potus & co

“Washington egy érdekes képződmény” - magyarázta nekem egy diplomata néhány héttel a a nyári érkezésem után. Szerinte a város lényegét az adja, hogy szorosan egymáshoz fonódik a politika, a média és a think tankeknek hívott kutatóintézetek világa. A különböző területeken mozgó emberek fizikailag is keverednek egymással a partikon, fórumokon és vacsorákon, és a köztük zajló, soha meg nem álló diskurzus mozgatja valamilyen irányba ezt az egész világra befolyással lévő hatalmi központot.

Ebben a masszában a kívülálló számára a legérdekesebb szereplők talán a think tankek, kevés hely van ugyanis a világon, ahol olyan komoly szerepet játszanának, mint itt. Kutatnak, jelentéseket készítenek, fórumokat tartanak, és ugyan mindez tűnhet teljesen felesleges időtöltésnek is, a valóság az, hogy ha áttételesen is, de komoly hatással vannak a tényleges politikai döntésekre, arról pedig nem is beszélve, hogy a kormányzati vezetők is sokszor ezekről a helyekről toborozzák maguknak a munkatársakat.

Ezek a think tankek általában besorolhatóak a különböző politikai irányzatokhoz, és a konzervatív körökben az egyik legkomolyabb intézmény a Heritage Foundation (magyarul: Örökség Alapítvány). Én kétszer jártam a város szívében, a Union Station vasúti pályaudvartól nem messze található impozáns székházukban: egyszer még a 2008-as kampány idején egy választási szabályokról szóló rendezvényen, másodszor pedig októberben, amikor az amerikai alkotmány nemzetközi hatásairól tartottak fórumot (Stumpf István magyar alkotmánybíró részvételével). Ez egy konzervatív intézet, így mindkét alkalommal elhangzottak csipkelődő megjegyzések a liberálisokról (ahogy ez fordított előjellel megtörténik a liberális intézeteknél is), de szervezet tevékenysége sokkal több annál, mint hogy szapulják a másik oldal, illetve hogy kiszolgálják a hozzájuk közel álló politikai szereplőket. A cél ugyanis inkább az, hogy befolyásolják és a szerintük helyes irányba tereljék a pártot, ami a Heritage esetében a republikánusokat jelenti.

A harcból nem száll ki Jim DeMint - Forrás: Heritage Foundation

Mostantól különösen érdemes lesz figyelni az alapítvány tevékenységét, a hét egyik nagy belpolitikai híre ugyanis az volt, hogy távozik a szenátusból az egyik meghatározó republikánus politikus, Jim DeMint, és átveszi a Heritage irányítását. DeMint a republikánus párt konzervatív szárnyához tartozik, közel áll a tea party mozgalomhoz, és az elmúlt néhány évben sokat tett azért, hogy a párton belül erősödjön ez az irányzat. Az ő támogatásával került be a törvényhozásba például a konzervatívok egyik nagy reménysége, Marco Rubio és a tea partyban szintén meghatározó szerepet játszó Rand Paul is. Mindkét esetben közös volt az, hogy a republikánus elit eredetileg más jelöltet támogatott, DeMint azonban kiállt az új arcok mellett.

Voltak azonban sokkal kevésbé sikeres pártfogoltjai is. Az ő támogatásával lett például szenátorjelölt 2010-ben az a Christine O’Donnell, aki nem éppen mély intelligenciáról árulkodó nyilatkozataival és állítólagos boszorkány múltjával ugyan országos ismertséget vívott ki, de a választáson elbukott. Az idei törvényhozási választáson pedig a támogatottjai közé tartozott Richard Mourdock indianai szenátorjelölt, aki egy biztosnak tűnő győzelmet bukott el azzal, hogy előadta a sokak által felháborodással fogadott elméletét a nemi erőszakról (azt mondta, azért nem szabad ebben az esetben sem engedni az abortuszt, mert a nemi erőszak során történő fogamzás is isten akaratának számít).

