potus & co

Néhány héttel ezelőtt az egész Egyesült Államok hősként ünnepelt egy Antoinette Tuff nevű könyvelőt, aki lebeszélt egy fegyveres támadót arról, hogy lövöldözni kezdjen az iskolában, ahol a nő dolgozott. Ez azonban a ritka kivételek közé tartozik, legtöbbször nincs, aki megállítsa azt, aki lövöldözni akar.

Nem állította meg senki a fegyveres ámokfutást a washingtoni haditengerészeti központban sem. Jelen állás szerint nagyon keveset tudni arról, hogy mi is történt azon kívül, hogy meghalt legalább 13 ember. Az egyik támadó meghalt, de állítólag volt egy társa is.

Azt senki sem tudja, hogy mi volt a motivációjuk. Maga a történet azonban ismerős. Az Egyesült Államokban kevés dolog biztos, de az igen, hogy néhány havonta van egy-egy lövöldözés valamilyen nyilvános vagy legalábbis tömegek által látogatott helyen.

Készültség a kongresszus épületének környékén - Forrás: AFP

Az is törvényszerű, hogy az ilyen esetek után fellángol a vita a fegyvertartási szabályok szigorúságáról. Épp nemrég zajlott le egy újabb menet erről, miután tavaly decemberben egy támadó kisgyerekeket és tanárokat ölt meg egy connecticuti iskolában. Barack Obama és politikai szövetségesei komoly erőfeszítéseket tettek utána azért, hogy legalább kis mértékben szigorodjanak a szabályok, de kudarcot vallottak vele a törvényhozásban.

A jelenlegi meglehetősen laza (legalábbis európai szemmel nézve) szabályok bármiféle szigorítása ellen hevesen tiltakozó fegyverlobbista szervezet, a National Rifle Association olyan erős nyomás alá helyezte a kongresszus tagjait, hogy azok nem mertek igennel szavazni az elnök javaslataira.

Kérdés, hogy vajon Obama ilyen rövid idővel a kudarc után hajlandó lesz-e ismét az élére állni a szabályok szigorításáért folytatott harcnak. Azt már mindenesetre jelezte, hogy a washingtoni lövöldözést egy szomorú trend részének tartja. “Még nem ismerjük az összes tényt” - mondta az elnök, de hozzátette azt is, hogy “viszont tudjuk azt, hogy számos embert meglőttek, köztük többen meghaltak. Úgyhogy megint egy újabb tömeglövöldözéssel szembesülünk.”

A connecticuti mészárlás utáni vita megmutatta, hogy a fegyverlobbi nagyon erős, de megmutatkoztak a csírái egy ellenmozgalomnak is. Michael Bloomberg New York-i polgármester szervezete, a Mayors Against Illegal Guns (Polgármesterek a Törvénytelen Fegyverek Ellen) elég komoly összegeket költ a céljaival szimpatizáló politikusok támogatására, és aktivizálta magát az Obama kampányszervezetére épülő Organizing for Action is.

Az is világos ugyanakkor, hogy ezek az erőfeszítések még túl gyengék a fegyverlobbi ellen. Az NRA egy tömegmozgalom, és csak valami hasonló kezdeményezés tudná kikezdeni az erejét.

A New Yorker magazin szerint Barack Obama gyakran szokta emlegetni azt az állítólagos történetet, amely szerint Franklin Delano Roosevelt azt mondta a reformokat követelő szakszervezeti vezetőknek, hogy “egyetértek veletek, meg is akarom csinálni, úgyhogy most kényszerítsetek arra, hogy megcsináljam”. Obama ezt a saját híveinek szokta példaként hozni arra, hogy szükség van tömegmozgalmakra, mert az ad erőt neki is. Ez igaznak látszik a fegyverkérdésre is.

Fotók a rendezvényről, ahol megemlékeztek az 1963. augusztus 28-i washingtoni menetre, amely az egyik legnagyobb hatású tömegrendezvényként vonult be a történelembe. Martin Luther King polgárjogi vezető ott mondta el híres I have a dream beszédét.

