potus & co

George W. Bush lerohant két országot is, Barack Obama pedig még néhány rakétát sem mer kilőni. Első ránézésre ennyire erős a kontraszt a két elnök között, de a kép persze valójában ennél árnyaltabb.

A kiszivárgott információk szerint Obama még a saját kabinetjének tagjait is megdöbbentette, amikor pénteken este közölte velük, hogy a kongresszus elé viszi az augusztus második felében minden gyanú szerint vegyi fegyveres támadást végrehajtó Szíria elleni büntető csapás ügyét. Előtte napokon át a Fehér Ház és a külügyminisztérium is azt ismételgette, hogy az elnöknek van alkotmányos joga a törvényhozás felhatalmazása nélkül cselekedni. Ehhez képest éles váltást jelentett a döntés, amelyet szombaton a nyilvánossággal is megosztott az elnök.

“Alapos mérlegelés után úgy döntöttem, hogy az Egyesült Államoknak katonai akciót kell indítania a szíriai rezsim ellen” - fogalmazott Obama, majd hozzátette, hogy azt is eldöntötte, hogy a válaszcsapásra felhatalmazást kér a kongresszustól. Azt mondta, hogy “a világ legrégebbi demokráciájának elnökeként” hisz abban, hogy az Egyesült Államok hatalma nemcsak a katonai erejében, hanem a demokratikus példamutatásban is gyökerezik.

Obama és Bush - Forrás: Fehér Ház

Ez a hirtelen váltás nem volt előzmény nélküli. Csütörtökön az Egyesült Államok legszorosabb szövetségesének számító Nagy-Britannia parlamentje elutasította az ország részvételét a katonai akcióban. Közben felerősödtek az amerikai törvényhozáson belül is azok a hangok, amelyek szerint az elnök nem cselekedhet kongresszusi jóváhagyás nélkül.

A Fehér Ház előző lakóit - vagy legalábbis egy részüket - persze nem különösebben zavarták volna ilyen apróságok. Obama közvetlen elődje, George W. Bush például kifejezetten büszkélkedett vele, hogy gyorsan és határozottan dönt (“I am the decider”). Ő például valószínűleg nem vacillált volna napokig egy ilyen akción, és még kevésbé valószínű, hogy visszatáncolt volna korábbi szándékaitól (bár igaz, hogy a Fehér Ház inkább csak utalgatott arra, hogy Obama akár kongresszusi jóváhagyás nélkül is elindítja a Szíria elleni büntetőakciót).

Nem feltétlenül fair ugyanakkor Obamát Bushhoz hasonlítani. Egyrészt elég sok bizonyíték utal arra, hogy Bush gyors és határozott döntései nem mindig voltak túlságosan eredményesek. Másrészt épp az általa indított háborúk megítélése nehezíti meg a mostani katonai művelet elindítását is. Nem is beszélve emellett arról, hogy Obama kifejezetten arra az elvre építette a külpolitikáját, hogy széles nemzetközi szövetségeken keresztül próbálja elérni a céljait. (Bár Franciaország jelezte, hogy szívesen részt venne a Szíria elleni támadásban, ezzel a támogatással nem sokra megy az elnök az amerikai szavazók előtt, akiknek többsége a franciákat leginkább csak gúnyos viccekből ismeri.)

Így ha az elnök egyedül vágott volna neki az akciónak, akkor sok szempontból a saját eddigi törekvéseit tette volna hiteltelenné. Igaz viszont az is, hogy ha a kongresszus elutasítja a kérését, akkor nem marad neki más, mint a megaláztatás. Márpedig az első reakciók alapján a törvényhozók eléggé megosztottak, és gyakorlatilag nincs senki, aki teljesen egyetértene vele. Vannak, akik kifejezetten ellenzik, hogy bármiféle amerikai akció induljon Szíria ellen (például Rand Paul republikánus szenátor), mások viszont többet szeretnének egy korlátozott büntető csapásnál (ebbe a körbe tartozik a szintén republikánus John McCain szenátor).

Nagy kockázatot vállalt tehát Obama. De ha mindenképp jelzőt keresünk hozzá, akkor sem a gyáva, sem a bátor nem igazán megfelelő. A vakmerő sokkal inkább.

Úgy néz ki, Barack Obama sem kerülheti az újraválasztott elnökök sanyarú sorsát. Több elődjére is jellemző volt, hogy a második ciklusukat különböző súlyú botrányok árnyékolták be, és most őt is ez a veszély fenyegeti.

Ahogy az alábbi grafikán is végigkövethető, Ronald Reagannek ott volt az Irán-Kontra-ügy, Bill Clintonnak az emlékezetes Monica Lewinsky-affér, George W. Bush kezdettől fogva turbulens elnökségének egyik legkínosabb botránya (a törvénytelen lehallgatások) pedig szintén az újraválasztását követő évre esett.

