potus & co

Úgy néz ki, Barack Obama sem kerülheti az újraválasztott elnökök sanyarú sorsát. Több elődjére is jellemző volt, hogy a második ciklusukat különböző súlyú botrányok árnyékolták be, és most őt is ez a veszély fenyegeti.

Ahogy az alábbi grafikán is végigkövethető, Ronald Reagannek ott volt az Irán-Kontra-ügy, Bill Clintonnak az emlékezetes Monica Lewinsky-affér, George W. Bush kezdettől fogva turbulens elnökségének egyik legkínosabb botránya (a törvénytelen lehallgatások) pedig szintén az újraválasztását követő évre esett.

A kis felhőkre kattintva megjelennek az ügyek részletei

Az első ciklusát különösebb politikai botrányok nélkül túlélő Barack Obamának most egyszerre három üggyel is meg kell birkóznia. Egyrészt ott van a tavalyi bengázi terrortámadás kormányzati kezelése, amely azért került ismét az előtérbe, mert a múlt héten kiszivárgott belső levelezés részletei szerint az első tájékoztató anyagokból külügyminisztériumi nyomásra kerültek ki olyan részletek, amelyek kínosak lehettek volna a Fehér Ház számára. Azóta az Obama-adminisztráció közzétette a teljes levélváltást, és ez ugyan árnyalta a képet (kiderült, hogy valószínűleg a külügyminisztériumi beavatkozás nélkül is kimaradtak volna a kényes részletek), de a republikánusok várhatóan tovább fognak rugózni a témán.

Politikailag sokkal károsabbnak tűnik az, hogy pénteken kiderült, az adóhatóság különlegesen szigorú elbánásban részesítette azokat a konzervatív szervezeteket, amelyek adómentességi státusra jelentkeztek. Hasonlóan nagy felháborodást váltott ki - különösen a nyilvánosság nagy részét uraló újságírói körökben - az, hogy hétfőn nyilvánosságra került az, hogy az igazságügyi minisztérium egy kiszivárogtatás forrása után nyomozva begyűjtötte az AP hírügynökség telefonhívási adatait.

A legerőteljesebb választ az adóhivatali botrányra adta Obama, aki pénzügyminisztere útján kirúgatta az adóhivatal egyébként is csak ideiglenes státusban lévő vezetőjét. A Fehér Ház próbálkozik ugyanakkor az AP-ügy elsimításával is, szerdán bejelentették ugyanis, hogy támogatják egy olyan törvény megalkotását, amely segítené az újságírókat a titkos forrásaik megőrzésében. Bengáziról eközben továbbra is az a hivatalos álláspont, hogy az egy felfújt ügy, és a demokraták szerint valójában a cél a 2016-os választás potenciális jelöltjének, Hillary Clintonnak a befeketítése, aki a támadás idején a külügyminisztériumot vezette.

Hatalmas nyomás nehezedik a Fehér Házra (még David Axelrod korábbi elnöki tanácsadó is azt nyilatkozta, hogy nem irigyli most egykori kollégáit), de nagy kérdés az, hogy mi lesz ezeknek az ügyeknek a kifutása. A legsúlyosabb következménye annak lenne, ha kiderülne, hogy az adóhivatali botrány szálai elvezetnek az elnökhöz, egyelőre azonban nincs semmilyen erre utaló információ. (Épp a Richard Nixon bukásához vezető Watergate-botrány után született olyan törvény, amely megtiltotta, hogy a Fehér Ház közvetlenül beavatkozzon az adóhivatal ügyeibe.) A Fehér Ház azt állítja, hogy az AP telefonadatainak bekéréséhez sem volt közük.

