potus & co

Az elmúlt években visszatérő sirám volt az, hogy végletekig megosztott az amerikai politika, és ezek a panaszok nem is voltak alaptalanok. A demokraták és a republikánusok évek óta képtelenek megegyezni a költségvetési kérdésekben, a fegyvertartás szabályozása körül szenvedélyes vita dúl, a viták általános hangnemére pedig jellemző, hogy nem kell különösen extrémnek lennie senkinek ahhoz, hogy megkaphassa a szélsőjobboldali vagy a kommunista bélyeget.

Ehhez képest most itt van egy ügy, amelyben egy erősnek tűnő szövetség formálódik a Fehér Ház, valamint meghatrozó demokrata és republikánus törvényhozási vezetők között. Ez az ügy a bevándorlási reform, amely az egyik legsúlyosabb társadalmi problémája az Egyesült Államoknak. A több mint 300 milliós lakosú országban él 11 millió illegális bevándorló, akiknek többsége már berendezkedett itt - dolgozik, családja van -, de papírok híján a kitoloncolás veszélye fenyegeti őket.

A helyzet rendezése évek óta az egyik legérzékenyebb kérdésnek számít. Az egyik oldalon vannak azok (jellemzően demokraták), akik szerint meg kell adni a lehetőséget a dolgozó és törvénytisztelő bevándorlóknak a legális tartózkodásra, a másik oldalon viszont vannak azok (jellemzően republikánusok), akik szerint ez a fajta engedékenység újabb lökést adna az illegális bevándorlásnak, és ehelyett inkább a törvényszegők megbüntetésére és a határőrizet szigorítására kellene koncentrálni.

Sokáig úgy tűnt, hogy ezeket az egymásól távoli álláspontokat nehéz lesz kibékíteni, de az elmúlt napokban egy 4-4 demokrata és republikánus szenátorból álló csoport előállt egy reformtervezettel, amelynek lényege, hogy ötvöznék a két megoldást, és egyrészt megnyitnák a legális tartózkodás előtti utat, másrészt megerősítenék a határőrizetet, valamint új eszközökkel küzdenének az illegális bevándorlók munkahelyi alkalmazása ellen.

John McCain (középen) és Chuck Schumer (jobboldalon)

A szenátorokat a “nyolcak bandája” néven emlegeti a média, bár ketten közülük a Politico szerda reggeli fórumán megjegyezték, hogy nem igazán tetszik nekik ez az elnevezés. “Legyen csak csoport!”. “Legyen nagy amerikaiak!”. Így viccelődött egymás szavába vágva John McCain republikánus és Chuck Schumer demokrata szenátor, akiknek beszámolójából kiderült, hogy a hétvégén bemutatott tervezet előkészületei már hónapokkal ezelőtt, a novemberi elnökválasztás utáni napokban megkezdődött.

Schumer elmesélte, hogy egy szombati napon kapott egy telefonhívást Lindsey Graham republikánus szenátortól, aki közölte, “a banda visszatért, vágjunk neki a bevándorlásnak”. A bevándorlási reform téma volt az elnökválasztási kampányban is, de ott még nagyon különböző álláspontot képviselt a két oldal. Barack Obama a bevándorlók számára kedvező ígéreteket tett (és konkrét intézkedést is hozott az országba gyerekként érkezett, a társadalomba beilleszkedett bevándorlók védelme érdekében), míg Mitt Romney a keményvonalas republikánusok merev, szigorpárti vonalát vitte.

Ennek a hozzáállásnak meg is lett az eredménye: Obamát támogatta a bevándorlási szempontból érzékeny latin szavazók több mint 70 százaléka. A szerdai beszélgetésen McCain is elismerte, hogy ez komoly figyelmeztetés volt a pártja számára. Szerinte a “republikánus párt nem volt képes megérteni ennek a problémának a súlyát”, most azonban fel kell fogniuk, hogy máshogy kell hozzáállni a latin szavazókhoz, ha nem akarnak hosszú távon háttérbe szorulni. Hozzátette, hogy ez a felismerés az egyik “mocskos kis titka” annak, hogy most kétpárti megállapodás formálódik a bevándorlási reformról.

A nagy egymásra találás üzenetére erősített rá az is, hogy a két szenátor egymással versengve dicsérgette a másik oldalt. McCain külön is méltatta Schumert, aki szerinte nagyon mérsékelten és megértően áll hozzá az ügyhöz, míg Schumer a legkedvesebb szavait a nyolc szenátorból álló csoport egyik kulcsfigurájának, Marco Rubiónak tartogatta. “Komoly erőt mutatott fel” - mondta a szenátor Rubióról, aki kubai bevándorlók gyerekeként személyesen is érintett ebben a bonyolult politikai kérdésben.

