Mostanában a szokásosnál több időt töltök a Washington Post olvasásával, és nemcsak azért, mert alapvetően annak a városnak szól, ahol épp lakom, hanem azért is, mert volt egy nagyon kedvező akciójuk és ezért az előfizetőjükké váltam (heti 1,85 dollár, miközben csak a vasárnapi kiadás többe kerül). Így szinte minden nap elolvasom a szerkesztőségi vezércikkeket is, különösen azokat, amelyek az elnökválasztással foglalkoznak.

Néhány hét szorgalmas olvasás után azonban azonban azt kell mondanom, hogy kissé unalmasak ezek az írások, ugyanis már előre tudni lehet, hogy miről fognak szólni. De még mielőtt bárki azt hinné, hogy leszólom a világhírű lap szerkesztőinek munkáját, hozzáteszem, hogy valójában teljesen jogos és érthető ez az unalommal párosuló kiszámíthatóság a részükről.


A jelöltek csendje

A kampányról szóló vezércikkeiknek ugyanis az a visszatérő motívuma, hogy alig tudni valamit arról, milyen terveik vannak (vannak-e egyáltalán ilyenek) a jelölteknek az ország előtt tornyosuló problémáira. Ez valóban így van, és ez nyilván nem könnyíti meg az amerikai választók dolgát. Azt ugyan lehet tudni, hogy a két jelölt nagy vonalakban egészen különböző módon képzelik el a követendő irányt (Barack Obama aktívabb kormányzati szerepet akar, a republikánusok épp ennek a fordítottját), de ahogy azt az egyik legősibb közhelyből is tudhatjuk, az ördög a részletekben lakozik.

Ebben a helyzetben semmi változás nem történt az után sem, hogy az elnökjelölő konvenciókat követően a legmagasabb fokozatba kapcsolt mindkét oldal kampánygépezete. A nagy kihívásokra adott válaszok helyett azzal van elfoglalva mind Mitt Romney, mind Obama csapata, hogy megpróbálja kiforgatni a másik szavait, legyen szó Joe Biden egyik újabb szerencsétlen elszólásáról (amely szerint a középosztályra nagy teher rakódott az elmúlt négy évben), vagy pedig a már a milliószor lejátszott, és mindenki által kívülről fújt 47 százalékos videóról.

Semmi olyan nem történt tehát, ami miatt változtatnia kellett volna a Postnak a korábbi álláspontján. A szerdán közölt vezércikk is az a címe, hogy A jelöltek csendje, és az írás azon szomorkodik, hogy a két jelölt semmit nem mond arról, hogyan kezelnék a jövő év elején várhatóan bekövetkező pénzügyi válsághelyzetet (a demokraták és a republikánusok korábbi megállapodása szerint ha nem születik egyezség az ország adósságproblémájának hosszú távú kezelésére, akkor január elsején automatikus adóemelések és állami kiadáscsökkentések lépnek életbe, amelyek könnyen újabb recesszióba taszíthatják az országot).

De nemcsak erről hallgat Obama és Romney, hanem még a saját terveikről is alig árulnak el valamit. Az elnökről például azt írja a Post, hogy az idősek egészségügyi ellátását biztosító rendszerről (amely belátható időn belől össze fog omlani, ha nem tesznek valamit) csak annyit mond a kampánybeszédeiben, hogy meg fogja őrizni, a társadalombiztosítást pedig erősíteni fogja. “Az ilyen közhelyek majdhogynem sértőbbek, mintha nem mondana semmit” - írja a lap, de hasonlóan kemény szavakkal illeti Romneyt is.

A republikánus jelölt esetében azt kifogásolják, hogy ugyan nagyon hangzatos tervei vannak a kormányzati szerepvállalás csökkentésére, csak éppen azt nem árulja el, hogy pontosan mit ért ez alatt. “Milyen szabályozásokat számolna fel? Amelyek védik a környezetet, a közegészségügyet és a biztonságos munkahelyeket?” - teszi fel a kérdést a Post, hozzátéve, hogy Romney azt sem hajlandó elárulni, hogy milyen adókedvezmények megszüntetésével fedezné az általa ígért széleskörű adócsökkentés miatt kieső adóbevételeket.

Szerda este lesz az első elnökjelölti vita, és elvileg a teljes másfél óra a belpolitikai kérdéseknek van szentelve. Biztosan nagy figyelem irányul majd arra, hogy milyen újabb csapásokat próbál bevinni egymásnak Obama és Romney, de ennél sokkal fontosabb lesz figyelni, hogy mondanak-e bármilyen konkrétumot a saját terveikről. Talán így lesz, bár nem lennék azon sem meglepődve, ha a Post csütörtökön ismét egy unalmas és kiszámítható vezércikkel jelentkezne.