A kis felhőkre kattintva megjelennek az ügyek részletei

Az első ciklusát különösebb politikai botrányok nélkül túlélő Barack Obamának most egyszerre három üggyel is meg kell birkóznia. Egyrészt ott van a tavalyi bengázi terrortámadás kormányzati kezelése, amely azért került ismét az előtérbe, mert a múlt héten kiszivárgott belső levelezés részletei szerint az első tájékoztató anyagokból külügyminisztériumi nyomásra kerültek ki olyan részletek, amelyek kínosak lehettek volna a Fehér Ház számára. Azóta az Obama-adminisztráció közzétette a teljes levélváltást, és ez ugyan árnyalta a képet (kiderült, hogy valószínűleg a külügyminisztériumi beavatkozás nélkül is kimaradtak volna a kényes részletek), de a republikánusok várhatóan tovább fognak rugózni a témán.

Politikailag sokkal károsabbnak tűnik az, hogy pénteken kiderült, az adóhatóság különlegesen szigorú elbánásban részesítette azokat a konzervatív szervezeteket, amelyek adómentességi státusra jelentkeztek. Hasonlóan nagy felháborodást váltott ki - különösen a nyilvánosság nagy részét uraló újságírói körökben - az, hogy hétfőn nyilvánosságra került az, hogy az igazságügyi minisztérium egy kiszivárogtatás forrása után nyomozva begyűjtötte az AP hírügynökség telefonhívási adatait.

A legerőteljesebb választ az adóhivatali botrányra adta Obama, aki pénzügyminisztere útján kirúgatta az adóhivatal egyébként is csak ideiglenes státusban lévő vezetőjét. A Fehér Ház próbálkozik ugyanakkor az AP-ügy elsimításával is, szerdán bejelentették ugyanis, hogy támogatják egy olyan törvény megalkotását, amely segítené az újságírókat a titkos forrásaik megőrzésében. Bengáziról eközben továbbra is az a hivatalos álláspont, hogy az egy felfújt ügy, és a demokraták szerint valójában a cél a 2016-os választás potenciális jelöltjének, Hillary Clintonnak a befeketítése, aki a támadás idején a külügyminisztériumot vezette.

Hatalmas nyomás nehezedik a Fehér Házra (még David Axelrod korábbi elnöki tanácsadó is azt nyilatkozta, hogy nem irigyli most egykori kollégáit), de nagy kérdés az, hogy mi lesz ezeknek az ügyeknek a kifutása. A legsúlyosabb következménye annak lenne, ha kiderülne, hogy az adóhivatali botrány szálai elvezetnek az elnökhöz, egyelőre azonban nincs semmilyen erre utaló információ. (Épp a Richard Nixon bukásához vezető Watergate-botrány után született olyan törvény, amely megtiltotta, hogy a Fehér Ház közvetlenül beavatkozzon az adóhivatal ügyeibe.) A Fehér Ház azt állítja, hogy az AP telefonadatainak bekéréséhez sem volt közük.

Ha nem kerülnek elő inkrimináló részletek, akkor a vihar viszonylag gyorsan elvonulhat, bár a konzervatívokkal való eddig is feszült viszonyt biztosan tovább fogják mérgezni ezek az epizódok. Ha pedig eldurvul a helyzet, akkor Obama vigasztalhatja magát azzal, hogy elődei is viszonylag ép bőrrel megúszták a botrányokat. Ronald Reagant ma a legnagyobb elnökök között emlegetik, Bill Clinton soha nem látott népszerűségnek örvend, és még George W. Bush megítélése is javult, mióta biciklizéssel és bizarr festmények készítésével tengeti a napjait.

“Az elnöki hatalom nincs rögzítve, és korlátozzák mind alkotmányos, mind politikai kényszerek. Az alkotmány fékek és ellensúlyok rendszerét írja elő, amelyben a szövetségi kormány hatalma megoszlik a végrehajtó, igazságszolgáltó és törvényhozó ágak között.

Ebben a finom egyensúlyban ugyanakkor a három ág befolyása folyamatosan változik. A viszonylagos hatalmukat nagy mértékben meghatározzák azok az egyének, akik az egyes tisztségeket betöltik, az ő képességük arra, hogy hassanak a közvéleményre, továbbá az aktuális politikai, gazdasági és társadalmi körülmények.”

Ez az idézet a washingtoni National Museum of American History egyik táblájáról származik, és azért gondoltam, hogy közzéteszem, mert a nagy csinnadrattával járó elnökválasztások közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni minderről. Az ádáz küzdelemből úgy tűnik, mintha itt egy végtelen hatalmú pozíció elnyerése lenne a tét, miközben az amerikai elnöknek több fontos területen is nagyon kis mozgástere van.

Gyakorlatilag minden belpolitikai kérdésben meg van kötve a keze, így például hiába teszik felelőssé sokan a mostani demokrata elnököt a rossz gazdasági helyzetért, ha az elmúlt két évben gyakorlatilag semmilyen saját programot nem tudott keresztülvinni a törvényhozásban erős pozíciókkal rendelkező republikánusok tiltakozása miatt. Vagy ott a példa a másik kényszerre: Barack Obama ugyan még ciklusának első felében átverte a kongresszuson az egészségügyi reformot, de idén nyáron csak hajszálon (egy szavazaton) múlt az, hogy nem kaszálta el az egészet a legfelsőbb bíróság.

