potus & co

Néhány hónappal ezelőtt részt vettem egy kommunikációs tréningen, aminek egyebek mellett megvolt az a hozadéka is, hogy végre találkoztam hús-vér lobbistákkal. Mindketten - egy nő és egy férfi - az egészségügyi üzletágban dolgoztak, és nagyjából tényleg olyanok is voltak, ahogy a lobbistákat el lehet képzelni. Kifogástalanul öltözködtek, magabiztosan viselkedtek, és a tréning részeként tartott prezentációikból azt szűrtem le, hogy nagyon jól értenek az érzelmi manipulációhoz. (Volt a kurzuson egy kormányzati alkalmazott is, aki szintén nagyon jól illett a róla és kollégáiról élő sztereotípiákhoz: lusta volt, de nagyszájú, és ő volt az egyetlen, aki a képzés végén rosszabbul kommunikált, mint az elején.)

Obama egykori munkatársainak megvannak az összeköttetéseik a Fehér Házban

A bemutatkozáskor a két lobbicéges alkalmazott viccelődve megjegyezte, hogy ők bizony a “gonosz lobbisták” közé tartoznak. Ez nyilvánvaló utalás volt arra, hogy a lobbizás nem feltétlenül a legjobban csengő nevű foglalkozás, és ez különösen igaz az elmúlt néhány évre. Barack Obama a 2008-as kampányában az egyik fő üzenet az volt, hogy az ő megválasztása véget vet majd a nemes célokat szolgáló politizálást megmérgező lobbicégek hatalmának. “Én azért vagyok benne ebben a versenyben, hogy megmondjam a washingtoni céges lobbistáknak azt, hogy vége van azoknak az időknek, amikor ők diktálták a napirendet” - fogalmazott Obama még jelöltként 2007-ben.

A megválasztása után ugyan még valóban próbált ügyelni arra, hogy távol tartsa az adminisztrációtól a lobbistákat, ez az igyekezet azonban mintha lanyhult volna mostanára. Május elején például a Fehér Ház megerősítette, hogy Obama egy korábbi iparági lobbistát, Tom Wheelert jelöli a médiahatósági feladatokat ellátó Federal Communications Commission élére.

Ez nem igazán passzolt a 2008-as kampányígéretekhez, ahogy az sem, amiről a Washington Post pénteken számolt be. A cikk szerint az Obama-adminisztráció több egykori munkatársa is lobbicégeknél kötött ki, amelyek nyilván azért vették fel őket, hogy kihasználják politikai kapcsolataikat.

Ez néha egészen érdekes szituációkat is eredményez. Hamarosan várható a kormányzati (konkrétan külügyminiszteri) döntés a Keystone XL nevű olajvezeték engedélyezéséről, amely körül hatalmas kampány folyik. Környezetvédő szervezetek tiltakoznak ellene, míg ipari szereplők támogatják a beruházást. A Fehér Ház szempontjából pikáns elem az, hogy négy egykori munkatársa (az elnöki stábból, illetve a kampánycsapatból) az ellenzők táborát erősíti (Bill Burton, Stephanie Cutter, Jim Papa és Paul Tewes), míg egy másik korábbi stábtag (Anita Dunn kommunikációs igazgató) cége az olajvezeték megvalósításán fáradozó vállalatnak is dolgozik.

Bár lehet, hogy ők nem úgy mutatkoznak be, mint az én tréninges ismerőseim, de végső soron ugyanúgy a “gonosz lobbisták” közé tartoznak ők is, mint azok, akikről olyan sok csúnyát lehetett hallani a sokak által inspirálónak tartott 2008-as kampányban.

Úgy néz ki, Barack Obama sem kerülheti az újraválasztott elnökök sanyarú sorsát. Több elődjére is jellemző volt, hogy a második ciklusukat különböző súlyú botrányok árnyékolták be, és most őt is ez a veszély fenyegeti.

Ahogy az alábbi grafikán is végigkövethető, Ronald Reagannek ott volt az Irán-Kontra-ügy, Bill Clintonnak az emlékezetes Monica Lewinsky-affér, George W. Bush kezdettől fogva turbulens elnökségének egyik legkínosabb botránya (a törvénytelen lehallgatások) pedig szintén az újraválasztását követő évre esett.

