potus & co

Elvileg az amerikai politikának végtelenül egyszerűnek kellene lennie. Mindössze két komolyan vehető párt van, így elméletileg csupán az a lényeg, hogy épp melyiknek van többsége a törvényhozásban, illetve ki uralja a Fehér Házat.

Ehhez képest valójában szinte követhetetlenül bonyolult a helyzet. Simán előfordulhat az, hogy ugyanahhoz a párthoz tartozó politikusok egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézeteket képviselnek, és ráadásul még nyílt háborúskodásba is bonyolódnak.

Jó példa erre Joe Manchin szenátor. Ő a demokrata párt tagja, így papíron Barack Obama elnök szövetségese, de a gyakorlatban ennek nem sok jele van. Manchin a 2010-es választáson került be a szenátusba, méghozzá azzal az üzenettel, hogy szembe fog szállni a demokrata adminisztrációval. Ezt az ígéretet igyekezett nyomatékosítani azzal a hirdetéssel, amelyben kézbe vesz egy puskát, és átlövi az Obama által szorgalmazott klímaváltozás elleni törvény egy példányát.

Joe Manchin puskás hirdetése

Megvan persze ennek a furcsa viszonynak a magyarázata. Manchin azt a Nyugat-Virginia államot képviseli, ahol a szénkitermelés az egyik legfontosabb iparág, így a megújuló energiaforrások terjedését és az üvegházhatást okozó gázok visszafogását sürgető kormányzati intézkedések ott nem feltétlenül népszerűek. A szénbányászattól eltekintve sem igazán kedvező terep ez az állam a liberális politika főáramához tartozók számára. A konzervatív szavazótábort nem fogja senki megnyerni a melegjogok kiterjesztésével vagy a fegyverszabályozás szigorításával.

Manchin példája azt mutatja tehát, hogy az amerikai politikában az ideológiai határvonalak mellett legalább annyira fontos szerepet játszanak a földrajzi dimenziók. A vidéki térségek képviselői között pártállástól függetlenül is nagy lehet a hasonlóság, és ugyanez igaz sok nagyvárosi politikusra is.

Nem minden ügyben játszik fontos szerepet a földrajzi szempont, de az utóbbi hónapok egyik legfontosabb belpolitikai kérdésében, a fegyverszabályozásban igen. A héten szavazta meg a szenátus azt, hogy a napirendre kerül az ezzel kapcsolatos törvénycsomag, benne egy olyan javaslattal, amely Joe Manchin nevéhez fűződik. Az elképzelés lényege, hogy a jövőben szinte az összes fegyveradásvételre kiterjesztenék az úgynevezett háttérellenőrzések intézményét (európai szemmel nézve talán kicsit furcsa, de jelenleg itt az Egyesült Államokban sok fegyverügylet úgy megy végbe, hogy senki nem néz utána annak, hogy a vevő vajon nincs-e eltiltva a fegyverviseléstől például valamilyen erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt).

Joe Manchin és republikánus szövetségese, Patrick Toomey - Forrás: Facebook

Manchin azért lett kulcsszereplő ebben a történetben, mert - ahogy a 2010-es hirdetésben is igyekezett kidomborítani - ő elkötelezett védelmezője a fegyvertartáshoz fűződő jognak, és rajta van a befolyásos fegyverlobbi szervezet, a National Rifle Association által támogatott politikusok listáján is. Ha van tehát olyan demokrata politikus, akinek van esélye meggyőzni a szigorítás ellen tiltakozókat, akkor az ő.

Manchin el is vállalta ezt a szerepet, de csak úgy, ha ehhez republikánus szövetségest is sikerül találnia, és itt jön képbe újra a földrajzi szempont. A demokraták először Tom Coburn oklahomai republikánus szenátort próbálták megnyerni, aki ugyan keményvonalas konzervatív hírében áll, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy időnként együttműködjön a politikai ellenoldallal. A Washington Post cikke szerint heteken át folytak tárgyalások a demokraták és Coburn között, de nem jutottak dűlőre, miután a republikánus szenátorra túl nagy nyomás nehezedett saját, főként vidéki településeken élő választói részéről. Manchin és társai ekkor fordultak Patrick J. Toomey pennsylvaniai szenátorhoz, aki sokkal nyitottabbnak bizonyult az összefogásra. Toomey felmérte ugyanis azt, hogy a saját államában egyre nagyobb súlyuk van duzzadó nagyvárosi térségeknek (Philadelphia és Pittsburgh vonzáskörzetében), ahol a választók többsége támogatja a fegyvertartási szabályok szigorítását.

Így jött létre egy vidéki demokrata és egy nagyvárosi republikánus szövetsége, amely földrajzi alapon felülírta a hagyományos pártviszonyokat.

