vezeték megépítése ellen, mert szerintük egyrészt a kanadaiak által alkalmazott kitermelési módszer káros, másrészt maga a vezeték is veszélyeztetné a környezetet.

Obama egyszer már elhalasztotta a döntést a vezetékről, de új külügyminisztere, John Kerry épp a napokban tett ígéretet kanadai kollégájának arra, hogy hamarosan megszületik a döntés. Ahogy arra a New York Times is rámutatott, az elnök nincs könnyű helyzetben, ha ugyanis megvétózza a vezeték megépítését, akkor azzal magára haragítja Kanadát, ha viszont engedélyezi, akkor az újraválasztását támogató környezetvédő csoportok fognak csalódni benne.

A vasárnapi demonstráción is sok olyan transzparenst lehetett látni, amely a Keystone ellen tiltakozott, jelezve, hogy sokak számára összekapcsolódik a vezeték és a klímaváltozás elleni küzdelem ügye. Közéjük tartozik Joseph Hardy, aki egyenesen az ország egyik legészakibb államából, Maine-ből utazott a washingtoni demonstrációra. A férfi azt mondta nekem, hogy szerinte Obama az újraválasztása miatti aggodalomtól vezérlve volt passzív a politikailag érzékeny klímaváltozás ügyében, de “most, hogy emiatt már nem kell aggódnia, remélhetőleg cselekedni fog”.

Marco Rubio tényleg emlékezeset alakított kedd este, bár kicsit másképp, mint ahogy arra számítani lehetett. Az elnök State of the Union beszédére adott republikánus reakcióban ugyan szépen rakosgatta egymásra a konzervatív világkép elemeit, de a gondolatmenetről elvonta a figyelmet az, hogy láthatóan küszködött azzal, hogy kiszáradt a szája, és egy ponton a képből kihajolva fogott egy flakon vizet és belekortyolt.

Ez a pillanat azonnal slágerré vált a Twitteren és az internet egyéb felületein. Reggel a Morning Joe című tévéműsorban az egyik saját kollégája, Tom Coburn republikánus szenátor poénkodott rajta, interjú közben ugyanis folyton a kávés poharáért hajolgatott.

Voltak persze érdemi elemei is Rubio beszédének. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a republikánusok ellenzik az adóemeléseket és általában a kormányzati beavatkozást, viszont feltűnő volt, hogy a floridai szenátor milyen sokat beszélt arról, hogy ő maga szegény családból származik, és hogy a pártja számára a középosztály megsegítése a legfőbb feladat. Ez nyilvánvaló próbálkozás volt arra, hogy változtasson azon az imázson, hogy a republikánusok a gazdag elit védelmezői.

Don Baer beszédíróként dolgozott Bill Clintonnak, és a State of the Union - az éves elnöki programbeszéd - napjai mindig nagyon idegesen teltek számára. Rendszerint mogyoróvajas-lekváros szendvicset rendelt magának, hogy ezzel próbálja nyugalomban tartani a gyomrát, de ez a trükk sem vált be. A hajnali órákban mindig ki kellett mennie az alagsori irodája melletti vécébe hányni.

Baer ezt a történetet egy kedd reggeli washingtoni fórumon mesélte el, ahol azonban kiderült az is, hogy Barack Obama munkatársai valószínűleg nyugodtabban élik meg a State of the Union beszédek napjait. A fórum moderátora például elmesélte, hogy egy házban lakik Jon Favreau-val, az elnök vezető beszédírójával, és reggel a nem túl korai órákban, háromnegyed 8-kor látta őt a parkolóban. A beszélgetés egyik résztvevője, a korábban Obama beszédíró csapatában dolgozó Adam Frankel megerősítette, hogy nyugodt légkörben szoktak zajlani ezek a napok. Mint mondta, a beszéd előkészítése hónapokon keresztül zajlik, és a szöveg ilyenkor már gyakorlatilag teljesen kész van.

Forrás: AFP

Az esti beszédet hallgatva valóban úgy tűnt, hogy a szövegíróknak nem kellett kapkodniuk, a szónoklat ugyanis nagyrészt ismerős elemekből állt. Obama régóta ismert érvekkel állt elő akkor, amikor a költségvetés rendbetételéről, a bevándorlás megreformálásáról vagy éppen a fegyvertartási szabályok szigorításáról beszélt.

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a beszéd ne lett volna érdekes. Egyrészt figyelemre méltó volt, hogy az utóbbi hetekben főként a bevándorlásra és a fegyverkérdésre fókuszáló elnök most visszatért a költségvetés, illetve a gazdaság témájához. Ismét azzal érvelt, hogy nem lehet pusztán az állami kiadások csökkentésével rendezni a költségvetést és megteremteni az alapot a további gazdasági növekedéshez, hanem bevételekre is szükség lesz. Elismerte ugyan, hogy az államadósság leginkább az öregedő társadalom szociális ellátási költségének emelkedéséből fakad, de hozzátette, hogy a rendszer megreformálásából eredő terhek megfizetését nem kérhetik kizárólag a középosztályhoz tartozóktól. Szerinte elvárható, hogy a gazdagok egy kicsit mélyebben nyúljanak bele a zsebükbe.

