Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Feltárul Washington mocska

Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Vincent Gray washingtoni polgármester arca rángatózni kezdett. Még március végén tartott lakossági fórumot tartott a város egyik szegényebb negyedének szabadidő központjában, és ugyan az elején nagyon mosolyogva és diadalittasan számolt be a sikerekről (amelyek között a legnagyobb az volt, hogy Washingtonban is megjelent a Costco nevű diszkontáruház), de amikor később a közönségből sorra érkeztek a kritikus kérdések, akkor elkomorodott az arca, és megjelentek rajta az idegesség látványos jelei.

Kíváncsi lennék rá, milyen arcot vág most. A legfrissebb hírekből ugyanis úgy tűnik, hogy egyre közelebb vezetnek hozzá az évek óta tartó washingtoni kampányfinanszírozási botrány szálai.

Vincent Gray washingtoni polgármester - Forrás: AFP

A polgármesteri tisztséget 2010-ben elnyert Gray kampánystábjának több egykori munkatársa is beismerő vallomásokat tett az elmúlt két évben különböző visszaélésekről. Ezek a vallomások arra utaltak, hogy Gray választási győzelmében szerepet játszott egy úgynevezett árnyékkampány. Kiderült például, hogy Gray környezetéből pénzeltek egy olyan jelöltet, akinek kifejezetten az volt a dolga, hogy minél jobban csépelje a hivatalban lévő - és a posztért újra pályázó - polgármestert.

A Sulaimon Brownnak hívott jelölt később egy interjúban közölte, hogy a kampányának finanszírozása mellett azzal a feltétellel vállalta a szerepet, hogy Gray győzelme esetén jól fizető állást kap a várostól. Ez így is lett, az egészségügyi hatóságnál helyezkedett el a választások után, de aztán 2011-ben felmondtak neki, miután kiderült, hogy korábban elmarasztalta a bíóság egy 13 éves lány zaklatásáért. Brown tagadta, hogy ilyet tett volna.

Ez azonban csak az egyik része volt a kampányfinanszírozási botránynak. Emellett olyan információk is nyilvánosságra kerültek, amelyek szerint Gray szabálytalanul gyűjtött adományokban részesült. A hatóságok gyanúja szerint egy Jeff Thompson nevű befolyásos washingtoni üzletember vezényletével zajlott a törvénytelen finanszírozási gyakorlat, amelynek célja az volt, hogy kikerüljék az adományozási plafonra vonatkozó szabályokat.

A jelenlegi szabályok szerint a washingtoni polgármesterjelölteknek magánszemélyek fejenként legfeljebb 2000 dollárt adományozhatnak, az ügyészség gyanúja szerint ugyanakkor Thompson strómanokkal dolgozott. Állítólag például a saját könyvelő cégének alkalmazottait kényszerítette arra, hogy kampányadományokat adjanak, aztán később megtérítette nekik a költségeket. Az üzletember számára azért érte meg mindez, mert kiterjedt üzleti kapcsolatot ápolt a várossal.

Csütörtökön Thompson egyik korábbi alkalmazottja vallomást tett az ügyészségnek erről a gyakorlatról, amely állítólag mintegy tíz évre nyúlik vissza. Így tehát nem csupán Gray részesedhetett a szabálytalan adományokból, de szerencsétlenségére épp most értek el a nyomozók a részletek feltárásáig. A polgármester kitartóan hallgat, és a világ összes hatóságának kedvenc kibúvójával élve azt hajtogatja, hogy egy folyamatban lévő nyomozásról nem hajlandó nyilatkozni. De azért érdemes lesz figyelni, hogy vajon elkezd-e rángatózni az arca.