A This Town (Ez a város) című könyv végén nincs névmutató, de ennek nem a hanyagság az oka. A szerző, Mark Leibovich a legendás politikai újságíró, Richard Ben Cramer példáját követte, aki az 1988-as elnökválasztásról szóló, máig a legjobb kampánykönyvek között emlegetett művét (What It Takes) nem látta el névjegyzékkel. Cramer ezt a következőképp indokolta egy 1992-es interjúban: “Évekig figyeltem a washingtoni bunkókat, ezeket a kormányzati okostojásokat és újságírókat, akik mindig csak bementek a könyvesboltba, leemeltek a polcról egy politikai könyvet, megkeresték a nevüket, és aztán egyedül azokat az oldalakat nézték meg, amelyeken szerepeltek. Washington a névmutató alapján olvas, én viszont azt akartam, hogy ezek az emberek elolvassák az egész átkozott könyvet.”

A This Town épp ezekről az emberekről szól, és Leibovich nyilvánvalóan azt akarta, hogy végig kelljen olvasniuk a könyvet, ha meg akarják tudni, hogy szerepelnek-e benne. Azt nehéz kideríteni, hogy ezt a célját mennyire sikerült elérnie, de az tény, hogy a július közepi megjelenést hatalmas hírverés kísérte. Egymás után jelentek meg a cikkek arról, hogy milyen szaftos vagy csak szimplán kínos részleteket tartalmaz a könyv a fővárosi elit tagjairól.

Kedvező fényben ugyanis alig tűnik fel valaki. A szerző fő üzenete az, hogy Washington egy meglehetősen kicsinyes, a pénz, a hatalom és a hírnév által vezérelt mikrokozmosz. Persze vélhetően még sok ilyen helyet lehet találni szerte a világban, de az Egyesült Államok fővárosát különlegessé teszi a hatalomkoncentráció mértéke. Ez az amerikai politika központja, és az ország szuperhatalmi státuszából adódóan az egész világra hatása van annak, ami itt történik. Ennek megfelelően itt nem feltétlenül az számít, hogy ki néz ki a legjobban vagy ki a leggazdagabb (bár azért ez nem mellékes), hanem az, hogy kinek vannak a legjobb kapcsolatai, hogy ki kap meghívást a legjobb partikra, és ki mozog a legfelsőbb körökben.

Henry Kissinger az egyik régi washingtoni sztár - Forrás: AFP

Itt olyan emberekből lesznek sztárok, mint Henry Kissinger egykori külügyminiszter, Alan Greenspan korábbi jegybankelnök vagy éppen Bob Woodward nyomozó újságíró. Egyikük sem az a típus, aki felkerülhetne a celebmagazinok címlapjára, de itt Washingtonban őket és a hozzájuk hasonlóan befolyásos embereket övezi olyasféle rajongás és irigykedés, mint máshol a filmsztárokat. Az amerikai fővárost szokták is úgy jellemezni, hogy itt van a “ronda emberek showbiznisze”, és ugyan Leibovich a könyve elején kijelenti, hogy szerinte ez egy ostoba közhely, később azért ő is megismétli ezt a metaforát.

A szereplők általában a politika, az üzlet és a média egymásba fonódó világához tartoznak. Ezeknek a szektoroknak elvileg egymástól függetlenül kell működniük, hiszen a politikusnak nem illik egyéni üzleti érdeket követnie, ahogy a tárgyilagos újságírónak is ügyelnie kell a tisztes távolságtartásra a kormányzati szereplőktől és a lobbistáktól. A This Town azonban nagyon szépen bemutatja azt, hogy a valóságban ez az egész egy nagy átjáróház, ahol az elvek legfeljebb addig számítanak, amíg nem lobogtat meg valaki egy nagy összegű csekket.

A politikusok esetében jellemző pályaív az, hogy a kényszerű vagy önkéntes visszavonulás után lobbistává válnak, ami aztán egészen éles kanyarokhoz vezethet. Dick Gephardt kongresszusi képviselőként például még támogatta az örmény népirtás elítéléséről szóló határozatot, később azonban a török kormánynak is dolgozó lobbistaként már tiltakozott ellene. Havi 70 ezer dollárt kapott a szolgálataiért, márpedig - ahogy a könyv fogalmaz - “ennyiért könnyen lecsúszik egy népirtás”.