A költségvetés egyensúlyba hozása állandó vita tárgya a demokraták (az elnök pártja) és a republikánusok között. Miután a republikánusok a múlt év végén elfogadtak egy adóemelést, azt várják az elnöktől és a demokratáktól, hogy menjenek bele a kiadáscsökkentésekbe. Obama ugyanakkor most jelezte, hogy további bevételnövelést akar, méghozzá egyes adókedvezmények, kiskapuk megszüntetéséből. Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy hajlandó kompromisszumot kötni a nagy szociális ellátó rendszerek megreformálását követelő republikánusokkal, és azt is kijelentette, hogy mostani javaslatai egy centtel sem emelik meg a hiányt.

Obama közölte ugyanakkor, hogy a költségvetés rendbetétele csak részfeladat, a gazdasági növekedés felpörgetéséhez ugyanis többre lesz szükség. Azt mondta, hogy ehhez többet kell költeni energetikai és infrastrukturális beruházásokra, valamint az oktatásra is. Célként tűzte ki azt, hogy megerősödjön a gyáripar, és biztató jelnek nevezte, hogy több amerikai cég is a külföldi telephelyeket felszámolva új üzemeket nyit az Egyesült Államokban. Külön megemlítette, hogy újra számítógépeket fog gyártani itt az Apple, amelynek vezérigazgatója, Tim Cook egyébként ott ült a helyszínen, a first lady társaságában.

Régi ígérete volt Obamának a klímaváltozás elleni küzdelem, de első ciklusában ez a háttérbe szorult. Most ugyanakkor ismét elővette, ráadásul kifejezetten harcias hangon beszélt róla. “Többet kell tennünk a klímaváltozás elleni harcban” - jelentette ki, majd megjegyezte, hogy lehet hinni abban, hogy az erdőtüzek, viharok elszaporodása csak a véletlen szüleménye, de szerinte inkább bízni kellene a tudomány ítéletében. Ezzel üzent a republikánusoknak, akik közül sokan tagadják azt, hogy a klímaváltozás valóban létező jelenség lenne, majd dacosan hozzátette azt is, hogy ha a kongresszus nem tesz semmit, akkor “én lépni fogok”.

Ezt a kemény kijelentést igyekezett ugyanakkor tompítani azzal, hogy közölte, a republikánusok által támogatott olajkitermelést is támogatni fogja. Nem ez volt az egyetlen gesztus, amelyet a politikai riválisok felé tett. Kétszer is felemlegette például a novemberi választáson elbukott republikánus jelölt, Mitt Romney nevét. Egyrészt akkor, amikor előállt azzal a javaslattal, hogy emeljék meg és kössék az inflációhoz a minimálbért (mondván, hogy ezzel Romney is egyetértett a kampányban), másrészt akkor, amikor bejelentette, hogy kezdeményezi egy olyan független bizottság felállítását, amely a választójogi problémákat fogja vizsgálni, és ebben a testületben Romney egykori tanácsadói is helyet kapnak.

Forrás: AFP

Obama a klímaváltozás mellett is viszonylag hosszan beszélt nemzetközi ügyekről. Bejelentette például azt, hogy tárgyalásokat fognak indítani egy átfogó transzatlanti kereskedelmi egyezményről az Európai Unióval, mert szrinte ez is hozzá fog járulni a gazdasági növekedéshez (az EU és az Egyesült Államok között már így is intenzív a kereskedelem, de vannak még korlátok a két piac között). Ígéretet tett arra is, hogy nem fogják tétlenül nézni az emberi jogi sérelmeket, bár egyúttal jelezte, hogy ennek megvannak a korlátai. “Nem diktálhatjuk a változás folyamatát az olyan országokban, mint Egyiptom. De ragaszkodhatunk - és fogunk is - az emberek alapvető jogainak tiszteletben tartásához” - fogalmazott az elnök, hozzátéve, hogy nyomást fognak gyakorolni a szíriai rezsimre is, és támogatni fogják azokat az ellenzéki vezetőket, akik tisztelik “minden szíriai polgár jogait”. (Nem egyértelmű, hogy ez a támogatás mit jelent, épp a napokban derült ki, hogy a Fehér Ház megfúrta azt a külügyi és védelmi minisztériumi terveket, amelyek szerint a szíriai lázadók egy része amerikai fegyverekhez jutott volna.)

