potus & co

A külpolitika annyira nem volt téma eddig az elnökválasztási kampányban, hogy Mitt Romney a két héttel ezelőtti konvención mondott beszédéből egy az egyben ki is hagyta az afganisztáni háborút, és ugyan Barack Obama egy kicsit többet beszélt nemzetközi ügyekről a saját pártjának gyűlésén, de ő is elsősorban a hazai ügyekre koncentrált. Egy hirdetelen váltással ugyanakkor most a választási küzdelem is egy súlyos külföldi történés körül kezdett el forogni.

Kedden érkeztek hírek arról, hogy támadás érte az Egyesült Államok konzulátusát a líbiai Bengáziban, de sokáig nem voltak egyértelmű információk a történtekről. Már kedd este voltak például olyan jelentések, hogy amerikai halottja is van a támadásnak, de az csak szerda reggelre derült ki, hogy összesen négy amerikai diplomata halt meg, köztük Christopher Stevenson nagykövet. Az még most sem világos, hogy pontosan hogyan veszítették életüket: az első információk szerint ugyan a támadás egy demonstráció során történt, amikor muszlimok tiltakoztak egy állítólag az Egyesült Államokban készült film ellen, amely gúnyolódik Mohamed prófétán, az amerikai hatóságok szerint nem kizárt, hogy valójában szervezett akció áldozatai lettek a diplomaták.

Rosszat mondani rosszkor - Forrás: Romney Facebook

Egy ilyen ügynek előbb-utóbb mindenképp lennének belföldi következményei (pl. hibázott-e Washingtonban valaki, hogy a konzulátos nem volt jobban védve), de most azonnal az elsőszámú politikai téma lett. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney ugyanis még az éjszakai órákban kiadott egy közleményt, amelyben bírálta az Obama-kormányzatot, amiért szerinte túl puhányan jár el ebben a történetben. Romney közleménye ugyanakkor ezt a véleményt egy olyan nyilatkozatra alapozta, amelyet még órákkal korábban tett közzé a kairói amerikai követség. Annál a diplomáciai képviseletnél is megjelentek ugyanis az állítólagos film ellen tiltakozók, de a követség még az ottani demonstráció előtt adott ki egy közleményt arról, hogy elítélik a mások vallásának sértegetőit. Romney órákkal később - amikor már lehetett tudni a líbiai történésekről, de még nem volt világos, hogy kik az áldozatok - közölte azt, “szégyenteljes, hogy az Obama-adminisztráció első reakciója nem az volt, hogy elítélje a diplomáciai képviseleteink elleni támadásokat, hanem az, hogy együtt érez a támadókkal”.

Valóban volt némi zavar az amerikai kormányzati kommunikációban, a külügy ugyanis később elhatárolódott a saját követségének nyilatkozatától, a különböző újságok által rekonstruált történések alapján azonban úgy tűnik, hogy Romney egy olyan közleményre alapozta a véleményét, amely az események sodrásában már elvesztette az aktualitását. Bár a republikánus elnökjelölt reggel még egy személyes nyilatkozatban is megismételte a korábbi közleményében foglaltakat, még saját táborán belül is többen szerencsétlennek ítélték a megszólalását. A konzervatív Wall Street Journal egyik legismertebb publicistája, Peggy Noonan például azt mondta, néha az a legjobb, ha semmit sem mond az ember, a képviselőház belbiztonsági bizottságát vezető republikánus Peter King pedig megjegyezte, hogy Romney helyében ő inkább várt volna fél vagy egy napot, és utána adott volna ki egy átfogóbb nyilatkozatot.

