potus & co

A Fehér Házból tudósítani elvileg a szakma csúcsát jelenti. A riporterek dolga beszámolni a világ talán leghatalmasabb emberének nyilvános szerepléseiről és színfalak mögötti tevékenységéről. Állandó belépőjük van a Fehér Házba, és ha az őket alkalmazó médiacégnek van elég pénze a költségek fedezésére, akkor követhetik az elnököt a hivatalos és magántermészetű útjaira is. Eldicsekedhetnek vele, hogy repültek az Air Force One-on, de persze ennél a sekélyes dicsőségnél is komolyabb elismerés az, hogy az általuk megszerzett információk szinte biztosan ott lesznek a vezető hírek között, sokszor nemcsak itt az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.

Ehhez képest elég lehangoló látvány fogadott, amikor szerda délelőtt beléptem a Fehér Ház sajtóhelyiségébe. A napi szóvivői tájékoztatóknak helyet adó terem kicsi, a műbőr borítású székek karfái kopottak, és az üléssorok között is meglehetősen szűkös a hely. A terem hátsó végében nyílik egy még kisebb helyiség pár fémasztallal és néhány szűkös irodával, ahol az újságírók dolgozhatnak a tudósításaikon, már ha nem zavarja őket az, hogy egymástól néhány centiméterre kell ülniük. Van emellett egy étkező is, egyetlen asztallal, közvetlenül a vécé mellett.

Technikusok várakoznak a tájékoztató kezdésére

A körülmények nem tűnnek tehát kifejezetten kiváltságosnak, pedig jelenleg maga a bejutás sem egyszerű a Fehér Házba. Bár korábban volt lehetőség turista látogatásokra, a március elején életbe lépett általános kormányzati megszorítás részeként ezeket felfüggesztették (bár az iskolás csoportoknak talán megkegyelmeznek). Újságíróként sem könnyű belépni, az akkreditációkat ugyanis nagyon szigorúan intézik, és nekem is csak azért sikerült bejutnom, mert épp a Washington Postnál töltöm az ösztöndíjas gyakorlatomat.

A lap Fehér Ház-i tudósítói csapatát vezető Scott Wilsont kértem meg egy pár héttel ezelőtti kávézás során, hogy vigyen be magával, és ő ezt a kérést nagyon kedvesen és készségesen teljesítette. A Fehér Ház néhány utcányira van a Post szerkesztőségétől, így egyszerűen csak átsétáltunk, miközben Scott a múlt heti közel-keleti út érdekességeiről beszélt (az időeltolódás megkönnyítette a tudósítást, a nagy lapok azonban sérelmezték, hogy egyetlen kérdést sem tehettek fel Barack Obamának), illetve a House of Cards című sorozat és a valóság közötti párhuzamokról beszélgettünk (az egyik szereplő egy újságírónő, aki egy etikailag megkérdőjelezhető kapcsolat fenntartása érdekében visszamondja a számára felajánlott Fehér Ház-i tudósítói posztot).

Kellemes tavaszi idő volt, így a Fehér Ház előtti tér tele volt fotózgató turistákkal. Mivel a sajtóterem a West Wingnek hívott (a név egy másik tévésorozat címéből lehet ismerős) épületrészben van, így a rácsos kerítés mellett elsétálva az ahhoz közeli bejárathoz mentünk.  Scott az állandó belépőjével simán átjutott az ellenőrzésen, de az én irataimat elég sokáig vizsgálgatta a valamiért meglehetősen morcosnak tűnő biztonsági őr, és a belépéshez meg kellett várni azt is, hogy kijöjjön a sajtóosztály egyik munkatársa, aki aztán átkísért a kaputól az épületbe.

Szűkös helyiségen osztoznak a tudósítók

Épp akkor érkezett egy nagyobb csapat ember, akik valamilyen technikai berendezéseket toltak az oszlopairól ismert főépület irányába, de ettől eltekintve csendes volt az udvar. Bár terveztem, hogy készítek fotókat onnan is, a kísérőm közölte, hogy azon az úton, ahol mi most haladunk, nem lehet fényképezni (mint kiderült, egy kicsit távolabbi, külön a tévéstáboknak fenntartott helyről lehet fényképeket készíteni).

