potus & co

A Fehér Házból tudósítani elvileg a szakma csúcsát jelenti. A riporterek dolga beszámolni a világ talán leghatalmasabb emberének nyilvános szerepléseiről és színfalak mögötti tevékenységéről. Állandó belépőjük van a Fehér Házba, és ha az őket alkalmazó médiacégnek van elég pénze a költségek fedezésére, akkor követhetik az elnököt a hivatalos és magántermészetű útjaira is. Eldicsekedhetnek vele, hogy repültek az Air Force One-on, de persze ennél a sekélyes dicsőségnél is komolyabb elismerés az, hogy az általuk megszerzett információk szinte biztosan ott lesznek a vezető hírek között, sokszor nemcsak itt az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.

Ehhez képest elég lehangoló látvány fogadott, amikor szerda délelőtt beléptem a Fehér Ház sajtóhelyiségébe. A napi szóvivői tájékoztatóknak helyet adó terem kicsi, a műbőr borítású székek karfái kopottak, és az üléssorok között is meglehetősen szűkös a hely. A terem hátsó végében nyílik egy még kisebb helyiség pár fémasztallal és néhány szűkös irodával, ahol az újságírók dolgozhatnak a tudósításaikon, már ha nem zavarja őket az, hogy egymástól néhány centiméterre kell ülniük. Van emellett egy étkező is, egyetlen asztallal, közvetlenül a vécé mellett.

Technikusok várakoznak a tájékoztató kezdésére

A körülmények nem tűnnek tehát kifejezetten kiváltságosnak, pedig jelenleg maga a bejutás sem egyszerű a Fehér Házba. Bár korábban volt lehetőség turista látogatásokra, a március elején életbe lépett általános kormányzati megszorítás részeként ezeket felfüggesztették (bár az iskolás csoportoknak talán megkegyelmeznek). Újságíróként sem könnyű belépni, az akkreditációkat ugyanis nagyon szigorúan intézik, és nekem is csak azért sikerült bejutnom, mert épp a Washington Postnál töltöm az ösztöndíjas gyakorlatomat.

A lap Fehér Ház-i tudósítói csapatát vezető Scott Wilsont kértem meg egy pár héttel ezelőtti kávézás során, hogy vigyen be magával, és ő ezt a kérést nagyon kedvesen és készségesen teljesítette. A Fehér Ház néhány utcányira van a Post szerkesztőségétől, így egyszerűen csak átsétáltunk, miközben Scott a múlt heti közel-keleti út érdekességeiről beszélt (az időeltolódás megkönnyítette a tudósítást, a nagy lapok azonban sérelmezték, hogy egyetlen kérdést sem tehettek fel Barack Obamának), illetve a House of Cards című sorozat és a valóság közötti párhuzamokról beszélgettünk (az egyik szereplő egy újságírónő, aki egy etikailag megkérdőjelezhető kapcsolat fenntartása érdekében visszamondja a számára felajánlott Fehér Ház-i tudósítói posztot).

Kellemes tavaszi idő volt, így a Fehér Ház előtti tér tele volt fotózgató turistákkal. Mivel a sajtóterem a West Wingnek hívott (a név egy másik tévésorozat címéből lehet ismerős) épületrészben van, így a rácsos kerítés mellett elsétálva az ahhoz közeli bejárathoz mentünk.  Scott az állandó belépőjével simán átjutott az ellenőrzésen, de az én irataimat elég sokáig vizsgálgatta a valamiért meglehetősen morcosnak tűnő biztonsági őr, és a belépéshez meg kellett várni azt is, hogy kijöjjön a sajtóosztály egyik munkatársa, aki aztán átkísért a kaputól az épületbe.

Szűkös helyiségen osztoznak a tudósítók

Épp akkor érkezett egy nagyobb csapat ember, akik valamilyen technikai berendezéseket toltak az oszlopairól ismert főépület irányába, de ettől eltekintve csendes volt az udvar. Bár terveztem, hogy készítek fotókat onnan is, a kísérőm közölte, hogy azon az úton, ahol mi most haladunk, nem lehet fényképezni (mint kiderült, egy kicsit távolabbi, külön a tévéstáboknak fenntartott helyről lehet fényképeket készíteni).

