potus & co

Jól indult a demokraták konvenciója a keddi estéről szóló visszajelzések alapján. Még a konzervatív Fox News munkatársai is áradoztak Michelle Obama valóban nagyon jól megírt és hatásosan előadott beszédéről. A második napon aztán akadt némi zavar. Egyrészt a demokraták újabb szavazást tartottak a választási programjukról, miután a republikánusok kiszúrták, hogy az Izraelről szóló részből kimaradt az, hogy Jeruzsálemet tekintik a zsidó állam fővárosának (ez egy érzékeny pont a palesztin-izraeli konfliktusban).

Még egy apró változtatást végrehajtottak a szövegen: beleírták Istent, méghozzá abba a részbe, amely arról szólt, hogy mi a kormány feladata. Eredetileg még az volt a programban, hogy a kormány felelőssége az, hogy segítse az embereket a saját lehetőségeik kihasználásában. Ezt írták át “Isten által adott lehetőségek”-re. Az izraeli részről szóló szavazáskor páran (arab származású és kötődésű küldöttek) tiltakoztak, és emiatt nagy figyelmet kapott ez az egyébként általában puszta formalitásnak számító eljárás.

Helyszínváltozás

Volt azonban egy másik fejlemény is, ami belerondított az első nap alapján még ideálisnak tűnő képbe. Barack Obama az eredeti tervek szerint egy hatalmas stadionban mondta volna az elnökjelöltséget elfogadó beszédet, de ezt áthelyezték abba a sokkal kisebb (bár így is mintegy 15 ezer embernek helyet adó) arénába, ahol a konvenció eddig is zajlott. A szervezők azt mondják, hogy a csütörtök estére előrejelzett viharok miatt volt szükség a változásra, és azt ígérték, hogy kárpótolni fogják valahogy azt a több tízezer önkéntest és szimpatizánst, aki nem tudja majd élőben hallgatni Obamát. A republikánusok persze azt állítják, hogy valójában biztosan az áll a háttérben, hogy nem gyűlt össze elég ember ahhoz, hogy megteljen a stadion, a demokraták ugyanakkor tagadják, hogy erről lenne szó.

Ebben a helyzetben kellett beszédet mondania Bill Clinton korábbi demokrata elnöknek, akinek szereplését nagy várakozás előzte meg. Sorra jelentek meg a nagy cikkek az utóbbi napokban a mostani és a korábbi elnök ellentmondásos kapcsolatáról. A 2008-as kampányban (amikor Obama Hillary Clintonnal vívott ádáz küzdelmet a jelöltségért) ridegség jellemezte a viszonyukat, és utána közel két évig nem is nagyon érintkeztek egymással. A republikánusok 2010-es törvényhozási előretörése után aztán Obama felvette a kapcsolatot Clintonnal, hónapokkal ezelőtt pedig - mint a New Yorker és a Washington Post cikkeiből kiderül - egy közvetítőn keresztül megérdeklődte, hogy a korábbi elnök hajlandó lenne-e beszállni a kampányba.

Clinton egyik munkatársa nyitottan állt hozzá ehhez, de jelezte, hogy Clinton nem az a fajta, akit csak egy telefonnal rá lehet bírni azzal, hogy kezdjen el adományokat gyűjteni és kampányrendezvényeket tartani. Obama ezért úgy döntött, nem tér azonnal a tárgyra, hanem előbb elhívja golfozni az egykori elnököt. A taktika bevált, Clinton örömmel szállt be a kampányba, és barátai szerint szinte megszállottan dolgozott a mostani alkalomra írt beszédén.

Aki nekiugrik a Wall Streetnek

Az ő szereplése előtt azonban még következett egy másik - bár Clintonnál jóval kevésbé ismert és közel sem olyan jelentős - nagy érdeklődéssel várt politikus beszéde. Ez Elizabeth Warren volt, a Harvard egyetem korábbi professzora, aki az elmúlt egy-másfél évben az erőteljes kormányzati szerepben hívő amerikai liberálisok nagy kedvence lett (részben ennek a videónak köszönhetően). A novemberi választásnak nagy tétje van személyesen Warren számára is, ő ugyanis a demokrata induló azért a massachusetts-i szenátori székért, amelyet egykor az ország egyik legismertebb demokratája, Edward Kennedy birtokolt, a 2009-es halála utáni szavazáson azonban a republikánus Scott Brown nyerte el.

