potus & co

A hétvégén könyvfesztivál volt Washingtonban, és nemcsak a szépirodalmi fronton volt erős a felhozatal (többek között Maria Vargas Llosa és Junot Diaz), hanem a politikai szerzőket tekintve is. Ez persze nem túl meglepő, miután ebben a városban él és dolgozik a műfaj számos kiváló művelője. Egyikük például a Magyarországon talán kevésbé ismert, de az Egyesült Államokban a legjobb életrajzírók között számon tartott David Maraniss, a Washington Post egyik szerkesztője, aki korábban Bill Clintonról írt egy, a kritikusok szerint zseniális életrajzot, nemrég pedig Barack Obamáról jelent meg könyve.

Az egyszerűen csak Barack Obama - The Story címet viselő könyv az elnök felnőtté válásának és a politikához való megérkezésének a történetét meséli el. Ez is szintén nagyon jó kritikákat kapott, de be kell vallanom, hogy én még nem olvastam (volt némi Obama-túladagolásom David Mendell és David Remnick szintén nagyszerű könyvei után). Maranisst ugyanakkor sikerült elcsípni pár kérdésre a fesztiválon tartott előadása után, és a rövid interjú megtekinthető az alábbi videóban. Az első kérdésem - amely nem szerepel a felvételen - arra vonatkozott, hogy az előadása során azt mondta, sokáig hezitált azon, hogy belevágjon-e az életrajz megírásába, mert nem akarta, hogy részese legyen a szerinte beteges politikai kultúrának. Azt kérdeztem tőle,  mit ért azon, hogy “beteges”, mire elmondta, hogy leginkább azt, hogy a technológiai változások eredményeként ma sokkal gyorsabban és egyszerűbben terjednek a rágalmak, valótlanságok, amelyek aztán beépülnek a politikába is.

Sajnos feliratozásra nem jutott energiám, így a biztonság kedvéért összefoglalom az interjú lényegét. Maraniss azt mondta, szerinte Obama naiv volt, amikor azt ígérte a 2008-as kampányban, hogy megváltoztatja a washingtoni politikai kultúrát. “Azt hitte, hogy kivételes” - mondta Maraniss, hozzátéve, hogy szerinte mostanára rájött az elnök, hogy ilyen ígéreteket könnyebb kimondani, mint teljesíteni. Az újságíró elmondta azt is, hogy szerinte ugyan Obama számára hátrányt okozott több ügyben is a tapasztalatlansága, de szerinte ő az a fajta vezető, aki képes tanulni a saját hibáiból, és képes továbblépni, fejlődni. Maraniss szerint ezért ha újraválasztják Obamát, akkor más elnök lesz, mint az első ciklusban volt.

A könyvfesztivál egyik sztárvendége a világ talán legismertebb újságírója, Bob Woodward volt, aki szintén mondott egy beszédet az új könyvéről (Price of Politics), amely Obama gazdaságpolitikai döntéseiről szól, különös tekintettel a tavaly nyári adosságplafonos vitára. Woodwarddal sajnos nincs interjú, de a beszéd néhány emlékezetesebb része megvan videón, ezek hamarosan láthatóak lesznek a blogon, addig is itt van kedvcsinálónak egy kép arról, hogyan közlekedett a fesztiválon:

A külpolitika annyira nem volt téma eddig az elnökválasztási kampányban, hogy Mitt Romney a két héttel ezelőtti konvención mondott beszédéből egy az egyben ki is hagyta az afganisztáni háborút, és ugyan Barack Obama egy kicsit többet beszélt nemzetközi ügyekről a saját pártjának gyűlésén, de ő is elsősorban a hazai ügyekre koncentrált. Egy hirdetelen váltással ugyanakkor most a választási küzdelem is egy súlyos külföldi történés körül kezdett el forogni.

Kedden érkeztek hírek arról, hogy támadás érte az Egyesült Államok konzulátusát a líbiai Bengáziban, de sokáig nem voltak egyértelmű információk a történtekről. Már kedd este voltak például olyan jelentések, hogy amerikai halottja is van a támadásnak, de az csak szerda reggelre derült ki, hogy összesen négy amerikai diplomata halt meg, köztük Christopher Stevenson nagykövet. Az még most sem világos, hogy pontosan hogyan veszítették életüket: az első információk szerint ugyan a támadás egy demonstráció során történt, amikor muszlimok tiltakoztak egy állítólag az Egyesült Államokban készült film ellen, amely gúnyolódik Mohamed prófétán, az amerikai hatóságok szerint nem kizárt, hogy valójában szervezett akció áldozatai lettek a diplomaták.

Rosszat mondani rosszkor - Forrás: Romney Facebook

Egy ilyen ügynek előbb-utóbb mindenképp lennének belföldi következményei (pl. hibázott-e Washingtonban valaki, hogy a konzulátos nem volt jobban védve), de most azonnal az elsőszámú politikai téma lett. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney ugyanis még az éjszakai órákban kiadott egy közleményt, amelyben bírálta az Obama-kormányzatot, amiért szerinte túl puhányan jár el ebben a történetben. Romney közleménye ugyanakkor ezt a véleményt egy olyan nyilatkozatra alapozta, amelyet még órákkal korábban tett közzé a kairói amerikai követség. Annál a diplomáciai képviseletnél is megjelentek ugyanis az állítólagos film ellen tiltakozók, de a követség még az ottani demonstráció előtt adott ki egy közleményt arról, hogy elítélik a mások vallásának sértegetőit. Romney órákkal később - amikor már lehetett tudni a líbiai történésekről, de még nem volt világos, hogy kik az áldozatok - közölte azt, “szégyenteljes, hogy az Obama-adminisztráció első reakciója nem az volt, hogy elítélje a diplomáciai képviseleteink elleni támadásokat, hanem az, hogy együtt érez a támadókkal”.

Valóban volt némi zavar az amerikai kormányzati kommunikációban, a külügy ugyanis később elhatárolódott a saját követségének nyilatkozatától, a különböző újságok által rekonstruált történések alapján azonban úgy tűnik, hogy Romney egy olyan közleményre alapozta a véleményét, amely az események sodrásában már elvesztette az aktualitását. Bár a republikánus elnökjelölt reggel még egy személyes nyilatkozatban is megismételte a korábbi közleményében foglaltakat, még saját táborán belül is többen szerencsétlennek ítélték a megszólalását. A konzervatív Wall Street Journal egyik legismertebb publicistája, Peggy Noonan például azt mondta, néha az a legjobb, ha semmit sem mond az ember, a képviselőház belbiztonsági bizottságát vezető republikánus Peter King pedig megjegyezte, hogy Romney helyében ő inkább várt volna fél vagy egy napot, és utána adott volna ki egy átfogóbb nyilatkozatot.

Nem bánt ennyire kesztyűs kézzel a republikánus elnökjelölttel a demokrata elnök, aki egy tévéinterjúban közölte, a jelek szerint Romney hajlamos arra, hogy előbb lőjön és utána célozzon. “Márpedig elnökként az egyik dolog, amit megtanultam, hogy ezt nem teheted. Mert fontos számodra, hogy meggyőződj arról, a közleményeidet alátámasztják a tények, és hogy átgondoltad a következményeit” - fogalmazott Obama a CBS tévécsatornának adott nyilatkozatában.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy Romney nehezen fog kimászni a saját maga által ásott gödörből, pedig egyébként indokolt lenne feszegetni (nemcsak neki, bárkinek) az amerikai hozzáállást az arab országokban zajló változásokhoz. A demokraták éppen hogy pozitív példaként szokták emlegetni Líbiát, bizonygatva azt, hogy egy széles nemzetközi koalíció részeként, súlyos amerikai áldozatok nélkül is meg lehet buktatni egy diktátort (itt kontrasztként George W. Bush iraki háborújára kell gondolni), a keddi fejlemények azonban elég alaposan átrajzolják ezt a képet. De nem kell leragadni Líbiánál, általánosabban is fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon az alapvetően passzivitásra alapuló külpolitika mennyire volt eredményes a sokat emlegetett arab tavasz során? Vagy hogy ha a Fehér Ház büszke volt a líbiai rezsimváltásra, akkor miért nem tesz többet azért, hogy ez megtörténjen Szíriában is, ahol a hatalom brutális mészárlásokkal próbálja megtörni az ellenzék erejét?

Bőven vannak tehát olyan kérdések, amelyeket fel lehetne tenni akár a keddi bengázi eseményektől függetlenül is, Mitt Romney azonban a jelek szerint rossz helyen kezdett el kapirgálni.

Az egész úgy kezdődött, hogy négy évvel ezelőtt regisztráltam Barack Obama honlapján, hogy az [origo] utazó tudósítójaként könnyebben hozzájussak a kampányeseményekről szóló információkhoz. Bár úgy emlékszem, hogy kifejezetten a médiaszekciónál jelentkeztem be, vagy én rontottam el valamit, vagy pedig ez volt az alapbeállítás a regisztrációnál, de néhány nappal később észrevettem, hogy a kampánystáb aktivistaként kezel engem, és önkéntes munkára, illetve adományozásra felszólító leveleket küldözget nekem.

