potus & co

Ha Phil hozzáállását vesszük alapul, akkor Barack Obama óriási bajban van. Az idős férfi volt az egyik vendége annak partinak, ahol tucatnyi ember gyűlt össze megnézni a demokrata elnökjelölő gyűlés utolsó napjának közvetítését. A konvenció célja elvileg az, hogy feltüzelje az újraválasztásért küzdő elnök híveit, Philnél ugyanakkor láthatóan nem érte el a kívánt hatást, ő ugyanis szinte az egész estét végigaludta egy fotelben a tévé előtt. Még akkor se rezzent fel, amikor a mellette ülők tapssal örültek egy-egy keményebb mondatnak.

A parti egyike volt annak a rengeteg konvenciónéző rendezvénynek, amelyeket Barack Obama szimpatizánsai szerveztek csütörtök estére. Ezeket a kampányhonlapon hirdették meg, és én egy olyat választottam ki, amelyet egy nyugdjas korú közgazdász, Kathy Nelson tartott a saját házában a Washington külvárosának számító Silver Springben. Ez a parti nemcsak tévénézésről szólt, hanem kampánytevékenységről is, a vendégek ugyanis a fontosabb beszédek megkezdése előtt leültek a tágas ház különböző helyiségeiben, és telefonálgatni kezdtek. Ott  volt a házban a helyi Obama-kampányszervezet egyik önkéntese, Adam, aki mindenkinek adott a kezébe egy listát. Ezeken olyan emberek nevei voltak, akikre számítani lehet önkéntesként a kampányban a demokraták adatbázisa szerint.

Phil a fotelben (baloldalon)

Végighallgattam, ahogy az egyik idős nő, Emily felhívott valakit, és először arról érdeklődött nála, hogy vajon nézi-e este az elnök beszédét, majd megkérdezte, hogy még mindig támogatja-e Obamát. Erre valószínűleg igenlő választ kapott, mert utána azt a kérdést tette fel, hogy hajlandó-e önkéntes munkát is vállalni a kampányban. Ennél viszont nemleges lehetett a válasz, mert Emily csak annyit mondott, „megértem, persze”, majd többször elismételte a telefonban, hogy „a legfontosabb, hogy elmenjen szavazni”.

Tizenöt aktivista gyűlt össze, de nem maradt mindenki a késő este, tíz óra után kezdődő Obama-beszédre. Nem sokkal a telefonok lebonyolítása után hazament például a középkorú Marvin is, aki azt mondta, hogy nem túl aktív a kampányolásban (idén ez volt az első ilyen esemény, amelyre eljött, és legfeljebb a novemberi szavazás előtti napokban vállal hasonlót), de fontosnak tartja a részvételt: „Nem elég csak nézni az eredményeket a választás napján. Ha ezt teszed, akkor lehet, hogy ott fogsz ülni csalódottan, és felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon miért nem tettem valamit.”

A múzeumigazgatóként dolgozó Marvinnál jóval aktívabb Kathy, a házigazda, aki egy Obama 2008-as győzelmére emlékeztető pólót viselt, és évtizedekkel ezelőtt még választott tisztviselő is volt Tennessee állam egyik megyéjében. Részt vett a négy évvel ezelőtti Obama-kampányban is, és kissé csüggedten jegyezte meg, hogy most sokkal kisebb a lelkesedés, mint akkor.

Obama beszél a konvención - Forrás: AFP

Pár hete volt például a szomszédos Virginiában önkénteseket toborozni egy olyan környéken, ahol a többség Obamára szavazott a legutóbbi választáson. Tizenöt emberrel tudott beszélni, és közülük hárman voltak olyanok, akik már nem támogatják az elnököt. Egyikük egy férfi volt, aki megjegyezte Kathynek, hogy négy éve órákat álltak sorba, hogy megnézzék Obama helyi kampányrendezvényét. „Most nem megyünk” – mondta a férfi, utalva arra, hogy az elnök épp azokban a napokban jött el újra a településre.