Ha nem kerülnek elő inkrimináló részletek, akkor a vihar viszonylag gyorsan elvonulhat, bár a konzervatívokkal való eddig is feszült viszonyt biztosan tovább fogják mérgezni ezek az epizódok. Ha pedig eldurvul a helyzet, akkor Obama vigasztalhatja magát azzal, hogy elődei is viszonylag ép bőrrel megúszták a botrányokat. Ronald Reagant ma a legnagyobb elnökök között emlegetik, Bill Clinton soha nem látott népszerűségnek örvend, és még George W. Bush megítélése is javult, mióta biciklizéssel és bizarr festmények készítésével tengeti a napjait.

“Obama elnök, mi felépítettük, te elrontottad, mi rendbe hozzuk. Ki vagy rúgva!” - egy ilyen plakát fogadott szombat délelőtt, amikor megérkeztem a Virginia állambeli Bristowba, ahova estére hirdetett meg egy nagyszabású kampánygyűlést az elnök stábja. Ebből a feliratból úgy tűnt, hogy Obama ellenséges terepre érkezik, de aztán amikor néhány órával később visszatértem a környékre, akkor azt láttam, hogy hatalmas sorokban kígyóznak az autók, hogy bejuthassanak a rendezvény területére. Pedig ekkor még több mint hat óra volt hátra a gyűlés kezdetéig.

A 2008-as kampányban szintén épp Virginiában mentem el egy Obama-gyűlésre, és akkor teljesen természetesnek tűnt, hogy a világszerte rajongással övezett elnökjelölt rendezvényére tízezrek kíváncsiak. A mostani választási küzdelemről szóló beszámolóknak ugyanakkor visszatérő eleme volt az, hogy alaposan megcsappant a lelkesedés Obama iránt. Ez volt a saját tapasztalatom is az elmúlt hónapokban, az általam megkérdezett demokrata szimpatizánsok többsége elég langyosan állt hozzá ehhez a mostani kampányhoz, és gyakran lehetett tőlük olyan megjegyzéseket hallani, hogy hát lehetett volna jobb is az elmúlt négy év. 

Ennek a hozzáállásnak ugyanakkor nyoma sem volt a szombat esti szabadtéri gyűlésen, ahol a metsző hideg ellenére órákat várakoztak az emberek. Pedig nem is volt köztük mindenki keményvonalas Obama-hívő. Több olyan résztvevővel is beszéltem, akik elmondták, hogy csak távolról figyelik a kampányt, és önkéntes munkát nem is vállaltak. Akadt olyan is, aki ugyan eldöntötte, hogy Obamára fog szavazni, de azért volt egy jó szava az ellenfélről, Mitt Romneyról is (komoly üzleti tapasztalattal rendelkezik).

Persze volt nagyon sok olyan megrögzött Obama-hívő is, mint például Stephanie Williams, aki a kampányról alkotott benyomásaira vonatkozó kérdésemre elkiáltotta magát, hogy “újraválasztjuk az elnököt, ő a legjobb ember!” Távol állt tőle az is, hogy Romneyt dicsérje, egyenesen azt mondta róla, hogy “rettegek tőle”.

A bristowi gyűlés Obama egyik legkeményebb kampánynapjának zárása volt. Az elnök tizenöt órán keresztül volt úton, és Virginiába érkezése előtt megfordult Ohióban, Wisconsinban és Iowában is. Önmagában az a tény, hogy Obamáék még késő estére is beterveztek egy rendezvényt, jelzi, hogy milyen elszánt küzdelem zajlik a felmérések szerint rendkívül szoros kampány utolsó napjaiban. Az összegyűlt tömeg nagysága, lelkesedése és nem mellesleg összetétele (nagyon sok fiatal volt, pedig a mostani Obama-kampány egyik gyengeségeként a kiábrándult fiatal támogatókat szokták emlegetni) azonban biztató jel lehet az elnök stábjának.