Nem bánt ennyire kesztyűs kézzel a republikánus elnökjelölttel a demokrata elnök, aki egy tévéinterjúban közölte, a jelek szerint Romney hajlamos arra, hogy előbb lőjön és utána célozzon. “Márpedig elnökként az egyik dolog, amit megtanultam, hogy ezt nem teheted. Mert fontos számodra, hogy meggyőződj arról, a közleményeidet alátámasztják a tények, és hogy átgondoltad a következményeit” - fogalmazott Obama a CBS tévécsatornának adott nyilatkozatában.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy Romney nehezen fog kimászni a saját maga által ásott gödörből, pedig egyébként indokolt lenne feszegetni (nemcsak neki, bárkinek) az amerikai hozzáállást az arab országokban zajló változásokhoz. A demokraták éppen hogy pozitív példaként szokták emlegetni Líbiát, bizonygatva azt, hogy egy széles nemzetközi koalíció részeként, súlyos amerikai áldozatok nélkül is meg lehet buktatni egy diktátort (itt kontrasztként George W. Bush iraki háborújára kell gondolni), a keddi fejlemények azonban elég alaposan átrajzolják ezt a képet. De nem kell leragadni Líbiánál, általánosabban is fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon az alapvetően passzivitásra alapuló külpolitika mennyire volt eredményes a sokat emlegetett arab tavasz során? Vagy hogy ha a Fehér Ház büszke volt a líbiai rezsimváltásra, akkor miért nem tesz többet azért, hogy ez megtörténjen Szíriában is, ahol a hatalom brutális mészárlásokkal próbálja megtörni az ellenzék erejét?

Bőven vannak tehát olyan kérdések, amelyeket fel lehetne tenni akár a keddi bengázi eseményektől függetlenül is, Mitt Romney azonban a jelek szerint rossz helyen kezdett el kapirgálni.

Már a kezdés is zavaros volt, így számítani lehetett rá, hogy ez a probléma még kísérteni fogja az elnököt. A líbiai katonai beavatkozásról van szó, amely miatt már a márciusi indításkor is sokan kritizálták Obamát. Azt mondták - demokraták és republikánusok egyaránt voltak köztük -, hogy nem lehet tudni, mi is egyáltalán a célja az akciónak, ráadásul többeknél már pusztán annak a gondolata kicsapta a biztosítékot, hogy a súlyos gazdasági gondokkal küszködő, de közben a drága afganisztáni háborút vívó ország hajlandó beszállni egy újabb katonai konfliktusba.

A líbiai helyzet állóháborúvá válásával együtt elcsendesedtek (vagy csak kikerültek az új sztorikra átcsúszó médiából) a konkrét küldetést bíráló hangok, viszont kialakult egy ezzel összefüggő, de más jellegű konfliktus. Az 1973-as háborús jogkörökről szóló határozat szerint a kongresszusi felhatalmazás nélkül ellenséges terepre irányuló katonai bevetéseket az elnöknek legkésőbb 60 nappal az után le kell állítania, hogy a törvényhozást értesítette. A vita most azon folyik, hogy vajon a líbiai akció ellenséges terepre való behatolást jelent-e: a képviselőház sok republikánus és demokrata tagja azt mondja, hogy igen, a Fehér Ház azt mondja, hogy nem. Ha az előbbieknek van igaza, akkor Obama május 20-a óta folyamatos törvénysértést követ el.

A képviselőház elé pénteken két ezzel összefüggő határozat is került. Az egyik - amelyet John Kerry demokrata és John McCain republikánus szenátor jegyez - arról szól, hogy a törvényhozás felhatalmazást ad a líbiai akcióhoz. A képviselőház ezt egyértelműen elutasította, és nemcsak a republikánus többség szavazott nemmel, hanem 70 demokrata képviselő is csatlakozott hozzájuk (a 192 jelenlévő demokrata közül). A másik határozat gyakorlatilag épp a Kerry-McCain-féle határozat ellenpárja: ez megtiltaná a támadó jellegű katonai akciók finanszírozását Líbiában, és legfeljebb a hírszerzési, megfigyelési és különböző technikai (például levegőben való tankolás) műveleteket tenné lehetővé.

A várakozásokkal ellentétben a képviselőház ezt sem fogadta el, de több mint harminc demokrata is igennel szavazott. Így Obamának attól egyelőre nem kell tartania, hogy ellehetetlenítik az általa elrendelt katonai műveletet, de a demokrata politikusok tömeges szembefordulása az elnökkel minden bizonnyal elgondolkodtatja azért a Fehér Házat.