Először zavart ez az akaratomon kívüli szereptévesztés, de aztán rájöttem, hogy ezeknek a leveleknek a címzettjeként az átlagosnál nagyobb betekintést kaphatok az egyébként izgalmas kampánytevékenység részleteibe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik üzenetet elolvastam, de még a kevésbé izgalmas időszakokban – mert hogy a levelek jöttek az elmúlt négy évben folyamatosan, nemcsak a kampányok alatt – sem irányítottam át őket a spamek közé.

Obama és kampányfőnöke, Jim Messina - Fotó: White House Flickr

Ahogy pedig az utóbbi néhány hónapban felpörgött a választási küzdelem, már egyre jobban odafigyeltem ezekre az e-mailekre, mert nemcsak a szokásos propagandszövegeket tartalmazták, hanem kiolvasható volt belőlük a verseny dinamikájának alakulása is. Sokatmondó volt például az, amikor még úgy nyár elején elkezdtek jönni azok a levelek, amelyekben Obama lényegében könyörgött azért, hogy a szimpatizánsok küldjenek neki pénzt. Ez egyértelműen jelezte, hogy valami nincs rendben a demokrata adománygyűjtéssel, és aztán a hivatalos finanszírozási adatok hónapról hónapra meg is erősítették, hogy a republikánus Mitt Romneyhoz több pénz folyik be, mint Obamához.

Pénzt kérő levelek azóta is folyamatosan érkeznek, és az érvelés mindig ugyanaz volt: ha folytatódik ez a trend, akkor Romneyék akkora fölényre tesznek szert, amit már a legkifinomultabb kampánytechnikák és a legnagyobb lelkesedés (nem mintha nagyon lenne) sem lesz képes ellensúlyozni. Egy idő után már nem is különösebben figyeltem ezekre a rendszerint vészjósló subjecttel érkező e-mailekre, de a kampányfőnöktől, Jim Messinától kapott keddi levél egy kicsit meglepett.

Az üzenet apropója az volt, hogy a legújabb adatok szerint Obamának augusztusban sikerült néhány millió dollárral többet begyűjtenie, mint Romneynak (114:111 az állás). Messina szerint ugyan ez örömre ad okot, de egy pillanatra sem lehet megállni, mert ezek a számok csak a közvetlenül a jelöltekhez befolyt adományokat mutatják, az őket támogató külső szervezetek forrásait nem, márpedig ebben a republikánusok sokkal jobban állnak.

Messina azonban nem állt meg a buzdításnál, hanem nekem szegezte azt, hogy az ő adataik szerint én még soha nem adományoztam, majd feltette a vélhetően lelkiismeretfurdalásra apelláló kérdést: „Hagyni fogod, hogy ez a kampány elmenjen melletted anélkül, hogy becsatlakoznál?”

Tudom persze, hogy nyilván még sok mindenki más kapott ilyen tartalmú üzenetet, és valójában nincs semmi meglepő abban, hogy nyilvántartják az adományozókat (és ha már van egy e-mail listájuk, akkor azokat is, akik nem küldtek pénzt), hiszen ez törvényből fakadó kötelezettségük. Első olvasásra mégis meglepett ez a nagyon direkt rámenősség, ami persze ismét csak egy jele annak, hogy mennyire kiélezett küzdelem folyik az elnökválasztásban.

A levél alján egyébként ott van a szokásos használati utasítás arról, hogyan lehet leiratkozni az e-mail listáról, de úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok. Már ha engedik, hogy rajta legyek adomány fizetése nélkül is (ebben egyébként az újságírói etikai elvek mellett a külföldi állampolgárság is akadályoz, ha jól tudom), arról nem is beszélve, hogy közben rákerültem Mitt Romney listájára is, akitől szintén kapok érdekes leveleket arról, miért is fog hatalmas diadalt aratni november 6-án.

Ritka pillanat az ilyen. Egyrészt az, hogy valaki fogja az Egyesült Államok elnökét, és felemeli. Másrészt még különösebb az, ha ezt egy regisztrált republikánus teszi. Márpedig ez történt, amikor Barack Obama a kampánykörút részeként ellátogatott a floridai Fort Pierce-ben a Big Apple nevű pizzériába, amelynek testépítő külsejű tulajdonosa az ölelgetés közben a levegőbe emelte. Scott Van Duzer amúgy a republikánus pártot támogatja (így van regisztrálva szavazóként), de négy évvel ezelőtt is Obamára szavazott, és most is ez a szándéka. Ahogy a videón is látszik, nagyon jól szórakoztak Obamával, bár ahogy a New York Times cikkéből kiderül, a pizzériatulajdonos előzetes engedélyt kapott az elnök testőreitől. Egyikük azt mondta neki, rendben van a dolog, csak ne vigye el magával az elnököt.

