potus & co

Nemrég arról írtam, hogy az Egyesült Államok egyik sajátossága az, hogy itt szinte mindenkinek jár egy második esély. Most kiderül, hogy vajon mi a helyzet a harmadik eséllyel.

Anthony Weiner két évvel ezelőtt kényszerült lemondásra kongresszusi képviselői helyéről, miután kiderült, hogy intim fotókat küldözgetett magáról különböző nőknek, és aztán később össze-vissza hazudozott erről. Weiner egy időre háttérbe vonult, de aztán idén májusban bejelentette, hogy indul a New York-i polgármesteri székért. A kampányát elindító videóban büszkén mutogatta a feleségét és kisfiát, és azt bizonygatta, hogy megváltozott a bukását okozó botrány óta.

Anthony Weiner nem adja fel - Forrás: AFP

Weiner kampánya egészen jól alakult, de ezen a héten olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint a buja üzenetek külözgetése folytatódott a lemondása után is. Weiner a romantikus rablóregényeket idéző Carlos Danger álnéven szerelmet vallott egy csupán az interneten keresztül megismert nőnek, és a plátói kapcsolat egészen tavaly nyárig folytatódott.

A politikus kedden egy sajtótájékoztatón elismerte, hogy részben igazak ezek a hírek, bár azt nem közölte, hogy mely részletek valóságtartalmát vitatja. Saját magát - és persze polgármesterjelölti kampányát - azzal próbálta védeni, hogy ő soha nem mondta azt, hogy a lemondásakor azonnal felhagyott vitatható viselkedésével.

Érdemes lesz figyelni, hogy ez az érvelés mennyire lesz sikeres, de a sajtótájékoztatót még inkább érdekessé tette az, hogy Weiner felesége is megszólalt. Huma Abedin kissé ideges, de szenvedélyes hangú nyilatkozatban állt ki a férje mellett, azt állítva, hogy ő minden hibája ellenére is szereti, és ha nehezen is, de sikerült túltenniük magukat a furcsa szexuális szokásaiból fakadó problémákon.

Huma Abedin kiállt a férje mellett - Forrás: AFP

Ennek a műfajnak a legismertebb művelője Hillary Clinton, aki számos alkalommal állt ki nyilvánosan a szexuális kalandokkal gyakran megvádolt férje mellett. A párhuzam már csak azért is adja magát, mert Abedin az egykori first lady személyes asszisztenseként dolgozott, és Clinton állítólag nagyon kedveli őt. A viszony annyira szoros, hogy Weiner számára a visszatérés lehetőségét épp a felesége jó kapcsolatai nyitották meg. Abedin keményen lobbizott az asszisztensi munka során megismert embereknél, hogy támogassák a férjét, és a sokuknál tapasztalt kezdeti vonakodást épp a Clintonhoz fűződő személyes jó viszonnyal tudta legyőzni.

Bill és Hillary Clinton egy 1992-es videóban beszél a házassági problémájukról

Most állítólag a Clinton-táboron belül sokan dühösek, és úgy érzik, csőbe lettek húzva. Bár a legújabb botrány kirobbanása előtt még viszonylag jónak tűntek Weiner esélyei (több felmérés szerint is az élen állt a demokrata jelöltség megszerzéséért folyó versenyben), erősen kétséges, hogy sikerül-e életben tartania a kampányát. A legújabb csapás az, hogy otthagyta a kampányfőnöke, bár Weiner igyekezett úgy tenni, mintha ez semmiség lenne, és egy vasárnapi nyilatkozatában megerősítette, hogy nem fog kiszállni a versenyből.

Lehet, hogy Bill Clinton példája lebeg a szeme előtt. A probléma azonban az, hogy - ahogy Maureen Dowd, a New York Times publicistája fogalmazott - “Bill egy huncut zseni volt, míg Weiner egy iszonytató lúzer”.