0 Tovább

A legjobbat a végére hagyják

Kissé megingott a hitem az amerikai jogegyenlőségben. Hétfőn reggel a Legfelsőbb Bíróság épületében kezdtem, hogy beülhessek a határozathozatalra. Az intézmény honlapján olvasható tájékoztató szerint az ülések nyilvánosak, és érkezési sorrendben osztják ki a helyeket. Több mint másfél órával korábban érkeztem, hogy biztosan legyen helyem, és örömmel láttam, hogy a sor mindössze negyven-ötven emberből állt. Olvasmányaimból tudtam, hogy a bírósági ülésterem mintegy 500 ember befogadására alkalmas, és csak ritkán szokott teljesen megtelni.

Így amikor a sorbanállás közben olyan szóbeszédet hallottam, hogy állítólag csak néhány embert fognak beengedni, nem foglalkoztam vele. Pedig jobban tettem volna, ha igen, mert mint kiderült, csak a sor elején álló néhány embert engedték be a terembe, arra hivatkozva, hogy a helyek túlnyomó többsége le lett foglalva. Nem volt világos, hogy miért nem mondták meg ezt már az elején, és miért hagyták órákat várakozni az embereket, ahogy azt sem értettem, miért és kik foglalják le a helyeket, ha egyszer a honlapon mindenhol az érkezési sorrend szerinti ültetést hirdetik. Ezekre a kérdésekre a biztonsági emberek sem tudtak magyarázatot adni. Annyit azért elmondtak, hogy újságírói akkreditációt is nagyon nehéz szerezni.

Tévéstábok a Legfelsőbb Bíróság előtt

Végül is nem maradtam le sok mindenről, az egyetlen érdekesebb döntés az volt, amely kimondta, hogy az arizonai hatóságok nem kérhetnek külön igazolványt a választásokon résztvevőktől az állampolgárságuk bizonyítására. A bíróság szerint meg kell elégedniük azzal a szövetségi nyilatkozattal, amelyen a szavazó eskü alatt vall az állampolgárságáról.

A döntés politikai jelentőséggel is bír, az üzenete ugyanis az, hogy az egyes államok nem nehezíthetik meg külön szabályokkal a szavazók részvételét a választásokon. A tavalyi elnökválasztáson is kemény jogi küzdelmek folytak a szavazási szabályok körül, és általában a republikánusok voltak azok, akik a személyazonosság igazolásának szigorítását követelték, míg a demokraták tiltakoztak ez ellen. A republikánusok szerint az új szabályokra a csalások kiszűrése miatt van szükség, a demokraták viszont azzal érveltek, hogy az extra igazolványok kérése a kisebbségiek és szegények kiszorítását eredményezné a választásokról. Mivel a demokraták általában népszerűbbek ezeknek a társadalmi csoportoknak a körében, így a választójogi szabályok körüli csatának nyilvánvaló politikai szempontjai is voltak.

Ennek a döntésnek is vannak tehát messzire vezető következményei, de ennél súlyosabb ügyekben is várható döntés a Legfelsőbb Bíróságtól. Az ügyrenden szerepel például a melegházasság kérdése, amely ráadásul két különböző ügyben is a bíróság elé került. Az egyik az, hogy vajon alkotmányos volt-e az a kaliforniai népszavazás, amely megtiltotta az azonos neműek házasságát, a másik pedig az, amelyben arról kell dönteni, hogy a szövetségi kormány jogosan zárja-e ki a meleg házaspárokat a heteroszexuális pároknak járó állami juttatások köréből.

Emellett döntés születhet a kisebbségek egyenjogúságáért folytatott küzdelemben, a múlt század második felében született két jogi intézményről is. Az egyik egy olyan választójogi törvény, amely kimondja, hogy egyes államok csak a szövetségi kormány jóváhagyásával módosíthatják választójogi szabályaikat. Ez a kitétel jellemzően a déli államokra vonatkozik, ahol a legerősebb volt a feketékkel szembeni diszkrimináció, és a bíróságnak most arról kell döntenie, hogy vajon továbbra is szükség van-e a felügyeletükre. Ugyanígy napirenden van egy olyan ügy is, amelynek az alapkérdése az, hogy vajon a kisebbségieket továbbra is megilleti-e a pozitív diszkrimináció a felsőoktatásban.