Warren hozta a formáját, és beszéde most is nagyrészt arról szólt, hogy szerinte a kisembereket elnyomják a nagy gazdasági szereplők. “Az emberek úgy érzik, hogy a rendszer ellenük dolgozik. És a szomorú az, hogy igazuk van” - mondta a politikus, aki azon háborgott, hogy a Wall Street-i cégvezetők ugyan felelőtlen viselkedésükkel tönkretették a gazdaságot, de továbbra is zavartalanul járkálnak, és kérik a törvényhozást különböző szívességekre. Warren szerint ez csak rosszabb lesz, ha a republikánusok nyerik az elnökválasztást, Obama viszont “mindig a középosztályért küzdött”, így a megoldás csak az ő újraválasztása lehet.

Profi ütemérzékkel

Bár az élő közvetítésen úgy tűnt, hogy Warrent is nagy ujjongással fogadta a közönség, ez semmi volt ahhoz képest, ahogy Bill Clinton színpadra lépésére reagáltak. Az egykori elnök ugyan mintha az utóbbi hónapokban is látványosan tovább öregedett és egy kicsit fogyott is volna, azt ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb élő szónokok egyike. Pedig valójában nem tett semmi különöset, csak pontról pontra végigvette azt, hogy szerinte miért kellene Obamára szavazni, illetve hogy mi a baj a republikánusok bírálataival, illetve programjával. Ezt azonban olyan profi ütemérzékkel, a közönség reakciójára való ügyes rájátszással csinálta, hogy a szokatlanul hosszú, közel ötven perces beszéd egy pillanatra sem laposodott el.

A mostani elnök mellett többek között azzal érvelt, hogy szerinte ő továbbra is kész az együttműködő politikára, márpedig az ország nagy problémáit csak így lehet megoldani. Példaként említette többek között azt is, hogy több olyan embert is beválasztott az adminisztrációjába, akik az elnökválasztási kampány alatt riválisát, Hillary Clintont támogatták. “Sőt, őt is kinevezte” - jegyezte meg némi hatásszünet után Clinton, utalva felesége külügyminiszteri pozíciójára.

Clinton megjegyezte, hogy a republikánusok nagyon jól néztek ki, és jó beszédeket mondtak a múlt heti konvención, de ennél több kedves szót nem pazarolt rájuk. Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy bevallottan hatalmas megszorításokra készülnek, de nem akarják megmondani, hogy pontosan milyen konkrét intézkedéseik lesznek, ahogy azt sem árulják el, hogy melyek lennének azok az adómentességek, amelyeket felszámolnának (cserébe azért, hogy csökkentenék az adókat mindenkinek).

Clinton sem csinálta volna jobban

A beszéd legerősebb részei azok voltak, amikor Clinton a saját elnökségével vont párhuzamokat. Bár voltak - elsősorban magánéleti - botrányai, így ellentmondásos figuraként távozott a Fehér Házból, de a közvélemény-kutatások szerint jelenleg az ország egyik legnépszerűbb közéleti szereplője. Ebbe feltehetően belejátszik az is, hogy az ő elnöksége alatt nemcsak az állami pénzügyeket sikerült rendezni (úgy, hogy a költségvetésnek többlete volt), hanem a gazdaság is nagyon jól teljesített. Clinton felidézte ugyanakkor, hogy az elnökségének első éveiben hasonló volt a helyzet, mint most.

“Ugyanez volt ‘94-95-ben. A gazdaság nőtt, de a legtöbb ember nem érezte. Szerencsére ‘96-ban javultak a dolgok és nagy növekedés következett” - magyarázta Clinton, hozzátéve, hogy a különbség csak a körülményekben van, Obama ugyanis “sokkal rosszabb állapotban vette át az országot”. Clinton szerint “egy elnök sem - sem én, sem senki más - tudott volna helyrehozni minden problémát”, de megvannak az alapok, amelyeken megindulhat a fejlődés és növekedés.

A beszéd végén aztán újra visszatért ahhoz a témához, hogy vajon melyik irányt kellene választania az embereknek. “Ha olyan országot akartok, ahol a győztes mindent visz, szavazzatok a republikánusokra. De ha a közös felelősségek és közös lehetőségek országát akarjátok, akkor szavazzatok Obamára” - tanácsolta az amerikaiaknak Bill Clinton, akihez aztán a színpadra kiment maga az elnök is. Obama nem szólt semmit, csak egy öleléssel üdvözölte Clintont, az ő nagy beszéde ugyanis a konvenció utolsó napján, csütörtökön következik majd.