A konvenció fontosabb beszédeinek közeledtével a többség lement az alaposan légkondicionált alagsorba tévét nézni. Itt terült el a fotelben az éberen is meglehetősen szótlan Phil, a többiek pedig gyümölcsöt és chipset eszegetve nézték a beszédeket. Obama szereplését Joe Biden alelnök vezette fel, aki ezúttal is elsütötte azt a kampányrendezvényein már kipróbált mondatát, amely szerint az elmúlt négy évet úgy lehet legjobban összefoglalni, hogy „Oszama bin Laden halott, a General Motors pedig él”. Ezt lelkesedve fogadta az alagsorban ülő öt-hat ember is, akik mindannyian nyugdíjas korúak voltak, kivéve az Obama-kampányon főállású aktivistaként dolgozó, harminc körüli Adamet.

Biden után jött Obama, mire Philt felébresztette a mellette ülő nő, de a férfi nem sokkal később megint elbóbiskolt, hiába gesztikulált hevesen az elnök a tévében, amely ráadásul Kathy hallásproblémája miatt nagyon fel is volt hangosítva.

Philtől eltekintve mindenki érdeklődve figyelte Obamát, aki szinte azonnal bele is vágott a sűrűjébe, és elkezdett arról beszélni, hogy ezen a választáson két nagyon különböző vízió között kell választania az országnak. „A mi víziónk az, hogy újraépítsük azt, ami lehetővé tette a világ legerősebb gazdaságának és a széles középosztálynak a megteremtését” – mondta, majd később kifejtette, hogy a republikánusok ehhez képest a már sokszor kipróbált – és szerinte kudarcot vallott – eszközöket, az adócsökkentést és az állami szabályozás leépítését akarják bevetni.

Obama szerint ez egy olyan országhoz fog vezetni, ahol a következő elvek fognak érvényesülni: „Ha nincs pénzed egészségbiztosításra, akkor bízzál benne, hogy nem leszel beteg. Ha egy cég szennyezi a levegőt, akkor azt vegyük úgy, hogy ez az ára a fejlődésnek. Ha pedig nincs pénzed tanulni, vagy vállalkozást indítani, akkor fogadd meg riválisom tanácsát, és kérj pénzt a szüleidtől.” A saját programja lényegében a korábban – részben már 2008-ban - elmondott ígéretek megismétléséből áll: befektetni az oktatásba és az energetikai fejlesztésekbe, adómentességgel támogatni azokat a cégeket, amelyek munkahelyeket hoznak vissza külföldről, és általában is fejleszteni a gyártási szektort az Egyesült Államokban.

Adam az előtérben, Kathy a kép baloldalán

A különböző víziók felvázolása és a saját ígéretek felsorolása mellett Obama megpróbálkozott azzal is, hogy visszahozza azt a lelkesedést, ami négy évvel ezelőtti kampányát jellemezte. Egyrészt szenvedélyesen kiállt amellett, hogy a kormánynak igenis fontos szerepe van az ország fejlődésében: „Nem hisszük, hogy a kormány meg tud oldani minden problémát, de nem hisszük azt sem, hogy a kormány minden probléma forrása”. Beszélt arról is, hogy „van, amit úgy hívunk, állampolgárság”, és „ez az ország csak akkor működik, ha elfogadunk néhány kötelezettséget”.

Felidézte a 2008-as kampányának emlékezetes jelszavait, a reményt és a változást is: „Ha elfordultok most, akkor a változás nem fog megtörténni. Ha feladjátok, és azt mondjátok, hogy a ti hangotok nem ér semmit, akkor más betölti az űrt: a lobbisták vagy a gazdagok, akik meg akarják vásárolni a választást.” Azt is mondta – és itt jött be a másik régi jelszó -, hogy soha nem volt reménytelibb, mint most, és nem azért, mert ne látná az ország problémáinak súlyát, „hanem miattatok”. Majd felsorolta néhány olyan ember példáját – köztük egy amputált lábú katonát, aki ma már biciklizik -, akik reményt adtak neki, a beszéd végén pedig mindenféle mellébeszélés nélkül egyszerűen kérte a választók szavazatait. „Ha hiszel egy olyan országban, ahol mindenki megkapja a tisztességes lehetőséget, akkor szükségem van a szavazatodra” – mondta, és hozzátette, hogy „soha nem mondtam, hogy könnyű lesz”, de együtt fognak végigmenni az úton.