A törvényhozási epizód jelentőségét felnagyítja az is, hogy a napokban épp felerősödött az az amúgy a háttérben szinte folyamatosan zsizsegő vita, hogy vajon az Egyesült Államok mennyire vállaljon szerepet a világ különböző pontjain zajló konfliktusok rendezésében. Az apropót a múlt heti republikánus elnökjelölti vita adta, ahol több résztvevő az afganisztáni szerepvállalás gyors lezárását, a katonák hazahozatalát sürgette. A 2008-as jelölt, John McCain erre azt reagálta, nagyon szomorúnak tartja, hogy a republikánus pártban kezd megerősödni az izolacionista vonal, mire viszont többen azzal vágtak vissza, hogy ez azért durva általánosítás, és nem kellene egy néhány perces vitarészletből ilyen messzemenő következtetéseket levonni.

A vitát tovább gördítette az, hogy Obama szerdán bejelentette, jövő szeptemberig kivonnak 32 ezer amerikai katonát Afganisztánból, ezzel nagyjából egyharmadával csökkentve az ottani haderő létszámát. A döntés ellen tiltakozó McCaint talán megnyugtatta az, hogy az elnökjelöltségre pályázó egyik induló, Tim Pawlenty is bírálta és elsietettnek nevezte a csapatkivonást, a legnagyobb támogatottsággal rendelkező aspiráns, Mitt Romney pedig szintén kifejezte kétkedését (bár nála nem volt egyértelmű a bírálat, mert szerinte is haza kell hozni a katonákat, de szerinte a menetrendnek a helyzettől kell függnie).

Az mindenesetre látszik a felmérésekből, hogy az afganisztáni szerepvállalás egyre népszerűtlenebb, és Oszama bin Laden megölése után sok amerikai értelmetlennek is tartja. Az ország súlyos eladósodottságát és a vészes gazdasági helyzetet látva pedig biztosan sokan egyetértenek Obamának azzal a szerdai - az izolacionisták érvei rímelő - mondatával, hogy egy évtized óriási háborús költekezése után “ideje van annak, hogy itthon koncentráljunk az országépítésre”.

Mit is keresünk mi pontosan Líbiában? Sokan feltették ezt a kérdést az utóbbi három napban Amerikában, és úgy tűnik, hogy a legtöbben válasz nélkül maradtak. Persze sokan nyilvánvaló politikai érdekből feszegetik ezt a témát (például a republikánus elnökaspiránsok, akik éltek az alkalommal, hogy odaszúrjanak Obamának), de ezen túl is észlelhető némi bizonytalanság akörül, hogy mi is a szerepe az Egyesült Államoknak a Moammer Kadhafi megállítását célzó nemzetközi akcióban.

Mondjuk, nincs mit csodálkozni ezen az utóbbi néhány hét eseményei után. Amikor a törvényhozás tagjai először kezdtek beszélni arról, hogy légtérzárat kellene kialakítani Líbia felett, akkor épp Robert Gates védelmi miniszter volt az, aki tiltakozott ez ellen, mondván, hogy nem lenne feltétlenül bölcs dolog. Most már azt mondja, hogy ő is támogatja az akcióban való részvételt, de eközben az sem teljesen világos, hogy mik a céljai az amerikaiaknak.

Utolsó simítások a líbiai közleményen - Forrás: flickr.com/whitehouse

Az elnök többször elmondta, hogy Kadhafinak távoznia kell, de a stábja közben folyton azt hangoztatja, hogy a katonai műveleteknek nem célja a líbiai vezető eltávolítása. Többen rámutattak arra az ellentmondásra is, hogy miért éppen Líbia esetében aktivizálódott Amerika (együtt egy sor más országgal), és miért nem tesz semmit például a szintén szövetséges Bahrein esetében, ahol ugyancsak erőszakkal nyomták el a kormányellenes tüntetéseket.

Az eddigiek alapján egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az Egyesült Államok félszívvel szállt be ebbe a katonai akcióba, és már az első lépéseknél arra gondolt, hogy miként tudna ebből az egészből minél gyorsabban kifarolni. Megvannak persze ennek a maga okai és előzményei, de Obamának így is számolnia kell a politikai következményekkel. Republikánus ellenfelei úgy érzik, újabb bizonyítékot kaptak arra, hogy az elnök képtelen a gyors és határozott döntéshozatalra. A demokrata bázis pedig becsapva érzi magát, amiért épp az az elnök vitte be az országot egy szerintük nem feltétlenül átgondolt katonai akcióba, aki azzal vádolta Bushékat, hogy megfelelő előkészítés nélkül indították meg az iraki háborút.