Az Egyesült Államokban a választások környékén gyakran hallani azt a kifejezést, hogy “democracy in action”, ami nagyjából valami olyasmit jelent, hogy “demokrácia élőben”. A kedden elkezdődött demokrata konvenciót nézve jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez ezekre a rendezvényekre. A kampányról szóló híreket olvasva sokszor találkozni azzal, hogy az egyes pártoknak mennyire fontosak a különböző társadalmi csoportok, de ez legtöbbször megmarad a számok vagy a száraz elemzések szintjén.

A konvenciókon ugyanakkor sorra mennek fel a színpadra olyan emberek, akik aztán ezekhez a csoportokhoz próbálnak eljuttatni gondosan megformált üzeneteket. Most a demokrata gyűlésen például jött egy politikus, aki a bemutatkozásnál kihangsúlyozta, hogy homoszexuális, majd elkezdett arról beszélni, hogy mi mindent tett Barack Obama a melegjogok erősítéséért. Volt aztán egy zsidó származású szónok, aki azt bizonygatta, hogy az elnök minden ellenkező állítás dacára nagyon is hűséges és szoros szövetségese Izraelnek. Színpadra lépett egy színész (az egyebek mellett a How I Met Your Motherben is szereplő Kal Penn), aki - miután elsütött egy elég béna poént - arról szónokolt, hogy milyen keményen dolgozott Obama a fiatalokért. De szólt a küldöttekhez Lily Ledbetter is, aki azzal vált ismertté, hogy pert indított egykori munkahelye ellen, miután megtudta, hogy nőként kevesebbet keresett, mint az azonos szinten lévő férfiak.

Julian Castro, a vezérszónok

Ezek a szónokok olyan társadalmi csoportokhoz - melegek, zsidók, dolgozó nők, fiatalok - szóltak, amelyek megnyerése rendkívül fontos a demokraták számára a kampányban. Négy éve többek között ezekre a szavazókra (és még sok mindenki másra, például a kisebbségekre) építkezve tudott győzni Obama. Ugyanebből a szempontból fontos a jellemzően a konvenciók kezdetén felszólaló vezérszónok személye, a demokraták ugyanis ezúttal egy országosan kevéssé ismert és nem túl befolyásos politikust választottak: Julian Castrót, a texasi San Antonio mindössze 37 éves polgármesterét. Az ő feladata nyilván az volt, hogy szóljon az egyre növekvő létszámú latin szavazókhoz, akik négy éve felsorakoztak Obama mögött.

Castro ugyan keveset beszélt a kifejezetten a latin választók számára fontos témákról (ez leginkább a bevándorlás), de elejtett egy-egy spanyol mondatot, és sokat emlegette nagymamáját, aki Mexikóból vándorolt át az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy a nagymama még csak a negyedik osztályig jutott az oktatásban, de aztán az anyjuk főiskolára járt, ő maga pedig ikertestvérével együtt már az ország legjobb egyetemein (Stanford és Harvard) tanult. “A családom története nem különleges, hanem Amerika az, amely ezt lehetővé tette” - mondta Castro, majd a beszéde nagy része arról szólt, hogy megpróbálta minél kontrasztosabban bemutatni, hogy szerinte mit képvisel Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney.

A múlt heti republikánus konvención például sok szó esett arról, hogy az ország akkor lehet sikeres, ha minél több szabadságot kapnak az egyéni kezdeményezések, mire Castro lényegében erre reagálva azt mondta, hogy ugyan ők Texasban nagyon is hisznek az egyes emberekben, de “tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani”. Ilyen szerinte az, hogy az oktatásba be kell fektetni, különben nem lesz sikeres a jövő. “Nem lehetsz üzletbarát, ha nem vagy oktatáspárti. A diákhitel nem jótékonyság, hanem befektetés” – fogalmazott Castro, aki szerint az amerikaiak most válaszút előtt állnak, és dönteniük kell, hogy olyan országban akarnak élni, ahol a “középosztály többet fizet azért, hogy a milliomosok kevesebbet fizethessenek (mármint adót – potus) vagy pedig olyanban, ahol mindenki tisztességes arányban befizeti a maga részét”.