A kampány utolsó napjaiba fektetett hatalmas energia bizonyítéka volt az is, hogy Obama nem egyedül, hanem a demokraták egyik nagy kedvencével, Bill Clinton korábbi elnökkel együtt szerepel, és vele vett részt ezen a gyűlésen is. A helyszín egy szabadtéri koncertaréna volt (ahol a plakátok szerint többek között az Iron Maiden és a Kiss is megfordult), és a bőrdzsekit viselő Clinton a szavazásra buzdító zenész, Dave Matthews után lépett a színpadra nem sokkal fél 11 előtt.

A korábbi elnök láthatóan fáradt volt, a hangja is reszketett, aminek szerinte a rengeteg kampányszereplés az oka. A közönség ugyanakkor így is imádta, és hatalmas ujjongással fogadták a színpadra lépését, majd később a beszédének minden egyes elemét. Clinton beszélt arról, hogy milyen óriási lelkesedéssel követi és segíti Obama kampányát, és hosszan beszélt arról, hogy miért tartja őt a legjobb katonai vezetőnek, és hogy miért gondolja úgy, hogy az ő gazdaságpolitikájára van szüksége az országnak.

Beszélt ugyanakkor arról is - és a közönség ezt is szenvedélyes reakciók kíséretében hallgatta -, hogy szerinte mi a baj a republikánus jelölttel, Mitt Romneyval. Megismételte azt a már sokszor hallott gondolatmenetet, hogy a republikánus jelölt adóterve egyrészt a gazdagokat segítené, másrészt újabb terheket róla a költségvetésre, harmadrészt pedig Romney titkolózik arról, hogy milyen megszorító intézkedésekkel próbálná egyensúlyozni az adócsökkentő lépéseit.

Videoösszefoglaló a reszketeg hangú Clintonról és a laza Obamáról

Barack Obama színpadra lépését még Clintonénál is nagyobb üdvrivalgás fogadta, az emberek felálltak a székükből és a szervezők által kiosztott táblákat lobogtatták, amelyeken a kampány jelszava (Forward, vagyis Előre) volt olvasható. Obama a hosszú nap után is energikusnak tűnt, és a pulpitus mögé benézve láttam azt is, hogy a beszéd közben sokszor lazán, zsebre tett kézzel magyarázott.

Az elnök beszéde is az ismerős panelekből építkezett. Azt mondta, hogy a négy évvel ezelőtt megígért változás elkezdődött, de több időre van szükség, Mitt Romney azonban visszavinné az országot a régi, válságba torkollt útra. Megismételte itt is azt az utóbbi napokban többször hallott mondatát, amely szerint ő tudja, hogy mi az igazi változás, mert ő “harcolt érte”. Ez egyfajta reakció arra, hogy Mitt Romney elkezdte a 2008-as Obama-kampányból ismerős változás jelszavát hangoztatni.

A fő üzenete ugyanakkor Obamának az volt, hogy nem elég elmenni szavazni, mindenkinek dolgoznia kell azon, hogy minden más lehetséges támogató is részt vegyen a választáson. A hatalmas lelkesedést látva a bristowi gyűlés résztvevői megteszik majd, ami tőlük telik, és ha rajtuk múlik, akkor Obama nem lesz kirúgva.

Ahogy az előző bejegyzésben ígértem, most következik egy videós összeállítás Bob Woodwardnak a washingtoni könyvfesztiválon mondott beszédéből. Sajnos feliratozással most sem tudok szolgálni, illetve előre is elnézést kérek a nem éppen tökéletes technikai megvalósításért. A telefonommal rögzítettem, és ezért a kép remeg, illetve biztos sokaknak feltűnik majd, hogy jobboldalon időnként benyúlkál egy kéz. Ez a világhírű újságíró mellett álló jeltomács testéhez tartozik, és ugyan próbáltam elkerülni, hogy megjelenjen a felvételen, még a vágás segítségével sem tudtam ezt teljesen megoldani.