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb médiaipari ügyletének lehettünk tanúi ezekben a napokban. Nem óriáscégek egyesültek, még csak nem is valamilyen új, nagyon trendi, megosztásra optimalizált weboldal indult el, hanem csak annyi történt, hogy egy blogger munkahelyet váltott.

Ezt a jelentéktelennek tűnő lépést az teszi érdekessé, hogy arról a Nate Silverről van szó, aki a tavalyi elnökválasztás legnagyobb sztárjává nőtte ki magát, miután több nagy közvélemény-kutató cég felméréseivel és számos veterán politikai elemző állításaival dacolva megjósolta azt, hogy Barack Obama viszonylag sima győzelmet fog aratni. Silver az előrejelzéseit a FiveThirtyEight (538, vagyis az az elektorok száma) nevű blogján tette közzé, amely a statisztikai alapú politikai elemzéseivel vált rendkívül népszerűvé.

Nate Silver díjat vesz át - Forrás: AFP

A blog a 2008-as kampányban tűnt fel, és olyan sikeres lett, hogy magához csalogatta a világ talán legbefolyásosabb újságja, a New York Times. Silver ugyanakkor most úgy döntött, hogy átmegy a Disney cégbirodalomhoz, ahol elsősorban az ESPN nevű sportcsatorna elemzőjeként fog dolgozni, de az ABC csatornán folytatja a politikai elemzések gyártását, és a tervek szerint beveti majd statisztikai képességeit az Oscar-díj kaverolásán is.

Silver távozása elég súlyos csapásnak tűnik a Times számára. A kiszivárgott információk szerint a médiacégen belül a legmagasabb szinteken dolgoztak azért, hogy megtartsák a bloggert. Jill Abramson főszerkesztő személyesen vezette a tárgyalásokat, amelyekbe bevonták a kiadót vezető Arthur Ochs Sulzbergert és Mark Thompson vezérigazgatót is. A Times számára nem volt kérdés, hogy meg kell tartani Silvert, akinek blogja hatalmas forgalmat hozott az újságnak, ráadásul a különösen értékes fiatalabb korosztályban.

A Times vezetői a jövőt látták Silverben, a lap ombudsmanjának, Margaret Sullivannek hétfőn közölt cikke szerint azonban a szerkesztőségen belül - különösen a politikai rovatból - sok kritika érte őt. “Nem hiszem, hogy Nate Silver valaha is igazán be tudott illeszkedni a Times kultúrájába és ő tisztában volt ezzel” - írta az ombudsman, hozzátéve, hogy a blogger leginkább csak zavaró tényezőnek számított a legtöbb újságíró számára.

Ezek után nem volt meglepő, hogy az egyébként rendkívül szerény - erről magam is meggyőződhettem - Silver végül a távozás mellett döntött, és talán nem kell túl sokat belemagyarázni ebbe az egyetlen történetbe, de mégsem tudom megállni, hogy ne próbáljak valamilyen nagyobb tanulságot levonni belőle.

Két könyvet olvasok most épp párhuzamosan, az egyik a Big Data, a másik a This Town. Előbbi arról szól, hogy milyen új lehetőségek nyílnak azáltal, hogy minden korábbinál hatalmasabb adattömegek válnak nemcsak hozzáférhetővé, hanem feldolgozhatóvá is. A másik könyv a belterjes, pletykálkodó és sokszor kicsinyes érdekek által vezérelt washingtoni közegről szól, amelynek fontos szereplői az újságírók is (a szerző épp a New York Times munkatársa, aki bevallottan részese ennek a társaságnak).

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor Nate Silver a Big Data világához tartozik, és képtelen volt elvegyülni a This Townban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő jobb lenne náluk. Nagyon unalmasak lennének a politikai tudósítások, ha csak statisztikai elemzésekből állnának. Silver azonban megmutatta, hogy a számok nélkül nem lehet teljes a kép.

