Vannak ezek a szokásos State of the Union beszédek, amelyekre figyel az egész világ. Joggal, mert általában fontosak, és időnként olyan örökre szóló mondatokkal is megakadályoznak bennünket, mint a “gonosz tengelye” (George W. Bush, 2002) vagy a “nagy kormányzat ideje lejárt” (Bill Clinton, 1996). Nem tudom, hogy a mostani Obama-beszédből (részletek itt) fennmarad-e valami hasonló (az a tippem, hogy nem), de amúgy is fontosabb kérdés talán az, hogy mi lesz abból, ami elhangzott. Illetve: lesz-e egyáltalán bármi abból, ami elhangzott.


Obama beszédírójával - Forrás: Flickr.com/whitehouse

Obama ígért sok mindent (adóemelést a gazdagoknak, befektetést az oktatásba, az energetikába), de ezeket megígérte már korábban is. Akkor sem lett belőlük semmi, mert a törvényhozásban erős pozíciókkal rendelkező republikánusok ellenezték. Bár nagyon profin megformált volt a mostani beszéd, nem valószínű, hogy ezzel meggyőzte őket.

De ezt persze senki sem tudja jobban magánál Obamánál, aki elnöksége alatt nap mint nap szembesült saját korlátaival. Ezeket a határokat nagyon jól bemutatja a New Yorkerben megjelent, Fehér Ház-i belső feljegyzésekre alapuló cikk, amelyből kiderül, hogy milyen kompromisszumokra, korábbi ígéretek feladására kényszerült az elnök egyrészt a gazdasági kényszer, másrészt a törvényhozási ellenkezés miatt.

Ez jelentősen árnyalja azt gyakran használt fordulatot, hogy az amerikai elnök a világ leghatalmasabb embere. A New Yorker idézi Harry Truman egykori elnököt, aki szokatlan nyíltsággal fogalmazta ezt meg, amikor egyszer azon panaszkodott, hogy az elnöknek mennyi minden hazugságot és demagógiát kell elviselnie. “Az emberek soha nem értik, az elnök miért nem használja állítólagos nagy hatalmát, hogy rendre utasítsa őket. Nos, az elnök valójában egy dicsőített PR-es, aki azzal tölti az idejét, hogy dicsérget, csókolgat és rugdos embereket azért, hogy megcsinálják azt, amit egyébként is meg kellene tenniük.”