Ezek mind nagy horderejű társadalmi ügyek, és ennek megfelelően nagy súllyal bírnak majd a bírósági döntések. A nyári szünet előtt a mostani menetrend szerint már csak két ülés lesz (csütörtökön és jövő hétfőn), és ugyan volt már példa arra is, hogy a következő ülésszakra halasztották egy-egy ügyben a döntéshozatalt, meglepő lenne, ha legalább a fontosabb kérdések többségében nem születne határozat.

0 Tovább

Hős vagy áruló?

“Nem akarok egy olyan társadalomban élni, amely ilyen dolgokat csinál. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol rögzítenek mindent, amit teszek és mondok.” Ezekkel a szavakkal magyarázta Edward Snowden, hogy miért szivárogtatta ki az amerikai hírszerzés titkos megfigyelési programjának részleteit. A Guardiannek adott interjúban utalt arra is, hogy a célja az volt, hogy társadalmi vitát generáljon ezeknek a módszereknek a helyességéről.

Megállapíthatjuk, hogy abszolút sikerrel járt. Annak persze talán kevésbé örül (bár ha az exhibicionizmus hajtotta, akkor valószínűleg igen), hogy ez a vita jórészt az ő személyéről szól. Szenvedélyes hangú cikkek sora kiáltotta ki Snowdent hősnek, míg egy csomó más - hasonló hőfokú - írás állítja róla azt, hogy egy aljas áruló.

A legérdekesebb a New Yorker oldalán kialakult vita, ahol két cikk is született a témában. Az egyiknek az a címe, hogy Miért hős Edward Snowden, a másiknak az, hogy Edward Snowden nem hős. A két írás izgalmas versenyt folytat a legolvasottabb anyagokat tartalmazó listán: a szerda délelőtti állás szerint épp a baráti cikk vezet, de az előző napokban a másik állt jobban.

Ezek a tüntetők hősnek tartják Snowdent - Forrás: AFP

A pozitív hangvételű cikket John Cassidy írta, aki szerint Snowden “hatalmas szolgálatot tett a köznek, ami sokkal nagyobb súllyal bír, mint bármilyen szabálytalanság, amit elkövetett (...) olyan információt hozott nyilvánosságra, ami a közvéleményre tartozik, és eközben nem okozott nemzetbiztonsági károkat az országának”.

Teljesen máshogy látja a dolgokat a másik cikk szerzője, Jeffrey Toobin. Szerinte Snowden egy “nárcisztikus figura, akinek börtönben lenne a helye”, amiért egy törvényesen zajló titkos program részleteit nyilvánosságra hozta. Toobint különösen az háborítja fel, hogy Snowden azonnal a nyilvánossághoz fordult, és nem próbálta a rendszeren belül megváltoztatni az általa kritizált gyakorlatot.

Valószínűleg lehetetlen eldönteni, hogy ebben a vitában kinek van igaza. A kormányzati filozófiához való hozzáálláson vagy egyszerűen csak az emberi rokonszenven múlik az, hogy ki melyik érveléssel ért egyet. Ugyanez történt a Snowden előeinek tekinthető kiszivárogtatók esetében is, az ő szerepük értelmezése is szintén a hős/áruló dimenzióba került.

A legfrissebb példa Bradley Manning, az amerikai hadsereg egykori közlegénye, aki a vád szerint eljuttatta a Wikileaksnek a titkos háborús és diplomáciai iratokat. Manning tárgyalása épp most zajlik, és a per is nagyrészt akörül forog, hogy vajon jó szándékú kiszivárogtatónak kell-e tekinteni (ezzel próbálkozik a védelem) vagy pedig egy felelőtlen árulónak (ez a vádhatóság érvelése).