„Nagyon inspiráló volt” – mondta az alagsorban tévézők egyike, Kathy férje azonban elkezdett viccelődni azon, hogy a színpad úgy néz ki, mint egy hajó, és jó lenne, ha nem süllyedne el. Felkászálódott a lábtartós fotelből Phil is, Kathy pedig megjegyezte, hogy most kezdődik majd a kemény munka a kampányban.

Jól indult a demokraták konvenciója a keddi estéről szóló visszajelzések alapján. Még a konzervatív Fox News munkatársai is áradoztak Michelle Obama valóban nagyon jól megírt és hatásosan előadott beszédéről. A második napon aztán akadt némi zavar. Egyrészt a demokraták újabb szavazást tartottak a választási programjukról, miután a republikánusok kiszúrták, hogy az Izraelről szóló részből kimaradt az, hogy Jeruzsálemet tekintik a zsidó állam fővárosának (ez egy érzékeny pont a palesztin-izraeli konfliktusban).

Még egy apró változtatást végrehajtottak a szövegen: beleírták Istent, méghozzá abba a részbe, amely arról szólt, hogy mi a kormány feladata. Eredetileg még az volt a programban, hogy a kormány felelőssége az, hogy segítse az embereket a saját lehetőségeik kihasználásában. Ezt írták át “Isten által adott lehetőségek”-re. Az izraeli részről szóló szavazáskor páran (arab származású és kötődésű küldöttek) tiltakoztak, és emiatt nagy figyelmet kapott ez az egyébként általában puszta formalitásnak számító eljárás.

Helyszínváltozás

Volt azonban egy másik fejlemény is, ami belerondított az első nap alapján még ideálisnak tűnő képbe. Barack Obama az eredeti tervek szerint egy hatalmas stadionban mondta volna az elnökjelöltséget elfogadó beszédet, de ezt áthelyezték abba a sokkal kisebb (bár így is mintegy 15 ezer embernek helyet adó) arénába, ahol a konvenció eddig is zajlott. A szervezők azt mondják, hogy a csütörtök estére előrejelzett viharok miatt volt szükség a változásra, és azt ígérték, hogy kárpótolni fogják valahogy azt a több tízezer önkéntest és szimpatizánst, aki nem tudja majd élőben hallgatni Obamát. A republikánusok persze azt állítják, hogy valójában biztosan az áll a háttérben, hogy nem gyűlt össze elég ember ahhoz, hogy megteljen a stadion, a demokraták ugyanakkor tagadják, hogy erről lenne szó.

Ebben a helyzetben kellett beszédet mondania Bill Clinton korábbi demokrata elnöknek, akinek szereplését nagy várakozás előzte meg. Sorra jelentek meg a nagy cikkek az utóbbi napokban a mostani és a korábbi elnök ellentmondásos kapcsolatáról. A 2008-as kampányban (amikor Obama Hillary Clintonnal vívott ádáz küzdelmet a jelöltségért) ridegség jellemezte a viszonyukat, és utána közel két évig nem is nagyon érintkeztek egymással. A republikánusok 2010-es törvényhozási előretörése után aztán Obama felvette a kapcsolatot Clintonnal, hónapokkal ezelőtt pedig - mint a New Yorker és a Washington Post cikkeiből kiderül - egy közvetítőn keresztül megérdeklődte, hogy a korábbi elnök hajlandó lenne-e beszállni a kampányba.

Clinton egyik munkatársa nyitottan állt hozzá ehhez, de jelezte, hogy Clinton nem az a fajta, akit csak egy telefonnal rá lehet bírni azzal, hogy kezdjen el adományokat gyűjteni és kampányrendezvényeket tartani. Obama ezért úgy döntött, nem tér azonnal a tárgyra, hanem előbb elhívja golfozni az egykori elnököt. A taktika bevált, Clinton örömmel szállt be a kampányba, és barátai szerint szinte megszállottan dolgozott a mostani alkalomra írt beszédén.