A sajtóteremnek is helyet adó West Wing (Nyugati Szárny) az, ahol a lényegi munka folyik a Fehér Házban. Itt van az elnök híres Ovális Irodája, itt dolgoznak a nemzetbiztonsági stáb munkatársai, és itt van a Situation Room is, ahol többek között Oszama bin Laden megölését követte élőben Obama a kockázatos műveletet megtervező és felügyelő embereivel együtt. Szerdán az elnök a Fehér Házban tartózkodott, így valószűleg valahol ezekben a helyiségekben lehetett, de az épületnek ez a része el van zárva a sajtó elől, és csak az oda vezető folyosóra sikerült bejutni. Ennek fala Obamát ábrázoló fotókkal van kidekorálva, amelyeket Scott szerint időnként cserélgetni szoktak. Most többek között azok a fotók voltak kinn, amelyeken Obama fejét simogatja egy kisgyerek, illetve az, amelyen az elnök imitálja McKayla Maroney tornásznő elhíresült fancsali arckifejezését.

Bár erről a folyosóról ki lehetett látni a Rózsa Kertnek nevezett hátsó udvarra, ahol gyakran tartanak hivatalos rendezvényeket, sajnos ezt sem lehetett lefotózni. A sarokban ült egy biztonsági őr, aki talán még a kapunál szolgáló kollégájánál is morcosabb volt, és ahogy a gépemhez nyúltam, azonnal rámszólt, hogy nem szabad fényképezni.

A Fehér Házból tudósító újságírók számára állandó program a 12:15-kor kezdődő napi szóvivői sajtótájékoztató. Dél körül el kezdtek gyülekezni az újságírók, de a többségük a hátsó helyiségbe vonult, és csak akkor jöttek előre, amikor a meghirdetett kezdési időpontnál mintegy negyedórával később a hangosbeszélőn keresztül bejelentették, hogy hamarosan indul a tájékoztató. Ekkor rövid idő alatt szinte teljesen megtelt a sajtóterem, és az újságírók elfoglalták a helyüket.

Hierarchikus rendben van az ültetés

A székek előre ki vannak osztva: az első sorban ülnek a nagy tévécsatornák tudósítói, a második sorban a meghatározóbb lapok munkatársai, mögöttük pedig a kevésbé jelentős médiumok képviselői. Az ülésrend egyben egyfajta hierarchiát is jelent, a kérdésfeltevés lehetősége ugyanis a széksoroknak megfelelően halad. Először a tévések kérdezhetnek, majd utánuk jönnek a második sorban ülők, végül pedig a többiek.

A sajtótájékoztatót általában Jay Carney sajtótitkár szokta tartani, de ezúttal a helyettese, Josh Earnest állt ki az újságírók elé. A harmincas éveinek végén járó Earnest Obama régi emberének számít, már a 2008-as választási kampányában is részt vett, és az első ciklust is végigdolgozta a Fehér Házban. A tájékoztatót két rövid bejelentéssel indította: az egyik az volt, hogy délután Obama részvételével tartják a Secret Service (az elnök védelmét ellátó szervezet) új vezetőjének eskütételét, a másik pedig az, hogy csütörtökön lesz egy rendezvény a Fehér Házban a törvényhozásban elakadni látszó fegyverszabályozási törvénycsomagról.

Earnest közölte, hogy a Secret Service vezetőjének beiktatása nyilvános lesz a sajtó számára is, amit a tudósítók tapssal fogadtak. Ez a szívélyesség jellemző volt az egész tájékoztatóra, az újságírók például egyszerűen csak Joshként szólították a szóvivót, és ő is a keresztnevükön emlegette a tudósítókat. Az is nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy ez a barátságos hozzáállás csak a felszín, és valójában a két oldal közötti viszony sokkal ellentmondásosabb annál, mint amilyennek a nevetgélésből és kedveskedésből látszik.