Nem teljesen egyértelmű tehát, hogy DeMint mennyire sikeresen segítette a saját pártját. A konzervatív keményvonalasok számára hősnek számít, a mérsékeltebbek viszont azon ironizálnak, hogy neki köszönhető az, hogy az elmúlt két választáson nem sikerült elvenni a demokratáktól a szenátus irányítását. Ő maga a bejelentéskor közölte, hogy a szenátusból ugyan kiszáll, de a harcból nem, és most úgy érzi, hogy többet tud tenni a konzervatív mozgalomért a politikán kívülről. Ez egyben kritikaként is felfogható a republikánus párttal szemben, amelyben a novemberi elnökválasztási vereség után felerősödtek a mérsékelt, a demokratákkal való együttműködéstől el nem zárkozó politizáláshoz való visszatérést követelő hangok.

Sokatmondó volt például az, hogy amikor John Boehner képviselőházi elnök közölte, hogy a Fehér Házzal folytatott költségvetési tárgyalásokon hajlandó belemenni az adókon keresztül történő bevételnövelésbe, akkor DeMint szinte azonnal jelezte, hogy nem ért ezzel egyet. Ennek a nyilatkozatnak önmagában nagy hírértéke volt, és a távozása után ugyan talán nem fog minden egyes megszólalása ilyen nagy jelentőséggel bírni, de cserébe ott lesz mögötte ennek a furcsa washingtoni hatalmi képződménynek az egyik legbefolyásosabb intézménye.

“Láttad a virginiai számokat? Romney 57, Obama 42” - szólt oda Mary Brooks Beatty a mellette álló férfinak, aki felpillantott a falra felfüggesztett képernyőre, és azt mondta: “Hála Istennek! Nyernie kell, ez így nem mehet tovább.” A középkorú nő a republikánus párt helyi képviselőjelöltje volt a washingtoni tanácsba, a férfi pedig a kampányának egyik támogatója. A rövid beszélgetés a Molly Malone’s nevű washingtoni bárban zajlott, amelynek felső szintjén egy zártkörű partit tartottak helyi republikánusok.

A virginiai számok emlegetésekor még csak az első - és megtévesztő - adatok futottak be, és a vendégek úgy érezték, van okuk a bizakodásra. “Romney simán nyerni fog” - mondta egy nagydarab férfi, és hasonló véleményen volt Mary Brooks férje, Mike is. Ő még azt is megkockáztatta, hogy a végeredmény nem is lesz olyan szoros, mint amilyennek a médiában megjelent felmérések alapján várható lenne. “A média nagyon elfogult ebben az országban. Gyakorlatilag úgy működik, mint a demokrata párt kommunikációs ága” - magyarázta a konzervatív körökben gyakran hallható vádat a fehér inget viselő ősz hajú férfi.

Bíztak a győzelmében - Forrás: AFP

A magabiztos kijelentések nem voltak teljesen alaptalanok. A legtöbb felmérés az elmúlt hetekben azt mutatta, hogy országosan fej fej mellett áll Barack Obama és Mitt Romney támogatottsága, és a választás kimenetelében döntő szerepet játszó államokban is a statisztikai hibahatáron belül volt az elnök előnye. A republikánusok önbizalmát növelte az is, hogy Romneynak az október eleji első tévévitában nyújtott profi teljesítménye után lendületet kapott a kampánya, és az utóbbi hetekben a gyűléseken megjelenő tömegek nagysága is egyre duzzadt.

Végül azonban ez mégsem a republikánusok estéje volt. Obama sima győzelmet aratott, és a republikánusok elbuktak több szoros - tehát kétesélyes - szenátusi választást is.

