potus & co

Az amerikai politika tele van sztárokkal. A demokratáknál ott van ugye eleve Barack Obama. A republikánusoknál ott van a veterán John McCain vagy az újonc Ted Cruz. Róluk és a hozzá hasonló színes, karakteres figurákról szólnak a hírek általában, de amikor a politikai helyzet igazán komolyra fordul, akkor rendszerint előtérbe kerülnek a szürke machinátorok.

Ez történt most is, amikor közel két héttel a kormányzat leállása után (és néhány nappal az adósságplafon elérése előtt) nagy nehezen beindultak a tárgyalások a demokraták és a republikánusok között. Az egyeztetések a szenátus demokrata többségét vezető Harry Reid és a republikánusokat irányító Mitch McConnell között zajlanak. Keresve sem lehetne találni náluk unalmasabb embereket.

Mitch McConnell és Harry Reid - Forrás: AFP

Egy júliusi bejegyzésben ezt írtam róluk: “Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője (akkor helyettesítette Jon Stewartot) a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.”

Azóta sem váltak sokkal izgalmasabb emberekké, most azonban - kis túlzással - rajtuk múlik a világgazdaság sorsa. Ha ugyanis nem sikerül megállapodni a két oldalnak az adósságplafon felemeléséről, akkor az Egyesült Államok gyakorlatilag csődbe megy, aminek a legtöbb közgazdász szerint beláthatatlan következményei lesznek nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az egész világéra. Az amerikai pénzügyminisztérium számításai szerint a határidő október 17., bár a fizetésképtelenség várhatóan nem következik be automatikusan, és még utána is lesz néhány napnyi mozgástér.

A válság megoldása az után került Reid és McConnell kezébe, hogy kudarcba fulladtak a Fehér Ház és a republikánus többségű képviselőház vezetése közötti tárgyalások. John Boehner képviselőházi elnök egy olyan javaslattal állt elő, amelynek értelmében ők november végéig felemelnék az adósságplafont, és cserébe azt várnák Obamától, hogy tárgyaljon velük az általánosabb költségvetési kérdésekről. Obama ezt elutasította, nagyrészt azért, mert a republikánus ajánlatnak nem volt része a kormányzati gépezet újraindítása.

Amerika Kapitánynak öltözött tüntet a kormányzati leállás után - Forrás: AFP

A szenátusi vezetők között zajló egyeztetések már valószínűleg jobban tetszenek a Fehér Háznak. McConnell támogatja egyik párttársának, Susan Collins szenátornak a javaslatát, amelynek lényege, hogy az adósságplafont felemelné január 31-ig, és a kormány finanszírozását is biztosítaná március végéig.

Ez hatalmas változást jelent ahhoz képest, hogy néhány héttel ezelőtt a republikánusok még az Obama-féle egészségügyi reform elhalasztását követelték. Most erről már szó sincs, vagyis a közvélemény-kutatások szerint a kormányzati válság miatt egyre népszerűtlenebb republikánusok hajlandók komolyabb engedményeket tenni a demokratáknak. Ők viszont ezt nem tartják elegendőnek, és csak rövidebb időre hagynák jóvá a kormány újraindítását. Úgy taktikáznak ugyanis, hogy ha sikerül elérniük, hogy még az év vége előtt újra legyenek költségvetési tárgyalások, akkor visszacsinálhatják legalább egy részét annak a megszorító csomagnak, amely még márciusban lépett életbe.

Erről viszont a republikánusok hallani sem akarnak. Így ez a konfliktus újabb akadályt jelent a két unalmas ember, Harry Reid és Mitch McConnell számára.

Pedig már készültem a szenzációhajhász címekkel. Bevetették az atombombát Washingtonban. Eljött az ítélet napja a Kongresszusban. Gombafelhő a Capitolium felett.

Az atombombás metaforával operáló címekhez az adta volna az apropót, hogy az elmúlt napokban a szenátus közel került egy olyan törvényhozási procedúra alkalmazásához, amelyet itt Washingtonban mindenki csak “nukleáris opció”-ként emleget.

A vészjósló kifejezés megértéséhez előbb fontos megismerni a szenátus belső szabályrendszerét. A százfős testületben legalább 60 szenátor támogatására van szükség ahhoz, hogy egy ügy - egy törvényjavaslat vagy például egy kinevezés - szavazásra kerüljön. Mivel nagyon ritka, hogy az egyik politikai oldal rendelkezzen ekkora többséggel, így a demokraták és republikánusok együttműködésre vannak kényszerítve.

Harry Reid demokrata és Mitch McConnell republikánus szenátusi vezető - Forrás: AFP

Az angolul filibusternek hívott szabály biztosítja azt, hogy az épp kisebbségben lévő párt szavát ne nyomja el teljesen a többség. 2007 óta a demokraták vannak többségben (2009 és 2010 között még a 60 fős szupertöbbséggel is rendelkeztek), így a filibuster a republikánusokat szolgálta. Ők éltek is ezzel az eszközzel, és többek között bevetették a Barack Obama által különböző pozíciókra jelölt emberek kinevezésének megakadályozására. A republikánusok tiltakozásának eredményeként nem tudott például hivatalba lépni a hitelválság után felállított pénzügyi fogyasztóvédelmi hatóság vezetésére még 2011-ben felkért Richard Cordray, de szintén a filibuster miatt húzódott el az új munkaügyi miniszter és a környezetvédelmi hatóság vezetőjének hivatalba lépése is.

Ez volt az, ami felbőszítette a szenátusi demokraták vezetőjét, Harry Reidet, aki múlt héten előállt azzal, hogy úgy fogják módosítani a szabályokat, hogy az elnöki kinevezések megerősítéséhez elegendő legyen az egyszerű többség. Mivel jelenleg 54 demokrata van a szenátusban, így a republikánusok könnyen megkerülhetők lettek volna.

Ez a megoldás lett volna az a bizonyos nukleáris opció. Első ránézésre talán nehezen érthető, hogy miért érne fel atomcsapással az, ha egy törvényhozásban az egyszerű többség akarata érvényesül (a legtöbb parlamentáris demokrácia ezen az elven működik), a szenátusnak azonban épp az a rendeltetése, hogy egyfajta ellensúlyként funkcionáljon, és ennek fontos része a pártos alapon hozott hirtelen döntések elkerülése. Erről szól az a sokszor idézett történet az alapító atyákról, amely szerint amikor a külföldről hazatérő Thomas Jefferson megkérdezte George Washingtont, hogy miért hozták létre a szenátust a képviselőház mellett, akkor Washington egy kérdéssel válaszolt: “Miért öntötted bele a teádat a csészébe?” Jefferson erre azt válaszolta, hogy “azért, hogy lehűljön”, mire Washington megjegyezte, hogy pont erről van szó: “A törvényhozást a szenátusi csészébe öntjük, hogy az lehűljön.”

A Harry Reid által belengetett szabálymódosítás ezen a hűtő szerepen gyengített volna, de aztán kedden végül kompromisszumos megoldásra jutott a két oldal. A republikánusok belementek abba, hogy megszavazzák Obama jelöltjeit, bár kértek annyi kivételt, hogy új személyeket találjanak abba a munkaügyi testületbe, amelynek tagjait szerintük (és egy bírósági döntés szerint) az elnök szabálytalanul nevezett ki. A demokraták cserébe megígérték, hogy egyelőre nem élnek a “nukleáris opció”-val.

A konfliktus tehát békében rendeződött, de az epizód rámutatott arra, hogy milyen komoly ellentétek feszülnek a két oldal vezetése között. Harry Reid és a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell mással sem töltötte az elmúlt néhány napot, mint a másik sértegetésével. Ez különösen érdekes volt annak a fényében, hogy keresve se lehetne találni náluk unalmasabb politikust az Egyesült Államokban. Harry Reid annyira szürke, hogy John Oliver, a Daily Show műsorvezetője a napokban azon viccelődött, hogy ha valaki szeretné eltolni az orgazmusát szex közben, akkor nem kell mást tennie, mint rá gondolnia. Nem sokkal izgalmasabb figura Mitch McConnell sem, az arca szinte mindig komor, és olyan hanghordozással beszél, mintha folyamatosan meg lenne sértődve valamin.

Jelen állás szerint ugyan kettejük közül Reid az erősebb, de tisztában van vele, hogy elég csak néhány szenátusi helyet elbukni ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet. Talán épp ezért is döntött úgy, hogy végül is nem veti be a republikánusok ellen a törvényhozási atomfegyvert. Ha megtette volna, számolnia kellene azzal, hogy később az ellenfelei is megteszik vele ugyanezt.

Szombat este volt a Fehér Ház-i tudósítók szokásos éves vacsorája, amelynek fénypontja mindig az épp aktuális elnök vicces - vagy annak szánt - beszéde. Barack Obama elég jól teljesített, én legalábbis több poénján is hangosan nevettem a közvetítést nézve, bár igaz, hogy a viccek többsége elég belterjes volt. Most itt van néhány emlékezetesebb megjegyzése, kiegészítve némi magyarázattal.

Egy fotó szintén a vacsoráról: Obama felesége elhíresült frufrujával kiegészülve

“David Axelrod most az MSNBC-nek dolgozik, ami egy érdekes változás, miután korábban az MSNBC dolgozott David Axelrodnak.” - David Axelrod volt Obama kampánystratégája, és a poén nem túl finom utalás volt arra, hogy a liberális érzelmű tévécsatorna elég nyíltan kiállt Barack Obama mellett a tavalyi kampányban.

“Néhányan azt gondolják, hogy továbbra sem töltök elég időt a Kongresszussal. ‘Miért nem iszol egyet Mitch McConnell-lel?’ - kérdezik tőlem. Tényleg? Miért nem iszol inkább te Mitch McConnell-lel?” - Mitch McConnell a szenátusi republikánusok vezetője, és nem éppen kedves, barátságos modoráról ismert. Neki volt az a híres mondása is még az előző ciklusban, hogy legfontosabb feladatának azt tartja, hogy Obama ne legyen újraválasztva.

“Tudom, hogy a CNN bekapott néhány ütést mostanában, de a helyzet az, hogy én csodálom az elkötelezettségüket arra, hogy egy történet minden oldalát bemutassák, hátha közülük egyik pontosnak bizonyul.” - Ez egy nyilvánvaló kritikája volt annak, hogy a bostoni robbantás után a CNN több megalapozatlannak bizonyuló információt is közzétett, többek között azt, hogy a hatóságok elfogtak egy gyanúsítottat, miközben még javában folyt a hajtóvadászat.

“Még mindig elkövetek kezdőkre jellemző hibákat. Mint amikor Kaliforniában voltam egy adománygyűjtő rendezvényen, ahol nagyon jól éreztük magunkat, és megemlítettem, hogy Kamala Harris a legvonzóbb ügyész az országban. Ahogy azt el lehet képezlni, bajba kerültem, amikor hazajöttem. Ki tudta, hogy Eric Holder ilyen érzékeny?” - Obama ezzel arra utalt, hogy kisebb vihart kavart, amikor az ügyésznőt megdicsérte külseje miatt. Többen szexizmussal vádolták emiatt, és ő bocsánatot kért a megjegyzéséért. Eric Holder pedig nem más, mint a legfőbb ügyész (és egyben igazságügy-miniszter, vagyis az Obama-kabinet tagja).

“Nem tudom, egyelőre mit mondjak 2016-ról. Úgy értem, ez a fickó [Marco Rubio] még be sem fejezte az első ciklusát a szenátusban, és már azt hiszi, hogy készen áll arra, hogy elnök legyen? Ezek a mai gyerekek!” - Obama ezzel arra utalt, hogy Marco Rubio szenátort emlegetik a következő elnökválasztás egyik lehetséges republikánus jelöltjeként, de a poén célpontja saját maga volt. Obama ugyanis szintén első ciklusában indult neki az elnökválasztásnak.

Itt megnézhető a teljes beszéd:

Vigyázat, egy száraz, technikai jellegű poszt következik! Tudom, hogy a fiscal cliffről szóló legutóbbi bejegyzések sem tartoztak éppen az igazán szexi anyagok közé, de ami most jön, az még durvább. Ismét itt van nekünk ugyanis az adósságplafon.

Magával a fogalommal még 2011 nyarán ismerkedhettünk meg, amikor a republikánus irányítás alatt lévő képviselőház és a demokrata Fehér Ház feszült egymásnak az államadósság rendezésének kérdésében. A helyzet ugyanis az, hogy a szövetségi kormány által felvehető kölcsön mértékét a törvényhozás szabja meg, és hogy ha az adósság mértéke elér egy korlátot (ez az adósságplafon), akkor azt vagy fel kell emelni, vagy pedig a kormányzati gépezetnek abba kell hagynia a hitelfelvételt. Utóbbi lényegében a fizetésképtelenséggel lenne egyenlő, aminek az amerikai pénzügyminisztérium szerint beláthatatlan következményei lennének az egész világgazdaságra nézve (tekintve, hogy az amerikai állampapírok jelentik a globális pénzügyi rendszer egyik oszlopát).

2011 augusztusában közel került az Egyesült Államok egy ilyen vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulásához, a törvényhozási republikánusok ugyanis az adósságplafont használták arra, hogy megszorításokra bírják a demokratákat. Azt mondták, hogy ha az elnök és a szenátusi demokraták nem egyeznek bele a republikánusok szerint túlságosan elszaladt állami kiadások lefaragásába, akkor nem fognak hozzájárulni az adósságplafon megemeléséhez. Ez a szembenállás az elmúlt évek talán legcsúnyább politikai konfliktusához vezetett, amelyet végül egy időhúzásra alapuló félmegállapodással rendeztek (ennek eredménye az a bizonyos fiscal cliff, amelynek hátteréről ebben a posztban vannak részletek).

Annak az alkunak része volt az is, hogy az adósságplafont megemelik annyival, hogy ne kelljen hozzányúlni az idén novemberben tartott elnökválasztásig. A szavazáson azonban persze már túl vagyunk, és a szövetségi kormány által felhalmozott adósság várhatóan valamikor ebben a hónapban eléri a másfél évvel ezelőtt meghatározott plafont, bár a pénzügyminisztérium még különböző manőverekkel ki tudja húzni a jövő év februárjáig vagy márciusáig.

A Fehér Házban attól tartanak, hogy még hogy ha tesznek is engedményeket a republikánusok a most zajló költségvetési tárgyalásokon, az adósságplafon néhány hónap múlva esedékes elérését ismét zsarolásra próbálják majd használni. Ez az, amit Barack Obama mindenképp szeretne elkerülni, és amikor múlt héten elküldte költségvetési ajánlatát a képviselőház republikánus elnökének, akkor annak része volt egy ezzel kapcsolatos részlet is. Obama jelezte, azt akarja, hogy a kongresszusnak a jövőben ne legyen döntő szerepe az adósságplafon meghatározásában.

Ironikus módon Obama épp arra hivatkozik, hogy ő egy republikánusok által kitalált jogi megoldást szeretne tartóssá tenni. A 2011 nyári vitában ugyanis a szenátusi republikánusok vezetője, Mitch McConnell előállt egy olyan mechanizmussal, amelynek a lényege az volt, hogy az elnök a kongresszus jóváhagyása nélkül is el tudja intézni az adósságplafon felemelését. A republikánusoknak ez azért volt fontos, mert sokan közülük annyira utálták az adósság növelésének már a puszta gondolatát is, hogy semmilyen körülmények között sem szavaztak volna rá, és a McConnell-féle megoldás megtette nekik azt a szívességet, hogy ne kelljen a nevüket adni hozzá.

Barack Obama és Mitch McConnell - Forrás: Fehér Ház

A mechanizmus úgy zajlik, hogy az elnök értesíti a kongresszust az adósságplafon megemelésének szükségességéről és kérelmezi ennek végrehajtását, a McConnell-féle technikai megoldás értelmében ugyanakkor a teljesítéshez nem szükséges kongresszusi jóváhagyás. A törvényhozásnak ugyan megvan a lehetősége arra, hogy elfogadjon egy olyan határozatot, amely kifogásolja az elnöki kérést, de az elnök élhet azzal a jogával, hogy megvétózza azt.

Kiváló példája volt tehát ez a felelősség elkenésének, Obama pedig most azt akarja, hogy ez az egyszerinek szánt megoldás legyen állandósítva. A republikánusok ugyanakkor tiltakoznak az elképzelés ellen, mondván, hogy ez olyan hatalmi átrendeződést jelentene, amit nem támogatnak. Épp ez persze ebben az egészben az érdekes, az amerikai politikatörténet ugyanis nemcsak a demokraták és republikánusok állandó küzdelmével írható le, hanem a hatalmi ágak - azon belül is különösen a végrehajtó hatalom (az elnök) és a törvényhozás (kongresszus) - birkózásával is, amelyben ez az adósságplafonos konfliktus tűnik a legújabb fejezetnek.

“Minden beszámoló ellenére nincs semmilyen megállapodás, továbbra is fontos ügyeket kell megoldani, és egy csomó rossz infó terjed odakint” - ezt az üzenetet tette közzé a Twitteren Dan Pfeiffer, a Fehér Ház kommunikációs igazgatója magyar idő szerint este hét óra körül. Néhány órával korábban Mitch McConnell, a szenátusi republikánusok vezetője a CNN műsorában még arról beszélt, “nagyon közel” vannak ahhoz, hogy a törvényhozási demokratákkal és a Fehér Házzal megköttessen egy egyezség, amelyet aztán ő elfogadásra javasol a republikánus képviselőknek és szenátoroknak.

A vasárnap is az ellentmondások jegyében telik tehát az adósságplafon körüli drámai vitában, és az állítólag körvonalazódó megegyezésről a kiszivárgott informácókból nagyjából annyit tudni, hogy alapjaiban hasonlítana arra, amelyet John Boehner képviselőházi elnök javasolt a hét elején. Ennek lényege az volt, hogy egyelőre csak szerény mértékben emelte volna meg az adósságplafont (amelyet az amerikai pénzügyminisztérium szerint augusztus 2-án fog elérni az Egyesült Államok, utána nem tud új hiteleket felvenni, és gyakorlatilag fizetésképtelenné válhat), de létrehozott volna egy kétpárti bizottságot azzal a megbízással, hogy dolgozzanak ki egy tervet a további költségvetési egyensúlyi lépésekre.

Ezt a javaslatot ugyan némi republikánus belharc után a képviselőház elfogadta, de a demokrata többségű szenátus azonnal visszadobta. Most megváltozott formában mégis újra az asztalra került, miután a szenátusi republikánusok hajlandónak tűntek ennek a konstrukciónak az alakítására.

Az a bizonyos Boehner-féle bizottság tizenkét tagból állna, hat demokratából és hat republikánusból, fele-fele arányban a képviselőházból és a szenátusból. Az elmúlt néhány hónap ugyanakkor bizonyította, hogy a két párt között olyan komoly nézetkülönbségek vannak, hogy semmi nem garantálja azt, hogy ami nem sikerült a kongresszusi vezetőknek és az amerikai elnöknek (közös nevezőre jutni a vitában), az sikerülni fog egy bizottságnak.

Az állítólagos alku fontos eleme lenne ezért az, hogy az eredményesség érdekében már jó előre nyomás alá helyeznék ezt a bizottságot, és most kikötnék, hogy ha nem tudnak megállapodni, akkor durva megszorítások jönnek az állami kiadásokban. Ez érintené a demokraták számára kedves programokat (például részben az idősek egészségügyi ellátását), de a sok republikánus által érinthetetlen védelmi költségvetést is. A javaslat mögött meghúzódó logika az, hogy ez elegendő motivációt adna ahhoz, hogy a testület tagjai megegyezésre jussanak.

Ez példás önismeretre vall, miután már sokszor bebizonyosodott, hogy a végletekig megosztott, viszont a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő politikai rendszerük miatt együttműködésre kötelezett politikai szereplők csak akkor tudnak eljutni a közös megoldásig, ha nagyon erős külső nyomás alá kerülnek. Ez történt áprilisban a kormányzati leállással fenyegető helyzetben, és valami ilyesminek a szemtanúi lehetünk most is az adósságplafon ügyében. Bár hónapok óta lehetett tudni erről a határidőről, mégis csak az utolsó órákban érkeznek komolyan vehető információk egy állítólagos megegyezésről. Úgy tűnik, hogy most már eleve olyan megoldáson dolgoznak, amellyel fokozzák a nyomást saját magukon. Ha nem is képesek megnyugtatóan kezelni a helyzetet, legalább tisztában vannak a saját hiányosságaikkal.

Nem akarom persze a most leírtakat azonnal zárójelbe is tenni, de azért hangsúlyoznám, hogy nem véletlenül raktam egy kérdőjelet a cím mögé és kezdtem a cikket Dan Pfeiffer óvatosságra intő tweetjével. Az elmúlt néhány hét ugyanis arra is megtaníthatott mindenkit, hogy ebben a vitában nincsenek kijelentő módban megfogalmazott mondatok. Minden feltételes és minden kérdőjeles, amíg meg nem szavazzák/alá nem írják. Ha tiszteletben tartják az augusztus másodiki határidőt, akkor elvileg már nem kell sokat várni erre sem.