A szóvivő feladata az elnök képviselete, adott esetben az álláspontjának a védelme, míg a tudósítók dolga az, hogy egyrészt minél többet megtudjanak az elnök tevékenységéről, másrészt hogy megismerjék a döntései hátterét. Ez egy furcsa - és lényegében az egész újságírói szakmára jellemző - viszonyt eredményez, hiszen a két oldal egyszerre partnere és ellenfele a másiknak. Az elnök stábjának szüksége van az újságírókra ahhoz, hogy minél több emberhez eljuttassa az üzenetét, és a tudósítóknak is szükségük van a Fehér Ház apparátusára ahhoz, hogy hozzájussanak az őket érdeklő információkhoz. Másrészt ugyanakkor a döntések hátterének feltérképezéséhez az újságírók olyan kérdéseket is feszegethetnek, amelyek kényelmetlenek lehetnek az elnök számára, ezért ilyen esetekben a két oldal nem partnerként, hanem ellenfélként tekint a másikra.

A napi Fehér Ház-i sajtótájékoztató ennek a furcsa viszonynak a gyakorlati megnyilvánulása. Egyben egy demokratikus rítus is, hiszen a szóvivő akkor is kiáll, ha épp nincs semmilyen nagyobb bejelentés, és az újságírók többsége is megjelenik akkor is, ha egyébként tudják, hogy a tájékoztatón elhangzottakból valószínűleg semmi nem kerül majd be az újságjukba vagy tévéjükbe. Nagyjából ilyen körülmények között zajlott a szerdai tájékoztató is: a híreket a legfelsőbb bíróságon zajló, a melegházasságról szóló ügyek uralták, és Obama legutóbbi médiaszereplése is kimerült abban, hogy előző nap sportolókkal találkozott, és belefejelt egy focilabdába.

Josh Earnest tájékoztatja a sajtót

A tájékoztató ennek ellenére is érdekesen alakult. Az újságírók ugyanis nem egy-egy kérdést tettek fel, hanem rövid interjúkat készítettek Earnesttel, és ezek némelyike kifejezetten jól sikerült. Az én kedvencem az volt, amikor Peter Alexander, az NBC tévécsatorna tudósítója a Secret Service új vezetőjének, Julia Pearsonnak a kinevezéséről faggatta a szóvivőt. Ez a személyi döntés azért volt különösen érdekes, mert egyrészt Pearson az első női vezetője a szervezetnek, másrészt a Secret Service hírnevét elég súlyosan megtépázta az, amikor tavaly kiderült, hogy több ügynök prostituáltak szolgáltatásait vette igénybe egy külföldi megbízatáson.

Az NBC riportere először azt a kérdést tette fel, hogy vajon Pearson volt-e az elnök elsőszámú jelöltje a pozícióra, majd amikor Earnest erre egy mellébeszélő választ adott (“Az elnök úgy gondolja, hogy ő volt a megfelelő ember a feladatra.”), akkor azonnal feltette újra a kérdést. Earnest ekkor már hosszabb magyarázkodásba kezdett arról, hogy ő valójában nem is tudja, hogy hány jelölt volt a pozícióra, majd méltatni kezdte Pearson szakmai múltját.

A riporter ugyanakkor nem hagyta annyiban a dolgot, hanem idézett a Washington Post cikkéből, amely szerint a Secret Service több tagja aggódik amiatt, hogy a leendő vezető leginkább adminisztratív feladatokat látott el korábban, és kevés tapasztalata van a terepmunkában. Earnest erre azt válaszolta, hogy nemcsak személyesen az elnök tartja alkalmasnak Pearsont a feladatra, hanem a távozó igazgató is, és azt sugallta, hogy ez egyértelműen igazolja a választás helyességét. A tudósító ekkor még feltette azt a kérdést, hogy vajon a kinevezésnek köze van-e ahhoz, hogy korábban sok kritika érte a Fehér Házat, amiért az év eleji kormányzati átalakítások idején a fontosabb pozíciókba férfiak kerültek, mire a szóvivő azt mondta, hogy Pearson azért kapta ezt a megbízatást, mert ő a legalkalmasabb a feladatra, és nem azért, mert nő.