A kis felhőkre kattintva megjelennek az ügyek részletei

Az első ciklusát különösebb politikai botrányok nélkül túlélő Barack Obamának most egyszerre három üggyel is meg kell birkóznia. Egyrészt ott van a tavalyi bengázi terrortámadás kormányzati kezelése, amely azért került ismét az előtérbe, mert a múlt héten kiszivárgott belső levelezés részletei szerint az első tájékoztató anyagokból külügyminisztériumi nyomásra kerültek ki olyan részletek, amelyek kínosak lehettek volna a Fehér Ház számára. Azóta az Obama-adminisztráció közzétette a teljes levélváltást, és ez ugyan árnyalta a képet (kiderült, hogy valószínűleg a külügyminisztériumi beavatkozás nélkül is kimaradtak volna a kényes részletek), de a republikánusok várhatóan tovább fognak rugózni a témán.

Politikailag sokkal károsabbnak tűnik az, hogy pénteken kiderült, az adóhatóság különlegesen szigorú elbánásban részesítette azokat a konzervatív szervezeteket, amelyek adómentességi státusra jelentkeztek. Hasonlóan nagy felháborodást váltott ki - különösen a nyilvánosság nagy részét uraló újságírói körökben - az, hogy hétfőn nyilvánosságra került az, hogy az igazságügyi minisztérium egy kiszivárogtatás forrása után nyomozva begyűjtötte az AP hírügynökség telefonhívási adatait.

A legerőteljesebb választ az adóhivatali botrányra adta Obama, aki pénzügyminisztere útján kirúgatta az adóhivatal egyébként is csak ideiglenes státusban lévő vezetőjét. A Fehér Ház próbálkozik ugyanakkor az AP-ügy elsimításával is, szerdán bejelentették ugyanis, hogy támogatják egy olyan törvény megalkotását, amely segítené az újságírókat a titkos forrásaik megőrzésében. Bengáziról eközben továbbra is az a hivatalos álláspont, hogy az egy felfújt ügy, és a demokraták szerint valójában a cél a 2016-os választás potenciális jelöltjének, Hillary Clintonnak a befeketítése, aki a támadás idején a külügyminisztériumot vezette.

Hatalmas nyomás nehezedik a Fehér Házra (még David Axelrod korábbi elnöki tanácsadó is azt nyilatkozta, hogy nem irigyli most egykori kollégáit), de nagy kérdés az, hogy mi lesz ezeknek az ügyeknek a kifutása. A legsúlyosabb következménye annak lenne, ha kiderülne, hogy az adóhivatali botrány szálai elvezetnek az elnökhöz, egyelőre azonban nincs semmilyen erre utaló információ. (Épp a Richard Nixon bukásához vezető Watergate-botrány után született olyan törvény, amely megtiltotta, hogy a Fehér Ház közvetlenül beavatkozzon az adóhivatal ügyeibe.) A Fehér Ház azt állítja, hogy az AP telefonadatainak bekéréséhez sem volt közük.

Ha nem kerülnek elő inkrimináló részletek, akkor a vihar viszonylag gyorsan elvonulhat, bár a konzervatívokkal való eddig is feszült viszonyt biztosan tovább fogják mérgezni ezek az epizódok. Ha pedig eldurvul a helyzet, akkor Obama vigasztalhatja magát azzal, hogy elődei is viszonylag ép bőrrel megúszták a botrányokat. Ronald Reagant ma a legnagyobb elnökök között emlegetik, Bill Clinton soha nem látott népszerűségnek örvend, és még George W. Bush megítélése is javult, mióta biciklizéssel és bizarr festmények készítésével tengeti a napjait.

A Fehér Házból tudósítani elvileg a szakma csúcsát jelenti. A riporterek dolga beszámolni a világ talán leghatalmasabb emberének nyilvános szerepléseiről és színfalak mögötti tevékenységéről. Állandó belépőjük van a Fehér Házba, és ha az őket alkalmazó médiacégnek van elég pénze a költségek fedezésére, akkor követhetik az elnököt a hivatalos és magántermészetű útjaira is. Eldicsekedhetnek vele, hogy repültek az Air Force One-on, de persze ennél a sekélyes dicsőségnél is komolyabb elismerés az, hogy az általuk megszerzett információk szinte biztosan ott lesznek a vezető hírek között, sokszor nemcsak itt az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon.

Ehhez képest elég lehangoló látvány fogadott, amikor szerda délelőtt beléptem a Fehér Ház sajtóhelyiségébe. A napi szóvivői tájékoztatóknak helyet adó terem kicsi, a műbőr borítású székek karfái kopottak, és az üléssorok között is meglehetősen szűkös a hely. A terem hátsó végében nyílik egy még kisebb helyiség pár fémasztallal és néhány szűkös irodával, ahol az újságírók dolgozhatnak a tudósításaikon, már ha nem zavarja őket az, hogy egymástól néhány centiméterre kell ülniük. Van emellett egy étkező is, egyetlen asztallal, közvetlenül a vécé mellett.