A Richard Nixon elnök bukásához vezető Watergate-sztori feltárásával ismertté vált Woodward a könyvfesztiválon legújabb könyvéről (Price of Politics) beszélt, amely az Obama-kormányzat gazdaságpolitikájáról szól. A könyv különösen nagy figyelmet szentel annak, hogy a tavaly nyári adósságplafonos vita során miért fulladtak kudarcba a Barack Obama elnök és a törvényhozás republikánus vezetői közötti tárgyalások egy hosszú távú adósságrendezési alkuról. Itt az angol nyelvű videó, alatta pedig a magyar szöveges összefoglaló.

A videó három részből áll: az elsőn arról van szó, hogy milyen nagy pénzügyi kihívások előtt áll az amerikai kormány. Miután a tavaly nyári tárgyalások során nem sikerült a demokratáknak és a republikánusoknak dűlőre jutniuk a hatalmasra duzzadt államadósság kezeléséről, ezért egy olyan megoldás született, hogy megegyezés hiányában jövő év elején automatikus adóemelések kiadáscsökkentések lépnek életbe. Woodward szerint nagyon súlyos a helyzet, és idézte Joe Biden alelnök kabinetfőnökét, aki szerint a 2011 nyári tárgyalások - amikor az amerikai kormány kis híján fizetésképtelenné vált - a kubai rakétaválságra emlékeztettek. Woodward azt is mondja, hogy ha az Egyesült Államok nem rendezi az adósságproblémáját, akkor Görögország sorsára fog jutni.

Bob Woodward az új könyvét dedikálja

A második rész kifejezetten szórakoztató. A régebbi emlékeket felidéző Woodward arról beszél, hogy amikor még elnöksége alatt meginterjúvolta Bill Clintont, akkor teljesen a hatása alá került. Szerinte Clintonnál nincs profibb ember a szemkontaktus megtartásában, és így eléri, hogy a beszélgetés nagyin intim dimenziókba kerüljön. Woodward viccelődve meséli, hogy az interjú közben olyan érzése volt, hogy a pislogást teljesen mellőző Clinton biztosan azon gondolkodik, mennyire kiváló kérdéseket kap. Később aztán, amikor meglátta az interjú átiratát - amelyből persze már hiányzott a szemkontaktus -, rá kellett jönnie, hogy a beszélgetés teljesen haszontalan volt, és végül egyetlen mondatot használt róla a könyvben, amelyen akkor éppen dolgozott.

A harmadik rész arról szól, hogy Woodward szerint miért olyan nagyszerű foglalkozás az újságírás. Szerinte ha eljönne egy földönkívüli az Egyesült Államokba, akkor biztos azt állapítaná meg, hogy az újságíróknak van a legjobb dolguk, mert mindig akkor lépnek be egy ember életébe, amikor az illető épp érdekes valamiért, és ha unalmassá válik, akkor otthagyják. Woodward szerint ezt semmilyen más foglalkozásról nem lehet elmondani.

Jól indult a demokraták konvenciója a keddi estéről szóló visszajelzések alapján. Még a konzervatív Fox News munkatársai is áradoztak Michelle Obama valóban nagyon jól megírt és hatásosan előadott beszédéről. A második napon aztán akadt némi zavar. Egyrészt a demokraták újabb szavazást tartottak a választási programjukról, miután a republikánusok kiszúrták, hogy az Izraelről szóló részből kimaradt az, hogy Jeruzsálemet tekintik a zsidó állam fővárosának (ez egy érzékeny pont a palesztin-izraeli konfliktusban).

Még egy apró változtatást végrehajtottak a szövegen: beleírták Istent, méghozzá abba a részbe, amely arról szólt, hogy mi a kormány feladata. Eredetileg még az volt a programban, hogy a kormány felelőssége az, hogy segítse az embereket a saját lehetőségeik kihasználásában. Ezt írták át “Isten által adott lehetőségek”-re. Az izraeli részről szóló szavazáskor páran (arab származású és kötődésű küldöttek) tiltakoztak, és emiatt nagy figyelmet kapott ez az egyébként általában puszta formalitásnak számító eljárás.

