potus & co

Elég szépen beleégett a köztudatba Mitt Romney 47 százalékos megjegyzése. Ma délelőtt például egy demoratákhoz közeli think tank (Economic Policy Institute) rendezvényén voltam, és amikor az előadó véletlenül úgy fogalmazott, hogy “Romney 47 milliós kommentje”, akkor a közönség egy emberként suttogva javította ki a milliót százalékra. 

De ezzel vannak tele a hírműsorok és az újságok is, és egyelőre úgy néz ki, hogy nehéz lesz háttérbe szorítani az ügyet. Nemcsak a demokraták támadják ugyanis Romney mondatait, hanem a konzervatív táborhoz tartozók közül is többen.

A hétfőn nyilvánosságra került videon Romney arról beszél, hogy a választók 47 százaléka “függ a kormánytól, azt hiszik, hogy áldozatok, azt hiszik, hogy a kormány felelőssége, hogy gondoskodjon róluk, azt hiszik, hogy jogosultak egészségügyi ellátásra, élelmiszerre, lakásra, bármire”. Romney szerint ezek az emberek Obama biztos támogatóinak számítanak, így neki nem is kell velük törődni.

Sokan rámutattak például arra, hogy ez a 47 százalék legfeljebb a szövetségi jövedelemadóra vonatkozik, de a választók túlnyomó része fizet például társadalombiztosítási járulékot, a forgalmi adókról (amelyek mértéke függ az egyes államok szabályaitól) nem is beszélve. A 47 százalék egy jelentős része nem mellesleg nyugdíjas, illetve olyan szegény, hogy lényegében nincs miből adót fizetnie.

De ide tartoznak például az Egyesült Államokban rendkívül tisztelt katonai veteránok is, akik a szolgálat után sokszor államli segítséggel folytatják életüket. A csütörtöki Washington Postban megjelent egyik olvasói levél szerzője például szarkasztikusan azt írja, hogy ő nagyon hálás a Romney által képviselt 53 százaléknak, mert a veteránok oktatását támogató kormányzati program révén be tudta fejezni tanulmanyait, kapott kedvezményes lakáshitelt is, és amikor munkanélküli lett, akkor öt hónapon keresztül segélyt kapott, így nem kellett aggódnia családja eltartásán, amíg munkát keresett (és végül talált is).

“Amerikai vagyok, és hiszek abban, hogy az állampolgárság bizonyos jogosultságokkal is jár. Jogosult vagyok egy olyan kormányra, amely minden állampolgáráról gondoskodik” - írta Joe Goldsberry, leveléből pedig kiderül, hogy most ugyan már az adófizetők közé tartozik, de semmiképp sem fog Romneyra szavazni.

A republikánus jelölt láthatóan érzi, hogy baj van, mert sorra adja a nyilatkozatokat, amelyekben bizonygatja, hogy ő igenis minden választóért dolgozni fog, ha elnökké választják. Egyelőre nem nagyon látszik ugyanakkor, hogy mivel tudja visszaverni a támadásokat. Kissé kétségbeesett próbálkozásnak tűnik például az, hogy elkezdtek emlegetni egy 1998-as videót, amelyben Obama arról beszél, hogy hisz a jövedelmek újraelosztásában. Romneyék szerint ez bizonyíték arra, hogy elnök egy szocialista típusú állam építésén dolgozik, de Obama egyrészt már régóta kapja az ilyen jellegű kritikákat, másrészt kétséges, hogy egy 14 évvel ezelőtti felvétel trompfolni tudjon egy frisset.

Épp néhány órával ezelőtt fejeztem be egy interjút Mitt Romney tanácsadói körének egyik tagjával (részletek hamarosan az [origo]-n), aki kifejezetten derűlátóan nyilatkozott a republikánus jelölt esélyeiről (“Én nagyon optimista vagyok.”), de ahogy az elmúlt percekben végigböngésztem a komolyabb újságok címlapjait, eléggé elrugaszkodottnak tűnik ez az értékelés.