Technikusok várakoznak a tájékoztató kezdésére

A körülmények nem tűnnek tehát kifejezetten kiváltságosnak, pedig jelenleg maga a bejutás sem egyszerű a Fehér Házba. Bár korábban volt lehetőség turista látogatásokra, a március elején életbe lépett általános kormányzati megszorítás részeként ezeket felfüggesztették (bár az iskolás csoportoknak talán megkegyelmeznek). Újságíróként sem könnyű belépni, az akkreditációkat ugyanis nagyon szigorúan intézik, és nekem is csak azért sikerült bejutnom, mert épp a Washington Postnál töltöm az ösztöndíjas gyakorlatomat.

A lap Fehér Ház-i tudósítói csapatát vezető Scott Wilsont kértem meg egy pár héttel ezelőtti kávézás során, hogy vigyen be magával, és ő ezt a kérést nagyon kedvesen és készségesen teljesítette. A Fehér Ház néhány utcányira van a Post szerkesztőségétől, így egyszerűen csak átsétáltunk, miközben Scott a múlt heti közel-keleti út érdekességeiről beszélt (az időeltolódás megkönnyítette a tudósítást, a nagy lapok azonban sérelmezték, hogy egyetlen kérdést sem tehettek fel Barack Obamának), illetve a House of Cards című sorozat és a valóság közötti párhuzamokról beszélgettünk (az egyik szereplő egy újságírónő, aki egy etikailag megkérdőjelezhető kapcsolat fenntartása érdekében visszamondja a számára felajánlott Fehér Ház-i tudósítói posztot).

Kellemes tavaszi idő volt, így a Fehér Ház előtti tér tele volt fotózgató turistákkal. Mivel a sajtóterem a West Wingnek hívott (a név egy másik tévésorozat címéből lehet ismerős) épületrészben van, így a rácsos kerítés mellett elsétálva az ahhoz közeli bejárathoz mentünk.  Scott az állandó belépőjével simán átjutott az ellenőrzésen, de az én irataimat elég sokáig vizsgálgatta a valamiért meglehetősen morcosnak tűnő biztonsági őr, és a belépéshez meg kellett várni azt is, hogy kijöjjön a sajtóosztály egyik munkatársa, aki aztán átkísért a kaputól az épületbe.

Szűkös helyiségen osztoznak a tudósítók

Épp akkor érkezett egy nagyobb csapat ember, akik valamilyen technikai berendezéseket toltak az oszlopairól ismert főépület irányába, de ettől eltekintve csendes volt az udvar. Bár terveztem, hogy készítek fotókat onnan is, a kísérőm közölte, hogy azon az úton, ahol mi most haladunk, nem lehet fényképezni (mint kiderült, egy kicsit távolabbi, külön a tévéstáboknak fenntartott helyről lehet fényképeket készíteni).

A sajtóteremnek is helyet adó West Wing (Nyugati Szárny) az, ahol a lényegi munka folyik a Fehér Házban. Itt van az elnök híres Ovális Irodája, itt dolgoznak a nemzetbiztonsági stáb munkatársai, és itt van a Situation Room is, ahol többek között Oszama bin Laden megölését követte élőben Obama a kockázatos műveletet megtervező és felügyelő embereivel együtt. Szerdán az elnök a Fehér Házban tartózkodott, így valószűleg valahol ezekben a helyiségekben lehetett, de az épületnek ez a része el van zárva a sajtó elől, és csak az oda vezető folyosóra sikerült bejutni. Ennek fala Obamát ábrázoló fotókkal van kidekorálva, amelyeket Scott szerint időnként cserélgetni szoktak. Most többek között azok a fotók voltak kinn, amelyeken Obama fejét simogatja egy kisgyerek, illetve az, amelyen az elnök imitálja McKayla Maroney tornásznő elhíresült fancsali arckifejezését.

Bár erről a folyosóról ki lehetett látni a Rózsa Kertnek nevezett hátsó udvarra, ahol gyakran tartanak hivatalos rendezvényeket, sajnos ezt sem lehetett lefotózni. A sarokban ült egy biztonsági őr, aki talán még a kapunál szolgáló kollégájánál is morcosabb volt, és ahogy a gépemhez nyúltam, azonnal rámszólt, hogy nem szabad fényképezni.

