Már többször gondoltam rá a héten, hogy írni kellene az Occupy Wall Street mozgalom politikai jelentőségéről, de aztán mindig közbejött valami. A kezdetben a mainstream médiából kimaradó - de ezzel együtt és talán éppen emiatt a Facebook-bejegyzésekben és különböző blogokon nagy figyelmet kapó - tüntetések mostanra vezető témává váltak a nagy lapokban és csatornákon is. A kérdés pedig, amelyre a legtöbben a választ keresik, a következő: vajon ez a baloldal válasza a Tea Partyra?


Forrás: http://occupywallst.org/

Egyelőre úgy tűnik, hogy nem az, és ennek megvannak a maga nyilvánvaló okai. Az egyik az, hogy az Occupy Wall Street tüntetésein megjelenők ugyan - amennyire ez kivehető a beszámolókból - egyetértenek abban, hogy utálják az üzleti világot, és annak szereplőit tartják felelősnek az ország mostani válságáért, de ez az üzenet nem fordítható le olyan könnyen politikára, mint a Tea Partyé. Bár ők is egy elég színes és nehezen körülhatárolható társaság, de a legfőbb követeléseik viszonylag egyszerűen átültethetők akár konkrét törvényjavaslatokba is: meg kell vágni az állami kiadásokat, csökkenteni kell az adókat (vagy legalábbis semmiképp sem emelni), és le kell építeni a szerintük túlburjánzott szövetségi szabályozást.

Ezeket a követeléseket azóta magukévá is tették a törvényhozási republikánusok, főleg miután a tavalyi félidős választáson sok olyan újonc képviselő érkezett, akik a Tea Party támogatásával nyerték el mandátumukat. Ez a második nyilvánvaló különbség a Tea Party és az Occupy Wall Street között: előbbiek nem elégedtek meg azzal, hogy tüntetéseken hallatták a hangjukat, hanem szervezkedni kezdtek, és konkrét jelölési folyamatokat voltak képesek befolyásolni.

Olyan jól beágyazott politikusokat voltak képesek kiütni a nyeregből, mint az egyébként népszerű Charlie Christ floridai kormányzót, amikor tavaly megpróbált bekerülni a szövetségi szenátusba. Christ nem jutott túl az előválasztásokon, miután a Tea Party hívei felsorakoztak a nála konzervatívabb Marco Rubio mögött. És ő csak az egyik győzelmük volt a sok közül, a félidős választás eredményeként a képviselőházba közel 90 hozzá hasonló elveket valló politikus került be. Bár a republikánus frakció összesen 242 főből áll, de a Tea Partysok bizonyultak annyira erősnek, hogy lényegében az ő állhatatosságuknak az eredménye volt az, hogy a nyáron az adósságplafon körül kialakult harcban megfutamították a demokratákat és velük együtt Barack Obama elnököt.

A szervezettséggel függ össze a harmadik ok, amiért nem valószínű, hogy a New Yorkból indult, de már más nagyvárosokra is átterjedt tiltakozássorozat hasonló pályát fut be, mint a Tea Party. A konzervatív mozgalom erősségét ugyanis részben épp az adta, hogy bőkezű támogatói akadtak nagyvállalatok és tehetős üzletemberek körében (elég csak az itt is tárgyalt Koch-testvérekre utalni). Bár Soros György például már jelezte, hogy szimpatizál az Occupy Wall Street résztvevőivel, nehéz lenne elképzelni, hogy a mozgalom tárt karokkal fogadná a hozzá hasonló üzletemberek támogatását. Ha mégis ezt tennék, akkor minimum egy névváltoztatáson érdemes lenne elgondolkodniuk.