Gephardt azonban csak egy a sok közül. Chris Dodd például szenátorként még fogadkozott, hogy távozása után nem fog lobbistaként dolgozni, de aztán mégiscsak a filmipari érdekképviselet vezetői posztján kötött ki. Az évi több mint egymillió dolláros fizetéssel járó állásra szemet vetett egy másik korábbi szenátor, Bob Kerrey is, pedig korábban egyáltalán nem érdekelték a filmipart leginkább aggasztó szerzői jogi kérdések. “Baszok én a kalózkodásra” - ismerte el Leibovichnak egy meglehetősen őszinte pillanatában, majd hozzátette: “Azért a pénzért viszont, be kell vallanom, egy kicsit elkezdett érdekelni a kalózkodás.”

Nemcsak a politikusokra jellemzők az ilyen váltások, hanem a környezetüknek a tagjaira is. Nekem is mesélte egy korábban a kongresszusban dolgozó tisztviselő, hogy a Capitolium tele van olyan fiatalokkal, akik akár évekig is hajlandók ingyen vagy nagyon kevés pénzért dolgozni a szenátorok és képviselők mellett, mert bíznak abban, hogy később jólfizető állást kapnak majd a számos lobbicég valamelyikénél. A különböző intézetek vagy médiacégek rendezvényei tele vannak ilyen ambíciózus fiatalokkal, akiket onnan lehet felismerni, hogy az öltöny és a kosztüm ugyan talán rosszul áll rajtuk, de lenyűgöző ügyességgel zsonglőrködnek a névjegykártyákkal, Blackberrykkel (esetleg iPhone-okkal) és a helyben felszolgált italokkal. Nagyon profi módon képesek szemkontaktust teremteni és megtartani azt, valamint bármikor és bárkivel képesek lebonyolítani egy viszonylag tartalmas háromperces beszélgetést. (Ha kiderül, hogy fontos lehetsz nekik, akkor talán hosszabbat is.)

Ezek olyan nyilvános rendezvények, amelyekre szabad a belépés bárki számára, a This Town azonban bemutatja az exkluzív partik világát is. Maga a könyv is egy olyan jelenettel nyit, amelyben felvonul a teljes washingtoni elit.

Tim Russert a Meet The Press stúdiójában - Forrás: AFP

2008 júniusában váratlanul szívrohamban elhunyt Tim Russert, a Meet The Press című tévéműsor házigazdája, és a gyászszertartást a Potomac folyó partján magasodó Kennedy Centerben, a washingtoni kulturális központban tartották. A vasárnap délelőttönként az NBC csatornán sugárzott Meet The Press szlogenje az, hogy ez a világ legrégebben futó tévéműsora, és valóságos intézménynek számít az amerikai közéletben. Ha valakit meghívnak oda, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy ő fontos embernek számít, a műsorvezetői poszt pedig az egyik leginkább vágyott megbízatás tévés körökben.

Tim Russert 17 éven át vezette a Meet The Presst, és ezzel Washington egyik legbefolyásosabb figurájává vált. Leibovich egyenesen úgy emlegeti őt, mint “ennek a városnak” a polgármesterét. A búcsúztatására is a város legbefolyásosabb emberei gyűltek össze, és ugyan a cél elvileg az emlékezés és a gyász kifejezése volt, Leibovich szerint az összejövetel nem sokban különbözött egy partitól. “Tim Russert halott. De a terem nagyon is élénk” - ezzel a nagyon hatásos felütéssel kezdődik a könyv, majd úgy folytatódik, hogy egy gyászszertartáson persze nem lehet nagyon nyomulni, “mert azt észreveszik az emberek”, de egy ismert személyiség washingtoni búcsúztatása “olyan nagyszerű alkalom a kapcsolatépítésre”. Leibovich szerint az ünnepélyes tekintetek mögött tetten lehett érni a szokásos buzgalmat, és ugyanúgy ment ott is a smúzolás, mint egy koktélpartin.