A Fehér Házból tudósító újságírók számára állandó program a 12:15-kor kezdődő napi szóvivői sajtótájékoztató. Dél körül el kezdtek gyülekezni az újságírók, de a többségük a hátsó helyiségbe vonult, és csak akkor jöttek előre, amikor a meghirdetett kezdési időpontnál mintegy negyedórával később a hangosbeszélőn keresztül bejelentették, hogy hamarosan indul a tájékoztató. Ekkor rövid idő alatt szinte teljesen megtelt a sajtóterem, és az újságírók elfoglalták a helyüket.

Hierarchikus rendben van az ültetés

A székek előre ki vannak osztva: az első sorban ülnek a nagy tévécsatornák tudósítói, a második sorban a meghatározóbb lapok munkatársai, mögöttük pedig a kevésbé jelentős médiumok képviselői. Az ülésrend egyben egyfajta hierarchiát is jelent, a kérdésfeltevés lehetősége ugyanis a széksoroknak megfelelően halad. Először a tévések kérdezhetnek, majd utánuk jönnek a második sorban ülők, végül pedig a többiek.

A sajtótájékoztatót általában Jay Carney sajtótitkár szokta tartani, de ezúttal a helyettese, Josh Earnest állt ki az újságírók elé. A harmincas éveinek végén járó Earnest Obama régi emberének számít, már a 2008-as választási kampányában is részt vett, és az első ciklust is végigdolgozta a Fehér Házban. A tájékoztatót két rövid bejelentéssel indította: az egyik az volt, hogy délután Obama részvételével tartják a Secret Service (az elnök védelmét ellátó szervezet) új vezetőjének eskütételét, a másik pedig az, hogy csütörtökön lesz egy rendezvény a Fehér Házban a törvényhozásban elakadni látszó fegyverszabályozási törvénycsomagról.

Earnest közölte, hogy a Secret Service vezetőjének beiktatása nyilvános lesz a sajtó számára is, amit a tudósítók tapssal fogadtak. Ez a szívélyesség jellemző volt az egész tájékoztatóra, az újságírók például egyszerűen csak Joshként szólították a szóvivót, és ő is a keresztnevükön emlegette a tudósítókat. Az is nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy ez a barátságos hozzáállás csak a felszín, és valójában a két oldal közötti viszony sokkal ellentmondásosabb annál, mint amilyennek a nevetgélésből és kedveskedésből látszik.

A szóvivő feladata az elnök képviselete, adott esetben az álláspontjának a védelme, míg a tudósítók dolga az, hogy egyrészt minél többet megtudjanak az elnök tevékenységéről, másrészt hogy megismerjék a döntései hátterét. Ez egy furcsa - és lényegében az egész újságírói szakmára jellemző - viszonyt eredményez, hiszen a két oldal egyszerre partnere és ellenfele a másiknak. Az elnök stábjának szüksége van az újságírókra ahhoz, hogy minél több emberhez eljuttassa az üzenetét, és a tudósítóknak is szükségük van a Fehér Ház apparátusára ahhoz, hogy hozzájussanak az őket érdeklő információkhoz. Másrészt ugyanakkor a döntések hátterének feltérképezéséhez az újságírók olyan kérdéseket is feszegethetnek, amelyek kényelmetlenek lehetnek az elnök számára, ezért ilyen esetekben a két oldal nem partnerként, hanem ellenfélként tekint a másikra.

A napi Fehér Ház-i sajtótájékoztató ennek a furcsa viszonynak a gyakorlati megnyilvánulása. Egyben egy demokratikus rítus is, hiszen a szóvivő akkor is kiáll, ha épp nincs semmilyen nagyobb bejelentés, és az újságírók többsége is megjelenik akkor is, ha egyébként tudják, hogy a tájékoztatón elhangzottakból valószínűleg semmi nem kerül majd be az újságjukba vagy tévéjükbe. Nagyjából ilyen körülmények között zajlott a szerdai tájékoztató is: a híreket a legfelsőbb bíróságon zajló, a melegházasságról szóló ügyek uralták, és Obama legutóbbi médiaszereplése is kimerült abban, hogy előző nap sportolókkal találkozott, és belefejelt egy focilabdába.