Ha Phil hozzáállását vesszük alapul, akkor Barack Obama óriási bajban van. Az idős férfi volt az egyik vendége annak partinak, ahol tucatnyi ember gyűlt össze megnézni a demokrata elnökjelölő gyűlés utolsó napjának közvetítését. A konvenció célja elvileg az, hogy feltüzelje az újraválasztásért küzdő elnök híveit, Philnél ugyanakkor láthatóan nem érte el a kívánt hatást, ő ugyanis szinte az egész estét végigaludta egy fotelben a tévé előtt. Még akkor se rezzent fel, amikor a mellette ülők tapssal örültek egy-egy keményebb mondatnak.

A parti egyike volt annak a rengeteg konvenciónéző rendezvénynek, amelyeket Barack Obama szimpatizánsai szerveztek csütörtök estére. Ezeket a kampányhonlapon hirdették meg, és én egy olyat választottam ki, amelyet egy nyugdjas korú közgazdász, Kathy Nelson tartott a saját házában a Washington külvárosának számító Silver Springben. Ez a parti nemcsak tévénézésről szólt, hanem kampánytevékenységről is, a vendégek ugyanis a fontosabb beszédek megkezdése előtt leültek a tágas ház különböző helyiségeiben, és telefonálgatni kezdtek. Ott  volt a házban a helyi Obama-kampányszervezet egyik önkéntese, Adam, aki mindenkinek adott a kezébe egy listát. Ezeken olyan emberek nevei voltak, akikre számítani lehet önkéntesként a kampányban a demokraták adatbázisa szerint.

Phil a fotelben (baloldalon)

Végighallgattam, ahogy az egyik idős nő, Emily felhívott valakit, és először arról érdeklődött nála, hogy vajon nézi-e este az elnök beszédét, majd megkérdezte, hogy még mindig támogatja-e Obamát. Erre valószínűleg igenlő választ kapott, mert utána azt a kérdést tette fel, hogy hajlandó-e önkéntes munkát is vállalni a kampányban. Ennél viszont nemleges lehetett a válasz, mert Emily csak annyit mondott, „megértem, persze”, majd többször elismételte a telefonban, hogy „a legfontosabb, hogy elmenjen szavazni”.

Tizenöt aktivista gyűlt össze, de nem maradt mindenki a késő este, tíz óra után kezdődő Obama-beszédre. Nem sokkal a telefonok lebonyolítása után hazament például a középkorú Marvin is, aki azt mondta, hogy nem túl aktív a kampányolásban (idén ez volt az első ilyen esemény, amelyre eljött, és legfeljebb a novemberi szavazás előtti napokban vállal hasonlót), de fontosnak tartja a részvételt: „Nem elég csak nézni az eredményeket a választás napján. Ha ezt teszed, akkor lehet, hogy ott fogsz ülni csalódottan, és felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon miért nem tettem valamit.”

A múzeumigazgatóként dolgozó Marvinnál jóval aktívabb Kathy, a házigazda, aki egy Obama 2008-as győzelmére emlékeztető pólót viselt, és évtizedekkel ezelőtt még választott tisztviselő is volt Tennessee állam egyik megyéjében. Részt vett a négy évvel ezelőtti Obama-kampányban is, és kissé csüggedten jegyezte meg, hogy most sokkal kisebb a lelkesedés, mint akkor.

Obama beszél a konvención - Forrás: AFP

Pár hete volt például a szomszédos Virginiában önkénteseket toborozni egy olyan környéken, ahol a többség Obamára szavazott a legutóbbi választáson. Tizenöt emberrel tudott beszélni, és közülük hárman voltak olyanok, akik már nem támogatják az elnököt. Egyikük egy férfi volt, aki megjegyezte Kathynek, hogy négy éve órákat álltak sorba, hogy megnézzék Obama helyi kampányrendezvényét. „Most nem megyünk” – mondta a férfi, utalva arra, hogy az elnök épp azokban a napokban jött el újra a településre.