Két nagy probléma foglalkoztatja most leginkább az amerikai politikai elitet, és ugyan látszólag semmi közük egymáshoz, mégis vannak köztük hasonlóságok. Az egyik a költségvetés egyensúlyba hozása, a másik pedig a connecticuti mészárlás után fellángolt fegyverkérdés rendezése. A hasonlóságok abban állnak, hogy mindkettőről nagyon szenvedélyes viták zajlanak már évtizedek óta, és a megoldásuk nem megy valamiféle kompromisszum nélkül. Párhuzam mutatkozik abban is, hogy az utóbbi napokban rövid időre úgy tűnt, hogy a vitázó felek közös nevezőre tudnak jutni, a legfrissebb fejlemények alapján azonban elszállni látszik ennek az esélye.

A költségvetési alkudozásról épp két nappal ezelőtt közöltem egy - a megállapodás szempontjából - optimista kicsengésű bejegyzést. Úgy tűnt, hogy Barack Obama és a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner össze tud hozni egy olyan alkut, amely egyszerre tartalmaz adóemelést és kiadácsökkentést. Az áttörést az hozta, amikor Boehner előállt a saját adóemelési javaslatával, ez ugyanis szakítást jelentett a republikánusok eddigi hivatalos álláspontjával. Mára kiderült azonban, hogy nincs meg a kellő támogatás ehhez a pártján belül, Boehner szerette volna ugyanis szavazásra vinni az ügyet a képviselőházban csütörtökön, de aztán szégyenszemre le kellett vennie a napirendről, miután egyértelművé vált, hogy nem tud elegendő támogató szavazatot biztosítani hozzá.

Annak ellenére nem jött ez össze, hogy ez egy nagyon szűk körű adóemelés lett volna. Boehner mindössze az évi egymillió dolláros jövedelem felett akarta megemelni a jövedelemadót, saját pártjának keményvonalas konzervatív szárnya azonban ezt is sokallta. Most már csak alig több mint egy hét van hátra a határidőig (január elsején automatikus adóemelések és kiadáscsökkentések lépnek életbe, ha nem lesz megállapodás), és nagyon valószínűnek tűnik, hogy a sokak által remélt átfogó, a hatalmas adóssággal küszködő költségvetést hosszú távon rendező alku nem fog összejönni.

Hasonló pályát látszik bejárni a fegyverkérdés is. Az Egyesült Államokban időről időre megtörténő fegyveres ámokfutások után mindig fellángol a vita a meglehetősen liberális fegyvervásárlási szabályokról, és így történt ez a múlt heti brutális iskolai mészárlást követően is. Annyiban más volt azonban a helyzet, hogy a szigorítást követelőkhöz ezúttal olyanok is csatlakoztak, akik eddig kiálltak a mostani szabályozás fenntartása mellett. Ilyen például Joe Manchin szenátor, aki egészen mostanáig inkább arról volt híres, hogy az egyik legmegbecsültebb tagja a National Rifle Association nevű fegyverlobbi szervezetnek, most azonban bizonyos fegyvertípusok betiltása mellett érvel.

Az NRA-nek komoly befolyása van az amerikai politikára, hatalmas tagsága és biztos anyagi hátterének köszönhetően igyekszik megmutatni az erejét a törvényhozási választásokon is (sokszor egész komoly sikerrel, a fegyvertartás korlátozásáért küzdő Richard Lugar indianai szenátort például az ő segítségükkel ütötték ki a székéből).

Valószínűsíthető tehát, hogy ha az NRA nem mutat rá hajlandóságot, akkor nagyon nehéz lesz bármilyen szigorítást is elérni. A szervezet nagyrészt csendben volt az elmúlt egy hétben, pénteken azonban kiállt a nyilvánosság elé Wayne LaPierre alelnök, és kijelentette, hogy a connecticuti mészárláshoz hasonló esetekért a médiától a videójátékokig sok minden felelős, de az semmiképp sem, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag bárki fegyvert tud magának vásárolni különösebb ellenőrzés nélkül.

“Az egyetlen dolog, ami megállít egy fegyveres rosszfiút, az egy fegyveres jófiú” - fogalmazott az alelnök, és előállt azzal a javaslattal, hogy legyenek az iskolákban fegyveres őrök. Ilyen lyukas logikával (mi lesz a parkokkal, játszóterekkel, színházakkal, mozikkal, stb?) nehéz lesz bármit is haladni ebben a súlyos tragédiák által beárnyékolt kérdésben.

“Miért nem tudta a nadrágjában tartani?” Ez volt az egyik reakció, amelyet a David Petraeus CIA-főnök bukásához vezető házasságtörésre hallottam (a forrás egy egyetemista lány volt), és ugyan ez a megjegyzés nagyon jól tükrözi azt, hogy milyen elvárások vannak az Egyesült Államokban a magas rangú tisztviselők magánéletével szemben, az ügy felvet ennél lényegesebb kérdéseket is. Köztük több olyat, amelyeknek közvetlen politikai jelentőségük is van.

De először nézzük, hogy pontosan mi is történt, illetve hogy mi az, amit jelen állás szerint tudni lehet arról, hogy mi történt. Pénteken érkeztek az első hírek arról, hogy a korábban nagyon sikeres katonai pályát befutó David Petraeus lemondott a külföldi hírszerzésért felelős CIA éléről, miután egy FBI-vizsgálat fényt derített arra, hogy megcsalta a feleségét egy Paula Broadwell nevű nővel, aki könyvet írt róla. Hamar kiderült, hogy az FBI vizsgálata hónapokkal ezelőtt kezdődött, és a kiindulópont az volt, hogy egy Petraeust szintén közelről ismerő nő, Jill Kelley jelezte a hatóságoknak, hogy fenyegető e-maileket kapott egy ismeretlen feladótól, aki figyelmeztette, hogy ne is próbáljon flörtölni a CIA-főnökkel.

Petraeus és Obama egy tavalyi fotón - Forrás: White House

A hatóságok szerint a vizsgálat azt derítette ki, hogy az egyébként környezetében példás családanyaként ismert Broadwell volt a feladó. Ez már önmagában elég érdekes csavart jelentett a történetben, de azóta ráadásul az is kiderült, hogy az egész ügyet elindító Jill Kelley kiterjedt  - állítólag 20-30 ezer oldalra rúgó - levelezést folytatott egy másik vezető katonával, a jelenleg az afganisztáni hadműveletet irányító John Allennel. A levelek állítólag kényes jellegűek (megjelenik benne a “drágaságom” szó is!), de Allen tagadja, hogy szexuális kapcsolata lett volna a nővel. (Ugyanezt állítja Petraeus is, tehát ha igazat mond, akkor alaptalan volt szeretőjének aggodalma.)

Ha hozzátesszük, hogy közben az ügyön dolgozó egyik FBI-ügynökről kiderült, félmeztelen képet küldött magáról Jill Kelleynek, akkor az már a legvadabb fantáziájó szappanopera-írók irigységét is kiváltja. Közben azonban az ügynek vannak úgymond komoly elemei is, és jellemző, hogy Barack Obama szerdai sajtótájékoztatóján - amely az első volt a választási győzelme óta - is erre vonatkozott az első kérdés.

A kérdés úgy hangzott, hogy vajon az elnök biztosítani tudja-e az amerikai embereket arról, hogy a Petraeus-ügy során nem keletkeztek nemzetbiztonsági károk, illetve hogy nem kerültek ki titkos információk. Obama nagyon óvatosan úgy fogalmazott, hogy tudomása szerint nem történt ilyen, de hangsúlyozta, hogy jelenleg is folyamatban van a történtek vizsgálata. Kapott kérdést arról is, hogy vajon szerinte nem lett volna-e jobb, ha már az elnökválasztás előtt informálja őt az FBI a Petraeust érintő vizsgálatról, illetve házasságtöréséről. Obama erre azt mondta, hogy ennek megállapításával megvárná a vizsgálat végét.

Ezek a nagyon is kimért és óvatos válaszok várhatóan nem vetnek véget az ügy körül kialakult politikai zűrzavarnak. A kongresszusban a demokraták és a republikánusok egyaránt azon háborognak, hogy az FBI miért nem szólt nekik a hírszerzés vezetőjét érintő ügyről hamarabb.

A republikánus oldalon még azt is megpendítették, hogy talán politikai okokból tartotta vissza az FBI a választásig az információt, bár ezt az érvelést gyengíti, hogy az iraki háborús helyzetet George W. Bush megbízásából normalizáló Petraeust szinte istenítik a republikánusok, így nem valószínű, hogy rajta keresztül támadták volna a demokrata elnököt a kampányban. Az is az elmélet ellen szól, hogy mint kiderült, lényegében az egyik vezető republikánus politikuson, Eric Cantor képviselőn keresztül került nyilvánosságra az egész történet. Az ő stábját kereste meg ugyanis még a választás előtt egy FBI-tisztviselő, aki tudott a Petraeust érintő vizsgálatról, és úgy érezte, a felettesei el akarják sikálni az ügyet. Miután ez a kiszivárogtatást megtörtént, Petraeus számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja titokban tartani a házasságtörést, és benyújtotta a lemondását az elnöknek.

Az egész helyzetet bonyolítja az ügy politikai környezete. Jelenleg is zajlik a szeptemberi 11-i bengázi támadás - amelyben négy amerikai halt meg - vizsgálata, és Petraeust épp ezen a héten hallgatta volna meg az ügyben illetékes kongresszusi bizottság. A lemondásáról szóló első hírek után azonnal meg is jelentek olyan találgatások, amelyek szerint valójában az egész történés Bengázira vezethető vissza, bár ezt az érintettek mind tagadják.

Ott van aztán az elnök nemzetbiztonsági stábjának kérdése is. Már a választás előtt lehetett tudni, hogy Obama győzelme esetén átalakul a kormányzata, mert Hillary Clinton külügyminiszter és Leon Panetta védelmi miniszter is jelezte távozási szándékát (előbbi a sürgetőbb), most azonban a CIA élére is találnia kell valakit Obamának, aki valószínűleg nem egy ilyen pikáns elemekben is bővelkedő válsághelyzet menedzselésével tervezett ráfordulni második ciklusára (ami persze hivatalosan csak a januári beiktatásával kezdődik meg), hanem a kevésbé izgalmas, viszont az ország szempontjából fontosabb költségvetési probléma megoldásával.