Nate Silver sápadt, szemüveges, és imádja a statisztikai adatokat, valamint a táblázatokat. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy unalmas, szürke figura legyen, ő azonban távolról sem az. Nagyszerűen tud magyarázni, kiváló humora van, és ugyan elég néhány percig hallgatni őt ahhoz, hogy rájöjjünk, egy nagyon okos emberrel van dolgunk, közben sugárzik róla a szerénység is.

Nem meglepő tehát, hogy csüngött a szavain annak a washingtoni könyvesboltnak a közönsége, ahol csütörtök este bemutatta új könyvét. Az üzlet - amelyről már megemlékeztem egy korábbi [origo]-s cikkemben - zsúfolásig megtelt emberekkel, és a várakozás közben zajló beszélgetések megadták az alaphangot az előadáshoz. Az emberek a politikáról - és különösen az előző esti elnökjelölti vitáról - beszélgettek, és többségük minden bizonnyal azért érkezett, hogy meghallgassa Nate Silver véleményét az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő kampányról.

Nate Silver ugyanis igazi sztárnak számít a politikai elemzők világában. Ő indította el az amerikai elnökválasztásokat hivatalosan eldöntő elektori testület látszámára utaló címet viseló FiveThirtyEight nevű blogot, amely az egyik legtöbbet hivatkozott és legnépszerűbb elemző oldal. A statisztikus végzettségű és korábban elsősorban baseball-elemzéseket végző Silver álnéven indította el a blogot még a 2008-as elnökválasztást megelőző kampányban, és hamar elismertséget szerzett azzal, hogy az előválasztások során tett előrejelzései sokkal pontosabbnak bizonyultak sok más, már bejáratott elemző jóslásainál.

A blog annyira népszerű lett, hogy 2010-ben a New York Times részévé vált, és a 34 éves Silver azóta rendszeres szerzője a nyomtatott lapnak és a vasárnapi kiadásban megjelenő tekintélyes magazinnak is. Gyakran hívják tévéműsorokba is, szeptemberben pedig megjelent a washingtoni könyvesboltban tartott rendezvényen is bemutatott első könyve, amelynek címe The Signal and The Noise - Why So Many Predictions Fail - but Some Don’t (A jelzés és a zaj - Miért vall kudarcot olyan sok előrejelzés - néhány viszont nem).

A fülszöveg szerint Silver arra koncentrál a könyvben, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi jelzéseket az egyre zajosabb és egyre több adatot tartalmaó információtömegben. Figyelmeztet arra is, hogy mivel az emberek előrejelzések alapján hoznak döntéseket, ezért a hibás jóslatok súlyos károkat okozhatnak a társadalomnak. Silver szerint az ilyen kudarcok oka legtöbbször a túlzott magabiztosságban keresendő, ha “azonban a bizonytalanság elismerése javul, akkor az előrejelzéseink is jobbak lesznek”. Szerinte ez az előrejelzés-paradoxon: “minél alázatosabbak vagyunk a saját előrejelző képességünkkel kapcsolatban - és minél inkább hajlandóak vagyunk tanulni a saját hibáinkból - annál inkább képesek leszünk arra, hogy az információt tudássá tegyük, az adatokat pedig előrejelzéssé.”

Mit mond Nate Silver a kampányról? (Angol nyelvű videó)

Minden statisztikai tudása mellett valószínűleg ez a hozzáállás a titka Nate Silver sikerének. Miközben az Egyesült Államokban a média és általában a közélet tele van harsány megmondóemberekkel (bár megkockáztatom, hogy ez nem amerikai sajátosság), addig ő egy nagyon visszafogott, higgadt hangot képvisel. Nem szégyelli kimondani azt, ha valamit nem tud, és azt sem titkolja el, ha az előrejelzéseinek egyes elemeit illetően vannak kétségei. Sőt, az elemzők körében ritkaságnak számító módon azt is nyíltan bevallja, hogy politikai szimpátiája a demokratákhoz köti, ami ugyan persze lehet, hogy hitelteleníti egyesek szemében, de legalább annyira értelmezhető a transzparencia iránti elkötelezettségként.

A tárgyilagosság megnyilvánulása volt az is, hogy az elnökjelölti vitát Silver is egyértelműen Obama kudarcaként és Romney győzelmeként értékelte. Hozzátette azonban, nehéz látni azt, milyen hosszú távú hatása lesz ennek a kampányra, miután a felmérések szerint a választók túlnyomó többsége már régóta eldöntötte, kire fog szavazni (és a többség Obama mellett van). Silver szerint Romney ugyan valószínűleg javított a saját kedvelhetőségi indexén, de megjegyezte, hogy nem nagyon voltak olyan pillanatai a kampánynak, amelyek népszerű klipként továbbélhetnének a Youtube-on, és Obama ugyan fáradtnak és enerváltnak tűnt, de nem mondott semmi olyat, ami kényelmetlenséget jelenthetne számára később.

Ahogy azt Silver több blogbejegyzésében leírta, az előrejelzési modellje nagyrészt közvélemény-kutatási adatokra (visszanézve egészen 1968-as választásig, amikor az első komolyabb kutatások zajlottak) és gazdasági mutatókra alapul. A könyvesboltban tartott rendezvényen megkérdeztem tőle, hogy mit kezd az olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a média által sugallt narratívával (ami most épp az, hogy Romney magához tért és nehéz hetek várnak Obamára) és az ebből fakadó dinamikával. Azt mondta, hogy ezzel ugyan számolni kell, de szerinte ennek elsősorban az előválasztások idején van szerepe, amikor még kevésbé elkötelezettek egy-egy jelölt mellett a választók. Hozzátette azt is, hogy szerinte a narratívát szállító “média gyakran túlértékeli azt, hogy mennyire okos, és hogy mennyire érti azt, hogy mit is gondolnak az amerikaiak”.

Silver láthatóan tisztában van azzal, hogy egy feszített kampányban nagyon gyorsan megváltozhatnak a dolgok, és ami egyik nap még rendkívül fontosnak tűnik, az hirtelen a háttérbe szorulhat, az alapok pedig közben akár érintetlenek is maradhatnak. Erre jó példa, hogy csütörtökön még arról kapott kérdéseket, hogy milyen károkat okozott az elnöknek a szerda esti tévévita, de ha pénteken lett volna ez a beszélgetés, akkor már valószínűleg mindenki arról faggatná, hogy vajon hogyan segítheti Obamát a legújabb (és meglepően kedvező) állásriport. Szerencsére ott van a blogja, ahol megtudhatjuk, mit gondol erről.

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó arról a történetről, amelyre utal a New Yorkernek ez a nagyon frappáns (a kocsiban Mitt Romney-t, a tetőn Rick Santorumot ábrázoló) címlapja, de bemásolom ide is még egyszer.

A Romney-család 1983-ban útnak indult Mitt Romney szüleinek a Huron tó kanadai oldalán fekvő nyaralójához. Egy fehér Chevy kombiban utaztak, amely annyira tele volt pakolva bőröndökkel, hogy nem maradt hely a kutyának, a Seamus nevű ír szetternek. Mitt Romney ezért azt találta ki, hogy az állatot betette egy kutyahordozóba, azt pedig felkötötte a tetőcsomagtartóra.

Romney körültekintő volt, és a hordozónak az előre néző oldalát lefedte, hogy megvédje a kutyát a menetszéltől, de így sem sikerült bonyodalmak nélkül megúszni az utazást. Órákkal az indulás után ugyanis az egyik Romney-fiú felkiáltott: "Apa! Ez durva!" A gyerek annak a látványába borzadt bele, hogy a hátsó szélvédőt egy barna folyadék borította be, amely nyilvánvalóan a tetőn utazó kutyából származott.