Már napokkal ezelőtt tele volt a média olyan felmérésekkel, amelyek szerint az eddig szoros versenyben lévő Romney leszakadóban van Obamától, majd vasárnap este a Politico kijött egy sztorival arról, hogy fejetlenség uralkodik az egyébként eddig fegyelmezettnek tűnő republikánus kampánystábban. Nem sokkal ez után ugyan Romneyék előálltak azzal, hogy az eddiginél részletesebb programot fognak bemutatni, és a gazdaság mellett egyéb kérdésekre (például a forrongó arab országok) is koncentrálni fognak, de ez is kétféleképpen sülhet el. Ha sikerül megtölteniük a taktikai váltást tartalommal, akkor talán meg tudják állítani süllyedést, de ha nem, akkor ez a fordulat csak erősíteni fogja azt a képet, hogy ez egy kétségbeesett és vesztésre ítélt jelölt kampánya.

De még csak ki sem futhatott ez az új kezdeményezés, amikor a Mother Jones nevű lap közzétett egy videót, amelyen Romney arról beszél, hogy a választók 47 százaléka “függ a kormánytól, azt hiszik, hogy áldozatok, azt hiszik hogy a kormány felelőssége, hogy gondoskodjon róluk, azt hiszik, hogy jogosultak egészségügyi ellátásra, élelmiszerre, lakásra, bármire”. Romney szerint ezek az emberek Obama biztos támogatóinak számítanak, így neki nem is kell velük törődni.

A Mother Jones szerint a videó egy zártkörű rendezvényen készült, amelyen Romney milliomos adományozók előtt mondott beszédet. A jelölt kampánystábja nem vitatta, hogy valóban Romney hallható a felvételen, és azzal próbálták elütni a dolgot, hogy ő minden amerikainak segíteni akar a gazdasági problémák megoldásában.

Romneynak abban igaza van, hogy az általa körbeírt rétegek valószínűleg úgysem szavaznának rá. Viszont azt is tudjuk korábbi felmérésekből, hogy az egyik legnagyobb gyengesége az, hogy a választók többsége nem tartja szimpatikusnak, és ez a mostani videó biztosan nem segít a pozitív imázs felépítésében.

A külpolitika annyira nem volt téma eddig az elnökválasztási kampányban, hogy Mitt Romney a két héttel ezelőtti konvención mondott beszédéből egy az egyben ki is hagyta az afganisztáni háborút, és ugyan Barack Obama egy kicsit többet beszélt nemzetközi ügyekről a saját pártjának gyűlésén, de ő is elsősorban a hazai ügyekre koncentrált. Egy hirdetelen váltással ugyanakkor most a választási küzdelem is egy súlyos külföldi történés körül kezdett el forogni.

Kedden érkeztek hírek arról, hogy támadás érte az Egyesült Államok konzulátusát a líbiai Bengáziban, de sokáig nem voltak egyértelmű információk a történtekről. Már kedd este voltak például olyan jelentések, hogy amerikai halottja is van a támadásnak, de az csak szerda reggelre derült ki, hogy összesen négy amerikai diplomata halt meg, köztük Christopher Stevenson nagykövet. Az még most sem világos, hogy pontosan hogyan veszítették életüket: az első információk szerint ugyan a támadás egy demonstráció során történt, amikor muszlimok tiltakoztak egy állítólag az Egyesült Államokban készült film ellen, amely gúnyolódik Mohamed prófétán, az amerikai hatóságok szerint nem kizárt, hogy valójában szervezett akció áldozatai lettek a diplomaták.

Rosszat mondani rosszkor - Forrás: Romney Facebook

Egy ilyen ügynek előbb-utóbb mindenképp lennének belföldi következményei (pl. hibázott-e Washingtonban valaki, hogy a konzulátos nem volt jobban védve), de most azonnal az elsőszámú politikai téma lett. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney ugyanis még az éjszakai órákban kiadott egy közleményt, amelyben bírálta az Obama-kormányzatot, amiért szerinte túl puhányan jár el ebben a történetben. Romney közleménye ugyanakkor ezt a véleményt egy olyan nyilatkozatra alapozta, amelyet még órákkal korábban tett közzé a kairói amerikai követség. Annál a diplomáciai képviseletnél is megjelentek ugyanis az állítólagos film ellen tiltakozók, de a követség még az ottani demonstráció előtt adott ki egy közleményt arról, hogy elítélik a mások vallásának sértegetőit. Romney órákkal később - amikor már lehetett tudni a líbiai történésekről, de még nem volt világos, hogy kik az áldozatok - közölte azt, “szégyenteljes, hogy az Obama-adminisztráció első reakciója nem az volt, hogy elítélje a diplomáciai képviseleteink elleni támadásokat, hanem az, hogy együtt érez a támadókkal”.