Nem mondom, hogy ez a rövid epizód rendkívüli lett volna, de én újságíróként gyönyörködve figyeltem. A kérdéssor lényegi eleme a Washington Post-os információ beidézése volt, és a riporter megtehette volna azt, hogy egyszerűen csak megkéri a szóvivőt, hogy reagáljon rá. Ő valószínűleg mondott volna rá valamilyen hivatalos tagadó választ, és ezzel le is lett volna tudva a dolog. A tudósító azonban a nehezebb utat választotta, és mesteri módon egy konkrét, eldöntendő kérdéssel indított, majd amikor a szóvivő elkezdett mellébeszélni, akkor azonnal lecsapott rá, és erre az alapra építve tette fel a további kérdéseit.

Persze lehet erre azt mondani, hogy nem derült ki semmi. Továbbra sem tudjuk, hogy Pearson vajon elsőszámú jelölt volt-e vagy sem, ahogy az sem világos, hogy a Post által idézett aggályok játszottak-e bármilyen szerepet a kiválasztási folyamatban. A szóvivő bizonytalan válaszai ugyanakkor annyit mindenképpen jeleztek, hogy ez esetleg egy olyan ügy, amelynek érdemes jobban utánanézni, mert lehet, hogy a hivatalos Fehér Ház-i verzió nem mindenben állja meg a helyét.

A sajtótájékoztató után odamentem az NBC riporteréhez, és megkérdeztem tőle, hogy mennyire tudatosan készült erre a kérdéssorra, mire azt mondta, hogy annyiban tervezett volt a dolog, hogy a keményebb kérdéseket az elején tette fel, mert nem akart lehetőséget adni Earnestnek arra, hogy könnyedén letudja a témát. A női kinevezésekre vonatkozó általános kérdésről azt gondolta, hogy az nagyobb mozgásteret adott a szóvivőnek, és ezért azt szándékosan a végére hagyta.

Bár szerintem a kettejük között zajló kérdés-válasz nemcsak informatív, hanem szórakoztató is volt egyben, a riporter azt mondta, hogy valószínűleg nem fogja használni a felvételt a tudósításában. Számára ez egy rutinfeladat volt, ahogy a Fehér Ház külsejében lehangoló, de valahogy mégis inspiráló sajtószobájában naponta lejátszódó hasonló ütközetek is annak számítanak.

Mozgalmas volt a beiktatás óta eltelt idő, úgyhogy nem csoda, hogy elsikkadt egy apró, de valójában fontos hír. Ott volt ugye Obama sokak szerint meglepően pártos beiktatási beszéde, aztán tovább folytatódott a Fehér Ház-i stáb átalakítása (az elnök az egyik legrégebbi bizalmasát, Denis McDonough-t nevezte ki kabinetfőnöknek), arról a hatalmas botrányról nem is beszélve, hogy vajon Beyoncé playbackelve adta-e elő a himnuszt a hétfői ünnepségen (mint kiderült, igen, de a nagyon szenvedélyes tátogásból legalább megtudhattuk, hogy a szépséges énekesnő kiváló színészi képességekkel is bír).

Ehhez képest talán kevésbé tűnik érdekesnek vagy fontosnak az, hogy múlt szombaton lecserélték a rendszámtáblákat az elnököt szállító autókon. Valójában azonban komoly jelentőséggel bír, rávilágít ugyanis az Egyesült Államok politikai berendezkedésének egyik legrégebbi igazságtalanságára.

Az elnök új rendszámtáblája - Forrás: AFP

Az új rendszámtáblán ugyanis a szám-betű kombináció mellett szerepel egy felirat is: “taxation without representation”, vagyis “adózás képviselet nélkül”. Ez arra utal, hogy a fővárosban, Washingtonban élők ugyanúgy fizetik az adót, mint más amerikai állampolgárok, viszont nem rendelkeznek teljes értékű képviselettel a szövetségi törvényhozásban. Bár a képviselőházban van egy küldöttjük, ő nem bír szavazati joggal. A szenátusban még ennyi képviseletük sincs.