Helyszínváltozás

Volt azonban egy másik fejlemény is, ami belerondított az első nap alapján még ideálisnak tűnő képbe. Barack Obama az eredeti tervek szerint egy hatalmas stadionban mondta volna az elnökjelöltséget elfogadó beszédet, de ezt áthelyezték abba a sokkal kisebb (bár így is mintegy 15 ezer embernek helyet adó) arénába, ahol a konvenció eddig is zajlott. A szervezők azt mondják, hogy a csütörtök estére előrejelzett viharok miatt volt szükség a változásra, és azt ígérték, hogy kárpótolni fogják valahogy azt a több tízezer önkéntest és szimpatizánst, aki nem tudja majd élőben hallgatni Obamát. A republikánusok persze azt állítják, hogy valójában biztosan az áll a háttérben, hogy nem gyűlt össze elég ember ahhoz, hogy megteljen a stadion, a demokraták ugyanakkor tagadják, hogy erről lenne szó.

Ebben a helyzetben kellett beszédet mondania Bill Clinton korábbi demokrata elnöknek, akinek szereplését nagy várakozás előzte meg. Sorra jelentek meg a nagy cikkek az utóbbi napokban a mostani és a korábbi elnök ellentmondásos kapcsolatáról. A 2008-as kampányban (amikor Obama Hillary Clintonnal vívott ádáz küzdelmet a jelöltségért) ridegség jellemezte a viszonyukat, és utána közel két évig nem is nagyon érintkeztek egymással. A republikánusok 2010-es törvényhozási előretörése után aztán Obama felvette a kapcsolatot Clintonnal, hónapokkal ezelőtt pedig - mint a New Yorker és a Washington Post cikkeiből kiderül - egy közvetítőn keresztül megérdeklődte, hogy a korábbi elnök hajlandó lenne-e beszállni a kampányba.

Clinton egyik munkatársa nyitottan állt hozzá ehhez, de jelezte, hogy Clinton nem az a fajta, akit csak egy telefonnal rá lehet bírni azzal, hogy kezdjen el adományokat gyűjteni és kampányrendezvényeket tartani. Obama ezért úgy döntött, nem tér azonnal a tárgyra, hanem előbb elhívja golfozni az egykori elnököt. A taktika bevált, Clinton örömmel szállt be a kampányba, és barátai szerint szinte megszállottan dolgozott a mostani alkalomra írt beszédén.

Aki nekiugrik a Wall Streetnek

Az ő szereplése előtt azonban még következett egy másik - bár Clintonnál jóval kevésbé ismert és közel sem olyan jelentős - nagy érdeklődéssel várt politikus beszéde. Ez Elizabeth Warren volt, a Harvard egyetem korábbi professzora, aki az elmúlt egy-másfél évben az erőteljes kormányzati szerepben hívő amerikai liberálisok nagy kedvence lett (részben ennek a videónak köszönhetően). A novemberi választásnak nagy tétje van személyesen Warren számára is, ő ugyanis a demokrata induló azért a massachusetts-i szenátori székért, amelyet egykor az ország egyik legismertebb demokratája, Edward Kennedy birtokolt, a 2009-es halála utáni szavazáson azonban a republikánus Scott Brown nyerte el.

Warren hozta a formáját, és beszéde most is nagyrészt arról szólt, hogy szerinte a kisembereket elnyomják a nagy gazdasági szereplők. “Az emberek úgy érzik, hogy a rendszer ellenük dolgozik. És a szomorú az, hogy igazuk van” - mondta a politikus, aki azon háborgott, hogy a Wall Street-i cégvezetők ugyan felelőtlen viselkedésükkel tönkretették a gazdaságot, de továbbra is zavartalanul járkálnak, és kérik a törvényhozást különböző szívességekre. Warren szerint ez csak rosszabb lesz, ha a republikánusok nyerik az elnökválasztást, Obama viszont “mindig a középosztályért küzdött”, így a megoldás csak az ő újraválasztása lehet.