Valóban volt némi zavar az amerikai kormányzati kommunikációban, a külügy ugyanis később elhatárolódott a saját követségének nyilatkozatától, a különböző újságok által rekonstruált történések alapján azonban úgy tűnik, hogy Romney egy olyan közleményre alapozta a véleményét, amely az események sodrásában már elvesztette az aktualitását. Bár a republikánus elnökjelölt reggel még egy személyes nyilatkozatban is megismételte a korábbi közleményében foglaltakat, még saját táborán belül is többen szerencsétlennek ítélték a megszólalását. A konzervatív Wall Street Journal egyik legismertebb publicistája, Peggy Noonan például azt mondta, néha az a legjobb, ha semmit sem mond az ember, a képviselőház belbiztonsági bizottságát vezető republikánus Peter King pedig megjegyezte, hogy Romney helyében ő inkább várt volna fél vagy egy napot, és utána adott volna ki egy átfogóbb nyilatkozatot.

Nem bánt ennyire kesztyűs kézzel a republikánus elnökjelölttel a demokrata elnök, aki egy tévéinterjúban közölte, a jelek szerint Romney hajlamos arra, hogy előbb lőjön és utána célozzon. “Márpedig elnökként az egyik dolog, amit megtanultam, hogy ezt nem teheted. Mert fontos számodra, hogy meggyőződj arról, a közleményeidet alátámasztják a tények, és hogy átgondoltad a következményeit” - fogalmazott Obama a CBS tévécsatornának adott nyilatkozatában.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy Romney nehezen fog kimászni a saját maga által ásott gödörből, pedig egyébként indokolt lenne feszegetni (nemcsak neki, bárkinek) az amerikai hozzáállást az arab országokban zajló változásokhoz. A demokraták éppen hogy pozitív példaként szokták emlegetni Líbiát, bizonygatva azt, hogy egy széles nemzetközi koalíció részeként, súlyos amerikai áldozatok nélkül is meg lehet buktatni egy diktátort (itt kontrasztként George W. Bush iraki háborújára kell gondolni), a keddi fejlemények azonban elég alaposan átrajzolják ezt a képet. De nem kell leragadni Líbiánál, általánosabban is fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon az alapvetően passzivitásra alapuló külpolitika mennyire volt eredményes a sokat emlegetett arab tavasz során? Vagy hogy ha a Fehér Ház büszke volt a líbiai rezsimváltásra, akkor miért nem tesz többet azért, hogy ez megtörténjen Szíriában is, ahol a hatalom brutális mészárlásokkal próbálja megtörni az ellenzék erejét?

Bőven vannak tehát olyan kérdések, amelyeket fel lehetne tenni akár a keddi bengázi eseményektől függetlenül is, Mitt Romney azonban a jelek szerint rossz helyen kezdett el kapirgálni.

Az Egyesült Államokban a választások környékén gyakran hallani azt a kifejezést, hogy “democracy in action”, ami nagyjából valami olyasmit jelent, hogy “demokrácia élőben”. A kedden elkezdődött demokrata konvenciót nézve jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez ezekre a rendezvényekre. A kampányról szóló híreket olvasva sokszor találkozni azzal, hogy az egyes pártoknak mennyire fontosak a különböző társadalmi csoportok, de ez legtöbbször megmarad a számok vagy a száraz elemzések szintjén.