A Wikileaksről szóló, nemrég bemutatott és egészen jól sikerült dokumentumfilm (We Steal Secrets) Manninget egy nemi identitásában bizonytalan, naiv és frusztrált figuraként mutatja be. A filmben hosszan idéznek azokból a chatelésekből, amelyeket Manning azzal a hackerrel folytatott, aki aztán később feladta őt a hatóságoknak. Ezekből az derül ki, hogy a fiatal katonát frusztrálták az amerikai katonai és diplomáciai tevékenység árnyoldalai, és végül azért döntött a kiszivárogtatás mellett, mert erkölcsi kötelességének érezte, hogy a világ értesüljön ezekről.

Egy sokkal régebbi példa Daniel Ellsbergé, aki azzal vált híressé, hogy ő szivárogtatta ki a 70-es évek elején az úgynevezett Pentagon-iratokat. Az a dokumentumtömeg azt mutatta be, hogy az amerikai kormány évek óta hazudott a vietnami háborúról. Míg a nyilvános kommunikációt a győzelmi propaganda uralta, addig a titkos iratok arról szóltak, hogy az Egyesült Államok vesztésre áll.

Ellsberg ugyan annyiban különbözik Snowdentől és Manningtől, hogy ő magas rangú tisztviselő volt, de ez leginkább csak az elmúlt negyven év technológiai változásait tükrözi (az ő idejében a titkos iratok még széfben volak elzárva, nem pedig számítógépen). Abban azonban az ő története is hasonló, hogy őt is legalább annyian tartották az igazság bajnokának, mint árulónak. Henry Kissinger akkori nemzetbiztonsági tanácsadó a saját munkatársainak azt mondta, hogy Ellsberg “a legveszélyesebb ember Amerikában, akit mindenáron meg kell állítani”. Richard Nixon elnök emberei igyekeztek is megtenni mindent, és még Ellsberg pszichiáterének irodájába is betörtek, hátha találnak valamilyen kompromittáló információt (ez az epizód aztán később a Nixon bukását eredményező Watergate-ügy előzményeként lett ismertté).

A befeketítési akció végül nem járt sikerrel, és a bíróság is ejtette az Ellsberg elleni vádakat, aki azóta is gyakran megszólal kiszivárogtatási ügyekben. Hamar kiállt a nyilvánosság elé most is, és közölte, hogy amit Snowden tett, az szerinte a legjelentősebb kiszivárogtatás az ország történetében. “És ebbe beleértem a Pentagon-iratokat is” - nyilatkozta Ellsberg, hozzátéve, hogy ő maga is aggódik az amerikai demokrácia helyzete miatt, és ezért hasznosnak tartja a titkos megfigyelési programokról szóló információk nyilvánosságra hozását. Ezzel egyértelműen kiállt Snowden mellett, és ha van valaki, aki át tudja érezni a fiatal technikus helyzetét, akkor ő az.

0 Tovább

A furcsa szövetség

Legtöbbször a politikai frontvonal két oldalán állnak. Sok kérdésben keményen küzdenek egymással, és elborzadnak annak a gondolatától, hogy a másik kezébe kerül az ország sorsa. Most azonban egymással vállvetve küzdenek egy közös ellenféllel, a Fehér Házzal és szövetségeseivel szemben.

A furcsa szövetséget a Politico nevű újság liberáltariánusnak hívja, amely a liberális és a libertariánus szavakból áll össze. Előbbiek jellemzően a demokrata párt, utóbbiak a republikánus párt soraiban találhatóak, és most a titkos kormányzati hírszerzési módszerekről nyilvánosságra került részletek hozták őket össze. Szerintük ugyanis megengedhetetlen az, hogy a kormány válogatás nélkül gyűjti be az amerikaiak telefonhívási adatait, illetve hozzáfér a nagy internetes cégeknél tárol leveleikhez, fotóikhoz és egyéb dokumentumaikhoz (bár a hírszerzési programnak ez a része a külföldieket célozza, járulékosan a hírszerzés birtokába kerülhetnek az amerikai állampolgárok fájljai is).

Rand Paul, a libertariánus - Forrás: AFP

A republikánus oldalon a meghatározó figura Rand Paul szenátor (a libertariánus mozgalom kedvencének, Ron Paulnak a fia), aki szerint a vitatott hírszerzési módszerek “a magánszféra rendkívüli megsértését” jelentik, és hozzátette, hogy az amerikaiak szembe fognak szállni “a szaglászó kormánnyal” szemben.

A demokrata oldalon ott van Ron Wyden és Mark Udall szenátor, akik a szenátus hírszerzési bizottságának tagjaként már eddig is részleteiben ismerték a most mindenki által megismert gyakorlatot, de a titoktartási kötelezettség miatt csak általánosságban bírálhatták azt.

Elsősorban a Patriot Act (Hazafi Törvény) néven ismert jogszabály alkalmazását kifogásolták, amely szerintük papíron sokkal korlátozottabb lehetőséget adna a kormánynak az adatgyűjtésre, mint ahogy az ténylegesen történik. A törvény előírja, hogy a hírszerzési ügynökségek csak bírósági engedély birtokában gyűjthetik az információkat, de a zárt ajtók mögött döntő bírák meglehetősen általános kérésekre is igent mondanak (így például arra, hogy egy telefonszolgáltató összes ügyfelének hívásadataihoz hozzáférjenek a hatóságok). Wyden és Udall ezt problémásnak tartja, és konkrétumok nélkül erre figyelmeztetettek az igazságügy-miniszternek írt tavalyi levelükben: “Ahogy mi látjuk, jelentős eltérés van aközött, hogy az amerikaiak mit gondolnak a törvény adta lehetőségekről, és hogy titokban mit állít erről a kormány.”

Ron Wyden, a liberális - Forrás: AFP

A liberálisok és libertariánusok érvelése olyannyira hasonlít egymásra, hogy valójában nem is lehet őket megkülönböztetni. Talán csak a hangsúlyban érezhető az, hogy míg Pault a szerinte túlhatalomra törő kormány dühíti fel, addig a demokraták inkább az egyéni alapjogok felől közelítik meg a kérdést. Nem ez egyébként az első alkalom, hogy a sok kérdésben - például a költségvetési ügyekben - ellenkező oldalon álló politikusok egy táborba kerülnek. Hasonló szövetséget látni például a drogszabályozás ügyében (itt a könnyűdrogok liberalizálása jelenti a közös nevezőt), de voltak republikánus-demokrata kiskoalíciók az iraki háború esetében is.

Ezeknek az összeborulásoknak az erejét persze gyengíti, hogy ezek a politikusok nem igazán tartoznak a pártjuk első vonalához. Ráadásul tovább árnyalja a képet, hogy nemcsak ők szövetkeznek egymással, hanem a pártjuk vezetői is. Ebben a mostani hírszerzési ügyben például szokatlan módon együtt védelmezi a hírszerző hatóságokat a republikánus házelnök, John Boehner és a szenátusi demokrata többség vezetője, Harry Reid. Úgyhogy olyan nagyon azért nem kell tartania a Fehér Háznak a liberáltariánusoktól.

0 Tovább

A gyomorgyűrűs stratéga

Egy érdekes telefonbeszélgetés fültanúja voltam nemrég. A Morning Joe című népszerű reggeli tévéműsor házigazdái - Joe Scarbourough és Mika Brzezinski - voltak a vendégei egy koktélpartival egybekötött fórumnak egy elegáns washingtoni szállodában május elején. A rendezvény apropója Brzezinski új könyve volt, amely az amerikaiak étkezési zavarairól szól. A sportos külsejű Brzezinski elmesélte, hogy valójában nehezen megy neki az, hogy formában tartsa magát, de ha valakinek ez a személyes vallomás nem lett volna elég, akkor bejelentkezett az egyik műsorvezető kihangosított telefonján keresztül Chris Christie New Jersey-i kormányzó, aki részletekbe menően mesélt arról, hogyan és miért döntött úgy, hogy gyomorgyűrű műtétnek veti alá magát.

Joe, Chris és Mika a tévéstúdióban - Forrás: Morning Joe Flickr

A súlyproblémáival régóta küszködő Christie jelenleg az egyik legismertebb republikánus politikus, és a 2016-os elnökválasztás lehetséges republikánus jelöltjeként emlegetik. Már pusztán az is a politikai fontosságának mértékét mutatta, hogy a gyomorgyűrű műtét napokon keresztül a vezető politikai hírek között szerepelt (nem kis részben persze azért, mert sokan úgy értelmezték ezt a lépést, hogy politikus így akar fizikailag is formába kerülni az elnökválasztásra).

Az elmúlt két napban aztán ismét a figyelem középpontjába került Christie. Hétfőn meghalt ugyanis New Jersey egyik szenátora, Frank Lautenberg, és a szabályok szerint ilyen esetekben kormányzó hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy ki foglalhatja el a megüresedett helyet. Ez normális esetben nem szokott különösebben kényes kérdés lenni, mert általában annyi történik, hogy a kormányzó a saját pártjából választ egy jelöltet, aki a következő választásig betölti a szenátori pozíciót.

Christie helyzete azonban több szempontból is speciális. Egyrészt ő maga ugyan republikánus, de az állam erős demokrata bázisnak számít, és a néhai Lautenberg szenátor is demokrata volt. Bár beindultak olyan találgatások, hogy Christie esetleg egy demokratát nevez meg utódként, a kiszivárgott információk szerint ennek kevés az esélye, és ha komolyan gondolkodik a 2016-os induláson, akkor valószínűleg tényleg nem fog ilyet csinálni. A republikánus párton belül már sokan most is haragszanak rá azért, mert a tavalyi kampány utolsó napjaiban hangosan dicsérgette a Sandy hurrikán utáni kárelhárításban segédkező Barack Obama elnököt (múlt héten pedig egy játékmacit is nyert neki egy tengerparti sétán).

Így inkább az lehet a kérdés, hogy vajon egy keményvonalas vagy egy mérsékelt republikánus jelöltet nevez meg utódként. Ezt egyelőre nem tette meg, de annyit már bejelentett, hogy azt szeretné, hogy minél hamarabb lebonyolódjon az utódlási folyamat. Bár a jogi lehetőség meglenne arra is, hogy a New Jersey-iek csak a jövőre esedékes szokásos törvényhozási választásokon szavazzanak az új szenátorról (és addig Christie választottja képviselje őket), a kormányzó kedden közölte, hogy már idén októberben megtartják a szenátorválasztást.

A sietség azért figyelemre méltó, mert egy hónappal később, novemberben lesz a kormányzóválasztás. A felmérések szerint Christie a toronymagas esélyes, de a kilátásait ronthatná az, ha ugyanakkor lenne a szavazás a szenátori hely betöltéséről is. A demokraták ugyanis már lényegében beletörődtek abba, hogy a pártok feletti politikus imázsát építő, 70 százalékos népszerűségnek örvendő Christie nyeri majd a választást, de ha azzal egy időben lenne a szenátorválasztás is, akkor az feltüzelné őket és valószínűleg a demokrata részvételt is megnövelné.

Politikai szempontból talán ez a korai választás jelentette a legjobb megoldást ebben a kényes helyzetben, és ha Christie-nek néhány kilót is sikerül leadnia, akkor még tisztábbá válhat előtte a 2016-hoz vezető út.

0 Tovább

potus & co

blogavatar

Mi és miért történik az amerikai politikában? Egy blog egyenesen Washington DC-ből.

Utolsó kommentek