Profi ütemérzékkel

Bár az élő közvetítésen úgy tűnt, hogy Warrent is nagy ujjongással fogadta a közönség, ez semmi volt ahhoz képest, ahogy Bill Clinton színpadra lépésére reagáltak. Az egykori elnök ugyan mintha az utóbbi hónapokban is látványosan tovább öregedett és egy kicsit fogyott is volna, azt ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb élő szónokok egyike. Pedig valójában nem tett semmi különöset, csak pontról pontra végigvette azt, hogy szerinte miért kellene Obamára szavazni, illetve hogy mi a baj a republikánusok bírálataival, illetve programjával. Ezt azonban olyan profi ütemérzékkel, a közönség reakciójára való ügyes rájátszással csinálta, hogy a szokatlanul hosszú, közel ötven perces beszéd egy pillanatra sem laposodott el.

A mostani elnök mellett többek között azzal érvelt, hogy szerinte ő továbbra is kész az együttműködő politikára, márpedig az ország nagy problémáit csak így lehet megoldani. Példaként említette többek között azt is, hogy több olyan embert is beválasztott az adminisztrációjába, akik az elnökválasztási kampány alatt riválisát, Hillary Clintont támogatták. “Sőt, őt is kinevezte” - jegyezte meg némi hatásszünet után Clinton, utalva felesége külügyminiszteri pozíciójára.

Clinton megjegyezte, hogy a republikánusok nagyon jól néztek ki, és jó beszédeket mondtak a múlt heti konvención, de ennél több kedves szót nem pazarolt rájuk. Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy bevallottan hatalmas megszorításokra készülnek, de nem akarják megmondani, hogy pontosan milyen konkrét intézkedéseik lesznek, ahogy azt sem árulják el, hogy melyek lennének azok az adómentességek, amelyeket felszámolnának (cserébe azért, hogy csökkentenék az adókat mindenkinek).

Clinton sem csinálta volna jobban

A beszéd legerősebb részei azok voltak, amikor Clinton a saját elnökségével vont párhuzamokat. Bár voltak - elsősorban magánéleti - botrányai, így ellentmondásos figuraként távozott a Fehér Házból, de a közvélemény-kutatások szerint jelenleg az ország egyik legnépszerűbb közéleti szereplője. Ebbe feltehetően belejátszik az is, hogy az ő elnöksége alatt nemcsak az állami pénzügyeket sikerült rendezni (úgy, hogy a költségvetésnek többlete volt), hanem a gazdaság is nagyon jól teljesített. Clinton felidézte ugyanakkor, hogy az elnökségének első éveiben hasonló volt a helyzet, mint most.

“Ugyanez volt ‘94-95-ben. A gazdaság nőtt, de a legtöbb ember nem érezte. Szerencsére ‘96-ban javultak a dolgok és nagy növekedés következett” - magyarázta Clinton, hozzátéve, hogy a különbség csak a körülményekben van, Obama ugyanis “sokkal rosszabb állapotban vette át az országot”. Clinton szerint “egy elnök sem - sem én, sem senki más - tudott volna helyrehozni minden problémát”, de megvannak az alapok, amelyeken megindulhat a fejlődés és növekedés.

A beszéd végén aztán újra visszatért ahhoz a témához, hogy vajon melyik irányt kellene választania az embereknek. “Ha olyan országot akartok, ahol a győztes mindent visz, szavazzatok a republikánusokra. De ha a közös felelősségek és közös lehetőségek országát akarjátok, akkor szavazzatok Obamára” - tanácsolta az amerikaiaknak Bill Clinton, akihez aztán a színpadra kiment maga az elnök is. Obama nem szólt semmit, csak egy öleléssel üdvözölte Clintont, az ő nagy beszéde ugyanis a konvenció utolsó napján, csütörtökön következik majd.