A sajtóteremnek is helyet adó West Wing (Nyugati Szárny) az, ahol a lényegi munka folyik a Fehér Házban. Itt van az elnök híres Ovális Irodája, itt dolgoznak a nemzetbiztonsági stáb munkatársai, és itt van a Situation Room is, ahol többek között Oszama bin Laden megölését követte élőben Obama a kockázatos műveletet megtervező és felügyelő embereivel együtt. Szerdán az elnök a Fehér Házban tartózkodott, így valószűleg valahol ezekben a helyiségekben lehetett, de az épületnek ez a része el van zárva a sajtó elől, és csak az oda vezető folyosóra sikerült bejutni. Ennek fala Obamát ábrázoló fotókkal van kidekorálva, amelyeket Scott szerint időnként cserélgetni szoktak. Most többek között azok a fotók voltak kinn, amelyeken Obama fejét simogatja egy kisgyerek, illetve az, amelyen az elnök imitálja McKayla Maroney tornásznő elhíresült fancsali arckifejezését.

Bár erről a folyosóról ki lehetett látni a Rózsa Kertnek nevezett hátsó udvarra, ahol gyakran tartanak hivatalos rendezvényeket, sajnos ezt sem lehetett lefotózni. A sarokban ült egy biztonsági őr, aki talán még a kapunál szolgáló kollégájánál is morcosabb volt, és ahogy a gépemhez nyúltam, azonnal rámszólt, hogy nem szabad fényképezni.

A Fehér Házból tudósító újságírók számára állandó program a 12:15-kor kezdődő napi szóvivői sajtótájékoztató. Dél körül el kezdtek gyülekezni az újságírók, de a többségük a hátsó helyiségbe vonult, és csak akkor jöttek előre, amikor a meghirdetett kezdési időpontnál mintegy negyedórával később a hangosbeszélőn keresztül bejelentették, hogy hamarosan indul a tájékoztató. Ekkor rövid idő alatt szinte teljesen megtelt a sajtóterem, és az újságírók elfoglalták a helyüket.

Hierarchikus rendben van az ültetés

A székek előre ki vannak osztva: az első sorban ülnek a nagy tévécsatornák tudósítói, a második sorban a meghatározóbb lapok munkatársai, mögöttük pedig a kevésbé jelentős médiumok képviselői. Az ülésrend egyben egyfajta hierarchiát is jelent, a kérdésfeltevés lehetősége ugyanis a széksoroknak megfelelően halad. Először a tévések kérdezhetnek, majd utánuk jönnek a második sorban ülők, végül pedig a többiek.

A sajtótájékoztatót általában Jay Carney sajtótitkár szokta tartani, de ezúttal a helyettese, Josh Earnest állt ki az újságírók elé. A harmincas éveinek végén járó Earnest Obama régi emberének számít, már a 2008-as választási kampányában is részt vett, és az első ciklust is végigdolgozta a Fehér Házban. A tájékoztatót két rövid bejelentéssel indította: az egyik az volt, hogy délután Obama részvételével tartják a Secret Service (az elnök védelmét ellátó szervezet) új vezetőjének eskütételét, a másik pedig az, hogy csütörtökön lesz egy rendezvény a Fehér Házban a törvényhozásban elakadni látszó fegyverszabályozási törvénycsomagról.

Earnest közölte, hogy a Secret Service vezetőjének beiktatása nyilvános lesz a sajtó számára is, amit a tudósítók tapssal fogadtak. Ez a szívélyesség jellemző volt az egész tájékoztatóra, az újságírók például egyszerűen csak Joshként szólították a szóvivót, és ő is a keresztnevükön emlegette a tudósítókat. Az is nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy ez a barátságos hozzáállás csak a felszín, és valójában a két oldal közötti viszony sokkal ellentmondásosabb annál, mint amilyennek a nevetgélésből és kedveskedésből látszik.

A szóvivő feladata az elnök képviselete, adott esetben az álláspontjának a védelme, míg a tudósítók dolga az, hogy egyrészt minél többet megtudjanak az elnök tevékenységéről, másrészt hogy megismerjék a döntései hátterét. Ez egy furcsa - és lényegében az egész újságírói szakmára jellemző - viszonyt eredményez, hiszen a két oldal egyszerre partnere és ellenfele a másiknak. Az elnök stábjának szüksége van az újságírókra ahhoz, hogy minél több emberhez eljuttassa az üzenetét, és a tudósítóknak is szükségük van a Fehér Ház apparátusára ahhoz, hogy hozzájussanak az őket érdeklő információkhoz. Másrészt ugyanakkor a döntések hátterének feltérképezéséhez az újságírók olyan kérdéseket is feszegethetnek, amelyek kényelmetlenek lehetnek az elnök számára, ezért ilyen esetekben a két oldal nem partnerként, hanem ellenfélként tekint a másikra.

A napi Fehér Ház-i sajtótájékoztató ennek a furcsa viszonynak a gyakorlati megnyilvánulása. Egyben egy demokratikus rítus is, hiszen a szóvivő akkor is kiáll, ha épp nincs semmilyen nagyobb bejelentés, és az újságírók többsége is megjelenik akkor is, ha egyébként tudják, hogy a tájékoztatón elhangzottakból valószínűleg semmi nem kerül majd be az újságjukba vagy tévéjükbe. Nagyjából ilyen körülmények között zajlott a szerdai tájékoztató is: a híreket a legfelsőbb bíróságon zajló, a melegházasságról szóló ügyek uralták, és Obama legutóbbi médiaszereplése is kimerült abban, hogy előző nap sportolókkal találkozott, és belefejelt egy focilabdába.

Josh Earnest tájékoztatja a sajtót

A tájékoztató ennek ellenére is érdekesen alakult. Az újságírók ugyanis nem egy-egy kérdést tettek fel, hanem rövid interjúkat készítettek Earnesttel, és ezek némelyike kifejezetten jól sikerült. Az én kedvencem az volt, amikor Peter Alexander, az NBC tévécsatorna tudósítója a Secret Service új vezetőjének, Julia Pearsonnak a kinevezéséről faggatta a szóvivőt. Ez a személyi döntés azért volt különösen érdekes, mert egyrészt Pearson az első női vezetője a szervezetnek, másrészt a Secret Service hírnevét elég súlyosan megtépázta az, amikor tavaly kiderült, hogy több ügynök prostituáltak szolgáltatásait vette igénybe egy külföldi megbízatáson.

Az NBC riportere először azt a kérdést tette fel, hogy vajon Pearson volt-e az elnök elsőszámú jelöltje a pozícióra, majd amikor Earnest erre egy mellébeszélő választ adott (“Az elnök úgy gondolja, hogy ő volt a megfelelő ember a feladatra.”), akkor azonnal feltette újra a kérdést. Earnest ekkor már hosszabb magyarázkodásba kezdett arról, hogy ő valójában nem is tudja, hogy hány jelölt volt a pozícióra, majd méltatni kezdte Pearson szakmai múltját.

A riporter ugyanakkor nem hagyta annyiban a dolgot, hanem idézett a Washington Post cikkéből, amely szerint a Secret Service több tagja aggódik amiatt, hogy a leendő vezető leginkább adminisztratív feladatokat látott el korábban, és kevés tapasztalata van a terepmunkában. Earnest erre azt válaszolta, hogy nemcsak személyesen az elnök tartja alkalmasnak Pearsont a feladatra, hanem a távozó igazgató is, és azt sugallta, hogy ez egyértelműen igazolja a választás helyességét. A tudósító ekkor még feltette azt a kérdést, hogy vajon a kinevezésnek köze van-e ahhoz, hogy korábban sok kritika érte a Fehér Házat, amiért az év eleji kormányzati átalakítások idején a fontosabb pozíciókba férfiak kerültek, mire a szóvivő azt mondta, hogy Pearson azért kapta ezt a megbízatást, mert ő a legalkalmasabb a feladatra, és nem azért, mert nő.

Nem mondom, hogy ez a rövid epizód rendkívüli lett volna, de én újságíróként gyönyörködve figyeltem. A kérdéssor lényegi eleme a Washington Post-os információ beidézése volt, és a riporter megtehette volna azt, hogy egyszerűen csak megkéri a szóvivőt, hogy reagáljon rá. Ő valószínűleg mondott volna rá valamilyen hivatalos tagadó választ, és ezzel le is lett volna tudva a dolog. A tudósító azonban a nehezebb utat választotta, és mesteri módon egy konkrét, eldöntendő kérdéssel indított, majd amikor a szóvivő elkezdett mellébeszélni, akkor azonnal lecsapott rá, és erre az alapra építve tette fel a további kérdéseit.

Persze lehet erre azt mondani, hogy nem derült ki semmi. Továbbra sem tudjuk, hogy Pearson vajon elsőszámú jelölt volt-e vagy sem, ahogy az sem világos, hogy a Post által idézett aggályok játszottak-e bármilyen szerepet a kiválasztási folyamatban. A szóvivő bizonytalan válaszai ugyanakkor annyit mindenképpen jeleztek, hogy ez esetleg egy olyan ügy, amelynek érdemes jobban utánanézni, mert lehet, hogy a hivatalos Fehér Ház-i verzió nem mindenben állja meg a helyét.