A Molly Malone’s felső szintjén ugyanakkor sokáig semmi jele nem volt a közelgő veszélynek. A lépcső tetején egy papírból kivágott Mitt Romney-kép fogadta a vendégeket, a lufikkal feldíszített helyiség pedig zsúfolásig megtelt jólszituált középkorú párokkal és öltönyös, kosztümös fiatalokkal. Amikor a CNN-en bejelentették, hogy Romney megnyert egy-egy olyan államot, ahol egyébként is biztos volt a győzelme, nagyokat kiáltottak, de egyébként pedig csak iszogattak és beszélgettek.

Mike például Obama külpolitikájáról beszélgetett felesége kampányának egyik támogatójával. Mike elismételte azt a Romney-kampányból ismerős állítást, amely szerint Obama túlságosan puhány volt, és a külföldi ellenfelek szerinte visszaélnek ezzel. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy a legjobb megoldásnak ő azt tartaná, ha fúrnának egy csomó olajkutat itt az Egyesült Államokban, és ezzel megszűnne a függőségük a Közel-Kelettől. “Mondhatnánk nekik, hogy nyugodtan nyírjátok csak ki magatokat” - jegyezte meg a saját állítása szerint egykor a tengerészgyalogságnál szolgáló férfi, hozzátéve ugyanakkor, hogy ha valamelyik közel-keleti ország atombombát akarna magának, akkor abba azért beleszólnának.

Egy erős akcentussal beszélő, német származású nő láthatóan nagyon élvezte a társaságot, és hosszasan beszélgetett többekkel is. Nekem például elmondta, nagyon unja már, hogy Washingtonban szinte mindenki liberális, főleg azon a környéken (az előkelő Georgetownban), ahol ő lakik. “Elegem van abból, hogy egyedül vagyok” - magyarázta, hogy miért döntött úgy, átjön a város másik felébe egy republikánus partira. Nagy beleéléssel beszélt arról is, hogy miért tartja katasztrofálisnak az Obama által elfogadtatott egészségügyi reformot, és ugyan a többiek nyilvánvalóan egyetértettek vele, a nő szenvedélyességét kissé tartózkodóan fogadták, beszéd közben ugyanis evett is, és így időnként apró ételdarabok repültek ki a szájából.

Ünneplés Washington utcáin az eredményhirdetés után

Egy-két óra elteltével aztán kezdtek elszállingózni a vendégek. Még nem történt semmi olyan, ami egyértelműen Romney esélyeinek végét jelentette volna, viszont nem érkeztek biztató hírek sem. A CNN által mutatott előrejelzések azt mutatták, hogy Obama sorra nyert olyan kisebb államokat, ahol a néhány nappal ezelőtti felmérések szoros versenyt jeleztek előre. Miután ezek egyikében sem sikerül Romneynak felülkerekedni, így a bárban egyre ritkábban volt okuk kurjongatásra a vendégeknek. A helyzetet ráadásul még jobban kiélezte az, hogy mint kiderült, a bár alsó, bárki számára nyitott részében összegyűlt vendégek többsége Obamának szurkolt, a neki kedvező eredményeket ugyanis hatalmas ujjongással fogadták, és ez felhallatszott az emeletre.

Mary Brooks és társasága este tíz körül távozott. “Biztos hallottad, nem nyertem” - mondta nekem távozóban a jelölt, és ugyan felvetettem neki, hogy esetleg egy másik alkalommal sikeresebb lehet, csalódott mosollyal az arcán közölte: “Nem lesz legközelebb.”

Ők tehát nem várták meg az elnökválasztás eredményét, de maradtak még republikánusok, és láthatóan egyre feszültebbé váltak. “Nem! Nem!” - kiáltotta el magát egy kopasz férfi a pultnál, amikor a CNN közölte, hogy előrejelzésük szerint Obama nyerte Wisconsin államot is, pedig a republikánusok bíztak benne, hogy sikerül győzniük Paul Ryan alelnökjelölt otthonában.