Aki nekiugrik a Wall Streetnek

Az ő szereplése előtt azonban még következett egy másik - bár Clintonnál jóval kevésbé ismert és közel sem olyan jelentős - nagy érdeklődéssel várt politikus beszéde. Ez Elizabeth Warren volt, a Harvard egyetem korábbi professzora, aki az elmúlt egy-másfél évben az erőteljes kormányzati szerepben hívő amerikai liberálisok nagy kedvence lett (részben ennek a videónak köszönhetően). A novemberi választásnak nagy tétje van személyesen Warren számára is, ő ugyanis a demokrata induló azért a massachusetts-i szenátori székért, amelyet egykor az ország egyik legismertebb demokratája, Edward Kennedy birtokolt, a 2009-es halála utáni szavazáson azonban a republikánus Scott Brown nyerte el.

Warren hozta a formáját, és beszéde most is nagyrészt arról szólt, hogy szerinte a kisembereket elnyomják a nagy gazdasági szereplők. “Az emberek úgy érzik, hogy a rendszer ellenük dolgozik. És a szomorú az, hogy igazuk van” - mondta a politikus, aki azon háborgott, hogy a Wall Street-i cégvezetők ugyan felelőtlen viselkedésükkel tönkretették a gazdaságot, de továbbra is zavartalanul járkálnak, és kérik a törvényhozást különböző szívességekre. Warren szerint ez csak rosszabb lesz, ha a republikánusok nyerik az elnökválasztást, Obama viszont “mindig a középosztályért küzdött”, így a megoldás csak az ő újraválasztása lehet.

Profi ütemérzékkel

Bár az élő közvetítésen úgy tűnt, hogy Warrent is nagy ujjongással fogadta a közönség, ez semmi volt ahhoz képest, ahogy Bill Clinton színpadra lépésére reagáltak. Az egykori elnök ugyan mintha az utóbbi hónapokban is látványosan tovább öregedett és egy kicsit fogyott is volna, azt ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb élő szónokok egyike. Pedig valójában nem tett semmi különöset, csak pontról pontra végigvette azt, hogy szerinte miért kellene Obamára szavazni, illetve hogy mi a baj a republikánusok bírálataival, illetve programjával. Ezt azonban olyan profi ütemérzékkel, a közönség reakciójára való ügyes rájátszással csinálta, hogy a szokatlanul hosszú, közel ötven perces beszéd egy pillanatra sem laposodott el.

A mostani elnök mellett többek között azzal érvelt, hogy szerinte ő továbbra is kész az együttműködő politikára, márpedig az ország nagy problémáit csak így lehet megoldani. Példaként említette többek között azt is, hogy több olyan embert is beválasztott az adminisztrációjába, akik az elnökválasztási kampány alatt riválisát, Hillary Clintont támogatták. “Sőt, őt is kinevezte” - jegyezte meg némi hatásszünet után Clinton, utalva felesége külügyminiszteri pozíciójára.

Clinton megjegyezte, hogy a republikánusok nagyon jól néztek ki, és jó beszédeket mondtak a múlt heti konvención, de ennél több kedves szót nem pazarolt rájuk. Szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy bevallottan hatalmas megszorításokra készülnek, de nem akarják megmondani, hogy pontosan milyen konkrét intézkedéseik lesznek, ahogy azt sem árulják el, hogy melyek lennének azok az adómentességek, amelyeket felszámolnának (cserébe azért, hogy csökkentenék az adókat mindenkinek).

Clinton sem csinálta volna jobban

A beszéd legerősebb részei azok voltak, amikor Clinton a saját elnökségével vont párhuzamokat. Bár voltak - elsősorban magánéleti - botrányai, így ellentmondásos figuraként távozott a Fehér Házból, de a közvélemény-kutatások szerint jelenleg az ország egyik legnépszerűbb közéleti szereplője. Ebbe feltehetően belejátszik az is, hogy az ő elnöksége alatt nemcsak az állami pénzügyeket sikerült rendezni (úgy, hogy a költségvetésnek többlete volt), hanem a gazdaság is nagyon jól teljesített. Clinton felidézte ugyanakkor, hogy az elnökségének első éveiben hasonló volt a helyzet, mint most.