Ennek a hátterében az az elgondolás áll, hogy az államok egyenlősége miatt a szövetségi kormány székhelyének speciális közigazgatási státussal kell bírnia. Ahogy azonban a Huffington Post szerzője is érvel, Washington nemcsak kormányhivatalokból áll, hanem egy teljes értékű város, benne sok egyéb munkahellyel, iskolákkal, lakónegyedekkel. Arról nem is beszélve, hogy több mint 600 ezres lakosságával megelőz két államot (Wyoming és Vermont) is.

Az elmúlt hetekben több olyan törvényjavaslat is született, illetve került be újra a kongresszus elé, amely változtatna ezen a helyzeten, az elfogadásukra azonban gyakorlatilag semmi esély nincs. A legfőbb akadályt a republikánusok jelentik, akik számára komoly veszélyt jelentene, ha a washingtoniak is megkapnák az államoknak járó képviseleti jogot (ez két szenátort és a lakosság arányának megfelelő számú képviselőt jelentene). Washington az egyik legerősebb demokrata bázisnak számít, amire kiváló bizonyíték az, hogy négyévente mindig a demokrata elnökjelölt kapja magasan a legtöbb voksot.

Az elnökválasztásba ugyanis legalább van beleszólásuk a washingtoniaknak, de közben olyan alapvető önkormányzati jogokkal sem rendelkeznek, mint hogy saját maguk döntsenek a város költségvetéséről. Ezt is a kongresszus dönti el, ahol viszont ugye nincs valós képviseletük.

Az egyelőre nem világos, hogy Obama a szimbolikus lépésen túl hajlandó-e egyéb erőfeszítésekre is, hogy hozzásegítse a washingtoniakat ahhoz, hogy teljes jogú amerikai állampolgárokká válhassanak. A második ciklusára nagyon ambíciózus programmal állt elő (a fegyverszabályozás szigorítása, a klímaváltozás elleni harc, a költségvetés rendbetétele, a bevándorlás megreformálása), amelynek minden eleme hatalmas feladatnak számít külön-külön is, így nem valószínű, hogy újabb frontot nyitna.

Addig is maradnak tehát a meddő törvényhozási próbálkozások, és legfeljebb ha a washingtoniak elkeseredése tovább fokozódik, akkor a rendszámtábla szövege kiegészül még egy szóval. A teljes idézet ugyanis úgy hangzik: “az adózás képviselet nélkül zsarnokság”.

Szép dolog megünnepelni a demokráciát a beiktatás alkalmával, de azért Washington utcáin a legszórakoztatóbbnak én az Obama-óvszer árusait találtam. Nagyon béna viccekkel (például azzal az ígérettel, hogy az óvszer használójával közösülő nő first ladynek érezheti magát) igyekeztek népszerűsíteni ezt a terméket, amely egyébként - mint az alábbi interjúból kiderül - azért viseli az elnök nevét, mert egyrészt rárakták az arcképét a csomagolásra, másrészt pedig maga az óvszer fekete színű.

Tudom, hogy ez az egész egy béna poén, de engem egyben emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államok nemcsak a sok próbát kiállt demokráciájára büszke, hanem a vállalkozói kultúrájára, amelynek lényege, hogy minden üzleti lehetőséget meg kell ragadni. Erre jobb példát pedig keresve sem lehetne találni ennél az árucikknél, bár hozzá kell tennem, hogy én legfeljebb csak érdeklődőket láttam, vásárlókat nem.

A helyiek csak úgy hívják, a 16. utcai kör, és mindenki tud róla valami rosszat mondani. Sok ott a baleset. Nem látni a forgalmat. Nagy dugókat okoz.

Amiről szó van, az egy kereszteződés, amely pontosan a Washingtont (vagy ahogy közigazgatásilag hívják, District of Columbia) és Maryland államot elválasztó határon fekszik. Ha például valaki délről érkezik, akkor Washingtonból hajt be a kereszteződésbe, de a Maryland államhoz tartozó Silver Spring nevű kisvárosba fog megérkezni. A 16. utca mellett még három másik utca fut benne össze, és ugyan a térképen nézve körforgalomnak tűnik, valójában nem az.