Az alsó szinten eközben egyre vidámabb lett a hangulat. Tele voltak az asztalok, a bárnál is alig volt hely, és egyre hangosabb ujjongásokkal fogadták az Obamának kedvező eredményeket. Amikor a CNN este 11 után bejelentette, hogy számításaik szerint Obama megnyerte az elnökválasztást, közel fél percig tartó üdvrivalgás kezdődött. Az egyik leghangosabb egy lány volt, aki menet közben csatlakozott az ujjongáshoz, mert épp vécén volt a bejelentéskor.

Azt várják tőle, hogy más legyen - Forrás: AFP

Miután lecsillapodott kicsit a hangulat, többen azt mondták nekem, hogy azt szeretnék, ha most tényleg új szakasz kezdődne az amerikai politikában. “Most jön az újjáépítés. Nagyon megosztott az ország” - mondta Chris Williams, és kérdésemre, hogy vajon ez menni fog-e egy ilyen negatív kampány után, azt válaszolta, reméli, hogy igen, és bízik abban, hogy Romney is partner lesz ebben. Williams szerint az első hat hónap a sebek begyógyulásáról fog szólni, és hozzátette, biztos abban is, hogy Obama sikeresebb lesz a pártok közti együttműködésben, mint az első négy évében.

Hasonló véleményen volt David Davis, aki szerint Obamának “most nagyon sok tennivalója van, hogy bebizonyítsa a vörös államoknak, hogy létezik az egyesült államok”. A ránézésre a húszas évei elején járó fiú ezzel Obamának arra a híres 2004-es beszédére utalt, amelyben elhangzott az az azóta sokat idézett fordulat, hogy nincsenek kék (demokrata) és vörös (republikánus) államok, hanem csak az Egyesült Államok van, amely egy egységes ország.

Másfajta elnökséget vár Obamától Doug Newell is, aki a felső szinten maradt republikánusok közül egyedül volt hajlandó megosztani velem a reakcióját. “Reméljük, hogy Obama képes lesz majd azt csinálni, amire az országnak szüksége van. Egy nagyon súlyos adósságproblémával küszködünk, és az első négy évében nem sokat tett ez ellen” - magyarázta a láthatóan kissé ittas, de kimérten és összeszedetten beszélő fiú, aki hozzátette azt is, hogy vannak ugyanakkor kétségei afelől, hogy a republikánus és demokrata oldal mennyire lesz majd képes együttműködni ennek a problémának a megoldásában. “A felállás nem változott, a képviselőház továbbra is republikánus kézben marad. Amiben bízhatunk, az az, hogy a választásnak vége, és most már nem a kampánnyal fognak foglalkozni a politikusok, hanem csinálnak is valamit” - mondta, miközben társai pakolásztak és egymástól búcsúzkodtak.

Egy fiú a lufikat durrogtatta ki egymás után, mások pedig a zászlókat gyűjtötték össze. A vécéhez levezető hátsó lépcsőn egy összegyűrt Romney-matrica hevert, a bejárat mellől pedig eltűnt a vereséget szenvedett jelölt életnagyságú portréja, ami mindennél egyértelműbb jele volt annak, hogy a partinak vége.

Mostanában a szokásosnál több időt töltök a Washington Post olvasásával, és nemcsak azért, mert alapvetően annak a városnak szól, ahol épp lakom, hanem azért is, mert volt egy nagyon kedvező akciójuk és ezért az előfizetőjükké váltam (heti 1,85 dollár, miközben csak a vasárnapi kiadás többe kerül). Így szinte minden nap elolvasom a szerkesztőségi vezércikkeket is, különösen azokat, amelyek az elnökválasztással foglalkoznak.

Néhány hét szorgalmas olvasás után azonban azonban azt kell mondanom, hogy kissé unalmasak ezek az írások, ugyanis már előre tudni lehet, hogy miről fognak szólni. De még mielőtt bárki azt hinné, hogy leszólom a világhírű lap szerkesztőinek munkáját, hozzáteszem, hogy valójában teljesen jogos és érthető ez az unalommal párosuló kiszámíthatóság a részükről.

