potus & co

Nemrég arról írtam, hogy az Egyesült Államok egyik sajátossága az, hogy itt szinte mindenkinek jár egy második esély. Most kiderül, hogy vajon mi a helyzet a harmadik eséllyel.

Anthony Weiner két évvel ezelőtt kényszerült lemondásra kongresszusi képviselői helyéről, miután kiderült, hogy intim fotókat küldözgetett magáról különböző nőknek, és aztán később össze-vissza hazudozott erről. Weiner egy időre háttérbe vonult, de aztán idén májusban bejelentette, hogy indul a New York-i polgármesteri székért. A kampányát elindító videóban büszkén mutogatta a feleségét és kisfiát, és azt bizonygatta, hogy megváltozott a bukását okozó botrány óta.

Anthony Weiner nem adja fel - Forrás: AFP

Weiner kampánya egészen jól alakult, de ezen a héten olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint a buja üzenetek külözgetése folytatódott a lemondása után is. Weiner a romantikus rablóregényeket idéző Carlos Danger álnéven szerelmet vallott egy csupán az interneten keresztül megismert nőnek, és a plátói kapcsolat egészen tavaly nyárig folytatódott.

A politikus kedden egy sajtótájékoztatón elismerte, hogy részben igazak ezek a hírek, bár azt nem közölte, hogy mely részletek valóságtartalmát vitatja. Saját magát - és persze polgármesterjelölti kampányát - azzal próbálta védeni, hogy ő soha nem mondta azt, hogy a lemondásakor azonnal felhagyott vitatható viselkedésével.

Érdemes lesz figyelni, hogy ez az érvelés mennyire lesz sikeres, de a sajtótájékoztatót még inkább érdekessé tette az, hogy Weiner felesége is megszólalt. Huma Abedin kissé ideges, de szenvedélyes hangú nyilatkozatban állt ki a férje mellett, azt állítva, hogy ő minden hibája ellenére is szereti, és ha nehezen is, de sikerült túltenniük magukat a furcsa szexuális szokásaiból fakadó problémákon.

Huma Abedin kiállt a férje mellett - Forrás: AFP

Ennek a műfajnak a legismertebb művelője Hillary Clinton, aki számos alkalommal állt ki nyilvánosan a szexuális kalandokkal gyakran megvádolt férje mellett. A párhuzam már csak azért is adja magát, mert Abedin az egykori first lady személyes asszisztenseként dolgozott, és Clinton állítólag nagyon kedveli őt. A viszony annyira szoros, hogy Weiner számára a visszatérés lehetőségét épp a felesége jó kapcsolatai nyitották meg. Abedin keményen lobbizott az asszisztensi munka során megismert embereknél, hogy támogassák a férjét, és a sokuknál tapasztalt kezdeti vonakodást épp a Clintonhoz fűződő személyes jó viszonnyal tudta legyőzni.

Bill és Hillary Clinton egy 1992-es videóban beszél a házassági problémájukról

Most állítólag a Clinton-táboron belül sokan dühösek, és úgy érzik, csőbe lettek húzva. Bár a legújabb botrány kirobbanása előtt még viszonylag jónak tűntek Weiner esélyei (több felmérés szerint is az élen állt a demokrata jelöltség megszerzéséért folyó versenyben), erősen kétséges, hogy sikerül-e életben tartania a kampányát. A legújabb csapás az, hogy otthagyta a kampányfőnöke, bár Weiner igyekezett úgy tenni, mintha ez semmiség lenne, és egy vasárnapi nyilatkozatában megerősítette, hogy nem fog kiszállni a versenyből.

Lehet, hogy Bill Clinton példája lebeg a szeme előtt. A probléma azonban az, hogy - ahogy Maureen Dowd, a New York Times publicistája fogalmazott - “Bill egy huncut zseni volt, míg Weiner egy iszonytató lúzer”.

Szép hagyományai vannak a republikánus politikusoknál az érzelmek kimutatásának, de Newt Gingrichtől mégiscsak meglepetés, hogy nyilvánosan sírva fakadt. Nem, nem a legújabb közvélemény-kutatások hallatán omlott össze, hanem egy Iowa állambeli rendezvényen, amikor elkezdett beszélni édesanyjáról (ez látható a fenti videón). Egy anyákból álló egyesület vendége volt, és a műsorvezető arról kérdezgette, életének milyen fordulópontjai kötődnek édesanyjához, mire Gingrich elkezdett beszélni anyja időskori mentális betegségéről, és ekkor kezdtek el potyogni a könnyei.

Gingrichre eddig nem voltak jellemzőek az érzelmes megnyilvánulások, inkább rendkívüli határozottságot és szellemi fölényt sugárzott magából. Bár tudom, hogy könnyen magamra vonom a cinizmus vádját, de nem bírom megállni azt a párhuzamot, hogy a 2008-as előválasztásoknak is volt egy emlékezetes sírása. Akkor Hillary Clintonnak kezdtek el hullani a könnyei, amikor az iowai vereség után New Hampshire-be ment kampányolni, és arról beszélt, hogy személyesen is mennyit jelent számára a kampány. Sokak meglepetésére végül megnyerte azt az előválasztást, így életben is tartotta a győzelem reményét.

Azóta is vita tárgya, hogy Clinton részéről ez vajon tudatos lépés volt-e, és hogy a könnyeknek mekkora szerepük volt a New Hampshire-i győzelemben. A cinizmus vádja elleni védekezésként megjegyezném, Gingrich esetében még a lehetősége sem igazán merül fel a tudatos kampánymachinációnak (a kampányban eddig nem került elő az édesanyja, éz az esetleges személyes ridegsége sem volt téma úgy, mint Clintonnál), sokkal inkább valószínű, hogy tényleg csak egy egyszerű emberi pillanat tanúi lehettünk.

Bár a republikánusok gondoskodnak az elnökválasztási izgalmakról (a nemrég még sebezhetetlennek tűnő Newt Gingrich támogatottsága például elkezdett olvadozni, és újabban Ron Paul tűnik az erős embernek, legalábbis Iowában), a demokratáknál is van némi mozgolódás. Vagy legalábbis látszólag.

Hétfőn és kedden több államban is egy automata telefonhívásos kampány indult azzal az üzenettel, hogy Barack Obama helyett Hillary Clintonnak kellene lennie a demokrata elnökjelöltnek a 2012-es választáson. „Amerika jobb helyzetben lenne ma, ha Hillary Clinton lenne az elnökünk” – hangzik az automata telefonhívás, amely arra buzdítja az embereket, hogy látogassanak el a RunHillary2012.net című oldalra, és csatlakozzanak a Clinton meggyőzését célzó petícióhoz.

Most egy csapatban vannak - Forrás: www.facebook.com/#!/hillaryrclinton

A jelenleg a külügyminiszteri posztot betöltő egykori first lady (és környezete) már többször jelezte, hogy nincsenek elnöki ambíciói. Clinton épp Obama ellen bukta el 2008-ban a demokrata jelöltségért folytatott versenyt egy kemény, személyeskedéstől sem mentes küzdelemben. Ez után Obama saját stábjának tagjai is megrökönyödéssel fogadták, amikor a megválasztott elnök Clintont kérte fel külügyminiszternek.

Clinton azonban nem bizonyult rossz választásnak, és kinevezése abból a szempontból is ügyes húzásnak tűnt, hogy Obama ezzel semlegesítette legnagyobb potenciális politikai riválisát. Ha Clintonnak lennének is olyan szándékai, hogy újra elinduljon, nyilván nehezen tudná magát Obamával szemben pozicionálni, miközben tagja az általa vezetett adminisztrációnak.

A külügyminisztérium szóvivője nem kommentálta a telefonhívásokat, Clinton egyik korábbi munkatársa pedig a Washington Postnak nyilatkozva nevetséges trükknek nevezte a kampányt. Valóban rejtélyes az egész próbálkozás, a telefonhívásokban említett weboldalon ugyanis nincs semmilyen utalás arra, kik állnak mögötte, és a Post szerint az sem kideríthető, hogy kik regisztrálták az oldalt.

Az automata telefonhívások ugyan olcsó kampányeszköznek számítanak, de némi profizmusra utal az, hogy a telefonhívásokat olyan államokban indították, ahol Clinton győzött a 2008-as előválasztásokon. Persze az is lehet, hogy valójában ellenséges aknamunkáról van szó, és valamilyen republikánus csoport akarja megzavarni a demokratákat egy ilyen kampánnyal. Egyúttal azonban sokat elárul a kezdeti népszerűtlenségéből sokat veszített Obama törékeny helyzetéről, hogy valaki egyáltalán megpróbálkozott vele, és a cikkeket olvasva félig-meddig komoly gondolkodás indult meg egy esetleges Clinton-kampányról.

John F. Kennedy némi munkával, valamint napozással és golfozással tervezte tölteni a napot. Vasárnap volt, 1960. december 11-e, bő egy hónappal az elnökválasztás után, amelyet szoros versenyben nyert meg Richard Nixon ellenében. A Floridai Palm Springsben pihent a családjával, de egyedül indult el a délelőtti misére, és úgy volt, hogy később csatlakozik hozzá a felesége a gyerekekkel.

Sem ő, sem a titkosszolgálat nem tudott arról, hogy a ház közelében egy autóban ülve várakozott egy Richard Pavlik nevű férfi. Pavlik gyűlölte Kennedyt, és már a puszta gondolatától is elszörnyedt annak, hogy a következő év januárjában ő fog beköltözni a Fehér Házba. Az idős, megkeseredett férfi elhatározta, hogy megakadályozza ezt. Arra a pillanatra várt, hogy Kennedy beszálljon a kocsiba, amellyel a titkosszolgálat emberei a templomba tervezték vinni. Pavlik ekkor beindította a motort, beleirohant a leendő elnök kocsijába, és abban a pillanatban bekapcsolta a saját autójában elhelyezett robbanószerkezetet. Akkora robbanás volt, amely egy kisebb hegyet is eltüntetett volna. Kennedy testéből semmilyen ép maradvány nem maradt meg.

A család mentette meg Kennedyt - Forrás: http://www.jfklibrary.org

Ez most persze a fantázia szüleménye, mert mindenki tudja, hogy John Fitzgerald Kennedyt nem 1960-ban Floridában, hanem három évvel később, 1963 novemberében ölték meg Dallasban. Nem sokon múlt azonban, hogy a fenti történések nem váltak valósággá. 1960 decemberében ugyanis az amerikai hatóságok őrizetbe vettek egy Richard Pavlik nevű férfit azzal a gyanúval, hogy meg akarta ölni a leendő elnököt. A nyomozás során kiderült, hogy Pavlik csak azért nem hajtotta végre a merényletet azon a bizonyos vasárnapi reggelen, mert amikor Kennedy beszállt az autóba, akkor felesége és gyerekei is ott voltak a ház előtt. Hazafinak tartotta magát, nem pedig egy könyörtelen gyilkosnak, ezért fújta le az akciót.

Egy amúgy jelentéktelennek tűnő körülményen múlt tehát az, hogy Kennedy megérte elnöki beiktatását, Jeff Greenfield amerikai újságíró azonban idén megjelent, Then Everything Changed (És akkor minden megváltozott) című könyvében eljátszott többek között annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha Pavlik végrehajtja a merényletet. Nagy valószínűséggel már az is komoly gondot okozott volna például, hogy ki foglalja el az elnöki széket, mert 1960. december 11-én Kennedy még nem is volt hivatalosan megválasztva. Ehhez ugyanis előbb az egyes államok által delegált elektoroknak is szavazniuk kell, és ez öt nappal később, december 16-án történt csak meg. Greenfield alternatív történelemkönyvében végül Kennedy alelnökjelöltje, Lyndon Johnson került az elnöki székbe (ahogy ez egyébként megtörtént az 1963-as valódi merénylet után).