“Ugyanez volt ‘94-95-ben. A gazdaság nőtt, de a legtöbb ember nem érezte. Szerencsére ‘96-ban javultak a dolgok és nagy növekedés következett” - magyarázta Clinton, hozzátéve, hogy a különbség csak a körülményekben van, Obama ugyanis “sokkal rosszabb állapotban vette át az országot”. Clinton szerint “egy elnök sem - sem én, sem senki más - tudott volna helyrehozni minden problémát”, de megvannak az alapok, amelyeken megindulhat a fejlődés és növekedés.

A beszéd végén aztán újra visszatért ahhoz a témához, hogy vajon melyik irányt kellene választania az embereknek. “Ha olyan országot akartok, ahol a győztes mindent visz, szavazzatok a republikánusokra. De ha a közös felelősségek és közös lehetőségek országát akarjátok, akkor szavazzatok Obamára” - tanácsolta az amerikaiaknak Bill Clinton, akihez aztán a színpadra kiment maga az elnök is. Obama nem szólt semmit, csak egy öleléssel üdvözölte Clintont, az ő nagy beszéde ugyanis a konvenció utolsó napján, csütörtökön következik majd.

Az Egyesült Államokban a választások környékén gyakran hallani azt a kifejezést, hogy “democracy in action”, ami nagyjából valami olyasmit jelent, hogy “demokrácia élőben”. A kedden elkezdődött demokrata konvenciót nézve jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez ezekre a rendezvényekre. A kampányról szóló híreket olvasva sokszor találkozni azzal, hogy az egyes pártoknak mennyire fontosak a különböző társadalmi csoportok, de ez legtöbbször megmarad a számok vagy a száraz elemzések szintjén.

A konvenciókon ugyanakkor sorra mennek fel a színpadra olyan emberek, akik aztán ezekhez a csoportokhoz próbálnak eljuttatni gondosan megformált üzeneteket. Most a demokrata gyűlésen például jött egy politikus, aki a bemutatkozásnál kihangsúlyozta, hogy homoszexuális, majd elkezdett arról beszélni, hogy mi mindent tett Barack Obama a melegjogok erősítéséért. Volt aztán egy zsidó származású szónok, aki azt bizonygatta, hogy az elnök minden ellenkező állítás dacára nagyon is hűséges és szoros szövetségese Izraelnek. Színpadra lépett egy színész (az egyebek mellett a How I Met Your Motherben is szereplő Kal Penn), aki - miután elsütött egy elég béna poént - arról szónokolt, hogy milyen keményen dolgozott Obama a fiatalokért. De szólt a küldöttekhez Lily Ledbetter is, aki azzal vált ismertté, hogy pert indított egykori munkahelye ellen, miután megtudta, hogy nőként kevesebbet keresett, mint az azonos szinten lévő férfiak.

Julian Castro, a vezérszónok

Ezek a szónokok olyan társadalmi csoportokhoz - melegek, zsidók, dolgozó nők, fiatalok - szóltak, amelyek megnyerése rendkívül fontos a demokraták számára a kampányban. Négy éve többek között ezekre a szavazókra (és még sok mindenki másra, például a kisebbségekre) építkezve tudott győzni Obama. Ugyanebből a szempontból fontos a jellemzően a konvenciók kezdetén felszólaló vezérszónok személye, a demokraták ugyanis ezúttal egy országosan kevéssé ismert és nem túl befolyásos politikust választottak: Julian Castrót, a texasi San Antonio mindössze 37 éves polgármesterét. Az ő feladata nyilván az volt, hogy szóljon az egyre növekvő létszámú latin szavazókhoz, akik négy éve felsorakoztak Obama mögött.

Castro ugyan keveset beszélt a kifejezetten a latin választók számára fontos témákról (ez leginkább a bevándorlás), de elejtett egy-egy spanyol mondatot, és sokat emlegette nagymamáját, aki Mexikóból vándorolt át az Egyesült Államokba. Elmesélte, hogy a nagymama még csak a negyedik osztályig jutott az oktatásban, de aztán az anyjuk főiskolára járt, ő maga pedig ikertestvérével együtt már az ország legjobb egyetemein (Stanford és Harvard) tanult. “A családom története nem különleges, hanem Amerika az, amely ezt lehetővé tette” - mondta Castro, majd a beszéde nagy része arról szólt, hogy megpróbálta minél kontrasztosabban bemutatni, hogy szerinte mit képvisel Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney.

