potus & co

Az amerikai politika tele van sztárokkal. A demokratáknál ott van ugye eleve Barack Obama. A republikánusoknál ott van a veterán John McCain vagy az újonc Ted Cruz. Róluk és a hozzá hasonló színes, karakteres figurákról szólnak a hírek általában, de amikor a politikai helyzet igazán komolyra fordul, akkor rendszerint előtérbe kerülnek a szürke machinátorok.

Ez történt most is, amikor közel két héttel a kormányzat leállása után (és néhány nappal az adósságplafon elérése előtt) nagy nehezen beindultak a tárgyalások a demokraták és a republikánusok között. Az egyeztetések a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid és a republikánusokat irányító Mitch McConnell között zajlanak. Keresve sem lehetne találni náluk unalmasabb embereket.

Mitch McConnell és Harry Reid - Forrás: AFP

Egy júliusi bejegyzésben ezt írtam róluk: “Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője (akkor helyettesítette Jon Stewartot) a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.”

Azóta sem váltak sokkal izgalmasabb emberekké, most azonban - kis túlzással - rajtuk múlik a világgazdaság sorsa. Ha ugyanis nem sikerül megállapodni a két oldalnak az adósságplafon felemeléséről, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag csődbe megy, aminek a legtöbb közgazdász szerint beláthatatlan következményei lesznek nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az egész világéra. Az amerikai pénzügyminisztérium számításai szerint a határidő október 17., bár a fizetésképtelenség várhatóan nem következik be automatikusan, és még utána is lesz néhány napnyi mozgástér.

A válság megoldása az után került Reid és McConnell kezébe, hogy kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a republikánus többségű képviselőház vezetése közötti tárgyalások. John Boehner képviselőházi elnök egy olyan javaslattal állt elő, amelynek értelmében ők november végéig felemelnék az adósságplafont, és cserébe azt várnák Obamától, hogy tárgyaljon velük az általánosabb költségvetési kérdésekről. Obama ezt elutasította, nagyrészt azért, mert a republikánus ajánlatnak nem volt része a kormányzati gépezet újraindítása.

Amerika Kapitánynak öltözött tüntet a kormányzati leállás után - Forrás: AFP

A szenátusi vezetők között zajló egyeztetések már valószínűleg jobban tetszenek a Fehér Háznak. McConnell támogatja egyik párttársának, Susan Collins szenátornak a javaslatát, amelynek lényege, hogy az adósságplafont felemelné január 31-ig, és a kormány finanszírozását is biztosítaná március végéig.

Ez hatalmas változást jelent ahhoz képest, hogy néhány héttel ezelőtt a republikánusok még az Obama-féle egészségügyi reform elhalasztását követelték. Most erről már szó sincs, vagyis a közvélemény-kutatások szerint a kormányzati válság miatt egyre népszerűtlenebb republikánusok hajlandók komolyabb engedményeket tenni a demokratáknak. Ők viszont ezt nem tartják elegendőnek, és csak rövidebb időre hagynák jóvá a kormány újraindítását. Úgy taktikáznak ugyanis, hogy ha sikerül elérniük, hogy még az év vége előtt újra legyenek költségvetési tárgyalások, akkor visszacsinálhatják legalább egy részét annak a megszorító csomagnak, amely még márciusban lépett életbe.

Erről viszont a republikánusok hallani sem akarnak. Így ez a konfliktus újabb akadályt jelent a két unalmas ember, Harry Reid és Mitch McConnell számára.

Reggelente általában a Morning Joe című tévéműsorra szoktam kapcsolni, nem is azért, mert annyira jó, hanem mert legtöbbször politikáról szól, és kellően harsány ahhoz, hogy felébresszen. A meghatározó műsorvezető egy Joe Scarborough nevű szemüveges, középkorú férfi, aki korábban kongresszusi képviselő volt republikánus színekben, most pedig a tévében osztja az észt a politikáról, általában ügyelve arra, hogy ne csak a demokratákat, hanem a saját pártját is ekézze.

Ma reggel megint elragadtatta magát, és lelkendezve beszélt arról, hogy na végre, most valami igazán izgalmas dolog történk.

A Morning Joe stúdiójában, Joe Scarborough jobboldalon - Forrás: Facebook

Scarborough-t az elnök költségvetési terve hozta lázba, amelyről péntek reggel szivárogtak ki részletek. Obama javaslatának lényege, hogy a hatalmas adósságteherrel küszködő költségvetést úgy terelné egyensúlyi pályára, hogy az adóbevételek növekedése mellett megszorító intézkedéseket vezetne be nemcsak a kormányzati programokban, hanem a nagy szociális ellátó rendszerekben, így az egészségügyben és a többek között az időskori juttatásokat magában foglaló társadalombiztosításban.

A Washington Post által idézett elképzelések szerint Obama 200 milliárd dolláros megszorítást javasol az amúgy is szoros védelmi és egyéb kormányzati programokban. Ezen felül 400 milliárdot akar spórolni az állami egészségügyi ellátáson többek között azáltal, hogy alacsonyabbra alkudná a gyógyszerárakat, illetve több hozzájárulást várna a vagyonosabb rétegektől. Emellett megszorítások jönnének az agrártámogatásokban is és a szövetségi kormányzati alkalmazottak nyugdíjellátásában is. Hosszú távon pedig talán a leglényegesebb változás az lenne, hogy Obama módosítana a társadalombiztosítási járulékok kiszámításának módszerén, méghozzá úgy, hogy a jogosultak nagy része rosszabbul járna a jövőben.

Az elnök ingoványos terepre lépett ezekkel a javaslatokkal. A csomag ugyanis mindkét politikai oldal számára tartalmaz elfogadhatatlan elemeket. A saját párttársainak (vagyis a demokratáknak) a megszorítások nem tetszenek, különösen az, hogy változna a társadalombiztosítási járulék kiszámításának módszere. A republikánusok eközben azon háborognak, hogy Obama megszüntetne egyes céges adókedvezményeket és korlátozná annak az összegnek a nagyságát is, amelyet adókedvezmények igénybevételével lehet nyugdíjszámlán elhelyezni.

Közben persze az is igaz, hogy a fordítottját is el lehet mondani a tervről, abban ugyanis mindkét oldal számára kedves elemek is vannak. A demokraták régóta azt hangoztatják, hogy növelni kell a bevételeket - lehetőleg úgy, hogy nagyobb teher háruljon a gazdagokra -, a republikánusok pedig csökkenteni akarják a szerintük fenntarthatatlan pályán lévő állami kiadásokat. Obama javaslata ezeket is tartalmazza, tehát a terv kompromisszumos megoldásnak tűnik, a republikánus törvényhozási vezetőség és egyes demokrata politikusok részéről elhangzott tiltakozó nyilatkozatok azonban nem sok jót ígérnek a Fehér Ház számára, és így lehet, hogy Joe Scarborough lelkendezése is elhamarkodott volt.

Bár biztos nem múlik el a szilveszter éjszaka kemény bulik nélkül itt Los Angelesben (ahogy az egy korábbi bejegyzésből is kiderülhetett, a Potus az ünnepekre átjött a nyugati partra), de az esti órákban általam felkeresett egyik népszerű környéken, a Santa Monica strandon elég langyos volt a hangulat. A sétálóutcán egy tinédzserekből álló együttes próbált nem túl sok sikerrel előadni Red Hot Chili Peppers számokat, az egyik bárban vicces sapkákat viselő, de komor arcú emberek gyülekeztek, a helyiségből pedig olyan számok szűrődtek ki, amelyek még a magyar kereskedelmi rádiókban is elcsépeltnek számítanak.

Ez a nem túl felemelő és még kevésbé ünnepi légkör jól passzol annak a tárgyalásnak a kimeneteléhez, amelyet az év utolsó óráiban folytattak a demokrata és republikánus vezetők az úgynevezett fiscal cliff elkerülésére. A fő kérdés az volt, hogy mi legyen a jövedelemadóval, amely egy megegyezés hiányában gyakorlatilag az összes dolgozó amerikai számára megemelkedett volna. A demokraták azt akarták, hogy a leggazdagabb rétegek számára emelkedjen az adó, de a többiek esetében (98 százalék) ne változzon. A republikánusok ehhez képest azt akarták elérni, hogy senki számára ne emelkedjen az adókulcs.

A szilveszter este tető alá hozott alku inkább a demokratáknak kedvez. A szenátusi republikánusok belementek abba, hogy az évi 400 ezer dollárnál többet keresők (illetve házaspárok esetében egyben számítva 450 ezer) számára emelkedjen a mostani 35 százalékról 39,6 százalékra a szövetségi jövedelemadó. Ez a határ ugyan magasabb, mint amit Barack Obama javasolt az elnökválasztási kampányban (250 ezernél húzta volna meg a határt), de jóval alacsonyabb, mint amivel John Boehner, a képviselőház elnöke próbálkozott másfél héttel ezelőtt (ő egymilliós határt akart).

A fiscal cliff (magyarul: a költségvetési szakadék széle) lényege az volt, hogy a republikánusok és a demokraták még 2011 nyarán megegyeztek abban, hogyha 2012 végéig nem sikerül összehozni egy, a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetést hosszú távon rendező megállapodást, akkor 2013 elején életbe lép egy adóemelésekből és kiadácsökkentésekből álló megszorító csomag. Azt gondolták, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy egymástól nagyon távoli nézeteik ellenére valahogy közös nevezőre jussanak.

Az adókról ugyan sikerült most az utolsó pillanatban megállapodni (bár persze még csak most jönnek a szavazások, és különösen érdemes lesz figyelni a republikánus többségű képviselőház voksolását), de lényegében semmilyen hosszú távú, a kormányzati gazdálkodás fenntarthatóságát veszélyeztető problémát (például egészségügy, nyugdíj) nem sikerült rendezni. A mostani megállapodás ugyan kitér a fiscal cliff másik elemére, a kormányzati kiadácsökkentésekre is, de csak annyiban, hogy a megszorításokat eltolja két hónappal, hátha addig sikerül megegyezésre jutni.

Röviden összefoglalva tehát ez a mostani alku a megszületésének drámai körülményei ellenére is csak legfeljebb halvány mása annak, amelyet a választások utáni első tárgyalásaik után ígértek a demokrata és republikánus vezetők. Persze igaz, hogy szó sincs arról, hogy ezzel a felemás megállapodással le lenne zárva az ügy. Nehéz idők várnak a demokrata irányítású szövetségi kormánygépezetre, a tél végén, tavasz elején ugyanis előbb eléri az állam a felvehető adósságra megszabott határt, majd hatályát veszti a kormányzati finanszírozást biztosító jogszabály. Az előbbi az Egyesült Államok csődjét, utóbbi a kormánygépezet leállását eredményezheti, és ezek elkerülése nem fog menni a republikánusok támogatása nélkül.

Most lehet, hogy a demokraták jártak jobban az adóemeléssel, de számíthatnak arra, hogy a republikánusok nemsokára be fogják nyújtani nekik a számlát.

Ismerős a helyzet. Hatalmas a tét, szorít a határidő, de nincs megoldás. Ez volt áprilisban a költségvetési krízisnél és augusztusban az adósságplafonról szóló döntésnél is. Abban a két esetben végül az utolsó pillanatban sikerült valahogy túllendülni a krízisen, most azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez újra így lesz.

Annak az amerikai sajtóban csak szuperbizottságnak hívott testületnek a munkájáról van szó, amely épp az adósságplafonos egyezség eredményeként állt fel. Akkor a republikánusok és a demokraták képtelenek voltak megegyezni arról, milyen összetételű megszorító csomaggal próbálják egyensúlyba hozni az ország pénzügyeit. A republikánusok azt mondták, hogy csak kiadáscsökkentések jöhetnek szóba, a demokraták viszont adóemeléseket is akartak.

Miután nem sikerült megállapodni, így annyit tettek, hogy elodázták a döntést. Felállították ezt a törvényhozási szuperbizottságot - hat demokrata, hat republikánus taggal -, hogy dolgozzon ki egy egyensúlyi programot. Határidőnek november 23-át szabták meg, de ez valójában 21-ét jelenti, mivel ha születik valamilyen terv, azt a kongresszushoz való benyújtás előtt még véleményeznie kell a pártoktól független Kongresszusi Költségvetési Irodának is.

Annyira persze nem voltak naivak a pártok az augusztusi döntéskor, hogy azt higgyék, a bizottság csak úgy magától áthidaló megoldást talál a két oldal közötti totális nézetkülönbségre. Egyrészt előre meghatározták, hogyha a bizottság javasol egy tervet, akkor arról a kongresszus egyben szavaz majd, tehát nem lehet rajta módosítgatni. Másrészt - és ezt szánták erősebb nyomásgyakorlási eszköznek - eldöntötték azt is, hogy ha a testület tagjai nem tudnak megállapodni, akkor automatikus költségvetési megszorítások lépnek életbe, méghozzá mindkét oldalnak kedves területeken (a republikánusoknak a védelmi kiadások csökkentése, a demokratáknak a jóléti ellátások visszafogása fájna igazán).

A pártok azt gondolták, hogy ez elegendő ösztönzés lesz arra, hogy megegyezés szülessen. Most úgy néz ki, hogy elszámították magukat, a határidő előtti napon elhangzott nyilatkozatok alapján ugyanis a bizottság tagjai még csak közel sem jutottak egy lehetséges alkuhoz. Bár születtek tervek, de ezek vagy az egyik, vagy a másik oldalnak elfogadhatatlannak bizonyultak. A republikánusok például az utolsó napokban letettek az asztalra egy tervet, amelyben még adóemelések, illetve adókedvezmények megszüntetése is szerepelt (korábban még ennek még a gondolatától is irtóztak), viszont ezzel együtt a jövedelemadót csökkentették volna mindenkinek (köztük a leggazdagabbaknak is), amit a demokraták elutasítottak.

A sokak által várt nagy alku ugyanakkor nemcsak azért nem született meg, mert a tüzet és vizet kellene egyesíteni, hanem azért sem, mert valójában nem is volt is igazán nagy nyomás a bizottságon. Az automatikus megszorításokat ugyan egyik oldal sem akarja, de ezek nagy része valójában csak 2013-ban lépne életbe, így sokan gondolhatják azt a törvényhozásban, hogy addig még bőven ráérnek kitalálni valamit (arról nem is beszélve, hogy közben még lesz egy elnökválasztás is).

Bár vannak olyan tételek - például a munkanélküli segélyek és egyes adókedvezmények -, amelyek idén év végén lejárnak, és ha nem hosszabbítják meg őket, az károkat okozhat az egyébként is gyengélkedő gazdaságnak, de ezekről a bizottságtól függetlenül is tud majd dönteni a kongresszus. Legfeljebb azon gondolkodhatnak el, hogy akkor mi értelme is volt ennek az egész szuperbizottságosdinak.

Ha azt mondjuk, hogy kemény ütközetek előzték meg a péntek esti alkut , amellyel az utolsó pillanatban sikerült elkerülni a szövetségi kormány leállását, akkor nem tudom, mit mondjunk arról, ami most fog következni. Múlt héten Paul Ryan republikánus képviselő előállt egy merész költségvetési kiigazítási tervvel, amely kemény megszorításokat vezetne be az eddig érinthetetlennek tartott Medicare (a 65 év felettiek és egyes fogyatékkal élők egészségügyi ellátása) és a Medicaid (amely a szegényeknek nyújt ellátást) rendszerében is.

Szerdán aztán Barack Obama is előállt a saját tervével, amely ugyan szintén tartalmaz megszorításokat, de közel sem olyan mértékben, mint Ryan javaslata. A Medicaiden és a Medicare-en is inkább finomhangolást hajtana végre radikális változtatások helyett, de ami talán a legfontosabb eleme a tervnek, hogy elkerülhetetlennek tartja az adóemeléseket is. Ezzel visszatér ahhoz a 2008-as kampányígéretéhez, amely szerint az évi 250 ezer dollár felett keresőknek nagyobb arányban kell hozzájárulnia a közterhek viseléséhez.

Obama azonban egyszer már alulmaradt ebben a vitában. Tavaly év végén jártak le az előző elnök, George Bush nevéhez fűződő, minden réteg számára bevezetett adócsökkentések, és az elnök sokáig kardoskodott amellett, hogy a hosszabbítás a gazdagok számára ne vonatkozzon. A republikánusok azonban ezt elutasították, és Obama végül beadta a derekát (arra hivatkozva, hogy így legalább a középosztály számára is megmaradnak az alacsonyabb adók, illetve kicsikarta a republikánusokból a munkanélküli segélyek meghosszabbítását is).

Most ez a vita nyílik meg újra, miközben a felek egyre jobban ássák bele magukat saját lövészárkukba. Obama még el sem mondta a beszédét, amikor John Boehner, a képviselőház republikánus vezetője jelezte, hogy az adóemelés számukra elfogadhatatlan. Az elnököt ugyanakkor liberális szervezetek gyakorlatilag megfenyegették, hogyha hozzányúl a Medicaidhez és a Medicare-hez, akkor ne számítson arra, hogy a 2012-es kampányban segítenek neki.

Kemény harcra lehet tehát számítani, de hogy a képlet még bonyolultabb legyen, a republikánusok sem túl egységesek. Egyrészt Ryan terve ellen többen is berzenkednek (jellemzően olyan képviselők, akiknek választókörzetében sok idős, vagyis Medicaid-kedvezményezett él), míg mások azért kritizálják Boehnert, hogy túlságosan engedékeny volt a múlt heti költségvetési alkuban.