És persze még sok példát lehetne hozni az amerikai történelemből. Obama elődjét, George W. Busht például nagyon erősnek tüntette fel az a tény, hogy a fél világgal szembemenve elindította az iraki háborút, viszont később még egy nyavalyás bevándorlási reformot sem tudott véghezvinni, ismét csak a törvényhozás tiltakozása miatt.

Mindezt természetesen nem azért írom, mert azt gondolnám, hogy ezzel bármilyen baj lenne, hiszen elég sokszor bizonyította az Egyesült Államok, hogy nagyszerű dolgokat tud produkálni ez a berendezkedés. Egyszerűen csak nem szabad elfelejteni, hogy a hatalmi működés bonyolultabb itt, mint amilyennek elsőre látszik, és ez persze azt is jelenti, hogy bárki is lesz a novemberi elnökválasztás nyertese, ő maga egyedül nem lesz képes egy csapásra megváltoztatni a dolgokat.

Az egyik eltávozott főszerkesztőnk a szerkesztőségre hagyta az Atlantic magazin több évfolyamát, és a folyosón járva megakadt a szemem egyiknek a címlapján. Lessons of a failed presidency (Egy kudarcot vallott elnökség tanulságai) - állt a címlapján, és az első gondolatom az volt, hogy ezek szerint észre sem vettem, hogy az Atlantic leközölt egy ilyen kemény értékelést Barack Obamáról. Aztán közelebb hajolva láttam, hogy ez valójában a 2007 szeptemberi szám, de ha már így felkeltette az érdeklődésemet, akkor magamhoz vettem (Péter, ezúton is köszönöm!).

A Bush-elnökség kudarcairól szóló írások közül a legcombosabb az, amely a befolyásos tanácsadó, Karl Rove munkásságát dolgozza fel, és nemcsak múltidézésre alkalmas, hanem elgondolkodtató adalékokat ad az elmúlt pár évnek az értelmezéséhez is. A cikk kiindulópontja az, hogy a politikatudományban mintegy ötven évvel ezelőtt megalkották az úgynevezett átrendeződés-elméletet, amely szerint az amerikai történelem során volt néhány olyan kiemelt jelentőségű, fordulópontot hozó elnökválasztás.

Rove történelmet akart csinálni - Forrás: Rove.com

Ilyennek tartják például Franklin Delano Roosevelt 1932-es győzelmét, ami után tartós demokrata uralom következett. A cikk szerint a politológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy ilyen átrendeződéshez szükség van egyrészt arra, hogy a választók párthűsége gyenge legyen (tehát megérjenek az átrendeződésre), másrészt pedig arra, hogy legyen valami olyan, traumatikus esemény, amely elindítja magát a folyamatot.(FDR esetében ez volt a nagy gazdasági válság).

A cikk szerint Rove meg volt győződve arról, hogy Bush megválasztásakor hasonló helyzetben volt az ország, és ugyan akkor épp nem volt semmilyen traumatikus esemény, a terve az volt, hogy egy sor nagyívű program (például a társadalombiztosítás részleges privatizációja vagy a bevándorlás reformja) révén mesterségesen elindítja a nagy átrendeződést. Később megérkezett a nagy sokk is 9/11 képében, de mára tudjuk, hogy a nagy Rove-féle mutatvány megbukott, vagy legalábbis egyik nagy belpolitikai tervből sem lett semmi.

Mai szempontból azért érdekes ez a cikk, mert ugyan 2008-ből nem emlékszem az átrendeződés-elmélet emlegetésére, de arra igen, hogy sokan jósoltak egy hosszan tartó demokrata uralmat. Obama történelmi győzelmet aratott, és a demokraták kerültek többségbe a törvényhozás mindkét házában. Akkoriban sok szó esett arról, hogy az állam szerepét tekintve új korszak kezdődik, a politikai viszonyokra pedig jellemző volt, hogy a Time magazin 2009 májusában azzal a címmel közölt címlapsztorit a republikánus pártról, hogy “Veszélyeztett faj”. Azóta tudjuk, hogy ez a demokrata fölény sem tartott sokáig, bár az is igaz, hogy akár a kongresszusi republikánusok, akár az elnökjelöltségre készülő republikánus politikusok megítélését nézzük, valahogy nem érződik egy FDR- vagy Lincoln-momemtum előszele az ő oldalukon sem.

Lehet persze, hogy ez is átrendeződés, csak még arról sincs senkinek fogalma, melyik irányba.

Nem túl eseménydús ez a videó, de olyan szempontból mégis érdekes, hogy ez az első alkalom, hogy Barack Obama és elődje, George W. Bush együtt mutatkozik a nyilvánosság előtt, mármint ebben az elnöki ciklusban. Obama ugyan hívta Busht a Ground Zerohoz akkor is, amikor Oszama bin Laden megölése után látogatott oda, de elődje akkor nemet mondott. Most ugyanakkor együtt mentek a tízéves megemlékezésre, feleségeikkel együtt.