A 16. utcai kör a Google térképén

A Washington felől érkezőket ugyanis lámpák irányítják, a másik oldalon azonban csak táblák figyelmeztetnek a más irányból érkező forgalomra. Ugyanez igaz a gyalogos közlekedésre is: a washingtoni oldalon lámpák segítik az áthaladást, a marylandi térfélen azonban meg kell várni, amíg kiürül az út (az itteni autósok körében ugyanis nem divat a zebrán várakozók átengedése). A helyzetet bonyolítja, hogy a marylandi oldalról érkezők ugyan szabadon bemehetnek a kereszteződésbe, de megállíthatja őket az a lámpa, amely középen van elhelyezve. Emiatt a zavaros megoldás miatt könnyen alakulhatnak ki torlódások.

Elég gyakran tekerek át biciklivel a 16. utcai körön, és sokszor elgondolkodtam a furcsaságain. Hétfőn este végre megtudtam azt is, hogy mi áll a hátterében, és mint kiderült, ez a sajátos közlekedési képződmény akár a szimbóluma is lehetne a szövetségi berendezkedésből adódó amerikai kormányzati nehézségeknek.

Telefonos videó a két oldalról

A Washington Post honlapján olvastam vasárnap, hogy hétfőn lakossági fórum lesz a környék problémáiról, és mivel én is itt lakom (a marylandi oldalon, de kb. száz méterre a határvonaltól), úgy döntöttem, hogy kíváncsiságból elmegyek megnézni, hogyan zajlik egy ilyen rendezvény. Este 7-kor kezdődött a fórum a Washingtonhoz tartozó Shepherd Park nevű városrész általános iskolájának tornatermében, és már önmagában azt élmény volt nézni, hogy egy ilyen esemény is milyen hűen tükrözi ennek az országnak a változatosságát. A falra kirakott gyerekrajzokon a karácsonyfa mellett volt menóra és félhold is, ahogy a termet megtöltő felnőttek között is voltak fehérek, feketék és ázsiaiak. Láthatóan sokan régi ismerősök voltak, ugyanis hangosan köszönve és ölelkezve köszöntötték egymást.

A fórumnak két helyi politikus volt a moderátora: Muriel Bowser, aki a washingtoni képviselőtestületnek a tagja, és Valerie Ervin, aki a határ másik oldalán elterülő Montgomery megye (amely Maryland állam része) önkormányzati képviselője. Bár ők ketten nagyon barátságosan viszonyultak egymáshoz, egyételmű volt, hogy vannak azért feszültségek a határvonal két oldala között.

Az egyik ilyen feszültségforrás a 16. utcai kör. Mint kiderült, azért olyan kaotikus a kereszteződés, mert az egyik oldaláért a washingtoni közlekedési hatóságok, a másikért viszont a marylandiek felelnek. Mivel ezek teljesen függetlenül működnek egymástól, így hiába raktak ki lámpákat a washingtoniak, senki és semmi nem kötelezte a marylandieket arra, hogy kövessék a példájukat.

Ez talán érthetetlennek tűnhet, de valójában világos következménye az Egyesült Államok szövetségi berendezkedésének. Ennek lényege, hogy az egyes államok (valamint a sajátos közigazgatási státust élvező District of Columbia) komoly önállósággal bírnak a saját dolgaik felett, így nagy különbségek lehetnek köztük. Marylandben például a szupermarketekben nem lehet alkoholt venni (csak külön erre kijelölt üzletekben), de az ország másik oldalán elterülő Kaliforniában (meg még sok más államban) igen. De igaz ez az adózásra (Floridában például nincs személyi jövedelemadó), a fegyvertartásra (van, ahol lehet szabadon flangálni a pisztollyal az utcán, máshol nem), vagy például az autóbiztosításra is.