Ha eredményesek lesznek a líbiai műveletek, és sikerül megbuktatni Kadhafit anélkül, hogy az ország káoszba süllyedne, akkor persze a kétkedők hangja elhalkul majd. Addig is azonban az amerikai vezetés számára ott marad az a probléma, hogy egy olyan katonai konfliktusba szálltak be, amelynek alakulására épp a saját vonakodásuk miatt nem sok befolyásuk lesz.

Egészen keményre sikeredett Obama péntek esti beszéde Líbiáról. Felszólította Moammer Kadhafit, hogy azonnal állítson le mindenféle hadi műveletet, és vonja vissza katonáit a líbiai városokból. “Hadd tegyem egyértelművé: ezek a feltételek nem alku tárgyai” - fogalmazott az elnök, ráerősítve az előző nap elfogadott ENSZ BT-határozatra, amely felhatalmazást ad a tagországoknak a katonai erő (igaz, azon belül lényegében csak légierő) alkalmazására, ha Kadhafi nem tesz eleget a felszólításoknak.

Ez a keménység azonban nagyon más volt, mint amit az elődjétől megszokhattak. George Bushnak - különösen elnöksége első hat évében - az volt az alapállása, hogy a nemzetközi együttműködések nehézkesek, nem hatékonyak és elvtelen kompromisszumokra kényszerítik a feleket. Sokatmondó volt, hogy egy olyan embert - John Boltont - küldött nagykövetnek az ENSZ-be, aki sokszor jelét adta annak, hogy igazából megveti a világszervezetet.

Obama bátorságpróbája - Forrás: flickr.com/whitehouse

Obama ehhez képest a pénteki beszédében legalább négyszer megemlítette azt, hogy az Egyesült Államok nem egyedül, hanem szövetségesekkel - Nagy-Britanniával, Franciaországgal és nem mellesleg arab országokkal - együtt száll szembe Kadhafival. A beszéd időzítése is lényeges: az elnök csak az után fogalmazta meg kemény követeléseit, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem is elsősorban amerikai, hanem francia és brit nyomásra elfogadták a légtérrzárról szóló határozatot.

A BBC észak-amerikai szerkesztője, Mark Mardell már meg is fogalmazta, hogy valójában egy Obama-doktrína van alakulóban, amely nagyjából így hangzik: Cselekedni, de csak a korlátokon belül, és irányítani, de csak mint elsőként az egyenlők között.

A líbiai helyzet kezelése azonban nemcsak egy esetleges új katonai doktrínára világíthat rá, de egyben felveti azt az egyszerű kérdést is, hogy mennyire bátor elnöke van jelenleg az Egyesült Államoknak. Erről szól a szinte minden héten elgondolkodtató írásokkal jelentkező Lexington rovat legújabb darabja az Economistban. A szerző összességében nem fest túl pozitív képet Obamáról, aki szerinte eddig legtöbbször a biztos megoldásokat választotta a kockázatos, de talán jelentősebb eredménnyel járó lépések helyett.

Ez igaznak tűnik Líbia esetére is, de persze azt az Economist munkatársa is elismeri, hogy a politikai bátorságot nehéz definiálni. “Amikor azonban szembesülsz vele, akkor tudod, hogy ez az. Idősebb George Bush adót emelt és ezzel elbukta a posztját. Lyndon Johnson elfogadtatta a polgárjogi törvényt, pedig tudta, hogy a demokraták ezzel elvesztik a déli államokat. A sokat támadott fiatalabb Bush igazi karakánságot mutatott, amikor szinte mindenkivel dacolva úgy döntött 2007-ben, hogy nem hagyja Irakot káoszba süllyedni.”

Vajon eljön-e ez a pillanat Obama számára - teszi fel a kérdést az Economist szerzője, amit talán azzal lehet még kiegészíteni, hogy vajon képes lesz-e arra, hogy esetleg újradefiniálja a politikai bátorság fogalmát.