Vagy úgyis feltehetnénk a címbeli kérdést, hogy vajon mi következik abból, hogy Herman Cain felfüggesztette a kampányát? Első ránézésre nagyon egyértelmű válaszok vannak ezekre a felvetésekre.

Például az, hogy ezzel még tovább erősödik majd Newt Gingrich, aki a felmérések szerint már most is vezeti a mezőnyt. Több kutatás is azt mutatja, hogy Cain támogatóinak egy jelentős része Gingrichet nevezte meg második legszimpatikusabb jelöltnek, és a kampányüzenetük is hasonló volt. Mindketten a washingtoni elittel szemben pozicionálták magukat, nem mellesleg mindketten Georgia államból valók, és amúgy még jó barátok is. Ha Cain nyilvánosan a támogatásáról biztosítja majd valamelyik jelöltet, akkor az nagy valószínűséggel Gingrich lesz.

Nem olyan biztos azonban, hogy Gingrich nagyon erős lökésre számíthat Cain kiszállásából. Épp akkor kezdett el megerősödni a támogatottsága, amikor Cain meggyengült, tehát feltehetőleg már most az ő táborát gyarapítja sok korábbi Cain-szimpatizáns. Ráadásul Romney stábja sem érzi teljesen veszett ügynek a Cain-támogatók egy részének megszerzését, a Politico szerint ugyanis bíznak abban, hogy esetleg átpártolnak hozzájuk azok, akik az üzletemberi múltat találták vonzónak Cainben. Az egykori topmenedzser Romney legfőbb üzenete ugyanis az, hogy ha megválasztják elnöknek, akkor a vállalatvezetőként szerzett tapasztalatait kamatoztatva fogja rendberakni a gazdaságot.

Ez tehát az egyik megközelítése a szombati bejelentésnek, de ott van az a kérdés is, hogy vajon egyáltalán hogyan történhetett meg az, hogy egy ennyire tapasztalatlan, minden jel szerint zavaros magánéletű ember ilyen közel került ahhoz, hogy pártja jelöltje legyen a legfontosabb politikai téttel bíró versenyben. A legnépszerűbb válasz erre az, hogy Cain története is annak a jele, hogy egy kétségbeejtően gyenge mezőny sorakozott fel a republikánusoknál az elnökválasztásra. Ezen a képen ráadásul Cain meggyengülése/kiszállása sem sokat változtatott, továbbra is tele van az amerikai sajtó a republikánus jelölteken fanyalgó vagy éppen szörnyülködő cikkekkel. És itt most nem liberális kolumnistákra gondolok, hanem olyan elkötelezett konzervatívokra, mint például Charles Krauthammerre, aki pár napja közölt a két mostani legerősebb jelöltet, Romney-t és Gingrichet bíráló cikket.

Könnyen lehet azonban, hogy ez az olvasat is téves. Pénteken jelent meg a New York Times-on egy érdekes elemzés, amely az 1992-es kampányhoz hasonlította a mostani helyzetet. Akkor a demokraták jártak hasonló cipőben, mint most a republikánusok. A párt több meghatározó és népszerű figurája is úgy döntött némi hezitálás után, hogy nem indul (mint most Mike Huckabee vagy Mitch Daniels), és így többek között olyan gyengének és tapasztalatlannak tartott politikusok versengtek a demokrata párti jelöltségért, mint egy bizonyos Bill Clinton nevű arkansas-i kormányzó. Nem övezte őt túl nagy lelkesedés, de amikor végül ő lett a jelölt, a párt felsorakozott mögötte, és sikerült legyőznie az épp hivatalban lévő republikánus elnököt, George Busht.

Sok republikánus bízik abban, hogy valami hasonló történik majd most az ő oldalukon is.