A sajtótájékoztató után odamentem az NBC riporteréhez, és megkérdeztem tőle, hogy mennyire tudatosan készült erre a kérdéssorra, mire azt mondta, hogy annyiban tervezett volt a dolog, hogy a keményebb kérdéseket az elején tette fel, mert nem akart lehetőséget adni Earnestnek arra, hogy könnyedén letudja a témát. A női kinevezésekre vonatkozó általános kérdésről azt gondolta, hogy az nagyobb mozgásteret adott a szóvivőnek, és ezért azt szándékosan a végére hagyta.

Bár szerintem a kettejük között zajló kérdés-válasz nemcsak informatív, hanem szórakoztató is volt egyben, a riporter azt mondta, hogy valószínűleg nem fogja használni a felvételt a tudósításában. Számára ez egy rutinfeladat volt, ahogy a Fehér Ház külsejében lehangoló, de valahogy mégis inspiráló sajtószobájában naponta lejátszódó hasonló ütközetek is annak számítanak.

Mostanában a szokásosnál több időt töltök a Washington Post olvasásával, és nemcsak azért, mert alapvetően annak a városnak szól, ahol épp lakom, hanem azért is, mert volt egy nagyon kedvező akciójuk és ezért az előfizetőjükké váltam (heti 1,85 dollár, miközben csak a vasárnapi kiadás többe kerül). Így szinte minden nap elolvasom a szerkesztőségi vezércikkeket is, különösen azokat, amelyek az elnökválasztással foglalkoznak.

Néhány hét szorgalmas olvasás után azonban azonban azt kell mondanom, hogy kissé unalmasak ezek az írások, ugyanis már előre tudni lehet, hogy miről fognak szólni. De még mielőtt bárki azt hinné, hogy leszólom a világhírű lap szerkesztőinek munkáját, hozzáteszem, hogy valójában teljesen jogos és érthető ez az unalommal párosuló kiszámíthatóság a részükről.

A jelöltek csendje

A kampányról szóló vezércikkeiknek ugyanis az a visszatérő motívuma, hogy alig tudni valamit arról, milyen terveik vannak (vannak-e egyáltalán ilyenek) a jelölteknek az ország előtt tornyosuló problémáira. Ez valóban így van, és ez nyilván nem könnyíti meg az amerikai választók dolgát. Azt ugyan lehet tudni, hogy a két jelölt nagy vonalakban egészen különböző módon képzelik el a követendő irányt (Barack Obama aktívabb kormányzati szerepet akar, a republikánusok épp ennek a fordítottját), de ahogy azt az egyik legősibb közhelyből is tudhatjuk, az ördög a részletekben lakozik.

Ebben a helyzetben semmi változás nem történt az után sem, hogy az elnökjelölő konvenciókat követően a legmagasabb fokozatba kapcsolt mindkét oldal kampánygépezete. A nagy kihívásokra adott válaszok helyett azzal van elfoglalva mind Mitt Romney, mind Obama csapata, hogy megpróbálja kiforgatni a másik szavait, legyen szó Joe Biden egyik újabb szerencsétlen elszólásáról (amely szerint a középosztályra nagy teher rakódott az elmúlt négy évben), vagy pedig a már a milliószor lejátszott, és mindenki által kívülről fújt 47 százalékos videóról.

Semmi olyan nem történt tehát, ami miatt változtatnia kellett volna a Postnak a korábbi álláspontján. A szerdán közölt vezércikk is az a címe, hogy A jelöltek csendje, és az írás azon szomorkodik, hogy a két jelölt semmit nem mond arról, hogyan kezelnék a jövő év elején várhatóan bekövetkező pénzügyi válsághelyzetet (a demokraták és a republikánusok korábbi megállapodása szerint ha nem születik egyezség az ország adósságproblémájának hosszú távú kezelésére, akkor január elsején automatikus adóemelések és állami kiadáscsökkentések lépnek életbe, amelyek könnyen újabb recesszióba taszíthatják az országot).

De nemcsak erről hallgat Obama és Romney, hanem még a saját terveikről is alig árulnak el valamit. Az elnökről például azt írja a Post, hogy az idősek egészségügyi ellátását biztosító rendszerről (amely belátható időn belől össze fog omlani, ha nem tesznek valamit) csak annyit mond a kampánybeszédeiben, hogy meg fogja őrizni, a társadalombiztosítást pedig erősíteni fogja. “Az ilyen közhelyek majdhogynem sértőbbek, mintha nem mondana semmit” - írja a lap, de hasonlóan kemény szavakkal illeti Romneyt is.

A republikánus jelölt esetében azt kifogásolják, hogy ugyan nagyon hangzatos tervei vannak a kormányzati szerepvállalás csökkentésére, csak éppen azt nem árulja el, hogy pontosan mit ért ez alatt. “Milyen szabályozásokat számolna fel? Amelyek védik a környezetet, a közegészségügyet és a biztonságos munkahelyeket?” - teszi fel a kérdést a Post, hozzátéve, hogy Romney azt sem hajlandó elárulni, hogy milyen adókedvezmények megszüntetésével fedezné az általa ígért széleskörű adócsökkentés miatt kieső adóbevételeket.

Szerda este lesz az első elnökjelölti vita, és elvileg a teljes másfél óra a belpolitikai kérdéseknek van szentelve. Biztosan nagy figyelem irányul majd arra, hogy milyen újabb csapásokat próbál bevinni egymásnak Obama és Romney, de ennél sokkal fontosabb lesz figyelni, hogy mondanak-e bármilyen konkrétumot a saját terveikről. Talán így lesz, bár nem lennék azon sem meglepődve, ha a Post csütörtökön ismét egy unalmas és kiszámítható vezércikkel jelentkezne.

Vasárnaponként szoktak megjelenni (és amúgy csütörtökön is) egyik kedvenc amerikai publicistámnak, David S. Brodernek az írásai a Washington Postban. Ma épp Charlie Rangel demokrata képviselőről ír, akinek a héten abban a ritkán alkalmazott megalázó büntetésben volt része, hogy a képviselőházban nyilvános megrovásban részesítették. A több mint negyven éve képviselősködő Rangel etikai és pénzügyi szabálytalanságokat követett el, vétkességét a ház illetékes bizottsága is megállapította.

Voltak már erősebb írásai is Brodernek, de ebben is megvillan az a hatalmas politikai tudás, amit évtizedek óta tartó pályája során felhalmozott. 1966 óta dolgozik a Postnál, de oda már tapasztalt, jónevű riporterként került. 1973-ban Pulitzer-díjat kapott, írt több könyvet, és végigcsinálta az összes nagyobb választási kampányt.

Van egy nagyon jó könyv az 1972-es kampányt követő újságírókról, The Boys on the Bus a címe, és kiválóan bemutatja, hogyan működött abban az időben az amerikai írott média. Ebben a könyvben külön alfejezetet is kapott Broder mint a legjobb és legismertebb politikai újságírók egyike. (Crouse le is írja, ahogy találkozott vele az egyik kampányhelyszínen egy szintén legendás figura, Hunter S. Thompson társaságában.)

Broder ugyan publicista (vagy ahogy az amerikai lapoknál hívják őket, kolumnista), de ezt nem a magyar értelemben kell érteni. Értékelő, elemző cikkeket ír, amelyekben a saját meglátásait osztja meg az olvasókkal, de közben riporteri eszközökkel dolgozik. Interjúzik, járja a helyszíneket, így az írásaiban mindig ott vannak az első kézből származó információk, amiktől hitelessé és színessé válnak a legkeményebb elemzések is.

Egyszer találkoztam vele személyesen, az is egy kampányrendezvényen, a republikánusok 2008-as elnökjelölő konvencióján volt St. Paulban. Adott egy rövid helyzetértékelést, majd néhány héttel később Washingtonban megkerestem újra, de mivel az országot járta, nem jött össze a találkozó. (Egy olyan cikkhez szerettem volna megkérdezni, hogy miként is működik az a romlott washingtoni politizálás, amit Obama annyira meg akart változtatni. Végül is nekem is más dolgom akadt, így ez a cikk nem készült el, de az ígéret sorsát látva talán nem olyan nagy baj.)

Bár Broder tényleg a legélesebb szemű elemzők közé tartozik, neki is akadtak mellényúlásai. 2008-ban például ő is kritizálta Obamának azt a döntését, hogy korábbi riválisát, Hillary Clintont kérte fel külügyminiszternek. Broder azzal érvelt, hogy nem szabad olyan embert felvenni, akit aztán nem lehet kirúgni. Ez akkor logikus érvnek tűnt, de azóta látni, hogy Clinton fegyelmezetten végzi a munkáját, és nem érződik, hogy nagy feszültség lenne közte és az elnök között. Sőt, az Obamával szembeni elégedetlenség növekedését látva utólag nagyon is okos lépésnek tűnik az, hogy a külügyminiszterséggel leszerelte a párton belüli talán legnagyobb potenciális ellenfelét. Broder sem tévedhetetlen tehát, de higgadt írásai legalább nem is akarják ezt elhitetni az olvasókkal.