A szertartásra mintegy kétezer fős vendégsereg gyűlt össze (meghívásos alapon), és tényleg ott volt mindenki, aki számított. Vezető politikusok (például a Clinton-házaspár), befutott újságírók és számos olyan ember, akiknek a neve talán az újságokban nem jelenik meg, de háttéremberként nagyon fontos szerepet játszanak a washingtoni hatalmi játszmákban. Közöttük az egyik legérdekesebb figura Bob Barnett, akit egyszerűen csak “Washington szuperjogásza”-ként szokás emlegetni (nemcsak ebben a könyvben, hanem újságcikkekben is gyakran így kerül elő a neve). Ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy ő képvisel szinte minden befolyásos közéleti szereplőt az üzleti tárgyalásaik során. Ő egyeztetett a kiadókkal többek között Hillary Clinton és George W. Bush önéletrajzi könyveiről, és ő képviselte Sarah Palint is, amikor a korábbi alelnökjelölt pénzzé akarta tenni hirtelen jött hírnevét.

Barnett közismerten jó ügyleteket hoz össze kuncsaftjai számára, és a hírneve már olyan szintre emelkedett, hogy valójában az ügyfél érezheti megtiszteltetésnek azt, hogy a befolyásos jogász elvállalta a képviseletét. Sok más washingtoni szereplőhöz hasonlóan azonban Barnettnek sem elég a pénz, sokkal fontosabb számára a hatalomhoz való közelség. Így sokat küzdött például azért, hogy bekerülhessen abba a stábba, amely Barack Obamát felkészítette az elnökválasztási tévévitákra a legutóbbi kampányban. A könyvből az derül ki, hogy igazán komoly szerepet ugyan nem kapott, de neki elég volt az, hogy eldicsekedhetett a részvétellel.

Barnett annak is mindig nagyon örül, amikor megjelenik a neve a Playbook című hírlevélben. Ezt a Politico nevű újság munkatársa, Mike Allen küldi ki minden reggel, és az elmúlt években kötelező olvasmánnyá vált Washingtonban. Ezek az e-mailek egyrészt tényleg nagyon hasznos összefoglalói a legfontosabb politikai híreknek és a legjobb cikkeknek (én is rendszeres olvasója vagyok), másrészt kiválóan tükrözi a washingtoni közeg belterjességét. A Playbookban hírnek számít az is, ha egy kongresszusi titkár munkahelyet változtat, vagy megházasodik egy amúgy nyilvánosan soha nem szereplő Fehér Ház-i tisztviselő.

Mike Allen (balra), Robert Barnett (középen), és Jonathen Karp kiadóipari menedzser egy partin - Forrás: AFP

Részben talán a Playbook népszerűségének is köszönhetően Mike Allen ma az egyik legjobb kapcsolatokkal rendelkező újságíró Washingtonban. Allen annak ellenére nagyon jól elmanőverezik ebben a belterjes közegben, hogy ő maga kifejezetten titokzatos figura. Senki nem tudja, hol lakik, a családjáról is alig tudni valamit, és a legnagyobb rejtély az, hogy vajon mikor alszik, ha késő estig dolgozik a cikkein, reggelente pedig küldi ki a Playbookot. (Egy rövid találkozásom nekem is volt vele, és ez csak megerősített abban, hogy Allen furcsa ember. A Politicónál voltam látogatóban tavaly ősszel, és épp akkor jött be a bejáraton, amikor én távozóban voltam. A kísérőm bemutatott neki, és megjegyezte, hogy Magyarországról jövök. Allen kezében egy valószínűleg valamilyen ételt tartalmazó nejlonszatyor volt, és talán ebből az indíttatásból megkérdezte tőle, hogy vajon ebédidő van-e most Magyarországon. Mondtam neki, hogy szerintem nem, és a beszélgetésünk nagyjából ezzel le is zárult, bár még talán esett néhány szó a magyar politikáról is.)