Bár először kicsit idegenkedtem a könyvtől, mert valahogy nem csigázott fel a “mi lett volna, ha?” kérdésfeltevés (mert hát a “mi is történt valójában?” legalább annyira izgalmas tud lenni), de beleolvasva megfogott a szórakoztatóan és informatívan megírt szöveg. Greenfield nemcsak egy korai Kennedy-gyilkosság gondolatával játszott el, hanem azzal is, hogy mi lett volna, ha Robert Kennedy túléli az ellene végrehajtott 1968-as merényletet, és aztán megnyeri az elnökválasztást. Nem ragad le a könyv a Kennedyeknél, szerepel benne annak a lehetséges forgatókönyve is, hogy mi lett volna, ha 1976-ban Gerald Fordot újraválasztják (legyőzve az ügyetlennek bizonyuló Jimmy Cartert), majd a romló gazdasági körülmények hatására az 1980-as elnökválasztást a demokrata Gary Hart nyeri meg (ellentétben a valódi győztessel, Ronald Reagannel).

Bár ezek a történetek a fantázia szüleményei, mégis sokat lehet belőlük tanulni, mert Greenfield alaposan tanulmányozta a szereplők karakterét és az adott korszakokat, és ennek alapján alkotta meg az alternatív forgatókönyveket. A könyvet olvasva pedig nehéz megállni azokat a gondolatkísérleteket, hogy vajon a közelmúltban mik lehettek azok a fordulópontok, amelyeken teljesen más irányt vehetett volna az amerikai politika. Ami nagyon adja magát, az például az, hogy mi történt volna akkor, ha 2008-ban nem Barack Obama, hanem Hillary Clinton győzedelmeskedik a demokrata előválasztásokon. Vagy például mennyivel lenne most sikeresebb Obama, ha már tavaly év végén (amikor még a demokraták voltak többségben a törvényhozásban) levezényli az adósságplafon körüli vitát a republikánusokkal.

Az aktív politikusok ugyan rendszerint csípőből utasítják vissza a hipotetikus kérdéseket, de van egy olyan sejtésem, hogy magukban azért ők is eljátszadoznak a “mi lett volna, ha” kérdéssel. Ha másért nem is, legalább azért, hogy okuljanak belőle.

Köszönet Nádori Péternek a könyvért.

Hillary Clinton sokat emlegetett a számára végül kudarccal végződő 2008-as előválasztási kampányban egy bizonyos üvegplafont. A beszédeiben ez volt a jelképe annak a korlátnak, amely elválasztja a nőket az ország legmagasabb tisztségétől. Clinton közel jutott hozzá, nem sokon múlt, hogy nem ő lett a demokraták elnökjelöltje (onnan pedig már csak egy lépés lett volna a Fehér Ház az akkori politikai klímában), és rendkívüli teljesítményével bevitt néhány keményebb ütést annak az üvegplafonnak. 14 évvel korábban volt azonban egy másik nő, aki legalább ugyanennyire kivette a részét a küzdelemből. Geraldine Ferrarónak hívták, és ő volt Ronald Reagan demokrata kihívójának, Walter Mondale-nek a társa, vagyis alelnökjelöltje a kampányban. Végül csúnyán elbukták a választást, de Ferraro pusztán a jelöltséggel bevonult az amerikai politika történetébe, előtte ugyanis soha egy nő sem jutott el idáig. Ma ismét tele van az amerikai sajtó a nevével, de egy szomorú okból kifolyólag: Geraldine Ferraro elhunyt, halálát vérrák okozta. A fenti videóban ő látható, amint elfogadja az alelnökjelöltséget 1984-ben.