A gyerekek ugyan kórusban fújoltak, az apa azonban hidegvérrel megoldotta a helyzetet. Félreállt az autóval egy benzinkúton, egy slaggal leverette a kocsit és letisztította a kutyát, majd folytatták tovább az utazást. Seamus nem kapott új helyet, az út hátralévő részét is a tetőcsomagtartóra kötözött hordozóban töltötte.

Az elmúlt napok valahogy úgy alakultak, hogy különböző típusú szakmai (értem ez alatt az újságírást) élmények értek, és ezek ráadásul többé-kevésbé kapcsolódnak ennek a blognak a témájához, vagyis az amerikai politikához is.

Kezdődött azzal, hogy múlt héten egy invesztigatív újságírásról tartott konferencián vettem részt Kijevben. Ott volt több száz újságíró a világ minden részéből, de azért az a különböző előadásokból és szemináriumokból hamar kiderült, hogy ebben a műfajban - amúgy nem túl meglepő módon - az amerikaiak viszik a prímet. Egyrészt tőlük érkezik a legtöbb újítás a különböző online kutatási módszerek esetében, ők fektetik be a legtöbb pénzt az új eszközök kifejlesztésére, és még valójában a külföldön megszülető legkomolyabb teljesítmények mögött is ők állnak, mert jórészt az ő anyagi és szakmai támogatásukból működnek a nyomozó újságírásban jeleskedő központok (például a hozzánk közeli balkáni országokban is).

Kedden aztán Budapesten a Terror Házában egy korábban az invesztigatív műfajban utazó amerikai újságíró, Nicholas Gage volt a vendége egy rendezvénynek. Gage - akit a budapesti amerikai nagykövet férje, a szintén újságíró Markos Kounalakis kérdezett - a New York Timesnak dolgozott előbb politikai és szervezett bűnözési témákat feltáró riporterként, illetve később külföldi tudósítóként, majd Eleni címen bestsellerré vált könyvet írt anyjáról, akit a görög polgárháborúban kivégeztek. Érezhető volt némi nosztalgia Gage hangjában, ahogy a Watergate-időszak sajtójáról beszélt, és amikor a közönség egyik tagjaként megkérdeztem tőle, hogy milyennek látja az invesztigatív újságírás jövőjét az amerikai gazdaság és azon belül a médiapiac gyengeségeit látva, akkor röviden annyit válaszolt, hogy pesszimista, mert ez egy nagyon drága és időigényes műfaj.

Jill Abramson, a New York Times új főszerkesztője - Forrás: Youtube

És az élménysorozat harmadik darabja: tegnap elolvastam a New Yorker szokásosan hosszú - és persze szokásosan jó - cikkét Jill Abramsonról, a New York Times új, szeptember eleje óta regnáló főszerkesztőjéről. A nyers modora miatt többek által bírált Abramson dolga lesz az, hogy a világ talán legjobb, de az elmúlt években pénzügyileg megroggyant és leépítésekre is kényszerült lapját továbbvigye az online kiteljesedés útján. Tavasszal bevezették a fizetős rendszert, ami az első tapasztalatok alapján sikeresnek tűnik, de nyilvánvalóan még kell barkácsolni ezen az új, egyelőre kísérleti jelleggel létező üzleti modellen.

Lehetnek akár további megszorítások is a lapnál, de arra talán nem kell számítani, hogy ez az invesztigatív erőforrásokat is érintené, Abramson ugyanis nemcsak abban az első, hogy eddig még nem volt női főszerkesztője a Timesnak, hanem abban is, hogy ő nyomozói újságírói háttérrel rendelkezik, ellentétben elődeivel, akik rendszerint a külföldi tudósítói vonalról érkeztek. A sok vészjósló jel közben ez talán adhat némi megnyugvást a kijevi konferencia aggódó résztvevőinek és a régi időket visszasíró Nicholas Gage-nek is.