A decemberi connecticuti mészárlás óta a fegyvertartás az amerikai belpolitika egyik legfontosabb kérdésévé nőtte ki magát, és Obama is hangsúlyt adott neki azzal, hogy a beszédet ezzel a témával zárta. Ez volt ráadásul az egyetlen olyan pontja a közel egyórás szónoklatnak, amikor racionális érvelés helyett inkább az érzelmekre próbált játszani. Felidézte az utóbbi hónapok fegyveres incidenseit, és külön kiemelte egy tizenéves lány történetét, aki néhány héttel ezelőtt még az ő beiktatási ünnepségén vett részt mazsorettként, egy hete azonban fegyveres támadás áldozata lett.

Obama jelezte, tisztában van azzal, hogy a kongresszusban sokan ellenzik a fegyertartási szabályok szigorítását, de szerinte legalább annyit megérdemelnek az ő javaslatai, hogy szavazzanak róla a törvényhozók. Ez a szimpla kérés egyértelművé tette azt is, hogy elnökként valójában kevés befolyása van arra, hogy az elképzeléseiből mi valósul meg, a költségvetéstől a bevándorláson át a fegyvertartásig ugyanis minden változás elsősorban a kongresszus támogatásától függ.

A State of the Union beszéd hagyományosan az egyik legfontosabb esemény az amerikai politikában. Az elnök kiáll, és értékeli az ország helyzetét, felvázolja terveit a következő egy évre, majd a média a következő néhány napot ennek elemzésével tölti.

Ez várhatóan most is így lesz, bár Barack Obamának számolnia kell egy komoly zavaró tényezővel. Úgy tűnik ugyanis, hogy ezúttal meg kell osztoznia a figyelemben Marco Rubio szenátorral, aki a republikánus párt részéről fog reagálni közvetlenül a State of the Union beszéd elhangzása után.

A szenátor körül most nagy a felhajtás. Ő szerepel a Time magazin legújabb számának címlapján, méghozzá annak a szövegnek a kíséretében, hogy “A republikánus megváltó” (a nemzetközi kiadások a nem kevésbé hízelgő "Marco Rubio és a következő Amerika" címmel jelentek meg). A State of the Union előkészületeivel kiemelten foglalkozó Washington Post is egy róla - és nem Obamáról - szóló cikket hozott le a hétfői címlapon. Ez az írás szintén azt boncolgatja, hogy Rubio milyen szerepet játszhat a novemberi elnökválasztást elbukó párt megújításában, és azzal a mondattal kezdődik, hogy "mostanában láthatóan mindenki el van ájulva a floridai szenátortól".

A mindössze 41 éves Rubio három évvel ezelőtt érkezett meg az országos politika színterére, amikor a párt konzervatív szárnyának támogatásával elnyerte az egyik floridai szenátori posztot. A kubai bevándorló családból származó politikusra már akkor sokan úgy tekintettek, mint a főként a fehér választók körében népszerű republikánus párt nagy reménységére, ő azonban az elmúlt két évet nagyrészt a háttérben mozogva töltötte. Most viszont a bevándorlási reform előkészítésének egyik vezéralakjaként kilépett a fényre.

Ezzel a lépéssel kivívta magának demokrata és republikánus politikusok elismerését egyaránt. Ők azt mondják, komoly bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy élére állt olyan reformjavaslatoknak (például a régóta itt élő és dolgozó illegális bevándorlók törvényes tartózkodásának lehetővé tétele), amelyeket a konzervatív republikánusok eddig mindig mereven elutasítottak. Mivel Rubio főként ezekre a választókra támaszkodva emelkedett fel, így valóban komoly kockázatot vállal, és kapott is kemény kritikákat a saját táborából. David Vitter szenátor például azt mondta, hogy “bámulatra méltóan naiv”-nak tartja Rubiót. A konzervatív National Review szintén bírálta a politikust, aki a lap egyik szerzője szerint remélhetőleg csak egy átverés áldozataként lett a reformjavaslat arca.

Rubio számára nagy a tét, ő ugyanis egyike azoknak a republikánus politikusoknak, akik szóba jönnek lehetséges jelöltként a 2016-ös elnökválasztáson. Bár ő maga hivatalosan nem jelezte ezt a szándékát (ahogy más republikánus politikus sem), mások számolnak vele, és nagyon meglepő lenne, ha nem gondolkodna egy ilyen forgatókönyvön. Sokan felfigyeltek például arra, hogy a novemberi választás után néhány nappal megjelent egy adománygyűjtő rendezvényen Iowában. Ez az az állam, ahol hagyományosan elindul az elnökjelöltség megszerzéséért folyó előválasztási küzdelem.

2016 persze még messze van, és többen figyelmeztetnek arra, hogy nem feltétlenül jó stratégia ilyen korán a reflektorfénybe kerülni. Valószínűleg Rubio is vegyes érzelmekkel követi az őt kísérő hatalmas felhajtást. A Time-címlapot például a Twitterén igyekezett elintézni azzal, hogy “ Csak egy megváltó van, és az nem én vagyok. #Jézus.”