potus & co

A Fehér Házban demokrata elnök ül, a kongresszusban a republikánusok diktálnak. Az országnak nincs elfogadott költségvetése, és a kormányzati szervek működése egy határozattól függ, amelyet időről időre meg kell újítania a kongresszusnak. A törvényhozásban ülők többsége ugyanakkor jelentős megszorításokat akar, míg az elnök tiltakozik ez ellen. Benne van a pakliban még az is, hogy a kongresszus nem járul hozzá az adósságplafon felemeléséhez, és ezzel gyakorlatilag fizetésképtelenné válik az állam.

Nem, nem 2011-ről van szó, és az elnököt nem Barack Obamának hívják. A fent leírtak ugyan passzolhatnának a mostani helyzetre is, de igazából Bill Clinton 1995-ös nagy költségvetési csatáját akartam felidézni. Nem tudjuk, mi lesz a mostani elnök és a törvényhozás közötti csatáknak a kimenetele, de Clinton és a republikánusok közötti vita végül odáig fajult, hogy 1995 végén leállt a szövetségi kormányzat működése. Emiatt most fellapoztam Clinton vaskos életrajzának (a címe szimplán My Life) vonatkozó részeit, amelyben leplezetlen büszkeséggel írja le, hogyan járt túl törvényhozási ellenfeleinek eszén.

Az egykori elnök szerint a republikánusok - élükön a harcias Newt Gingrich akkori képviselőházi elnökkel - lebecsülték őt, és bedőltek annak a sajtóban kialakult képnek, hogy Clinton egy puhány alak, aki mindig kompromisszumra törekszik. Előbb nem hagyták jóvá el az elnök által benyújtott költségvetést, majd az egyes konkrét kifizetésekről szóló törvényekbe olyan megszorító elemeket tettek, amelyeket Clinton elfogadhatatlannak tartott, és ezért megvétózott.

Patthelyzet alakult ki, és egy november végi napon 800 ezer kormányzati dolgozó hagyta abba a munkát, majd a leállás többé-kevésbé (függően attól, hogy egyes kifizetési törvényeket aláírta-e Clinton) meg is maradt egészen január első napjaiig. Akkor sikerült megállapodni Clintonnak a republikánusokkal, és az egyik találkozón a könyv szerint Gingrich el is ismerte: “Hibáztunk. Azt hittük, hogy be fogja adni a derekát.”

Clinton az 1996-os State of the Union közben

A győzelem szimbolikus pillanata néhány héttel később, a szokáos State of the Union beszédben jött el. Clinton felidézi, hogy szónoklatának végefelé bemutatott egy férfit, aki a first lady mellett ülve hallgatta a beszédet. Egy 49 éves, Richard Dean nevű vietnami veterán volt az, aki élete kockáztatásával mentett meg több embert az előző évben történt oklahomai robbantáskor. Deant felállva üdvözölte a teljes kongresszus, beleértve a republikánus többséget is. Clinton azonban a taps után így folytatta: “Richard Dean története nem ér véget itt. Múlt novemberben a kormányzati leállás miatt arra kényszerült, hogy elhagyja a munkahelyét. Amikor második alkalommal is leállt a kormányzat, folytatta a társadalombiztosítási ügyfelek ügyeinek intézését, de mindezt fizetség nélkül tette. Richard Dean nevében arra szólítok fel mindenkit, aki itt van a teremben: soha, soha többé ne állítsuk le a szövetségi kormányzat működését.”

Clinton szerint ekkor már csak a demokraták tapsoltak, a republikánusok pedig összetörtnek tűntek, mert tudták, hogy csapdába estek. “Tudtam, hogy nem kell aggódnom egy harmadik kormányzati leállás miatt” - írja diadalittasan Clinton. Nyilván nem fog az akkori költségvetési vita pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint újrajátszódni, de Obama azért tanulhat elődje történetéből.

Potus & Co a Facebookon is.

El lehet képzelni, mekkora gazdasági szószban lehet az az ország, ahol miután az elsőszámú vezető előáll egy ezermilliárd dolláros nagyságrendű megszorítással, az ellenzék csak annyit mond, hogy ez kevés. Márpedig valami ilyesmi történik most Barack Obamával, aki hétfőn bemutatta 2012-es (ez valójában már részben az idei évet jelenti, mert az amerikai költségvetési év októberben kezdődik) költségvetési tervét, és azt ígéri, hogy az ezáltal kijelölt úton haladva tíz éven belül 1100 milliárd dollárral lehet csökkenteni az éves hiányt. Ez jelentős előrelépés lenne a mostani helyzethez képest, amikor az idei évre több mint 1600 milliárd dolláros költségvetési hiányt jeleznek előre.

A megszorítás érint gyakorlatilag minden területet: megvonnak szegényeknek járó támogatásokat, kevésbé lesz bőkezű a szövetségi állam a hadsereggel, és megvonások várhatók a hátrányos helyzetűek iskolai ösztöndíjaiban is (érdekes helyzet, hogy épp az első fekete elnök hoz ilyen, elsősorban a feketék számára hátrányos intézkedést). Nemcsak spórolást tartalmaz azonban a költségvetési terv, hanem bizonyos területeknek - például az oktatásban - több pénz járna, mint eddig. Nem véletlen, hogy Obama épp egy iskolába látogatott el hétfőn, a büdzsé bemutatásának napján. Ott arról beszélt, hogy ez a mostani költségvetés egyfajta áldozathozatal a jövő érdekében.

Kemény viták várnak az elnökre - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az amerikai sajtó most tele van elemzésekkel a költségvetésről, és még biztosan várható sok cikk, mire a hozzáértők a végére érnek a mellékletekkel együtt 2403 oldalas dokumentumnak (én töredelmesen bevallom, hogy nem olvastam el). Az igazság azonban az, hogy olyan nagyon sok energiát talán nem is érdemes beleölni ennek az óriási irattömegnek a tanulmányozásába, az amerikai elnök ugyanis összeállíthat akárhány és akármekkora terjedelmű költségvetést, törvényerőre az csak akkor fog emelkedni, ha a kongresszus is megszavazza. Arra pedig most nem sok esély van, hogy Obama tervezete átmenjen a törvényhozáson, ahol a képviselőházban a republikánusoknak van többségük.

Ők azt mondják, hogy az Obama által meghirdetett programnál (amely költségek befagyasztásának, lefaragásának és adóemeléseknek egyvelege) sokkal drasztikusabb megszorításra lesz szükség. Szerintük az egyre növekvő adósságtömeg maga alá fogja temetni a gazdaságot, és ez végül az amerikai szuperhatalmi pozíció elvesztéséhez is fog vezetni (egy friss felmérés szerint sok amerikai már most azt hiszi, hogy Kínának van a legnagyobb gazdasága, miközben egyelőre a második, bár épp most előzte meg Japánt). Obama azt mondja, tisztában van vele, hogy az adósság nagy probléma, de szerinte az fogja megfojtani a gazdaságot, ha gyorsan hajtanak végre drasztikus megszorításokat.

Ezek már régóta hangoztatott érvek mindkét oldalon, de még sokszor fogjuk hallani őket az újabb költségvetési vitában. Sőt, igazából az előzőben is, ez ugyanis még mindig tart. Miközben ugyanis a Fehér Ház a 2012-es büdzsét készítette elő, addig a republikánusok épp azon dolgoztak, hogy milyen megszorítások legyenek az idei költségvetésben. Ami egyébként - hogy a helyzet még bonyolultabb legyen - igazából nem is lett elfogadva, és a költségvetési szervek egy folyamatosan meghosszabbított határozat alapján működnek. Ez épp március 4-én fog lejárni, újabb alkalmat adva az összecsapásra a számok felett.

Potus & Co a Facebookon is.

Van egy jó angol kifejezés annak leírására, hogy valaki megtalálja-e a helyes utat egy bonyolult világpolitikai helyzetben. Ez nagyjából úgy szól, hogy “a történelem jó oldalán állni”, és ezt volt alkalma élesben kipróbálnia Barack Obamának az elmúlt két és fél hétben. A drámai fordulatokat hozó egyiptomi helyzetben kellett megtalálni azt a bizonyos helyes utat az amerikai elnöknek és stábjának. Azt tudjuk, hogy ez az útkeresés nagyon óvatosan indult, és Obama csak akkor kezdett látványosan nyomást gyakorolni Hoszni Mubarak egyiptomi elnökre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tüntetők részéről nem hirtelen fellángolásról, hanem kitartó demonstrációkról van szó.

Obama segítséget ajánlott - Forrás: flickr.com/whitehouse

Még csak sejtései lehetnek bárkinek is, hogy milyen lesz az új Egyiptom, de a demonstrációk békés jellege, a Mubarak bukását követő utcai reakciók alapján úgy tűnik, hogy a szabadság és a demokratikus értékek diadaláról van szó. Obama a pénteken elmondott beszédében támogatásáról biztosította az egyiptomi tüntetőket, méltatta a hatalmat átmenetileg átvevő hadsereget, és segítséget ajánlott az országnak. “Az Egyesült Államok továbbra is barátja és partnere Egyiptomnak. Készen állunk arra, hogy megadjunk bármilyen segítséget a demokráciába való átmenethez, amely szükséges és amelyre kérést kapunk” - fogalmazott az elnök.

A nagy kérdés az, hogy az új Egyiptom vezetői mennyire fogadják majd örömmel a folytatódó támogatást egy olyan országtól, amely az épp megbuktatott elnök szoros szövetségese volt. Hajlandók lesznek-e megbocsátani a tüntetések első napjaiban tanúsított óvatos amerikai hozzáállást, és továbbra is partnerei lesznek-e az Egyesült Államoknak a nagy közel-keleti játszmákban?

Obama mindenesetre nem spórolt a bókokkal, és a Mubarak lemondására reagáló beszédében az egyiptomiakat a berlini falat ledöntő németekhez, a saját diktátorukat megbuktató indonéziai diákokhoz és a békés ellenállás indiai szimbólumához, Gandhihoz hasonlította. “Nagyon kevés olyan pillanat van az életünkben, amikor részesülünk abban a kiváltságban, hogy történelmi változás szemtanúi lehetünk. Ez egyike azoknak a pillanatoknak” - fogalmazott Obama, aki láthatóan bízik abban, hogy sikerült időben a jó oldalára állnia ennek a történelmi változásnak.

Szolgálati közlemény: a Potus & Co követhető a Facebookon is.

Nem sok dolog van, amiben Sarah Palin és Barack Obama egyetért, de úgy tűnik, hogy ha Ronald Reaganről van szó, akkor nem is állnak olyan távol egymástól. A harcias republikánus politikusnő vasárnap egy interjúban beszélt arról, hogy pótolhatatlan figurának tartja Reagant, a jelenlegi elnök pedig szintén többször jelét adta annak, hogy nagy tisztelője az 1981 és 1989 között hatalmon lévő elődjének. Vasárnap sorra tartották a megemlékezéseket Reaganről, aki épp száz évvel ezelőtt született (2004-ben hunyt el), és az elhangzottak alapján úgy tűnik, hogy nagyjából eldöntött dolog az, hogy a nagy amerikai elnökök közé tartozik.

A republikánusok számára katasztrofális eredményt hozó 2008-as választások után felerősödtek a hangok, amelyek szerint a pártnak egy új Reaganre van szüksége, de a választás győztese, Obama is példaképként tekintett rá. “Ronald Reagan olyan módon változtatta meg Amerika pályáját, amilyen módon sem Richard Nixon, sem Bill Clinton nem tette meg” - nyilatkozta a 2008-as kampányban Obama, nem kis felhördülést kiváltva a Clinton-táborban. Legutóbb pedig azzal jelezte érdeklődését Reagan elnöksége iránt, hogy a karácsonyi vakációja alatt - mint azt a szóvivője nyilatkozta - egy róla szóló könyvet olvasott.

Egy derűs elnök - Forrás: www.reagancentennial.com

Obama talán a saját problémáira is megoldást keres elődje tevékenységének tanulmányozásával. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kétszámjegyű volt az infláció, a gazdaság recesszióba süllyedt, és az USA külföldön is súlyos sebeket kapott (elég csak ‘79-es iráni túszdrámára gondolni). Reagan végül úgy fejezte be második ciklusát, hogy a gazdaság közben talpra állt, a rivális szuperhatalom, a Szovjetunió pedig térdre kényszerült.

Voltak közben súlyos megpróbáltatásai, de az egykori színészből (egyik szerepe miatt ragadt rajta a Gipper becenév is) lett elnök a rá jellemző derűvel és önkritikus humorral lépett túl ezeken. Első ciklusának második évében pártja nagyot bukott a félidős választásokon, és politikáját nemcsak a demokraták, hanem a republikánusok közül is többen támadták (nem tetszett nekik például, hogy hajlandó volt tárgyalni Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral). Csúnya foltott ejtett elnökségén az Irán-Kontra ügy is, de végső soron most a legtöbben úgy emlékeznek rá, mint egy igazi győztesre.

Ez kevés embernek adatik meg az amerikai politikában is, így nem csoda, hogy olyan sokan kutatják, mi volt a titka a 40. POTUS-nak.

Érdekes értelmezését adta az egyiptomi és tunéziai eseményekben játszott amerikai szerepnek Fareed Zakaria, az egyik legismertebb világpolitikai megmondóember. Az indiai származású (ezt ízes akcentusában továbbra is magán viselő), de régóta az Egyesült Államokban élő elemző az általa szerkesztett Time magazinban közölt egy hosszabb írást Egyiptomról. Ebben főként azt boncolgatja, hogy mi vezethetett az egyébként politikailag rendkívül stabilként számon tartott országban a hatalmas tömegdemonstrációkhoz, illetve hogy miért nem kell félni attól, hogy Egyiptom Irán példáját követné, a végén azonban elejt néhány megjegyzést arról is, hogy szerinte mi köze van ennek az előző és a mostani amerikai elnökhöz.

Zakaria szerint az történt, hogy 2001. szeptember 11. után George Bush ugyan minden korábbinál erősebben rávilágított az arab diktatúrák által jelentett problémákra, de aztán később az iraki háborúval és Izrael melletti kiállásával hiteltelenné vált az arabok szemében. Így ha ezekben az országokban bárki előállt azzal, hogy demokráciát kéne teremteni, akkor egyből rásütötték a hatalmon lévők, hogy Amerika bábja. Ez után jött Barack Obama, aki viszont hátrébb lépett, és egyértelművé tette, hogy nem célja a közel-keleti térségben uralkodó rendszerek erőszakos megváltoztatása, amivel lehetővé vált, hogy a helyi liberálisok és demokraták anélkül hallassák a hangjukat, hogy USA-bérencnek titulálják őket. Nagyjából így néz ki Zakaria gondolatmenete, és ha igaza van, akkor mindenképp figyelemre méltó, hogy láthatóan mennyire meglepték Obamát azok a fejlemények, amelyek előidézéséhez ha akaratlanul is, de talán ő maga is hozzájárult.