Lakossági fórum a Shepherd Park-i általános iskolában

A legtöbb esetben nem okoznak problémát ezek a különbözőségek, de mint a 16. utcai kör példája is mutatja, időnként azért akadnak problémák, és ezeket nem is könnyű megoldani. A hétfő esti fórumon például kiderült, hogy a helyi politikusok 2008-ban kezdtek el foglalkozni az üggyel, de az azóta eltelt öt évben sem sikerült közel kerülni a megoldáshoz.

Elsőként a Montgomery megyei közlekedési hatóság egyik szakembere szólalt fel, de ő csak annyit mondott, hogy az érintett útszakasz közvetlenül Maryland államhoz tartozik, és a megyének legfeljebb a majdan felállítandó jelzőlámpák fenntartásával lesznek feladatai. Ez után egy fiatal nő következett Maryland állam képviseletében, és ő elmondta, hogy sajnos nem egyszerű a helyzet, mert ha jelzőlámpákat állítanak fel a marylandi oldalon, akkor azt össze kell hangolni a washingtoni rendszerrel, ami azonban bonyolult. Azt is elárulta, hogy nincs semmilyen határidő, vagyis nem tudja megmondani, hogy várhatóan mikorra fog rendeződni az ügy.

Az egyébként békésen és nyugodtan viselkedő közönség körében ekkor már lehetett hallani morgolódó hangokat, majd nem sokkal később egy Rick néven bemutatkozó férfi némileg ingerülten feltette azt a logikus kérdést, hogy ha 2008 óta vannak tárgyalások, de még mindig nincs határidő, miközben hetente vannak balesetek, akkor “mi is történik?” Ezt helyeslő morajjal fogadták a többiek, mire Muriel Bowser képviselő azzal próbálta csillapítani a kedélyeket, hogy közölte, “igen, túl hosszú ideje tart” a dolog, Valerie Ervin képviselő pedig közbevetette, hogy ha határidő nincs is, de terv legalább van.

Vannak kétségeim afelől, hogy ez mennyire nyugtatta meg a hallgatóságot, főleg, miután néhány perccel később kiderült, hogy a közlekedési szakemberek fejében is vannak zavarok. Egy Carl nevű idős férfi felvetette ugyanis, hogy a jelzőlámpák hiánya mellett vannak láthatósági problémák is a kereszteződésben, mire a Marylandet képviselő nő próbált valamit válaszolni, de aztán a közönség lehurrogta azzal, hogy ez valójában a washingtoni oldalra vonatkozik, ott vannak ugyanis olyan fák, amelyek ágai akadályozzák az autósok látását.

Amikor egy nyugdíjas rendőrnő felállt és menetrendet, illetve határidőket követelt, akkor Ervin képviselő azzal próbálta leszerelni, hogy kérte az embereket, aktivizálják magukat és gyakoroljanak nyomást az illetékes hatóságokra. “Tehát akkor elakadt az egész” - fordította ezt le saját magának morogva az éppen mögöttem helyet foglaló egykori rendőrnő, mások azonban hangosan is kifejezték elégedetlenségüket.

“Ez az este egy vicc” - mondta például egy másik idős nő, és az arcokat nézve a többség egyetértett vele. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy tapssal köszönjék meg a közlekedési hatóságok szakembereinek a részvételt, amikor rátértek a fórum következő napirendjére, az államhatár mentén tapasztalt parkolási problémák rendezésére.

Egy Abraham Lincolnnak öltözött ember vendégszereplésével nyílt meg pénteken a Fehér Háztól néhány utcányira az a bolt, ahol Barack Obama második elnöki beiktatási ünnepségére árulnak ajándéktárgyakat. Ahogy a telefonommal lőtt alábbi videóban az egyik szervező elmondja, gondoltak minden korosztályra, így vannak termékeik fiataloknak és időseknek egyaránt. Ez jelent polókat, poharakat, táskákat és sok-sok jelvényt. Emellett felkészültek arra is, ha nagy hideg lesz a beiktatási ünnepség napján (január 21.), és így elnöki emblémával ellátott pokrócokat is árulnak.