Rubio azért játszik fontos szerepet, mert népszerű a republikánus párt konzervatív köreiben, ahol a többség eddig csak a szigort volt hajlandó elfogadni a bevándorlási probléma megoldásaként. Különösen nagy az ellenkezés a konzervatív talkshowk házigazdái részéről, mint amilyen például Rush Limbaugh, Rubio azonban interjút adott többek között neki is, és sikerült is valamennyire megpuhítania a harsányságáról ismert műsorvezetőt. Schumer ezt egyfajta hőstettként emlegette a szerdai beszélgetésen, szerinte ugyanis Rubio “bement az oroszlán barlangjába”.

Bár a két szenátor elég optimistának tűnt, McCain megjegyezte azért, hogy talán túlságosan is rózsás képet festenek. Valójában ugyanis elég komoly akadályokon kell még átverekedniük magukat ahhoz, hogy a néhány papírlap terjedelmű javaslatból egy vaskos, minden részletre kiterjedő törvényszöveg legyen. Több republikánus politikus jelezte már, hogy elfogadhatatlannak tartja a tervezetet, és ahogy McCain megjegyezte, Schumernek sincs könnyű dolga a liberálisok meggyőzésével.

Fontos szempont az is, hogy mit tud hozzátenni a történethez Barack Obama, akinek egyik legfontosabb kampányígérete volt a bevándorlási reform megvalósítása. Épp kedden tartott egy nagyobb beszédet a témában, és ebben ugyan üdvözölte a szenátorok javaslatát, de jelezte azt is, hogy ő a reform egyik sarokpontjának azt tartja, hogy megnyíljon az illegális bevándorlók előtt a lehetőség az állampolgárság felé. Ezt a republikánus oldalon berzenkedve fogadják, ők ugyanis nem mennének ilyen messzire, de még ezzel együtt is szokatlanul nagy az egyetértés most az amerikai politika fő erői között.

A 2012-es elnökválasztási kampány nem volt éppen túl inspiráló, de azért biztos születik majd róla néhány könyv, amelyek között remélhetőleg lesznek jók is. Az például lehet tudni, hogy Dan Balz, a Washington Post vezető politikai riportere a választás óta könyvírási szabadságon van, és ha a 2008-as kampányról készült könyvét (szerzőtársa egy másik veterán újságíró, Haynes Johnson volt) vesszük alapul, akkor egy korrekt és mélyre ásó anyagra számíthatunk.

Ha valaki újra akarja élni a kampányt, és megelégszik egy felszínesebb beszámolóval is, akkor annak már most ott van a Politico e-könyv-sorozatának legújabb darabja, a The End of the Line. Ez inkább olyan, mint egy szép hosszú újságcikk, és néhány óra alatt végig lehet pörgetni. Jól van megírva, szinte filmszerűen van megszerkesztve (rövid jelenetek követik egymást), és ugyan a választási küzdelmet közelről követők számára nem derülnek ki belőle egetrengető újdonságok, azért vannak benne érdekességek.

Engem leginkább az a rész fogott meg, amelyben leírták, hogy milyen komolyan megrázta Barack Obamát az, amikor leszerepelt az első tévévitában. Azt az eddigi beszámolókból is lehetett tudni, hogy Obama kifejezetten félvállról vette a felkészülést, és minden alkalmat megragadott arra, hogy ne kelljen résztvennie a stábja által szervezett vitapróbákon. Az sem újdonság, hogy Obama még közvetlenül a vita után sem ismerte fel, hogy mekkorát hibázott (“Nem volt ez olyan rossz” - mondta a színpadról érkezve), azt viszont máshol még nem láttam ilyen részletesen leírva, hogy mennyire megviselte őt a szereplését övező általános kritika, illetve az, hogy riválisa, Mitt Romney lendületet kapott a vita után.

Romney és Obama az első tévévitában - Forrás: AFP

A könyvből kiderül, hogy Obama ekkor döntötte el például azt, hogy a kampány hátralevő részében hanyagolni fogja az iPadjét, besokallt ugyanis attól a sok bírálattól, amit a saját teljesítményéről olvasott. Nem mintha nem értett volna egyet ezekkel a véleményekkel, a Politico szerzői leírják ugyanis, hogy Obama ugyan először nem értette, miért csépeli őt mindenki, de aztán amikor újranézte a vitát, sajátt maga is megdöbbent azon, milyen negatív kisugárzása volt, főleg amikor az osztott képernyőn egyszerre mutatták őt és a sokkal nyugodtabb Romneyt.

Másnap reggel aztán Obama bocsánatot kért a saját stábjától, és kijelentette, hogy “ez többé nem fog megtörténni”. A következő vitákra már sokkal nagyobb elszántsággal készült, és a kampány munkatársaival is sokkal közvetlenebben érintkezett. Sokakat meglepett például az, hogy csak az általában hűvösen viselkedő elnök hirtelen elkezdte kérdezgetni őket arról, hogy vannak, illetve bizonygatta nekik azt, hogy a következő vitán jobban fog szerepelni.

A hozzá közel állók szerint mindez annak a jele volt, hogy az általában nagyon magabiztosnak tűnő Obamát őszintén megrázták a történtek. A talpra állásában segítette őt egykori szóvivője, Robert Gibbs, aki a mostani kampányban ugyan csak kisebb szerepet vállalt, de Obamához barátinak mondható viszony fűzi. Obama és Gibbs azokban a napokban több e-mailt is váltott, majd a második tévévita előtti napon személyesen is találkoztak: az elnök meghívta ebédelni magához a Fehér Házba Gibbst, aki egy meglepetéssel érkezett.

A korábbi szóvivő emlékezett arra, hogy Obama nagyon rosszul viselte azt, hogy elnökként le kellett mondania az autóvezetésről, és kifejezetten szomorkodott azon, amikor a General Motorsnál tett egyik látogatása során a testőrei nem engedték meg neki, hogy kipróbálja a Volt nevű elektromos autót. Gibbsnek van egy ilyen kocsija, és megkérte az elnök kabinetfőnök-helyettesét, intézze el, hogy bevihesse a Fehér Házba. Ebéd után aztán Gibbs odavitte Obamát az autóhoz, aki széles vigyorral beült a volán mögé, és tett három kört az udvaron.

Nem tudni, hogy ennek a meglepetésnek konkrétan mekkora szerepe volt benne, de a másnapi tévévitában mintha kicserélték volna Obamát: energikus volt határozott, és a teljesítményéről is olyan értékelések születtek, hogy akár újra kezébe vehette volna az iPadjét is.

Hétfőn jelent meg a Politico kampányról szóló e-könyvsorozatának harmadik darabja (Obama’s Last Stand címmel), amely az előző kettővel ellentétben nem a republikánusokkal foglalkozik, hanem kifejezetten Obamával. Még nem jutottam a végére, és azt sem mondanám, hogy eddig hatalmas nagy újdonságokat találtam benne, de nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az amerikai politika iránt.

Addig is pedig néhány apróság, amelyen megakadt a szemem:
- A könyv szerint az Obama-stáb durván alulbecsülte azt a pénzt, amely befolyhat a republikánusokat támogató super PAC-ekhez. Néhány százmillió dollárral számoltak, ennek most a többszörösével kell szembenézniük.

- A 2008-as kampányban Obama stábja kitűnt a fegyelmezettségével, azzal, hogy nem lehetett hallani belső konfliktusokról. Most azonban, hogy a feladat is nehezebbnek tűnik, a feszültségnek látható jelei is vannak. A könyv szerint összekapott például a kampány egyik új arca, a keménységéről ismert Stephanie Cutter és David Axelrod, a vezető kampánystratéga. De voltak ideges pillanatai Jim Messina kampányfőnöknek is, amikor hiába noszogatta a Fehér Házat, hogy csináljanak már valamit a republikánus super PAC-ekkel szemben.

- Obama már tavasszal kifejezetten harci lázban égett, és nehezen viselte, hogy a partvonalról kell figyelnie a republikánusok küzdelmét. Az elnököt az is motiválja, hogy kifejezetten rossz véleménnyel van Mitt Romneyról, lenézi őt, amiért a politikai széljárásnak megfelelően váltogatja a nézeteit.

- A könyv szerint Obama a republikánusok közül Rick Santorumot kifejezetten utálja. Különösen egy olyan epizód óta, amelyben érintett volt az elnök egyik lánya is. Márciusban erős földrengés rázta meg Mexikó középső részét, ahol a 13 éves kislány épp egy kiránduláson vett részt. Nem történt ugyan semmi baja, Santorum viszont egy interjúban megjegyezte, hogy nem érti, Obama hogyan engedhette el a lányát egy olyan országba, ahol drogháború zajlik, és ezért az oda készülő amerikai állampolgárokat óvatosságra intik. Az elnök ezen nagyon kiakadt, és Jim Messina kampányfőnökön keresztül megüzente Santorumnak, hogy a családját hagyja békén.