A könyv alapos, a stílusa pedig szórakoztató, és érdekes csavar benne az, hogy természetesen maga a szerző is részese az általa szarkasztikusan leírt közegnek. Mark Leibovich főállásban a New York Times munkatársa, és már csak ebből a minőségéből fakadóan is résztvevője a washingtoni társasági életnek. Leibovich nem is próbál úgy tenni, mintha kívülálló lenne, és már a könyv elején leírja, hogy “igen, bűnös vagyok én is”.

A This Town igazi nagy tanulsága épp az, hogy kívülállónak lenni gyakorlatilag lehetetlen. A könyv lényegében az első Obama-ciklust fedi le, ami épp azzal az ígérettel indult, hogy az új elnök majd megváltoztatja Washingtont. Az elején a Fehér Ház még nagyon igyekezett is távolságot tartani a helyi terepet uraló lobbistáktól, de aztán később egyre több kivételt tettek, és ma már Obama egykori emberei azok, akik elmentek dolgozni lobbicégekhez vagy kommentátornak a korábban még általuk sekélyesnek tartott kábelcsatornákhoz. Lehet, hogy egyszerűen csak képmutatóak voltak, de az is lehet, hogy megtanulták, ezt a várost nem olyan könnyű megváltoztatni.

Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Vincent Gray washingtoni polgármester arca rángatózni kezdett. Még március végén tartott lakossági fórumot tartott a város egyik szegényebb negyedének szabadidő központjában, és ugyan az elején nagyon mosolyogva és diadalittasan számolt be a sikerekről (amelyek között a legnagyobb az volt, hogy Washingtonban is megjelent a Costco nevű diszkontáruház), de amikor később a közönségből sorra érkeztek a kritikus kérdések, akkor elkomorodott az arca, és megjelentek rajta az idegesség látványos jelei.

Kíváncsi lennék rá, milyen arcot vág most. A legfrissebb hírekből ugyanis úgy tűnik, hogy egyre közelebb vezetnek hozzá az évek óta tartó washingtoni kampányfinanszírozási botrány szálai.

Vincent Gray washingtoni polgármester - Forrás: AFP

A polgármesteri tisztséget 2010-ben elnyert Gray kampánystábjának több egykori munkatársa is beismerő vallomásokat tett az elmúlt két évben különböző visszaélésekről. Ezek a vallomások arra utaltak, hogy Gray választási győzelmében szerepet játszott egy úgynevezett árnyékkampány. Kiderült például, hogy Gray környezetéből pénzeltek egy olyan jelöltet, akinek kifejezetten az volt a dolga, hogy minél jobban csépelje a hivatalban lévő - és a posztért újra pályázó - polgármestert.

A Sulaimon Brownnak hívott jelölt később egy interjúban közölte, hogy a kampányának finanszírozása mellett azzal a feltétellel vállalta a szerepet, hogy Gray győzelme esetén jól fizető állást kap a várostól. Ez így is lett, az egészségügyi hatóságnál helyezkedett el a választások után, de aztán 2011-ben felmondtak neki, miután kiderült, hogy korábban elmarasztalta a bíóság egy 13 éves lány zaklatásáért. Brown tagadta, hogy ilyet tett volna.

Ez azonban csak az egyik része volt a kampányfinanszírozási botránynak. Emellett olyan információk is nyilvánosságra kerültek, amelyek szerint Gray szabálytalanul gyűjtött adományokban részesült. A hatóságok gyanúja szerint egy Jeff Thompson nevű befolyásos washingtoni üzletember vezényletével zajlott a törvénytelen finanszírozási gyakorlat, amelynek célja az volt, hogy kikerüljék az adományozási plafonra vonatkozó szabályokat.

A jelenlegi szabályok szerint a washingtoni polgármesterjelölteknek magánszemélyek fejenként legfeljebb 2000 dollárt adományozhatnak, az ügyészség gyanúja szerint ugyanakkor Thompson strómanokkal dolgozott. Állítólag például a saját könyvelő cégének alkalmazottait kényszerítette arra, hogy kampányadományokat adjanak, aztán később megtérítette nekik a költségeket. Az üzletember számára azért érte meg mindez, mert kiterjedt üzleti kapcsolatot ápolt a várossal.

