Public Campaign Action Fund

Mindenkinek megvan az a kopasz, kígyószemű ember a CNN-en, aki állandóan úgy beszél, mintha rettentően ideges lenne? Na, ő James Carville, a világ egyik leghíresebb kampánytanácsadója. Ő vitte győzelemre 1992-ben Bill Clintont, és neki tulajdonítják az egyik legismertebb – bár nem hivatalos – kampányszlogent: it’s the economy, stupid (a gazdaságra figyelj, hülye!).

Most már leginkább csak egykori tanácsadóként szokás emlegetni, mert konkrét kampánytevékenységet keveset végez, viszont annál többet szerepel a tévében és egyéb helyeken, amiből aztán nagyon szépen meg is él. Carville most épp azzal tűnt fel, hogy nagyon látványosan elkezdett aggódni Barack Obama sorsa miatt. Szerda reggel például arról beszélt az ABC Good Morning America című műsorában, hogy az elnök üzenete a javuló gazdaságról elriasztja a választókat.

„Aggódom, hogy amikor a Fehér Ház vagy a kampánystáb arról beszél, hogy javulás történt, akkor az emberek ezt annak jeleként veszik, hogy ők (mármint az elnök és stábja – pa) azt gondolják, a dolgok rendben vannak” – fogalmazott a kampányszakértő.

Carville-t az után hívták be a műsorba, hogy hétfőn több más elemzővel együtt előállt egy kutatási anyaggal, amely arra a megállapításra jutott, hogy Obamáék rossz üzenettel vágtak bele a kampányba. Azt írják a fókuszcsoportos vizsgálatokra alapozott jelentésben, hogy az emberek egyszerűen nem hiszik azt, hogy az elmúlt években javult volna a helyzet, ezért nem is érdemes győzködni őket. Carville-ék szerint tehát felesleges Obamáéknak folytatni annak az üzenetnek a sulykolását, hogy igenis sok munkahelyet sikerült megmenteni/teremteni az elmúlt bő három évben, és helyette inkább a jövőre kellene koncentrálni, arra, hogy az elnök milyen vízióval, tervvel rendelkezik a problémák megoldására.

A jelentés szerint a választók nem buták, nagyon is tisztában vannak azzal, hogy nem elsősorban a mostani adminisztráció felelős a gazdasági bajokért, „és ki vannak éhezve arra, hogy az elnök a jövőről beszéljen. (…) ezek a választók tudni akarják, hogy ő megérti a dolgozó családok küzdelmeit, és van terve arra, hogy javítson a dolgokon.”

Carville-ék megjegyzik azt is, hogy Obama ugyan továbbra is versenyképes a republikánus kihívóval, Mitt Romneyval szemben, de ennek nagyrészt az az oka, hogy nem bíznak Romneyban a választók. „Nem bíznak benne amiatt, amit képvisel, és azért, mert nagyon el van szakadva az átlagemberektől” – jellemzik a dúsgazdag republikánus politikusról alkotott képet az elemzők.

Erre az érzetre igyekszik rájátszani az Obama-stáb is, amely sorra gyártja Romneyt egy rideg, számító üzletembernek beállító hirdetéseket. Közben ugyanakkor maga az elnök is követ el súlyos hibákat. Pénteken például egy sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy „a privát gazdaság jól teljesít”, amire azonnal lecsaptak a republikánusok, és a Fehér Házban annyira súlyosnak ítélték meg a helyzetet, hogy az elnöknek ismét ki kellett állnia, hogy pontosítsa saját magát.

Ez rendkívül kínos pillanat volt, mert ugyan már az eredeti kijelentésnél is nyilvánvaló volt a szövegkörnyezet alapján, hogy Obama általánosságban egyáltalán nem látja rózsásnak a helyzetet és csak viszonylagos jó teljesítményről beszélt, ilyen magas labdát egy profi politikus nem szokott adni az ellenfeleinek. Romney talán nem is hitt a fülének, neki ugyanis épp az a legfontosabb üzenete, hogy Obama ugyan egy kedves, szerethető figura, viszont nem érti a gazdaság működését.

A sors iróniájának is tekinthető, hogy a 2008-as kampány fordulópontja talán épp az volt, amikor a Lehman Brothers összeomlását követő reggelen a felmérések szerint Obamával nagyjából egy szinten álló John McCain kijelentette, hogy a gazdaság alapjai erősek. Obamáék akkor azonnal ráugrottak erre a félmondatra, és részben erre építve sikerült olyan képet kialakítani McCainről, hogy egy tisztességességben megőszült politikus, akinek azonban lövése sincs a gazdaságról. Kísértetiesen hasonlít ez most arra, ami Obamával történik, bár annyi előnye van neki, hogy legalább ismerős lehet számára a helyzet.