A jelöltek csendje

A kampányról szóló vezércikkeiknek ugyanis az a visszatérő motívuma, hogy alig tudni valamit arról, milyen terveik vannak (vannak-e egyáltalán ilyenek) a jelölteknek az ország előtt tornyosuló problémáira. Ez valóban így van, és ez nyilván nem könnyíti meg az amerikai választók dolgát. Azt ugyan lehet tudni, hogy a két jelölt nagy vonalakban egészen különböző módon képzelik el a követendő irányt (Barack Obama aktívabb kormányzati szerepet akar, a republikánusok épp ennek a fordítottját), de ahogy azt az egyik legősibb közhelyből is tudhatjuk, az ördög a részletekben lakozik.

Ebben a helyzetben semmi változás nem történt az után sem, hogy az elnökjelölő konvenciókat követően a legmagasabb fokozatba kapcsolt mindkét oldal kampánygépezete. A nagy kihívásokra adott válaszok helyett azzal van elfoglalva mind Mitt Romney, mind Obama csapata, hogy megpróbálja kiforgatni a másik szavait, legyen szó Joe Biden egyik újabb szerencsétlen elszólásáról (amely szerint a középosztályra nagy teher rakódott az elmúlt négy évben), vagy pedig a már a milliószor lejátszott, és mindenki által kívülről fújt 47 százalékos videóról.

Semmi olyan nem történt tehát, ami miatt változtatnia kellett volna a Postnak a korábbi álláspontján. A szerdán közölt vezércikk is az a címe, hogy A jelöltek csendje, és az írás azon szomorkodik, hogy a két jelölt semmit nem mond arról, hogyan kezelnék a jövő év elején várhatóan bekövetkező pénzügyi válsághelyzetet (a demokraták és a republikánusok korábbi megállapodása szerint ha nem születik egyezség az ország adósságproblémájának hosszú távú kezelésére, akkor január elsején automatikus adóemelések és állami kiadáscsökkentések lépnek életbe, amelyek könnyen újabb recesszióba taszíthatják az országot).

De nemcsak erről hallgat Obama és Romney, hanem még a saját terveikről is alig árulnak el valamit. Az elnökről például azt írja a Post, hogy az idősek egészségügyi ellátását biztosító rendszerről (amely belátható időn belől össze fog omlani, ha nem tesznek valamit) csak annyit mond a kampánybeszédeiben, hogy meg fogja őrizni, a társadalombiztosítást pedig erősíteni fogja. “Az ilyen közhelyek majdhogynem sértőbbek, mintha nem mondana semmit” - írja a lap, de hasonlóan kemény szavakkal illeti Romneyt is.

A republikánus jelölt esetében azt kifogásolják, hogy ugyan nagyon hangzatos tervei vannak a kormányzati szerepvállalás csökkentésére, csak éppen azt nem árulja el, hogy pontosan mit ért ez alatt. “Milyen szabályozásokat számolna fel? Amelyek védik a környezetet, a közegészségügyet és a biztonságos munkahelyeket?” - teszi fel a kérdést a Post, hozzátéve, hogy Romney azt sem hajlandó elárulni, hogy milyen adókedvezmények megszüntetésével fedezné az általa ígért széleskörű adócsökkentés miatt kieső adóbevételeket.

Szerda este lesz az első elnökjelölti vita, és elvileg a teljes másfél óra a belpolitikai kérdéseknek van szentelve. Biztosan nagy figyelem irányul majd arra, hogy milyen újabb csapásokat próbál bevinni egymásnak Obama és Romney, de ennél sokkal fontosabb lesz figyelni, hogy mondanak-e bármilyen konkrétumot a saját terveikről. Talán így lesz, bár nem lennék azon sem meglepődve, ha a Post csütörtökön ismét egy unalmas és kiszámítható vezércikkel jelentkezne.

Elie Litvin az egyik legnagyobb rajongója Mitt Romneynak. A pattanásos, szemüveges fiú most 19 éves, de már kilencéves korában a politikusnak dolgozott. Romney akkor - 2002-ben - azért kampányolt, hogy elnyerje Massachusetts állam kormányzói székét, és a Boston környékén lakó republikánus érzelmű fiú megkereste a kampányszervezetet, hogy tudna-e valahogy segíteni. Kiderült, hogy tudott, orosz bevándorlók gyermekeként ugyanis jól jött a Romneyéknak egy tolmács, amikor az oroszok által lakott környéken kampányoltak.

Elie Litvin most Washingtonban él, és az egyik helyi egyetemen tanul politikai kommunikációt, közben pedig besegít Mitt Romney elnökválasztási kampányába is. Többször találkoztak személyesen, de nincs közöttük szorosabb kapcsolat, bár a fiú annyiban nagyon hasonlít Romneyhoz, hogy ugyanolyan fegyelmezetten és szinte gépiesen beszél, mint ő. Litvin ugyanakkor nem szándékozik a politika első vonalába törni, legfeljebb politikai tanácsadóként szeretne dolgozni a háttérben. A mostani kampányban elsősorban az egyetemisták aktivizálására koncentrál, de ő hirdette meg csütörtök estére azt a partit is, amelyre a republikánus elnökjelölő konvenció utolsó napja iránt érdeklődőket várta közös tévénézésre.

Az olcsó sörért jöttek

Ez a kezdeményezés ugyanakkor nem sikerült a legjobban. Este hét órára volt meghirdetve a parti egy Barcode nevű belvárosi bárba, amely ugyan zsúfolásig tömve volt emberekkel, de mint kiderült, túlnyomó többségük nem a partira jött, hanem azért, hogy kihasználja a happy hourt, vagyis azt, hogy a kora esti órákig féláron lehet kapni sört és egyéb italokat. A republikánus konvenció iránt érdeklődők számára el volt kerítve egy kisebb rész, de ott csak néhány ember lézengett.

Ezt ugyanakkor egyáltalán nem lehet a republikánus kampány iránti általános hozzáállás jeleként értékelni. Egyrészt Washington hagyományosan az egyik leginkább demokrata város az országban, és így a republikánus párt nem túl aktív itt, nekem is hosszas keresgélésbe és telefonálásba került, mire ezt az egyetlen partit sikerült megtalálni. A másik oka a gyér érdeklődésnek az lehetett, hogy a fővárosban élő aktív republikánusok egy jó része valószínűleg épp a floridai Tampában, a konvenció helyszínén tartózkodott. Erre panaszkodott legalábbis az egyik férfi, mondván, körbekérdezte a barátait, hogy jönnek-e a kocsmába, de mindenkitől azt a választ kapta, hogy ott vannak személyesen a gyűlésen.

"Ryan ezt megoldotta"

Az összegyűltek között így is akadtak azonban páran, akik láthatóan otthonosan mozogtak az amerikai politikában. A parti egyik résztvevője például egy harmincas éveiben járó kopasz férfi volt, aki kisebb kampányokon dolgozó tanácsadóként mutatkozott be nekem. Azt mondta, szerinte nem kétséges, hogy Romney fog győzni, ráadásul meggyőző fölénnyel. Ezt arra alapozza, hogy mivel nagyon megosztottak a választók, és viszonylag kevés független vagy bizonytalan szavazó van, ezért azon fog múlni az eredmény, hogy melyik párt tudja mozgósítani jobban a bázisát. “Ryan ezt megoldotta” - jegyezte meg a férfi, utalva arra, hogy a korábban liberális nézetekkel is kacérkodó Mitt Romney iránt ugyan nem volt nagy lelkesedés a párton belül, de a keményvonalas konzervativizmusáról ismert Paul Ryan alelnöki jelölését feltüzelve fogadták a republikánusok.

A kopasz fejére időnként baseballsapkát csapó férfi szerint Romney előnyére szolgál nemcsak az, hogy sokkal biztosabb az anyagi háttere, hanem az is, hogy nagyon rossz állapotban van a gazdaság. “Amikor ilyen nagy a baj, nem arra van szükség, hogy olyan legyél, mint George Washington vagy Abraham Lincoln. Elég az is, ha elfogadható vagy” - magyarázta.

Vége a partinak

Azt végül nem sikerült megtudni, hogyan követnek a vérbeli republikánusok egy elnökjelölti beszédet, mert a csúcsidőben is legfeljebb tízfős csoportosulás szép lassan megfogyatkozott. Este kilenc órára már csak Litvin maradt két hozzá hasonló korú lánnyal, és ugyan előtte nem sokkal elintézett néhány telefont, nyilvánvalóan az sem hozta meg a kívánt eredményt. A parti így még az előtt végetért, hogy a fontosabb beszédek elkezdődtek volna, és negyed tízkor már csak az asztalt törölgető pincér maradt a republikánusok által lefoglalt részen.

Pedig voltak érdekes beszédek. Az est meglepetése - bár néhány órával korábban már kiszivárgott az információ - az volt, hogy színpadra lépett Clint Eastwood, aki egy fiktív párbeszédet folytatott le a szerinte nem túl sikeres Barack Obamával. A tévéközvetítés szerint ez nagyon tetszett a konvenció helyszínén tartózkodó republikánusoknak, akik szintén sok tapssal fogadták Marco Rubio floridai szenátornak az Egyesült Államok különlegességéről szóló beszédét. A kubai szülőktől származó politikus hosszan mesélt arról, hogy milyen nehéz sorban éltek a szülei, és hogy csak az Egyesült Államokban történhetett meg az, hogy ilyen családi háttérrel neki mégis sikerült sokra vinnie.

Rubio szerepe az volt, hogy bemutassa Mitt Romneyt, aki hivatalosan a csütörtöki beszédével vált a párt elnökjelöltjévé. A pódiumra a közönség sorain keresztül érkező, több tucat emberrel kezet fogó Romneyval szemben az előzetes politikai elemzői elvárás egyrészt az volt, hogy minden korábbinál világosabb érveket fog felhozni arra, hogy az amerikaiaknak őt kell választaniuk Obama helyett. A másik dolog, amit sokan vártak tőle az volt, hogy jobban bemutassa magát, mint embert, a közvélemény-kutatások szerint ugyanis a választók többsége vagy nem ismeri jól, vagy pedig nem igazán kedveli.

Család és üzlet

Romney mindkét várakozásnak megpróbált megfelelni. Egyrészt hosszan beszélt szüleiről, akikről elmondta, hogy apja ugyan nem jutott el oda, hogy főiskolára menjen, de így is sikerült felküzdenie magát egy nagy autóvállalat vezetői posztjára, és később elnyerte Michigan állam kormányzói székét is. Szülei magánéletébe egészen olyan mélyen belement, hogy elmondta, apja minden nap vitt egy rózsát az anyjának, aki onnan tudta meg, hogy a férje meghalt, hogy egyik nap elmaradt a rózsa.

Az elnökjelölt megosztott történeteket feleségéről és öt - ma már felnőtt - gyermekükről is, majd mesélt az általa alapított befektető cégről, amelynek tevékenysége miatt sokat kritizálják a demokraták. Ők azt állítják, hogy a cégnek köze volt több vállalkozás bezárásához, aminek következtében sokan elveszítették a munkájukat. Romney ezekre az esetekre nem tért ki, de felsorolt több olyan vállalatot, amelyeket ők indítottak el, vagy mentettek meg, és ma szerinte sikeresen működnek.

A beszéd gerincét azonban leginkább az adta, ahogy Romney érvelt Obama ellenében és saját maga mellett. Az elnökről azt mondta, hogy minden jel szerint ő is egy rendes ember, jó családapa, “de rossz elnök”. Szerinte ugyan érthető volt az, hogy négy évvel ezelőtt sokan bíztak a reményt és változást ígérő Obamában, de most fel kell tennie mindenkinek a kérdést, hogy vajon a nagy ígéretek megvalósultak-e. “Annak örültem volna, ha Obama elnök sikeres, mert azt szeretném, hogy Amerika sikeres legyen” - fogalmazott Romney, de aztán hozzátette, hogy az elnök kudarcot vallott, ezért az amerikaiknak egy új fejezetet kell nyitniuk.

"Persze, ez csak politika"

A saját programjáról azt mondta el, amit az eddigi kampánybeszédek alapján tudni lehetett. Öt pontba sorolta a fontosabb ígéreteket, amelyek a következők: 1. 2020-ra Észak-Amerika engergiafüggetlen lesz annak segítségével, hogy teljes mértékben ki fogják használni saját energiaforrásaikat (beleértve a szént és az olajat is), 2. képezni fogják az embereket, hogy munkát tudjanak találni, 3. új kereskedelmi egyezményeket fognak kötni, hogy az USA-t ne érhessék hátrányok a világpiacon, 4. csökkenteni fogják a kiadásokat, és egyensúlyba hozzák a költségvetést, 5. adócsökkentések révén támogatni fogják a kisvállalkozásokat.

Romney most sem ment bele azoknak a nyitott kérdéseknek a tisztázásába, hogy például milyen kiadásokat csökkentene, és ezáltal milyen állami szolgáltatások szűnnének meg. Kevés időt szentelt a külpolitikai kérdésekre is, bár az kiderült, hogy keményebb fellépésre lehet tőle számítani Iránnal és Oroszországga szemben is. “Az én elnökségem alatt a barátaink több lojalitásra számíthatnak, Putyin elnök pedig kevesebb rugalmasságra és több keménységre” - fogalmazott Romney.

Nagy, általános jellegű ígéretekből tehát nem volt hiány, és valószínűleg hasonlókat hallhatunk majd a jövő heti demokrata konvención Obamától is. A nagy kérdés azonban az, hogy mennyit tudnak ebből megvalósítani, bármelyikük is nyeri a választást. Az amerikai kormányzati berendezkedés lényege ugyanis épp az, hogy önmagukban az egyes szereplők (az elnök, a szenátus és a képviselőház) nem sokat tudnak tenni, és ezért bárki is nyer, egyáltalán nem kap szabad kezet a programja végrehajtására. Amikor felvetettem ezt még a parti elején egy harsányan beszélgető fiatalembernek - aki már hét óra körül kicsit spiccesnek tűnt -, akkor egy pillanatra maga elé nézett, majd feltekintett a CNN tudósítását mutató kivetítőre, és csak annyit mondott: “Persze, ez az egész csak politika.”

Délelőtt be kellett mennem Washington belvárosába, hogy a helyi áramszolgáltatónál elintézzek valamit, és miután meglepően gyorsan sikerült végezni (és az ügyintézőt a saját kérésére megtanítani a magyar "köszönöm" szó kiejtésére), sétálgattam egy kicsit a környéken. Gondoltam, elnézek a Fehér Házhoz is, az egyik közeli utcasarkon azonban belebotlottam egy lezárásba. Biciklis rendőrök irányították a forgalmat, a gyalogosokat pedig megkérték, hogy várjanak, és ne menjenek át a zebrán. Az egyik rendőr kérdésemre közölte, hogy "öt percen belül történik valami", és ezért van a rendkívüli készültség. Néhány perc múlva tényleg történt valami: áthaladt a kereszteződésen, majd behajtott a Fehér Ház bejáratán egy hosszú konvoj. Megkérdeztem utána a rendőrt, hogy az elnököt szállította-e a konvoj, mire ő igennel válaszolt. Alább megtekinthető a konvojról készült videó: