potus & co

Bár biztos nem múlik el a szilveszter éjszaka kemény bulik nélkül itt Los Angelesben (ahogy az egy korábbi bejegyzésből is kiderülhetett, a Potus az ünnepekre átjött a nyugati partra), de az esti órákban általam felkeresett egyik népszerű környéken, a Santa Monica strandon elég langyos volt a hangulat. A sétálóutcán egy tinédzserekből álló együttes próbált nem túl sok sikerrel előadni Red Hot Chili Peppers számokat, az egyik bárban vicces sapkákat viselő, de komor arcú emberek gyülekeztek, a helyiségből pedig olyan számok szűrődtek ki, amelyek még a magyar kereskedelmi rádiókban is elcsépeltnek számítanak.

Ez a nem túl felemelő és még kevésbé ünnepi légkör jól passzol annak a tárgyalásnak a kimeneteléhez, amelyet az év utolsó óráiban folytattak a demokrata és republikánus vezetők az úgynevezett fiscal cliff elkerülésére. A fő kérdés az volt, hogy mi legyen a jövedelemadóval, amely egy megegyezés hiányában gyakorlatilag az összes dolgozó amerikai számára megemelkedett volna. A demokraták azt akarták, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen az adó, de a többiek esetében (98 százalék) ne változzon. A republikánusok ehhez képest azt akarták elérni, hogy senki számára ne emelkedjen az adókulcs.

A szilveszter este tető alá hozott alku inkább a demokratáknak kedvez. A szenátusi republikánusok belementek abba, hogy az évi 400 ezer dollárnál többet keresők (illetve házaspárok esetében egyben számítva 450 ezer) számára emelkedjen a mostani 35 százalékról 39,6 százalékra a szövetségi jövedelemadó. Ez a határ ugyan magasabb, mint amit Barack Obama javasolt az elnökválasztási kampányban (250 ezernél húzta volna meg a határt), de jóval alacsonyabb, mint amivel John Boehner, a képviselőház elnöke próbálkozott másfél héttel ezelőtt (ő egymilliós határt akart).

A fiscal cliff (magyarul: a költségvetési szakadék széle) lényege az volt, hogy a republikánusok és a demokraták még 2011 nyarán megegyeztek abban, hogyha 2012 végéig nem sikerül összehozni egy, a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetést hosszú távon rendező megállapodást, akkor 2013 elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadácsökkentésekből álló megszorító csomag. Azt gondolták, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy egymástól nagyon távoli nézeteik ellenére valahogy közös nevezőre jussanak.

Az adókról ugyan sikerült most az utolsó pillanatban megállapodni (bár persze még csak most jönnek a szavazások, és különösen érdemes lesz figyelni a republikánus többségű képviselőház voksolását), de lényegében semmilyen hosszú távú, a kormányzati gazdálkodás fenntarthatóságát veszélyeztető problémát (például egészségügy, nyugdíj) nem sikerült rendezni. A mostani megállapodás ugyan kitér a fiscal cliff másik elemére, a kormányzati kiadácsökkentésekre is, de csak annyiban, hogy a megszorításokat eltolja két hónappal, hátha addig sikerül megegyezésre jutni.

Röviden összefoglalva tehát ez a mostani alku a megszületésének drámai körülményei ellenére is csak legfeljebb halvány mása annak, amelyet a választások utáni első tárgyalásaik után ígértek a demokrata és republikánus vezetők. Persze igaz, hogy szó sincs arról, hogy ezzel a felemás megállapodással le lenne zárva az ügy. Nehéz idők várnak a demokrata irányítású szövetségi kormánygépezetre, a tél végén, tavasz elején ugyanis előbb eléri az állam a felvehető adósságra megszabott határt, majd hatályát veszti a kormányzati finanszírozást biztosító jogszabály. Az előbbi az Egyesült Államok csődjét, utóbbi a kormánygépezet leállását eredményezheti, és ezek elkerülése nem fog menni a republikánusok támogatása nélkül.

Most lehet, hogy a demokraták jártak jobban az adóemeléssel, de számíthatnak arra, hogy a republikánusok nemsokára be fogják nyújtani nekik a számlát.

Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére. Valami ilyesmivel próbálkozik most Barack Obama kampányfinanszírozásügyileg. Az történt ugyanis, hogy ugyan Obama volt az egyik leghangosabb bírálója a politikai kampányokban egyre fontosabb szerepet játszó úgynevezett super PAC-eknek (a PAC a political action committee, vagyis politikai akcióbizottság nevet takarja), most a kampánystábja mégis ezekre próbál építeni.

Hogy meg lehessen érteni, miről is van szó, előbb pár szó arról, hogy egyáltalán mik is azok a super PAC-ek. Ezek olyan kampányszervezetek, amelyek jellemzően egy-egy politikushoz kötődnek, de hivatalosan tőle függetlenül működnek. Nem adnak neki pénzt, nem egyeztetik vele a tevékenységüket, de azt persze nem tiltja nekik semmi, hogy távolról - rendezvényekkel, reklámszopotokkal - támogassák őt. Ilyen szervezetek már a negyvenes évek óta léteznek, de a jelentőségük az utóbbi két évben nőtt meg. A legfelsőbb bíróság 2010-ben hozott ugyanis egy olyan döntést, amely szerint a PAC-ek korlátlan mennyiségben fogadhatnak el pénzt nemcsak magánszemélyektől, hanem szakszervezetektől és cégektől is.

A döntés ellen hevesen tiltakozott Obama, és 2010-es szokásos országértékelő beszédében azt mondta, a legfelsőbb bírósági határozat “hatalmas győzelem a nagy olajcégeknek, a Wall Street-i bankoknak, az egészségbiztosítóknak és más befolyásos érdekcsoportoknak”. (A főbírók ott ültek a kongresszusban, és láthatóan kényelmetlenül fogadták a kemény elnöki szavakat.) Obama érvelése az volt, hogy a korlátlan adományok eltorzítják az erőviszonyokat, és indokolatlanul nagy befolyáshoz jutnak a gazdagok és hatalmasok az átlagemberekhez képest.

Jim Messina kampányfőnök (balra) - Forrás: White House Flickr

Ennek megfelelően az elnök és környezete nem is támogatta super PAC-ek létrehozását és támogatását. Hűvösen fogadták azt is, amikor egy korábbi Fehér Ház-i tisztviselő, Bill Burton tavaly áprilisban megalapította a Priorities USA Action nevű politikai akcióbizottságot. Nyilván visszatetsző lett volna, ha Obama vagy stábja ennek a szervezetnek a támogatására szólít fel, miközben ők maguk tiltakoztak a leghevesebben a PAC-ek felturbózása ellen. Most ebben történt egy óriási, 180 fokos fordulat, Obama kampánystábja ugyanis hétfőn bejelentette, arra fogják kérni a támogatóikat, hogy adjanak adományokat a Priorities USA Actionnek.

A döntést a stáb azzal indokolta, hogy a republikánus oldalon olyan hatalmas erőnek bizonyultak a super PAC-ek, hogy a demokraták nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt tétlenül szemléljék. “Nem fogjuk ezt a harcot egyik kezünket hátra kötve megvívni” - mondta Jim Messina, Obama kampányfőnöke, aki nem titkolta, hogy a döntésben szerepet játszottak a legújabb kampányfinanszírozási adatok. Ezekből ugyanis az derült ki, hogy míg az elnökválasztáson indulni akaró republikánus politikusokat támogató PAC-ek mintegy 40 millió dollárt, az általában republikánus ügyekért kampányoló American Crossroads és a Crossroads GPS (mindkettő Karl Rove segítségével jött létre) pedig 51 milliót gyűjtött össze, addig az Obama mögött álló Priorities USA Action kasszájába mindössze 19 millió folyt be az elmúlt egy évben.

Nagy kérdés azonban, hogy mennyire lesznek hajlandók az Obamához közel álló politikai akcióbizottságot támogatni azok a demokrata szimpatizánsok, akiknek eddig végig azt sulykolták, hogy PAC-nek pénzt adni rossz dolog.

Persze az is igaz, nem lehet nekik szokatlan az, hogy Obama valamilyen fontos kampányfinanszírozási kérdésben meggondolja magát. A 2008-as választásnak is úgy indult neki, hogy vállalta, a felső költési korláttal járó közfinanszírozás keretében fogja lebonyolítani a kampányát. Amikor azonban szembesült azzal, hogy milyen irdatlan mennyiségben ömlenek hozzá az adományok, akkor meggondolta magát, és végül a magánfinanszírozás mellett döntött. Bár többen vádolták akkor képmutatással, a lépés végül eredményesnek bizonyult, a befolyt 750 millió dollárral megdöntötte a korábbi rekordokat, és egyértelműen uralta a terepet a kampányban.

Rövid időn belül két monstre cikk is született Sarah Palinről, az amerikai politika jelenlegi vitathatatlanul legnagyobb sztárjáról. Három hete a New York Times közölt róla egy nagyobb írást, most pedig a Time-ban jelent meg egy hasonlóan terjedelmes cikk. A Timesé informatívabb, a Time-é inkább okoskodós, de mindkettő nagyjából akörül forog, hogyan is működik a Palin-gépezet, kik a munkatársai, kikre hallgat, stb. Ezekről megtudunk sok részletet, de a lényegi kérdés persze az, hogy vajon mik a politikus szándékai: elindul a republikánus jelöltségért a 2012-es elnökválasztáson vagy sem.

Egyértelmű választ egyik cikkből sem kapunk, de ez nyilván nem az újságok hibája. Palin a New York Timesnak csak annyit mondott, hogy gondolkodik az induláson, amihez képest a Time-ban annyi előrelépés van, hogy ugyan ott is feltételes módban beszél egy esetleges kampányról, de már arról is közöl részleteket, hogy mihez kezdene, ha ő lenne az elnök. Az újságírónak küldött e-mailben azt írta, hogy az első és legfontosabb feladat a Barack Obama által aláírt egészségügyi reformtörvény visszavonása lenne. Ez önmagában arra utalna, hogy készül az indulásra, a választ azonban nagyon óvatosan nem egyes szám első személyben fogalmazta meg, hanem úgy, hogy ez kell hogy legyen a "következő republikánus elnök" feladata.

A médiában egyre ügyesebben ellavírozó Palin tehát lebegteti a dolgot, bár most már egyre inkább az a helyzet, hogy az lenne a meglepetés, ha végül úgy döntene, hogy nem száll be a versenybe. Azzal, hogy ezekben a cikkekben is nyitva hagyta a kérdést, fenntartja a feszültséget, miközben tett már olyan megjegyzéseket, hogy szerinte le tudná győzni Obamát. A Palin-jelenség tehát tovább él, és minden bizonnyal nem ezek voltak az utolsó nagy cikkek sem a témában.

Update 22:30-kor: a CNN forrásai szerint Palin jövőre külföldi körutat tesz, amelynek során a tervek szerint útba ejti Izraelt és Nagy-Britanniát is. A pontos időpont és a részletes útiterv még nem ismert, de ha valami tovább erősíti a Palin elnökségi próbálkozásáról szóló találgatásokat, akkor ez az.

Update 6:45-kor: na, így higgyen az ember a CNN-nek. A hírcsatorna helyesbítette a hírét: Palin megy külföldre, de nem jövőre, és nem Izraelbe, valamint az Egyesült Királyságba, hanem jövő héten Haitire. Elnézést a félretájékoztatásért.

Elizabeth Edwards soha nem töltött be semmilyen választott tisztséget az Egyesült Államokban, keddi halála után mégis sorban adták ki a részvétnyilvánításokat a legmagasabb rangú politikusok. „Michelle és én mélységesen szomorúan értesültünk arról, hogy elhunyt Elizabeth Edwards” – áll Barack Obama elnök közleményében, akihez csatlakozott Joe Biden alelnök, Bill Clinton korábbi elnök, továbbá sok más demokrata és republikánus politikus. Még Sarah Palin is kiadott egy vigasztaló üzenetet a twitterjén.

Edwards évek óta rákbetegségben szenvedett, és családja hétfőn közölte, hogy az orvosok azt tanácsolták neki, ne folytassa a kezeléseket. Egy nappal később a 61 éves asszony elhunyt.

Elizabeth Edwardsot az tette ismertté, hogy ő volt a felesége John Edwards korábbi észak-karolinai szenátornak, aki kétszer is megpróbálkozott a demokrata elnökjelöltség megszerzésével. Először 2004-ben futott neki, és ugyan alulmaradt, de a jelöltséget elnyerő John Kerry őt választotta alelnökjelöltnek.

A Kerry-Edwards páros bukását hozó 2004-es elnökválasztás másnapján tudta meg Elizabeth Edwards, hogy rákos daganat van a mellében. Sokáig úgy tűnt, hogy az orvosi kezelések hatásosak lesznek, és sikerül legyőznie a betegséget, 2007 márciusában azonban kiderült, hogy kiújult a betegség, és akkor már nem is csak mellében találtak daganatokat.

Búcsúüzenetek Elizabeth Edwards Facebook-oldalán

Férje ekkor már eldöntötte, hogy újra megpróbálkozik az elnökjelöltség megszerzésével, és az előválasztások első fordulóit végig is csinálta. Nem igazán tudott labdába rúgni Hillary Clinton és Barack Obama mellett, a kampánya legfeljebb azért maradt emlékezetes, mert kiderült, hogy igazi piperkőc. Alkalmanként több száz dollárt költött fodrászra, és egy vicces videó is megmaradt arról, ahogy épp illegeti magát a tükör előtt.

Már a kampány alatt megjelentek olyan hírek, hogy Edwardsnak szeretője van, de ő csak 2008 nyarán – amikor már rég kiszállt a versenyből – ismerte el, hogy megcsalta a feleségét. Akkor még tagadta, hogy a nőnek gyereke született tőle, de később ezt is elismerte. Ez után – ekkor már 2009-ben járunk – elvált a házaspár, és míg John Edwards után egy hazudozó, a beteg feleségét megcsaló, piperkőc politikus képe maradt meg, addig Elizabeth Edwards egy érzékeny és okos asszonyként jelent meg, aki hősiesen küzd a betegségével.

A színfalak mögötti történésekről szóló könyvekből és újságcikkekből ugyanakkor azt is lehet tudni, hogy Elizabeth Edwards a politikában is aktív volt, és komoly befolyása volt a demokraták egykor nagy reménységének tartott férje döntéseire. A részvétnyilvánítások tehát egy olyan nőnek szóltak, akinek történetében egyszerre jelent meg a legmagasabb szintű politika és a személyes dráma.

Obama hétfőn - magyar idő szerint éjszaka - kiállt, és bejelentette, hogy megegyezésre jutottak a hónapok óta húzódó adóvitában. A megállapodás megegyezik azzal, amit sejteni lehetett már a republikánus és demokrata politikusok vasárnapi nyilatkozataiból is: a leggazdagabb rétegnek sem emelkednek az adók jövőre, miközben meghosszabbítják az év végén lejáró munkanélkülis segélyeket is.

A gazdagokat érintő adószabályhoz a republikánusok ragaszkodtak, szerintük ugyanis az elhúzódó gazdasági válsághelyzetben nem megengedhető semmiféle adóemelés. A demokraták viszont azt mondták, hogy ez egyrészt igazságtalan, másrészt további terheket ró az amúgy is súlyos hiánnyal küszködő költségvetésre. Ezt a vitát tehát végül a demokraták elveszítették, és legfeljebb a munkanélküli segélyek meghosszabbításával vigasztalódhatnak.


Obama egyeztet demokrata és republikánus vezetőkkel (forrás: Fehér Ház)

A New York Times arról ír, hogy Obama ezzel elidegeníti saját liberális bázisát, és valóban látható, hogy a demokrata párton belül elindult a fanyalgás. Sherrod Brown ohiói demokrata szenátor például azonnal közölte, hogy nem ért egyet az Obama által bejelentett megállapodással. "Szerintem jobb megegyezést is elérhetett volna" - idézte a CNN az elkeseredett szenátort.

A fejlemény ugyanakkor érdekes abból a szempontból is, hogy a novemberi félidős választások után sokan találgatták, hogy miként reagál Obama a pártja csúnya vereségére. Történelmi párhuzamokat vontak elemzők, és azon spekuláltak, hogy vajon Bill Clinton útját követi-e (aki az 1994-es hasonló vereség után elindult középre, és együttműködött a republikánusokkal) vagy pedig a második világháború után elnöklő Harry Trumanét, aki viszont nyílt konfliktusokat vállalt republikánus ellenfeleivel. Az első példa alapján Obama a clintoni úton indult el, de persze lehet, hogy ezt még korai elkiabálni.