Castro felsorolta azokat az intézkedéseket is, amelyeket Obama legfőbb eredményeinek tart, és ezeket valószínűleg még sokat hallhatjuk majd a konvención, illetve később a kampányban: a csődveszélybe került nagy autógyárak megmentése, az egészségbiztosítás kiterjesztése, az USA-ba gyerekként érkezett illegális bevándorlók deportálásának felfüggesztése vagy éppen a hadseregben szolgáló meleg katonák egyenjogúságának megteremtése.

Castro után következett az elnök felesége, Michelle Obama, akinek beszédét egy hosszú és érzelmes mondatoktól sem mentes videó vezette fel. A konvenciókon az elnökjelölt feleségének a szereplése általában azt a célt szolgálja, hogy megmutassák a választóknak a politikus úgymond emberi arcát. Ez különösen fontos volt múlt héten a republikánusoknál, Mitt Romneyt ugyanis a felmérések szerint a túlnyomó többség nem igazán kedveli, és gyakran viccelődés tárgya is, hogy mennyire mereven és gépiesen viselkedik.

Szenvedélyesen szónokolt Michelle Obama

Barack Obama esete ugyanakkor annyiban más, hogy őt – és persze családját, beleértve a Bo nevű kutyát is – már jól ismerik az amerikaiak, és a kutatások szerint kedvelik is. Michelle Obama ugyan ettől függetlenül a beszédébe sok személyes elemet szőtt (például megtudhattuk, hogy a fiatal Obamának lyukasra rozsdásodott az autója, és az egyetlen normális cipője fél számmal kisebb volt a kelleténél), a legfőbb cél érezhetően megintcsak az volt, hogy bemutassa, milyen különböző világot képvisel férje és riválisa. Bár Romney nevét nem ejtette ki, nyilvánvalóan az üzletemberi múltjára büszke republikánus politikusnak szólt az a megjegyzés, hogy “Barack számára a siker nem az, hogy mennyi pénzt keresel”, hanem az, hogy mennyire tud segíteni az embereknek.

A férje elhivatottságáról, elszántságáról hosszan beszélő first lady mesélt arról is, milyen komoly áldozatokkal járt az, hogy ő és a testvére egyetemre járhasson. Ezzel ismét csak arra a demokrata üzenetre erősített rá, hogy az államnak igenis komoly szerepet kell vállalnia az oktatásban, mert különben csak a tehetősebb családok engedhetik majd meg maguknak, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak. Ezzel szerinte veszélybe kerülne az amerikai álom, amelyet a szintén nem túl gazdag családból érkező “Barack is ismer, mert ő megélte”. A beszéd végén Michelle Obama olyan szenvedélyes hangra váltott, hogy szinte már a könnyeivel küszködött, és egy szerelmi vallomást is küldött a konvenciót egyelőre otthon, a Fehér Házban követő férjének: “Jobban szeretem őt most, mint négy éve. Mert nem felejtette el, honnan indult.”

Ha valaki egészen mostanáig nem követte az amerikai politikát, most viszont leült meghallgatni a republikánus konvención elhangzott beszédeket, akkor meglepődve vehette észre, hogy szinte mindegyik szónok büszkén emlegetett valamilyen építkezést. Vagy azt, hogy ő maga személyesen építkezett, vagy azt, hogy valamelyik ismerőse épített fel valamit, vagy esetleg azt, hogy a republikánus elnökjelölt, Mitt Romney nevéhez fűzödik valamilyen építkezés.

A legtöbb szónok nem magyarázza el külön, hogy miért tartja ennyire fontosnak az építkezés hangsúlyozását, de a helyszínen biztosan mindenki érti. A republikánusok ezzel ugyanis Barack Obama elnök egyik elhíresült mondatára utalnak, amely úgy hangzott: “Ha van egy vállalkozásod, azt nem te építetted. Valaki más tette lehetővé.” A republikánusok szerint ez a mondat tökéletesen jellemzi a demokrata elnök hozzáállását a magánvállalkozásokhoz. Szerintük ugyanis Obama a szövetségi kormányzat kiterjesztésén dolgozik, amivel azonban - állítják a republikánusok - megfojtja az amerikai gazdaság gerincét adó magánszférát.

A mondat valóban elhangzott Obamától, de a demokraták azt állítják, hogy a republikánusok nagyon igazságtalanul állítják be az idézetet, és a szövegkörnyezetet elolvasva már valóban nem tűnik az ominózus mondat vállalkozásellenesnek. Obama ugyanis arról beszélt, hogy sok vagyonos amerikai is egyetért vele abban, hogy a saját sikerüket nemcsak saját maguknak köszönhetik. “Ha sikeres voltál, valaki menetközben segített neked. Volt egy nagyszerű tanár valahol az életedben. Valaki segített megalkotni ezt a hihetetlen amerikai rendszert, amely lehetővé tette, hogy sikeres legyél. Valaki befektetett az utakba és hidakba” - így hangzott Obama érvelése, mielőtt kiejtette volna a száján a republikánusok által most olyan sokat idézett mondatot.

A szövegkörnyezet alapján tehát világos, hogy az elnök arról beszélt, hogy szerinte a kormánynak milyen fontos segítő szerepe (oktatás, infrastruktúra) van a gazdaságban. Ilyen szempontból tehát jogosnak tűnik a demokraták kifogása, bár hozzá kell tenni, hogy ebben a rendkívül durva kampányban már fel sem tűnnek az ilyen csúsztatások. (Elég csak felemlegetni, amikor Romneynak volt egy olyan mondata, hogy “szeretek kirúgni embereket”, amire azonnal ráugrottak a demokraták, és nem sokat törődtek azzal, hogy a republikánus politikus arról beszélt, hogy olyan emberek érdemelnek kirúgást, akik rossz szolgáltatást végeznek.)

Nem hagyta ki az építkezős utalást beszédéből a konvenció szerdai napjának vezérszónoka, Paul Ryan alelnökjelölt sem. Azt mondta, minden amerikai vállalkozásba nagyon sok munkát öltek a tulajdonosok, és most a gazdasági válsághelyzet kellős közepén nem sokat segít rajtuk az hogy “az elnöktől azt hallják, a kormányé az érdem”. A tömeg nagy élnezése közepette Ryan harsogva hozzátette azt is: “Igen, ti építettétek!”

Ryan ugyan némi cikizés mellett az egekig magasztalta Mitt Romney republikánus elnökjelöltet (a cikizés lényege az volt, hogy a Ryannél 23 évvel idősebb Romney állítólag olyan lagymatag zenéket hallgat, amiket a liftekben szoktak játszani), a beszéd nagy része Obamáról szólt. Keményen támadta őt, amiért szerinte csak szövegelt az elmúlt négy évben, de alig tett valamit a problémák megoldásáért. Hozzátette persze, hogy amikor cselekedett, akkor - Ryan szerint - súlyos hibákat követett el. Ilyennek nevezte a 2009 elején elfogadott 800 millird dollárös gazdasági ösztönző csomagot, amely Ryan szerint nem csak hogy pazarlás volt (arra nem tért ki, hogy wisconsini képviselőként ő is lobbizott azért, hogy jusson pénz helyi projektekre), hanem egy nagyon súlyos bűn, mert az egész csomag kölcsönvett pénzből volt finanszírozva.

“Nem szabad továbbra is olyan pénzt költeni, amivel nem rendelkezünk” - ismételte el kampánybeszédeinek egyik visszatérő mondatát Ryan, aki ígéretet tett arra, hogy ha megnyerik a választást, akkor radikális kiadáscsökkentést hajtanak végre, és megszüntetnek egy csomó olyan szabályozást, amely szerintük kárt okoz a magánvállalkozásoknak. Ryan szerint ezzel visszatér a szabadság az Egyesült Államokba.

Ryan a részletekbe ezúttal nem ment bele, és ugyan van egy kész költségvetési csomagja, Mitt Romney már többször jelezte, hogy ő egy saját programot fog letenni a választók elé. Csütörtökön lesz a konvenció utolsó napja, akkor beszél Romney, majd kiderül, feltárja-e a lapjait.

Hétfőn jelent meg a Politico kampányról szóló e-könyvsorozatának harmadik darabja (Obama’s Last Stand címmel), amely az előző kettővel ellentétben nem a republikánusokkal foglalkozik, hanem kifejezetten Obamával. Még nem jutottam a végére, és azt sem mondanám, hogy eddig hatalmas nagy újdonságokat találtam benne, de nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az amerikai politika iránt.

Addig is pedig néhány apróság, amelyen megakadt a szemem:
- A könyv szerint az Obama-stáb durván alulbecsülte azt a pénzt, amely befolyhat a republikánusokat támogató super PAC-ekhez. Néhány százmillió dollárral számoltak, ennek most a többszörösével kell szembenézniük.

- A 2008-as kampányban Obama stábja kitűnt a fegyelmezettségével, azzal, hogy nem lehetett hallani belső konfliktusokról. Most azonban, hogy a feladat is nehezebbnek tűnik, a feszültségnek látható jelei is vannak. A könyv szerint összekapott például a kampány egyik új arca, a keménységéről ismert Stephanie Cutter és David Axelrod, a vezető kampánystratéga. De voltak ideges pillanatai Jim Messina kampányfőnöknek is, amikor hiába noszogatta a Fehér Házat, hogy csináljanak már valamit a republikánus super PAC-ekkel szemben.

- Obama már tavasszal kifejezetten harci lázban égett, és nehezen viselte, hogy a partvonalról kell figyelnie a republikánusok küzdelmét. Az elnököt az is motiválja, hogy kifejezetten rossz véleménnyel van Mitt Romneyról, lenézi őt, amiért a politikai széljárásnak megfelelően váltogatja a nézeteit.

- A könyv szerint Obama a republikánusok közül Rick Santorumot kifejezetten utálja. Különösen egy olyan epizód óta, amelyben érintett volt az elnök egyik lánya is. Márciusban erős földrengés rázta meg Mexikó középső részét, ahol a 13 éves kislány épp egy kiránduláson vett részt. Nem történt ugyan semmi baja, Santorum viszont egy interjúban megjegyezte, hogy nem érti, Obama hogyan engedhette el a lányát egy olyan országba, ahol drogháború zajlik, és ezért az oda készülő amerikai állampolgárokat óvatosságra intik. Az elnök ezen nagyon kiakadt, és Jim Messina kampányfőnökön keresztül megüzente Santorumnak, hogy a családját hagyja békén.

“Az elnöki hatalom nincs rögzítve, és korlátozzák mind alkotmányos, mind politikai kényszerek. Az alkotmány fékek és ellensúlyok rendszerét írja elő, amelyben a szövetségi kormány hatalma megoszlik a végrehajtó, igazságszolgáltó és törvényhozó ágak között.

Ebben a finom egyensúlyban ugyanakkor a három ág befolyása folyamatosan változik. A viszonylagos hatalmukat nagy mértékben meghatározzák azok az egyének, akik az egyes tisztségeket betöltik, az ő képességük arra, hogy hassanak a közvéleményre, továbbá az aktuális politikai, gazdasági és társadalmi körülmények.”

Ez az idézet a washingtoni National Museum of American History egyik táblájáról származik, és azért gondoltam, hogy közzéteszem, mert a nagy csinnadrattával járó elnökválasztások közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni minderről. Az ádáz küzdelemből úgy tűnik, mintha itt egy végtelen hatalmú pozíció elnyerése lenne a tét, miközben az amerikai elnöknek több fontos területen is nagyon kis mozgástere van.

Gyakorlatilag minden belpolitikai kérdésben meg van kötve a keze, így például hiába teszik felelőssé sokan a mostani demokrata elnököt a rossz gazdasági helyzetért, ha az elmúlt két évben gyakorlatilag semmilyen saját programot nem tudott keresztülvinni a törvényhozásban erős pozíciókkal rendelkező republikánusok tiltakozása miatt. Vagy ott a példa a másik kényszerre: Barack Obama ugyan még ciklusának első felében átverte a kongresszuson az egészségügyi reformot, de idén nyáron csak hajszálon (egy szavazaton) múlt az, hogy nem kaszálta el az egészet a legfelsőbb bíróság.

És persze még sok példát lehetne hozni az amerikai történelemből. Obama elődjét, George W. Busht például nagyon erősnek tüntette fel az a tény, hogy a fél világgal szembemenve elindította az iraki háborút, viszont később még egy nyavalyás bevándorlási reformot sem tudott véghezvinni, ismét csak a törvényhozás tiltakozása miatt.

Mindezt természetesen nem azért írom, mert azt gondolnám, hogy ezzel bármilyen baj lenne, hiszen elég sokszor bizonyította az Egyesült Államok, hogy nagyszerű dolgokat tud produkálni ez a berendezkedés. Egyszerűen csak nem szabad elfelejteni, hogy a hatalmi működés bonyolultabb itt, mint amilyennek elsőre látszik, és ez persze azt is jelenti, hogy bárki is lesz a novemberi elnökválasztás nyertese, ő maga egyedül nem lesz képes egy csapásra megváltoztatni a dolgokat.