A konvenciókon ugyanakkor sorra mennek fel a színpadra olyan emberek, akik aztán ezekhez a csoportokhoz próbálnak eljuttatni gondosan megformált üzeneteket. Most a demokrata gyűlésen például jött egy politikus, aki a bemutatkozásnál kihangsúlyozta, hogy homoszexuális, majd elkezdett arról beszélni, hogy mi mindent tett Barack Obama a melegjogok erősítéséért. Volt aztán egy zsidó származású szónok, aki azt bizonygatta, hogy az elnök minden ellenkező állítás dacára nagyon is hűséges és szoros szövetségese Izraelnek. Színpadra lépett egy színész (az egyebek mellett a How I Met Your Motherben is szereplő Kal Penn), aki - miután elsütött egy elég béna poént - arról szónokolt, hogy milyen keményen dolgozott Obama a fiatalokért. De szólt a küldöttekhez Lily Ledbetter is, aki azzal vált ismertté, hogy pert indított egykori munkahelye ellen, miután megtudta, hogy nőként kevesebbet keresett, mint az azonos szinten lévő férfiak.

Julian Castro, a vezérszónok

Ezek a szónokok olyan társadalmi csoportokhoz - melegek, zsidók, dolgozó nők, fiatalok - szóltak, amelyek megnyerése rendkívül fontos a demokraták számára a kampányban. Négy éve többek között ezekre a szavazókra (és még sok mindenki másra, például a kisebbségekre) építkezve tudott győzni Obama. Ugyanebből a szempontból fontos a jellemzően a konvenciók kezdetén felszólaló vezérszónok személye, a demokraták ugyanis ezúttal egy országosan kevéssé ismert és nem túl befolyásos politikust választottak: Julian Castrót, a texasi San Antonio mindössze 37 éves polgármesterét. Az ő feladata nyilván az volt, hogy szóljon az egyre növekvő létszámú latin szavazókhoz, akik négy éve felsorakoztak Obama mögött.

Castro ugyan keveset beszélt a kifejezetten a latin választók számára fontos témákról (ez leginkább a bevándorlás), de elejtett egy-egy spanyol mondatot, és sokat emlegette nagymamáját, aki Mexikóból vándorolt át az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy a nagymama még csak a negyedik osztályig jutott az oktatásban, de aztán az anyjuk főiskolára járt, ő maga pedig ikertestvérével együtt már az ország legjobb egyetemein (Stanford és Harvard) tanult. “A családom története nem különleges, hanem Amerika az, amely ezt lehetővé tette” - mondta Castro, majd a beszéde nagy része arról szólt, hogy megpróbálta minél kontrasztosabban bemutatni, hogy szerinte mit képvisel Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney.

A múlt heti republikánus konvención például sok szó esett arról, hogy az ország akkor lehet sikeres, ha minél több szabadságot kapnak az egyéni kezdeményezések, mire Castro lényegében erre reagálva azt mondta, hogy ugyan ők Texasban nagyon is hisznek az egyes emberekben, de “tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani”. Ilyen szerinte az, hogy az oktatásba be kell fektetni, különben nem lesz sikeres a jövő. “Nem lehetsz üzletbarát, ha nem vagy oktatáspárti. A diákhitel nem jótékonyság, hanem befektetés” – fogalmazott Castro, aki szerint az amerikaiak most válaszút előtt állnak, és dönteniük kell, hogy olyan országban akarnak élni, ahol a “középosztály többet fizet azért, hogy a milliomosok kevesebbet fizethessenek (mármint adót – potus) vagy pedig olyanban, ahol mindenki tisztességes arányban befizeti a maga részét”.

Castro felsorolta azokat az intézkedéseket is, amelyeket Obama legfőbb eredményeinek tart, és ezeket valószínűleg még sokat hallhatjuk majd a konvención, illetve később a kampányban: a csődveszélybe került nagy autógyárak megmentése, az egészségbiztosítás kiterjesztése, az USA-ba gyerekként érkezett illegális bevándorlók deportálásának felfüggesztése vagy éppen a hadseregben szolgáló meleg katonák egyenjogúságának megteremtése.

Castro után következett az elnök felesége, Michelle Obama, akinek beszédét egy hosszú és érzelmes mondatoktól sem mentes videó vezette fel. A konvenciókon az elnökjelölt feleségének a szereplése általában azt a célt szolgálja, hogy megmutassák a választóknak a politikus úgymond emberi arcát. Ez különösen fontos volt múlt héten a republikánusoknál, Mitt Romneyt ugyanis a felmérések szerint a túlnyomó többség nem igazán kedveli, és gyakran viccelődés tárgya is, hogy mennyire mereven és gépiesen viselkedik.

Szenvedélyesen szónokolt Michelle Obama

Barack Obama esete ugyanakkor annyiban más, hogy őt – és persze családját, beleértve a Bo nevű kutyát is – már jól ismerik az amerikaiak, és a kutatások szerint kedvelik is. Michelle Obama ugyan ettől függetlenül a beszédébe sok személyes elemet szőtt (például megtudhattuk, hogy a fiatal Obamának lyukasra rozsdásodott az autója, és az egyetlen normális cipője fél számmal kisebb volt a kelleténél), a legfőbb cél érezhetően megintcsak az volt, hogy bemutassa, milyen különböző világot képvisel férje és riválisa. Bár Romney nevét nem ejtette ki, nyilvánvalóan az üzletemberi múltjára büszke republikánus politikusnak szólt az a megjegyzés, hogy “Barack számára a siker nem az, hogy mennyi pénzt keresel”, hanem az, hogy mennyire tud segíteni az embereknek.

A férje elhivatottságáról, elszántságáról hosszan beszélő first lady mesélt arról is, milyen komoly áldozatokkal járt az, hogy ő és a testvére egyetemre járhasson. Ezzel ismét csak arra a demokrata üzenetre erősített rá, hogy az államnak igenis komoly szerepet kell vállalnia az oktatásban, mert különben csak a tehetősebb családok engedhetik majd meg maguknak, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak. Ezzel szerinte veszélybe kerülne az amerikai álom, amelyet a szintén nem túl gazdag családból érkező “Barack is ismer, mert ő megélte”. A beszéd végén Michelle Obama olyan szenvedélyes hangra váltott, hogy szinte már a könnyeivel küszködött, és egy szerelmi vallomást is küldött a konvenciót egyelőre otthon, a Fehér Házban követő férjének: “Jobban szeretem őt most, mint négy éve. Mert nem felejtette el, honnan indult.”

Elie Litvin az egyik legnagyobb rajongója Mitt Romneynak. A pattanásos, szemüveges fiú most 19 éves, de már kilencéves korában a politikusnak dolgozott. Romney akkor - 2002-ben - azért kampányolt, hogy elnyerje Massachusetts állam kormányzói székét, és a Boston környékén lakó republikánus érzelmű fiú megkereste a kampányszervezetet, hogy tudna-e valahogy segíteni. Kiderült, hogy tudott, orosz bevándorlók gyermekeként ugyanis jól jött a Romneyéknak egy tolmács, amikor az oroszok által lakott környéken kampányoltak.

Elie Litvin most Washingtonban él, és az egyik helyi egyetemen tanul politikai kommunikációt, közben pedig besegít Mitt Romney elnökválasztási kampányába is. Többször találkoztak személyesen, de nincs közöttük szorosabb kapcsolat, bár a fiú annyiban nagyon hasonlít Romneyhoz, hogy ugyanolyan fegyelmezetten és szinte gépiesen beszél, mint ő. Litvin ugyanakkor nem szándékozik a politika első vonalába törni, legfeljebb politikai tanácsadóként szeretne dolgozni a háttérben. A mostani kampányban elsősorban az egyetemisták aktivizálására koncentrál, de ő hirdette meg csütörtök estére azt a partit is, amelyre a republikánus elnökjelölő konvenció utolsó napja iránt érdeklődőket várta közös tévénézésre.

Az olcsó sörért jöttek

Ez a kezdeményezés ugyanakkor nem sikerült a legjobban. Este hét órára volt meghirdetve a parti egy Barcode nevű belvárosi bárba, amely ugyan zsúfolásig tömve volt emberekkel, de mint kiderült, túlnyomó többségük nem a partira jött, hanem azért, hogy kihasználja a happy hourt, vagyis azt, hogy a kora esti órákig féláron lehet kapni sört és egyéb italokat. A republikánus konvenció iránt érdeklődők számára el volt kerítve egy kisebb rész, de ott csak néhány ember lézengett.

Ezt ugyanakkor egyáltalán nem lehet a republikánus kampány iránti általános hozzáállás jeleként értékelni. Egyrészt Washington hagyományosan az egyik leginkább demokrata város az országban, és így a republikánus párt nem túl aktív itt, nekem is hosszas keresgélésbe és telefonálásba került, mire ezt az egyetlen partit sikerült megtalálni. A másik oka a gyér érdeklődésnek az lehetett, hogy a fővárosban élő aktív republikánusok egy jó része valószínűleg épp a floridai Tampában, a konvenció helyszínén tartózkodott. Erre panaszkodott legalábbis az egyik férfi, mondván, körbekérdezte a barátait, hogy jönnek-e a kocsmába, de mindenkitől azt a választ kapta, hogy ott vannak személyesen a gyűlésen.

"Ryan ezt megoldotta"

Az összegyűltek között így is akadtak azonban páran, akik láthatóan otthonosan mozogtak az amerikai politikában. A parti egyik résztvevője például egy harmincas éveiben járó kopasz férfi volt, aki kisebb kampányokon dolgozó tanácsadóként mutatkozott be nekem. Azt mondta, szerinte nem kétséges, hogy Romney fog győzni, ráadásul meggyőző fölénnyel. Ezt arra alapozza, hogy mivel nagyon megosztottak a választók, és viszonylag kevés független vagy bizonytalan szavazó van, ezért azon fog múlni az eredmény, hogy melyik párt tudja mozgósítani jobban a bázisát. “Ryan ezt megoldotta” - jegyezte meg a férfi, utalva arra, hogy a korábban liberális nézetekkel is kacérkodó Mitt Romney iránt ugyan nem volt nagy lelkesedés a párton belül, de a keményvonalas konzervativizmusáról ismert Paul Ryan alelnöki jelölését feltüzelve fogadták a republikánusok.

A kopasz fejére időnként baseballsapkát csapó férfi szerint Romney előnyére szolgál nemcsak az, hogy sokkal biztosabb az anyagi háttere, hanem az is, hogy nagyon rossz állapotban van a gazdaság. “Amikor ilyen nagy a baj, nem arra van szükség, hogy olyan legyél, mint George Washington vagy Abraham Lincoln. Elég az is, ha elfogadható vagy” - magyarázta.

Vége a partinak

Azt végül nem sikerült megtudni, hogyan követnek a vérbeli republikánusok egy elnökjelölti beszédet, mert a csúcsidőben is legfeljebb tízfős csoportosulás szép lassan megfogyatkozott. Este kilenc órára már csak Litvin maradt két hozzá hasonló korú lánnyal, és ugyan előtte nem sokkal elintézett néhány telefont, nyilvánvalóan az sem hozta meg a kívánt eredményt. A parti így még az előtt végetért, hogy a fontosabb beszédek elkezdődtek volna, és negyed tízkor már csak az asztalt törölgető pincér maradt a republikánusok által lefoglalt részen.

Pedig voltak érdekes beszédek. Az est meglepetése - bár néhány órával korábban már kiszivárgott az információ - az volt, hogy színpadra lépett Clint Eastwood, aki egy fiktív párbeszédet folytatott le a szerinte nem túl sikeres Barack Obamával. A tévéközvetítés szerint ez nagyon tetszett a konvenció helyszínén tartózkodó republikánusoknak, akik szintén sok tapssal fogadták Marco Rubio floridai szenátornak az Egyesült Államok különlegességéről szóló beszédét. A kubai szülőktől származó politikus hosszan mesélt arról, hogy milyen nehéz sorban éltek a szülei, és hogy csak az Egyesült Államokban történhetett meg az, hogy ilyen családi háttérrel neki mégis sikerült sokra vinnie.

Rubio szerepe az volt, hogy bemutassa Mitt Romneyt, aki hivatalosan a csütörtöki beszédével vált a párt elnökjelöltjévé. A pódiumra a közönség sorain keresztül érkező, több tucat emberrel kezet fogó Romneyval szemben az előzetes politikai elemzői elvárás egyrészt az volt, hogy minden korábbinál világosabb érveket fog felhozni arra, hogy az amerikaiaknak őt kell választaniuk Obama helyett. A másik dolog, amit sokan vártak tőle az volt, hogy jobban bemutassa magát, mint embert, a közvélemény-kutatások szerint ugyanis a választók többsége vagy nem ismeri jól, vagy pedig nem igazán kedveli.

Család és üzlet

Romney mindkét várakozásnak megpróbált megfelelni. Egyrészt hosszan beszélt szüleiről, akikről elmondta, hogy apja ugyan nem jutott el oda, hogy főiskolára menjen, de így is sikerült felküzdenie magát egy nagy autóvállalat vezetői posztjára, és később elnyerte Michigan állam kormányzói székét is. Szülei magánéletébe egészen olyan mélyen belement, hogy elmondta, apja minden nap vitt egy rózsát az anyjának, aki onnan tudta meg, hogy a férje meghalt, hogy egyik nap elmaradt a rózsa.

Az elnökjelölt megosztott történeteket feleségéről és öt - ma már felnőtt - gyermekükről is, majd mesélt az általa alapított befektető cégről, amelynek tevékenysége miatt sokat kritizálják a demokraták. Ők azt állítják, hogy a cégnek köze volt több vállalkozás bezárásához, aminek következtében sokan elveszítették a munkájukat. Romney ezekre az esetekre nem tért ki, de felsorolt több olyan vállalatot, amelyeket ők indítottak el, vagy mentettek meg, és ma szerinte sikeresen működnek.

A beszéd gerincét azonban leginkább az adta, ahogy Romney érvelt Obama ellenében és saját maga mellett. Az elnökről azt mondta, hogy minden jel szerint ő is egy rendes ember, jó családapa, “de rossz elnök”. Szerinte ugyan érthető volt az, hogy négy évvel ezelőtt sokan bíztak a reményt és változást ígérő Obamában, de most fel kell tennie mindenkinek a kérdést, hogy vajon a nagy ígéretek megvalósultak-e. “Annak örültem volna, ha Obama elnök sikeres, mert azt szeretném, hogy Amerika sikeres legyen” - fogalmazott Romney, de aztán hozzátette, hogy az elnök kudarcot vallott, ezért az amerikaiknak egy új fejezetet kell nyitniuk.

"Persze, ez csak politika"

A saját programjáról azt mondta el, amit az eddigi kampánybeszédek alapján tudni lehetett. Öt pontba sorolta a fontosabb ígéreteket, amelyek a következők: 1. 2020-ra Észak-Amerika engergiafüggetlen lesz annak segítségével, hogy teljes mértékben ki fogják használni saját energiaforrásaikat (beleértve a szént és az olajat is), 2. képezni fogják az embereket, hogy munkát tudjanak találni, 3. új kereskedelmi egyezményeket fognak kötni, hogy az USA-t ne érhessék hátrányok a világpiacon, 4. csökkenteni fogják a kiadásokat, és egyensúlyba hozzák a költségvetést, 5. adócsökkentések révén támogatni fogják a kisvállalkozásokat.

Romney most sem ment bele azoknak a nyitott kérdéseknek a tisztázásába, hogy például milyen kiadásokat csökkentene, és ezáltal milyen állami szolgáltatások szűnnének meg. Kevés időt szentelt a külpolitikai kérdésekre is, bár az kiderült, hogy keményebb fellépésre lehet tőle számítani Iránnal és Oroszországga szemben is. “Az én elnökségem alatt a barátaink több lojalitásra számíthatnak, Putyin elnök pedig kevesebb rugalmasságra és több keménységre” - fogalmazott Romney.

Nagy, általános jellegű ígéretekből tehát nem volt hiány, és valószínűleg hasonlókat hallhatunk majd a jövő heti demokrata konvención Obamától is. A nagy kérdés azonban az, hogy mennyit tudnak ebből megvalósítani, bármelyikük is nyeri a választást. Az amerikai kormányzati berendezkedés lényege ugyanis épp az, hogy önmagukban az egyes szereplők (az elnök, a szenátus és a képviselőház) nem sokat tudnak tenni, és ezért bárki is nyer, egyáltalán nem kap szabad kezet a programja végrehajtására. Amikor felvetettem ezt még a parti elején egy harsányan beszélgető fiatalembernek - aki már hét óra körül kicsit spiccesnek tűnt -, akkor egy pillanatra maga elé nézett, majd feltekintett a CNN tudósítását mutató kivetítőre, és csak annyit mondott: “Persze, ez az egész csak politika.”