Csütörtökön Thompson egyik korábbi alkalmazottja vallomást tett az ügyészségnek erről a gyakorlatról, amely állítólag mintegy tíz évre nyúlik vissza. Így tehát nem csupán Gray részesedhetett a szabálytalan adományokból, de szerencsétlenségére épp most értek el a nyomozók a részletek feltárásáig. A polgármester kitartóan hallgat, és a világ összes hatóságának kedvenc kibúvójával élve azt hajtogatja, hogy egy folyamatban lévő nyomozásról nem hajlandó nyilatkozni. De azért érdemes lesz figyelni, hogy vajon elkezd-e rángatózni az arca.

Még semmit nem lehetett tudni arról, hogy mi is történt, de az nem volt kétséges, hogy mi volt az amerikaiak első gondolata: terrortámadás érte Bostont.

Akkor még nem volt biztos, hogy ez igaz, de ennek megfelelő volt a reakció. Én a Marylandi Egyetemen hallottam a hírt, és miközben a CNN-t bámultuk a tévén, az egyik barát egyből azzal a történettel jött, hogy mennyire félt, amikor a 2001. szeptember 11-i támadások után először hajtott át a New Yorkba vezető Lincoln alagúton. Hazafelé biciklizve rádiót hallgattam, és öt percenként bemondták azt, hogy ugyan nem kell tartani semmitől, de a metrón nagy a készültség, és a Fehér Ház előtti járdáról is leterelték az embereket.

A Boston Globe helyszíni videója a robbantásról

Mivel én egy külvárosi környéken tekertem át, így ebből nem tapasztaltam semmit, és nem volt semmilyen egyéb jele sem a feszültségnek. Nem mintha számítottam volna rá. Az amerikaiak abban a tudatban élnek, hogy ilyen cselekmények sajnos bármikor megtörténhetnek. Erre emlékezteti őket az is, hogy a mindennapok részévé váltak a biztonsági intézkedések. Nagyon sok épületbe csak fémdetektorokon keresztül lehet bejutni, az érzékenyebb helyeken - kormányzati épületek, bíróságok, stb. - pedig állandó a rendőri készültség.

Az is nyilvánvaló, hogy a biztonsággal itt nem lehet viccelni. Amikor elkezdtem az ösztöndíjprogramot tavaly augusztusban, akkor az egyik - szintén külföldi - csoporttársam elsütött egy poént arról, hogy ő valamilyen szituációt egy bombával oldana meg. A program egyébként állandóan vidám és kedves koordinátora azonnal figyelmeztette őt arra, hogy itt ezzel nem lehet poénkodni, mert hamar falhoz szorítva találhatja magát.

Ez a hozzáállás abszolút érezhető a hatósági embereken. Az amerikai tisztviselőkre ugyan általában jellemző az, hogy kedvesek és barátságosak, de ez alól szinte egyöntetű kivételt képeznek a biztonsági kapukban szolgáló őrök és a különböző épületeket biztosító rendőrök. Nemrég például egy lezárásba ütköztem a Capitolium körül, és a rendőröktől kapott kurta, szigorú instrukciókat hallva azonnal ismét Kelet-Európában éreztem magam.

Az állandó biztonsági készültség azonban nem terjed ki mindenre. Itt Washingtonban is rengeteg a tömegrendezvény, amelyeket képtelenség lenne úgy megtartani, hogy minden résztvevőt ellenőriznek előtte. Ezekben a hetekben például a város közepén lévő hatalmas parkot állandóan ellepték a cseresznyefák virágzásában gyönyörködő emberek. Olyan nagy volt a tömeg, hogy gyakorlatilag dugók alakultak ki a járdákon és sétányokon.

Lehet, hogy egy pillanatig haboznak majd az emberek, mielőtt újra kimennek a parkba, vagy egy, a bostoni maratonhoz hasonló tömegrendezvényre. Nem valószínű viszont, hogy a mostani robbantás tartósan visszatartja majd őket, a rendőrök szigorú tekintete ugyanakkor emlékeztetni fogja őket a veszélyre, amellyel kénytelenek együtt élni.