A Fehér Házban demokrata elnök ül, a kongresszusban a republikánusok diktálnak. Az országnak nincs elfogadott költségvetése, és a kormányzati szervek működése egy határozattól függ, amelyet időről időre meg kell újítania a kongresszusnak. A törvényhozásban ülők többsége ugyanakkor jelentős megszorításokat akar, míg az elnök tiltakozik ez ellen. Benne van a pakliban még az is, hogy a kongresszus nem járul hozzá az adósságplafon felemeléséhez, és ezzel gyakorlatilag fizetésképtelenné válik az állam.

Nem, nem 2011-ről van szó, és az elnököt nem Barack Obamának hívják. A fent leírtak ugyan passzolhatnának a mostani helyzetre is, de igazából Bill Clinton 1995-ös nagy költségvetési csatáját akartam felidézni. Nem tudjuk, mi lesz a mostani elnök és a törvényhozás közötti csatáknak a kimenetele, de Clinton és a republikánusok közötti vita végül odáig fajult, hogy 1995 végén leállt a szövetségi kormányzat működése. Emiatt most fellapoztam Clinton vaskos életrajzának (a címe szimplán My Life) vonatkozó részeit, amelyben leplezetlen büszkeséggel írja le, hogyan járt túl törvényhozási ellenfeleinek eszén.

Az egykori elnök szerint a republikánusok - élükön a harcias Newt Gingrich akkori képviselőházi elnökkel - lebecsülték őt, és bedőltek annak a sajtóban kialakult képnek, hogy Clinton egy puhány alak, aki mindig kompromisszumra törekszik. Előbb nem hagyták jóvá el az elnök által benyújtott költségvetést, majd az egyes konkrét kifizetésekről szóló törvényekbe olyan megszorító elemeket tettek, amelyeket Clinton elfogadhatatlannak tartott, és ezért megvétózott.

Patthelyzet alakult ki, és egy november végi napon 800 ezer kormányzati dolgozó hagyta abba a munkát, majd a leállás többé-kevésbé (függően attól, hogy egyes kifizetési törvényeket aláírta-e Clinton) meg is maradt egészen január első napjaiig. Akkor sikerült megállapodni Clintonnak a republikánusokkal, és az egyik találkozón a könyv szerint Gingrich el is ismerte: “Hibáztunk. Azt hittük, hogy be fogja adni a derekát.”

Clinton az 1996-os State of the Union közben

A győzelem szimbolikus pillanata néhány héttel később, a szokáos State of the Union beszédben jött el. Clinton felidézi, hogy szónoklatának végefelé bemutatott egy férfit, aki a first lady mellett ülve hallgatta a beszédet. Egy 49 éves, Richard Dean nevű vietnami veterán volt az, aki élete kockáztatásával mentett meg több embert az előző évben történt oklahomai robbantáskor. Deant felállva üdvözölte a teljes kongresszus, beleértve a republikánus többséget is. Clinton azonban a taps után így folytatta: “Richard Dean története nem ér véget itt. Múlt novemberben a kormányzati leállás miatt arra kényszerült, hogy elhagyja a munkahelyét. Amikor második alkalommal is leállt a kormányzat, folytatta a társadalombiztosítási ügyfelek ügyeinek intézését, de mindezt fizetség nélkül tette. Richard Dean nevében arra szólítok fel mindenkit, aki itt van a teremben: soha, soha többé ne állítsuk le a szövetségi kormányzat működését.”

Clinton szerint ekkor már csak a demokraták tapsoltak, a republikánusok pedig összetörtnek tűntek, mert tudták, hogy csapdába estek. “Tudtam, hogy nem kell aggódnom egy harmadik kormányzati leállás miatt” - írja diadalittasan Clinton. Nyilván nem fog az akkori költségvetési vita pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint újrajátszódni, de Obama azért tanulhat elődje történetéből.

Potus & Co a Facebookon is.