potus & co

A legenda szerint amikor Lyndon Johnson elnök 1964-ben aláírta a feketék szegregációjának felszámolását célzó polgárjogi törvényt, akkor letette a tollat, majd odaszólt az egyik munkatársának, „számunkra Dél elveszett egy generáció idejére”. Ezzel arra utalt, hogy a polgárjogi reformok ellen tiltakozó fehér szavazók a demokrata pártot fogják büntetni, és átvonulnak a republikánusokhoz.

Johnson még alul is becsülte az időtávot, a déli államokban ugyanis még most is alig tudnak labdába rúgni a demokraták a republikánusokkal szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy az elnökválasztáson nem igazán számítanak komoly tényezőknek ezek az államok, mert úgyis mindenki tudja, miként fognak szavazni. A legutóbbi, 2008-as választáson azonban némileg változott a helyzet, és Obama két olyan államban – Virginia és Észak-Karolina – is nyerni tudott, amelyek stabil republikánus bázisnak számítottak.

Ebben vélhetően szerepe volt annak is, hogy a republikánus jelölt az a John McCain volt, aki kifejezetten gyengén szerepelt a déli államokban az előválasztások során. Akkor ott volt ugyanis Mike Huckabee korábbi arkansas-i kormányzó, aki sorra nyerte az előválasztásokat ezekben az államokban.

Most nincs hasonló potenciális jelölt, a déli szavazatok egyelőre megoszlani látszanak a versenyzők között, amit jól illusztráltak a szuperkedd eredményei. Virginiában nyert Mitt Romney, bár igaz, hogy regisztrációs okok miatt nem szerepelt a szavazólapon sem Newt Gingrich, sem Rick Santorum. Georgia államban győzött Gingrich, de erre számítani lehetett, miután szűkebb hazájáról van szó, amelyet hosszú ideig képviselt a kongresszusban. Tennessee-ben viszont Santorum nyert, méghozzá magabiztos fölénnyel.

Egyelőre nincs tehát egyértelmű kedvence a Délnek, viszont hamarosan tisztulhat a kép, március 13-án tartják ugyanis az előválasztásokat Alabama és Mississippi államokban. Mindkettő fontos terepe lesz a folytatódó küzdelemnek.

John F. Kennedy némi munkával, valamint napozással és golfozással tervezte tölteni a napot. Vasárnap volt, 1960. december 11-e, bő egy hónappal az elnökválasztás után, amelyet szoros versenyben nyert meg Richard Nixon ellenében. A Floridai Palm Springsben pihent a családjával, de egyedül indult el a délelőtti misére, és úgy volt, hogy később csatlakozik hozzá a felesége a gyerekekkel.

Sem ő, sem a titkosszolgálat nem tudott arról, hogy a ház közelében egy autóban ülve várakozott egy Richard Pavlik nevű férfi. Pavlik gyűlölte Kennedyt, és már a puszta gondolatától is elszörnyedt annak, hogy a következő év januárjában ő fog beköltözni a Fehér Házba. Az idős, megkeseredett férfi elhatározta, hogy megakadályozza ezt. Arra a pillanatra várt, hogy Kennedy beszálljon a kocsiba, amellyel a titkosszolgálat emberei a templomba tervezték vinni. Pavlik ekkor beindította a motort, beleirohant a leendő elnök kocsijába, és abban a pillanatban bekapcsolta a saját autójában elhelyezett robbanószerkezetet. Akkora robbanás volt, amely egy kisebb hegyet is eltüntetett volna. Kennedy testéből semmilyen ép maradvány nem maradt meg.

A család mentette meg Kennedyt - Forrás: http://www.jfklibrary.org

Ez most persze a fantázia szüleménye, mert mindenki tudja, hogy John Fitzgerald Kennedyt nem 1960-ban Floridában, hanem három évvel később, 1963 novemberében ölték meg Dallasban. Nem sokon múlt azonban, hogy a fenti történések nem váltak valósággá. 1960 decemberében ugyanis az amerikai hatóságok őrizetbe vettek egy Richard Pavlik nevű férfit azzal a gyanúval, hogy meg akarta ölni a leendő elnököt. A nyomozás során kiderült, hogy Pavlik csak azért nem hajtotta végre a merényletet azon a bizonyos vasárnapi reggelen, mert amikor Kennedy beszállt az autóba, akkor felesége és gyerekei is ott voltak a ház előtt. Hazafinak tartotta magát, nem pedig egy könyörtelen gyilkosnak, ezért fújta le az akciót.

Egy amúgy jelentéktelennek tűnő körülményen múlt tehát az, hogy Kennedy megérte elnöki beiktatását, Jeff Greenfield amerikai újságíró azonban idén megjelent, Then Everything Changed (És akkor minden megváltozott) című könyvében eljátszott többek között annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha Pavlik végrehajtja a merényletet. Nagy valószínűséggel már az is komoly gondot okozott volna például, hogy ki foglalja el az elnöki széket, mert 1960. december 11-én Kennedy még nem is volt hivatalosan megválasztva. Ehhez ugyanis előbb az egyes államok által delegált elektoroknak is szavazniuk kell, és ez öt nappal később, december 16-án történt csak meg. Greenfield alternatív történelemkönyvében végül Kennedy alelnökjelöltje, Lyndon Johnson került az elnöki székbe (ahogy ez egyébként megtörtént az 1963-as valódi merénylet után).

Bár először kicsit idegenkedtem a könyvtől, mert valahogy nem csigázott fel a “mi lett volna, ha?” kérdésfeltevés (mert hát a “mi is történt valójában?” legalább annyira izgalmas tud lenni), de beleolvasva megfogott a szórakoztatóan és informatívan megírt szöveg. Greenfield nemcsak egy korai Kennedy-gyilkosság gondolatával játszott el, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha Robert Kennedy túléli az ellene végrehajtott 1968-as merényletet, és aztán megnyeri az elnökválasztást. Nem ragad le a könyv a Kennedyeknél, szerepel benne annak a lehetséges forgatókönyve is, hogy mi lett volna, ha 1976-ban Gerald Fordot újraválasztják (legyőzve az ügyetlennek bizonyuló Jimmy Cartert), majd a romló gazdasági körülmények hatására az 1980-as elnökválasztást a demokrata Gary Hart nyeri meg (ellentétben a valódi győztessel, Ronald Reagannel).

Bár ezek a történetek a fantázia szüleményei, mégis sokat lehet belőlük tanulni, mert Greenfield alaposan tanulmányozta a szereplők karakterét és az adott korszakokat, és ennek alapján alkotta meg az alternatív forgatókönyveket. A könyvet olvasva pedig nehéz megállni azokat a gondolatkísérleteket, hogy vajon a közelmúltban mik lehettek azok a fordulópontok, amelyeken teljesen más irányt vehetett volna az amerikai politika. Ami nagyon adja magát, az például az, hogy mi történt volna akkor, ha 2008-ban nem Barack Obama, hanem Hillary Clinton győzedelmeskedik a demokrata előválasztásokon. Vagy például mennyivel lenne most sikeresebb Obama, ha már tavaly év végén (amikor még a demokraták voltak többségben a törvényhozásban) levezényli az adósságplafon körüli vitát a republikánusokkal.

Az aktív politikusok ugyan rendszerint csípőből utasítják vissza a hipotetikus kérdéseket, de van egy olyan sejtésem, hogy magukban azért ők is eljátszadoznak a “mi lett volna, ha” kérdéssel. Ha másért nem is, legalább azért, hogy okuljanak belőle.

Köszönet Nádori Péternek a könyvért.