A múlt heti republikánus konvención például sok szó esett arról, hogy az ország akkor lehet sikeres, ha minél több szabadságot kapnak az egyéni kezdeményezések, mire Castro lényegében erre reagálva azt mondta, hogy ugyan ők Texasban nagyon is hisznek az egyes emberekben, de “tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani”. Ilyen szerinte az, hogy az oktatásba be kell fektetni, különben nem lesz sikeres a jövő. “Nem lehetsz üzletbarát, ha nem vagy oktatáspárti. A diákhitel nem jótékonyság, hanem befektetés” – fogalmazott Castro, aki szerint az amerikaiak most válaszút előtt állnak, és dönteniük kell, hogy olyan országban akarnak élni, ahol a “középosztály többet fizet azért, hogy a milliomosok kevesebbet fizethessenek (mármint adót – potus) vagy pedig olyanban, ahol mindenki tisztességes arányban befizeti a maga részét”.

Castro felsorolta azokat az intézkedéseket is, amelyeket Obama legfőbb eredményeinek tart, és ezeket valószínűleg még sokat hallhatjuk majd a konvención, illetve később a kampányban: a csődveszélybe került nagy autógyárak megmentése, az egészségbiztosítás kiterjesztése, az USA-ba gyerekként érkezett illegális bevándorlók deportálásának felfüggesztése vagy éppen a hadseregben szolgáló meleg katonák egyenjogúságának megteremtése.

Castro után következett az elnök felesége, Michelle Obama, akinek beszédét egy hosszú és érzelmes mondatoktól sem mentes videó vezette fel. A konvenciókon az elnökjelölt feleségének a szereplése általában azt a célt szolgálja, hogy megmutassák a választóknak a politikus úgymond emberi arcát. Ez különösen fontos volt múlt héten a republikánusoknál, Mitt Romneyt ugyanis a felmérések szerint a túlnyomó többség nem igazán kedveli, és gyakran viccelődés tárgya is, hogy mennyire mereven és gépiesen viselkedik.

Szenvedélyesen szónokolt Michelle Obama

Barack Obama esete ugyanakkor annyiban más, hogy őt – és persze családját, beleértve a Bo nevű kutyát is – már jól ismerik az amerikaiak, és a kutatások szerint kedvelik is. Michelle Obama ugyan ettől függetlenül a beszédébe sok személyes elemet szőtt (például megtudhattuk, hogy a fiatal Obamának lyukasra rozsdásodott az autója, és az egyetlen normális cipője fél számmal kisebb volt a kelleténél), a legfőbb cél érezhetően megintcsak az volt, hogy bemutassa, milyen különböző világot képvisel férje és riválisa. Bár Romney nevét nem ejtette ki, nyilvánvalóan az üzletemberi múltjára büszke republikánus politikusnak szólt az a megjegyzés, hogy “Barack számára a siker nem az, hogy mennyi pénzt keresel”, hanem az, hogy mennyire tud segíteni az embereknek.

A férje elhivatottságáról, elszántságáról hosszan beszélő first lady mesélt arról is, milyen komoly áldozatokkal járt az, hogy ő és a testvére egyetemre járhasson. Ezzel ismét csak arra a demokrata üzenetre erősített rá, hogy az államnak igenis komoly szerepet kell vállalnia az oktatásban, mert különben csak a tehetősebb családok engedhetik majd meg maguknak, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak. Ezzel szerinte veszélybe kerülne az amerikai álom, amelyet a szintén nem túl gazdag családból érkező “Barack is ismer, mert ő megélte”. A beszéd végén Michelle Obama olyan szenvedélyes hangra váltott, hogy szinte már a könnyeivel küszködött, és egy szerelmi vallomást is küldött a konvenciót egyelőre otthon, a Fehér Házban követő férjének: “Jobban szeretem őt most, mint négy éve. Mert nem felejtette el, honnan indult.”