potus & co

Először is elnézést az elmúlt hetek hallgatásáért. Részben annak a dolognak az előkészületei okozták, amelyet most egyfajta szolgálati közleményként be szeretnék jelenteni. Az amerikai politikát eddig tisztes távolságból, Budapestről követő blog ugyanis a belátható jövőben a tűz közelében készül majd. Méghozzá a közvetlen közelében, ugyanis egy ösztöndíjnak köszönhetően a következő tíz hónapot az Egyesült Államok fővárosában, Washington DC-ben fogom tölteni.

Így sokkal életszagúbb - és ígérem, gyakrabban frissülő - blogot lehet majd találni ezen a címen. Bár megesküszöm rá, hogy nem volt semmilyen egyeztetés Mitt Romney kampánystábjával, az érkezésem időzítése abból a szempontból is szerencsésen alakult, hogy épp szombaton jelentette be a republikánus elnökjelölt, hogy Paul Ryant, a drasztikus megszorításokat követelő képviselőházi tagot kéri fel alelnökjelöltnek. Ez egy merész lépés az eddig éppen óvatosságáról megismert Romney részéről, és egyben azt is jelezheti, hogy úgy érezte, valamilyen radikális húzásra van szüksége ahhoz, hogy lendületet adjon meglehetősen vérszegény kampányának.

Nemsokára jönnek aztán a pártok elnökjelölő konvenciói is, és teljes gőzzel beindulnak a kampányok. Minden jel arra utal, hogy nagyon kemény harcot fog vívni a két oldal, amelyben nem riadnak meg a nemtelen eszközöktől (lásd azt a demokrata hirdetést, amely közvetetten Romneyt teszi felelőssé egy rákbeteg nő haláláért) sem. A Potus a frontvonalból fog tudósítani ezekről az ütközetekről és persze az amerikai közélet egyéb érdekességeiről.

A függetlenségi háború után az Egyesült Államok felépítésével foglalatoskodó szövetségi kormány 1791-ben úgy döntött, hogy a pénzügyek stabilizálása érdekében adót vet ki az országban előállított whiskey-re. Az emberek általában is ellenérzésekkel fogadták az adókat, de Pennsylvania állam nyugati részén farmerek egy csoportja különösen ellenségesen állt hozzá az elképzeléshez.

George Washington szembeszállt a whiskeylázadókkal

Három évvel az adó bevezetése után, 1794-ben a történészek által később whiskeylázadóknak nevezett farmerek megtámadták és megsemmisítették egy adófelügyelő házát. A lázadók csoportja egyre bővült, és fennállt a lehetősége annak, hogy a mozgalom átterjed más államokra is. A szövetségi kormánynak meg kellett mutatnia, hogy képes fenntartani a rendet, és be tudja szedni az általa megszabott adókat.

Alexander Hamilton pénzügyminiszter már kezdetben arról próbálta meggyőzni George Washington elnököt, hogy vessen be katonai erőt, ő azonban először tárgyalásos módszerrel próbálkozott. Ez nem vezetett eredményre, és végül 13 ezer katonát küldött Pennsylvania nyugati részébe Hamiltonnal az élen. A hadseregnek aztán mégsem akadt dolga, mert a mozgalom összeomlott, és a lázadók többsége elmenekült. Két embert ítéltek el árulásért, de később nekik is kegyelmet adott Washington.

Hogy miért idéztem fel (a PBS oldalának segítségével) ezt a történetet? A mostani elnök, Barack Obama hétfőn mondott egy beszédet, amelyben meghirdette hiánycsökkentési programját. Ennek a csomagnak része egy nagyarányú adóemelés, amelynek célpontjai a vagyonosabb rétegek, és a beszéd végén az elnök Washingtont idézte, aki egyszer azt mondta, “az adósságok visszafizetéséhez bevételekre van szükség, a bevételekhez pedig adókra”. Bár nem beszélt konkréten a whiskeylázadásról, egyes kommentátorok szerint erre a történelmi epizódra utalt.

A hasonlat valóban áll, mert ugyan arra kevés esély van, hogy Obama katonákat vetne be az adófizetésen berzenkedő gazdagok ellen, de régen ütött meg ennyire harcias hangot. Kijelentette, hogy vétót emel minden olyan törvényhozási javaslat ellen, amely nem tartalmaz adóemelést. Azt persze előre tudni lehetett, hogy a republikánusok elutasítják a javaslatát, és ez meg is tették több nyilatkozatban. Most azonban már Obama sem emlegetett semmilyen kompromisszumot, hanem a vétó belengetésével lényegében hadüzenetet küldött a republikánusoknak. Ez talán még a whiskeylázadásnál is keményebb összecsapás lesz.

Vasárnaponként szoktak megjelenni (és amúgy csütörtökön is) egyik kedvenc amerikai publicistámnak, David S. Brodernek az írásai a Washington Postban. Ma épp Charlie Rangel demokrata képviselőről ír, akinek a héten abban a ritkán alkalmazott megalázó büntetésben volt része, hogy a képviselőházban nyilvános megrovásban részesítették. A több mint negyven éve képviselősködő Rangel etikai és pénzügyi szabálytalanságokat követett el, vétkességét a ház illetékes bizottsága is megállapította.

Voltak már erősebb írásai is Brodernek, de ebben is megvillan az a hatalmas politikai tudás, amit évtizedek óta tartó pályája során felhalmozott. 1966 óta dolgozik a Postnál, de oda már tapasztalt, jónevű riporterként került. 1973-ban Pulitzer-díjat kapott, írt több könyvet, és végigcsinálta az összes nagyobb választási kampányt.

Van egy nagyon jó könyv az 1972-es kampányt követő újságírókról, The Boys on the Bus a címe, és kiválóan bemutatja, hogyan működött abban az időben az amerikai írott média. Ebben a könyvben külön alfejezetet is kapott Broder mint a legjobb és legismertebb politikai újságírók egyike. (Crouse le is írja, ahogy találkozott vele az egyik kampányhelyszínen egy szintén legendás figura, Hunter S. Thompson társaságában.)

Broder ugyan publicista (vagy ahogy az amerikai lapoknál hívják őket, kolumnista), de ezt nem a magyar értelemben kell érteni. Értékelő, elemző cikkeket ír, amelyekben a saját meglátásait osztja meg az olvasókkal, de közben riporteri eszközökkel dolgozik. Interjúzik, járja a helyszíneket, így az írásaiban mindig ott vannak az első kézből származó információk, amiktől hitelessé és színessé válnak a legkeményebb elemzések is.

Egyszer találkoztam vele személyesen, az is egy kampányrendezvényen, a republikánusok 2008-as elnökjelölő konvencióján volt St. Paulban. Adott egy rövid helyzetértékelést, majd néhány héttel később Washingtonban megkerestem újra, de mivel az országot járta, nem jött össze a találkozó. (Egy olyan cikkhez szerettem volna megkérdezni, hogy miként is működik az a romlott washingtoni politizálás, amit Obama annyira meg akart változtatni. Végül is nekem is más dolgom akadt, így ez a cikk nem készült el, de az ígéret sorsát látva talán nem olyan nagy baj.)

Bár Broder tényleg a legélesebb szemű elemzők közé tartozik, neki is akadtak mellényúlásai. 2008-ban például ő is kritizálta Obamának azt a döntését, hogy korábbi riválisát, Hillary Clintont kérte fel külügyminiszternek. Broder azzal érvelt, hogy nem szabad olyan embert felvenni, akit aztán nem lehet kirúgni. Ez akkor logikus érvnek tűnt, de azóta látni, hogy Clinton fegyelmezetten végzi a munkáját, és nem érződik, hogy nagy feszültség lenne közte és az elnök között. Sőt, az Obamával szembeni elégedetlenség növekedését látva utólag nagyon is okos lépésnek tűnik az, hogy a külügyminiszterséggel leszerelte a párton belüli talán legnagyobb potenciális ellenfelét. Broder sem tévedhetetlen tehát, de higgadt írásai legalább nem is akarják ezt elhitetni az olvasókkal.