Josh Earnest tájékoztatja a sajtót

A tájékoztató ennek ellenére is érdekesen alakult. Az újságírók ugyanis nem egy-egy kérdést tettek fel, hanem rövid interjúkat készítettek Earnesttel, és ezek némelyike kifejezetten jól sikerült. Az én kedvencem az volt, amikor Peter Alexander, az NBC tévécsatorna tudósítója a Secret Service új vezetőjének, Julia Pearsonnak a kinevezéséről faggatta a szóvivőt. Ez a személyi döntés azért volt különösen érdekes, mert egyrészt Pearson az első női vezetője a szervezetnek, másrészt a Secret Service hírnevét elég súlyosan megtépázta az, amikor tavaly kiderült, hogy több ügynök prostituáltak szolgáltatásait vette igénybe egy külföldi megbízatáson.

Az NBC riportere először azt a kérdést tette fel, hogy vajon Pearson volt-e az elnök elsőszámú jelöltje a pozícióra, majd amikor Earnest erre egy mellébeszélő választ adott (“Az elnök úgy gondolja, hogy ő volt a megfelelő ember a feladatra.”), akkor azonnal feltette újra a kérdést. Earnest ekkor már hosszabb magyarázkodásba kezdett arról, hogy ő valójában nem is tudja, hogy hány jelölt volt a pozícióra, majd méltatni kezdte Pearson szakmai múltját.

A riporter ugyanakkor nem hagyta annyiban a dolgot, hanem idézett a Washington Post cikkéből, amely szerint a Secret Service több tagja aggódik amiatt, hogy a leendő vezető leginkább adminisztratív feladatokat látott el korábban, és kevés tapasztalata van a terepmunkában. Earnest erre azt válaszolta, hogy nemcsak személyesen az elnök tartja alkalmasnak Pearsont a feladatra, hanem a távozó igazgató is, és azt sugallta, hogy ez egyértelműen igazolja a választás helyességét. A tudósító ekkor még feltette azt a kérdést, hogy vajon a kinevezésnek köze van-e ahhoz, hogy korábban sok kritika érte a Fehér Házat, amiért az év eleji kormányzati átalakítások idején a fontosabb pozíciókba férfiak kerültek, mire a szóvivő azt mondta, hogy Pearson azért kapta ezt a megbízatást, mert ő a legalkalmasabb a feladatra, és nem azért, mert nő.

Nem mondom, hogy ez a rövid epizód rendkívüli lett volna, de én újságíróként gyönyörködve figyeltem. A kérdéssor lényegi eleme a Washington Post-os információ beidézése volt, és a riporter megtehette volna azt, hogy egyszerűen csak megkéri a szóvivőt, hogy reagáljon rá. Ő valószínűleg mondott volna rá valamilyen hivatalos tagadó választ, és ezzel le is lett volna tudva a dolog. A tudósító azonban a nehezebb utat választotta, és mesteri módon egy konkrét, eldöntendő kérdéssel indított, majd amikor a szóvivő elkezdett mellébeszélni, akkor azonnal lecsapott rá, és erre az alapra építve tette fel a további kérdéseit.

Persze lehet erre azt mondani, hogy nem derült ki semmi. Továbbra sem tudjuk, hogy Pearson vajon elsőszámú jelölt volt-e vagy sem, ahogy az sem világos, hogy a Post által idézett aggályok játszottak-e bármilyen szerepet a kiválasztási folyamatban. A szóvivő bizonytalan válaszai ugyanakkor annyit mindenképpen jeleztek, hogy ez esetleg egy olyan ügy, amelynek érdemes jobban utánanézni, mert lehet, hogy a hivatalos Fehér Ház-i verzió nem mindenben állja meg a helyét.

A sajtótájékoztató után odamentem az NBC riporteréhez, és megkérdeztem tőle, hogy mennyire tudatosan készült erre a kérdéssorra, mire azt mondta, hogy annyiban tervezett volt a dolog, hogy a keményebb kérdéseket az elején tette fel, mert nem akart lehetőséget adni Earnestnek arra, hogy könnyedén letudja a témát. A női kinevezésekre vonatkozó általános kérdésről azt gondolta, hogy az nagyobb mozgásteret adott a szóvivőnek, és ezért azt szándékosan a végére hagyta.

Bár szerintem a kettejük között zajló kérdés-válasz nemcsak informatív, hanem szórakoztató is volt egyben, a riporter azt mondta, hogy valószínűleg nem fogja használni a felvételt a tudósításában. Számára ez egy rutinfeladat volt, ahogy a Fehér Ház külsejében lehangoló, de valahogy mégis inspiráló sajtószobájában naponta lejátszódó hasonló ütközetek is annak számítanak.