A konvenció fontosabb beszédeinek közeledtével a többség lement az alaposan légkondicionált alagsorba tévét nézni. Itt terült el a fotelben az éberen is meglehetősen szótlan Phil, a többiek pedig gyümölcsöt és chipset eszegetve nézték a beszédeket. Obama szereplését Joe Biden alelnök vezette fel, aki ezúttal is elsütötte azt a kampányrendezvényein már kipróbált mondatát, amely szerint az elmúlt négy évet úgy lehet legjobban összefoglalni, hogy „Oszama bin Laden halott, a General Motors pedig él”. Ezt lelkesedve fogadta az alagsorban ülő öt-hat ember is, akik mindannyian nyugdíjas korúak voltak, kivéve az Obama-kampányon főállású aktivistaként dolgozó, harminc körüli Adamet.

Biden után jött Obama, mire Philt felébresztette a mellette ülő nő, de a férfi nem sokkal később megint elbóbiskolt, hiába gesztikulált hevesen az elnök a tévében, amely ráadásul Kathy hallásproblémája miatt nagyon fel is volt hangosítva.

Philtől eltekintve mindenki érdeklődve figyelte Obamát, aki szinte azonnal bele is vágott a sűrűjébe, és elkezdett arról beszélni, hogy ezen a választáson két nagyon különböző vízió között kell választania az országnak. „A mi víziónk az, hogy újraépítsük azt, ami lehetővé tette a világ legerősebb gazdaságának és a széles középosztálynak a megteremtését” – mondta, majd később kifejtette, hogy a republikánusok ehhez képest a már sokszor kipróbált – és szerinte kudarcot vallott – eszközöket, az adócsökkentést és az állami szabályozás leépítését akarják bevetni.

Obama szerint ez egy olyan országhoz fog vezetni, ahol a következő elvek fognak érvényesülni: „Ha nincs pénzed egészségbiztosításra, akkor bízzál benne, hogy nem leszel beteg. Ha egy cég szennyezi a levegőt, akkor azt vegyük úgy, hogy ez az ára a fejlődésnek. Ha pedig nincs pénzed tanulni, vagy vállalkozást indítani, akkor fogadd meg riválisom tanácsát, és kérj pénzt a szüleidtől.” A saját programja lényegében a korábban – részben már 2008-ban - elmondott ígéretek megismétléséből áll: befektetni az oktatásba és az energetikai fejlesztésekbe, adómentességgel támogatni azokat a cégeket, amelyek munkahelyeket hoznak vissza külföldről, és általában is fejleszteni a gyártási szektort az Egyesült Államokban.

Adam az előtérben, Kathy a kép baloldalán

A különböző víziók felvázolása és a saját ígéretek felsorolása mellett Obama megpróbálkozott azzal is, hogy visszahozza azt a lelkesedést, ami négy évvel ezelőtti kampányát jellemezte. Egyrészt szenvedélyesen kiállt amellett, hogy a kormánynak igenis fontos szerepe van az ország fejlődésében: „Nem hisszük, hogy a kormány meg tud oldani minden problémát, de nem hisszük azt sem, hogy a kormány minden probléma forrása”. Beszélt arról is, hogy „van, amit úgy hívunk, állampolgárság”, és „ez az ország csak akkor működik, ha elfogadunk néhány kötelezettséget”.

Felidézte a 2008-as kampányának emlékezetes jelszavait, a reményt és a változást is: „Ha elfordultok most, akkor a változás nem fog megtörténni. Ha feladjátok, és azt mondjátok, hogy a ti hangotok nem ér semmit, akkor más betölti az űrt: a lobbisták vagy a gazdagok, akik meg akarják vásárolni a választást.” Azt is mondta – és itt jött be a másik régi jelszó -, hogy soha nem volt reménytelibb, mint most, és nem azért, mert ne látná az ország problémáinak súlyát, „hanem miattatok”. Majd felsorolta néhány olyan ember példáját – köztük egy amputált lábú katonát, aki ma már biciklizik -, akik reményt adtak neki, a beszéd végén pedig mindenféle mellébeszélés nélkül egyszerűen kérte a választók szavazatait. „Ha hiszel egy olyan országban, ahol mindenki megkapja a tisztességes lehetőséget, akkor szükségem van a szavazatodra” – mondta, és hozzátette, hogy „soha nem mondtam, hogy könnyű lesz”, de együtt fognak végigmenni az úton.

„Nagyon inspiráló volt” – mondta az alagsorban tévézők egyike, Kathy férje azonban elkezdett viccelődni azon, hogy a színpad úgy néz ki, mint egy hajó, és jó lenne, ha nem süllyedne el. Felkászálódott a lábtartós fotelből Phil is, Kathy pedig megjegyezte, hogy most kezdődik majd a kemény munka a kampányban.