"A republikánusok visszefelé fejlődnek" - hajolt oda hozzám egy demokrata szimpatizáns, miközben az egyik marylandi szavazóhelyiség előtti hosszú sorban várakozott, hogy éljen a korai szavazás lehetőségével. Bár nekem célozta a megjegyzést, vetett egy pillantást a mellettem álló republikánus aktivistára is, akit épp a kampány állásáról kérdezgettem. A demokrata szimpatizáns közbeszólása megakasztotta a beszélgetésünket, az aktivista arca hirtelen elkomorodott, és összeszorított szájjal azt mondta: "Mindig megy a becsmérlés".

Nehezen bírtam ki nevetés nélkül, de türtőztettem magam, már csak azért is, mert eleve nagyon örültem, hogy végre sikerült találnom egy élő republikánust ezen az erősen demokrata környéken. Azóta is mosolyogtatónak tartom azonban ezt a számomra nem túl durvának  tűnő, a demokrata szimpatizáns és a republikánus aktivista által azonban érezhetően komoly ütközésként megélt epizódot.

Republikánus aktivista a demokrata sor mellett

Ez a rövid történés azért is megmaradt bennem, mert nagyon jól tükrözi az egész kampányt, illetve annak megítélését. A politika iránt érdeklődő emberektől mind azt hallom, hogy soha nem volt még ennyire elmérgesedett az amerikai politikai légkör, de nekem mégis úgy tűnik, hogy alapvetően civilizáltan zajlik a kampány. Ezt példázták számomra a marylandi szavazóhelyiségnél tapasztaltak is, ahol ugyan kizárólag Obama-hívek álltak sorban, de a republikánus aktivista mégis teljes békében (és persze eredménytelenül, mert senki nem volt kíváncsi rá) végezhette a munkáját. A “visszafelé fejlődés”-ről szóló megjegyzéstől eltekintve semmilyen jelét nem láttam az ellenségeskedésnek, és ha én nem vagyok ott, hogy a politikai nézeteikről faggassam az embereket, akkor talán még az sem hangzott volna el.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy teljes mértékben barátságos hangulatban zajlana ez a kampány. A republikánusokkal szimpatizáló rádiós, Rush Limbaugh kirohanásaiból egész gyűjteményt lehet találni a Youtube-on, de a stílusra kényes demokraták szimpatizánsaitól is gyakran hallok olyanokat, hogy a Romney-támogatók mind őrültek vagy hogy ha ő nyeri az elnökválasztást, akkor itt vége lesz mindennek.

Azt se mondom, hogy a két politikai oldal különösebben válogatna az eszközökben. A csúsztatást, a hazudozást és a karaktergyilkosság különböző módszereit szinte már lenyűgözően profi szintre fejlesztették, és láthatóan csak tovább tüzeli őket az, ha a másiknak sikerül valami újabb aljas trükköt kifejlesztenie.

Azt is tudom, hogy az amerikai történelem tele van a gyűlölködés erőszakos megnyilvánulásaival. Négy elnök is merénylet áldozata lett, és több másik ellen is kíséreltek meg halálos támadásokat, nem is beszélve az éppen elnökjelöltségért kampányoló Robert F. Kennedy vagy a polgárjogi mozgalom élén álló Martin Luther King Jr. megöléséről. Mostanában is hallani időnként híreket az elnök ellen készülő - még időben megállított - támadásokról, és nemrég egy veterán újságírótól, Haynes Johnsontól hallottam azt, hogy a Fehér Házból származó információi szerint nagyon sok gyűlölködő telefonhívás fut be oda. Az 1968-ban meggyilkolt Robert Kennedyt személyesen is jól ismerő Johnson hozzátette azt is, fél attól, hogy bármikor bekövetkezhet egy újabb politikai merénylet.

Mindezek ellenére is sok jele van azonban annak, hogy az amerikai politikát továbbra is alapvetően meghatározza a másik tisztelete és a civilizált stílusra való törekvés. Jó példa erre az, hogy most, a Sandy nevű hurrikán pusztítása után a térség republikánus politikusai egymással versengve magasztalták azt, ahogy Barack Obama kezelte a helyzetet, pedig néhány nappal korábban még azt harsogták, hogy totálisan alkalmatlan az elnökségre. (Ezt a versenyt kétségkívül Chris Christie New Jersey-i kormányzó nyerte meg, aki még személyesen körbe is járta Obamával a vihar által sújtott környéket.)

Üdvözlés az első elnökjelölti vitában

Nemcsak a válsághelyzetekben vannak azonban jelei az egymás iránti tiszteletnek és megbecsülésnek. Bár ez a kampány valószínűleg a durva elnökjelölti (és alelnökjelölti) vitákról lesz emlékezetes, mindegyik úgy kezdődött, hogy az ellenfelek szívélyesen üdvözölték (nemcsak sima kézfogással, hanem a másik karjának megérintésével) egymást. És ugyan a vitákban voltak nagyon feszült pillanatok, nagyon sokszor vágtak egymás szavába, és elhangzottak időnként gunyoros megjegyzések is, személyeskedésbe nem mentek át.

Persze ennek lehet egy olyan olvasata, hogy csak színészkednek ezekkel a gesztusokkal, mert a választók ezt várják el tőlük, de épp ennek az elvárásnak a ténye az egyik bizonyíték az amerikai politikai kultúra civilizált stílusára. Ennek gyökereit talán a régmúltban kell keresni, maga a politikai struktúra is eleve úgy lett ugyanis kialakítva több mint kétszáz évvel ezelőtt, hogy az egyes szereplők egymásra legyenek utalva. Az elnök nem sokra megy a kongresszus nélkül, és ez igaz fordítva is, miközben a jogszabályok alkotásánál még számolniuk kell a politikusok által kinevezett, de független és halálig szóló mandátummal rendelkező legfelsőbb bírósági tagokkal is.

Több magyarázat is lehet tehát arra, hogy egyetlen ártatlan megjegyzéstől eltekintve békében tudott kampányolni egy republikánus aktivista egy demokrata fellegvár kellős közepén. Még az is lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy az amerikaiak többsége ad az udvariasságra.