Az apa beképzelt és autokratikus. A fiatal feleség nem bír a mostohagyerekeivel. Az idősebbik fiú egy vicces barom. Az idősebbik lány teherbe esett egy fiútól, akinek csak a becenevét tudja. A két kisebb gyerek okos, de idegesítő. Már ezek érdekessé tehetnék ezt a családot, de igazából attól különlegesek, hogy ők a világ leghíresebb épületének, a washingtoni Pennsylvania 1600 alatt található Fehér Háznak a lakói. Legalábbis az NBC tévécsatorna csütörtök este induló új sorozatában (a címe a lakcímre utaló 1600 Penn), amelynek szerdán volt a sajtóbemutatója Washingtonban.

Az 1600 Penn trailere

Ezen levetítették az első részt, és persze a közönségből adódóan a legnagyobb nevetések azokat a jeleneteket követték, amikor a szereplők az újságírókat szidták. (Az elnök igyekszik a családtagok fejébe verni, hogy “a riporterek a legrosszabb emberek a világon”.) Voltak azonban ezen kívül is szórakoztató részek benne, és ha nem futna már egy ideje az ABC-n a hasonló stílusú, és szintén egy problémás családról szóló Modern Family, akkor azt is mondanám, hogy ez egy kifejezetten eredeti sorozat.

Nem szoktam showbiz-rendezvényekre járni, így nem tudom, hogy ezek mindig így zajlanak-e, de itt érdekes volt látni, hogy a sztárkategóriába illő résztvevők visszafogottan viselkedtek, míg a kevésbé ismertek egymás szavába vágva igyekeztek minél több figyelmet vonni magukra. Előbbiek közé sorolom én az elnököt játszó Bill Pullmant (aki az Independence Dayben már volt amerikai elnök, de persze ennél is fontosabb David Lynch Lost Highwayában játszott főszerepe) és Jenna Elfmant is, akire én abban a filmben figyeltem fel, amelyben egy rabbi (Ben Stiller) és egy katolikus pap (Edward Norton) is a szerelmével üldözi.

A sorozat szereplői és készítői a washingtoni bemutatón

Szóval, Pullman és Elfman is viszonylag keveset beszélt, bár előbbi igyekezett meggyőzni az újságírókat arról, hogy valójában nagyon is szereti őket, utóbbi pedig elárulta, hogy az igazi first ladytől többek között azt szeretné megtudni, a hálószoba előtt is állnak-e testőrök (és ha igen, akkor mit csinálnak egy hangosabb veszekedésnél). A sajtótájékoztató nagy részében az egyik producer beszélt, valamint a sorozat írója, Jon Lovett, aki politikai szempontból is érdekes, korábban ugyanis Barack Obama beszédírójaként dolgozott.

Megkérdeztem tőle, hogy a Fehér Házban töltött három éve alatt milyen vicces családi történeteknek volt a tanúja, de sajnos erre nem akart válaszolni. Csak annyit mondott, hogy az ő alapélménye az volt, hogy az elnöki rezidenciára “hihetetlen figyelem” irányul, és ez teljesen meghatározza az ottani életet. Magát a Fehér Házat egy akváriumhoz hasonlította, és szerinte ez a jellegzetessége teszi különlegessé. A készítők azt ígérik, hogy még ha Obamáékról nem is tudunk meg részleteket, az azért kiderül, hogyan zajlik a családi élet ebben a rendkívüli környezetben.

Délelőtt be kellett mennem Washington belvárosába, hogy a helyi áramszolgáltatónál elintézzek valamit, és miután meglepően gyorsan sikerült végezni (és az ügyintézőt a saját kérésére megtanítani a magyar "köszönöm" szó kiejtésére), sétálgattam egy kicsit a környéken. Gondoltam, elnézek a Fehér Házhoz is, az egyik közeli utcasarkon azonban belebotlottam egy lezárásba. Biciklis rendőrök irányították a forgalmat, a gyalogosokat pedig megkérték, hogy várjanak, és ne menjenek át a zebrán. Az egyik rendőr kérdésemre közölte, hogy "öt percen belül történik valami", és ezért van a rendkívüli készültség. Néhány perc múlva tényleg történt valami: áthaladt a kereszteződésen, majd behajtott a Fehér Ház bejáratán egy hosszú konvoj. Megkérdeztem utána a rendőrt, hogy az elnököt szállította-e a konvoj, mire ő igennel válaszolt. Alább megtekinthető a konvojról készült videó: