potus & co

Ha elmegyek valamilyen ismeretlen helyre, és értem az ott használt nyelvet, akkor nehezen tudom megállni, hogy ne vásároljak egy-egy példányt a helyi újságból. Ez történt most is, amikor egy nagyon kedves marylandi kisvárosban, St. Michaelsben járva a szupermarketben a világszerte ismert New York Times, Washington Post és Wall Street Journal mellett a polcon megláttam a Star Democrat nevű lapot. Egy pillanatig hezitáltam ugyan, hogy melyiket vásároljam meg, de aztán a helyi újság mellett döntöttem, és nem is bántam meg.

A világhírű lapokból például biztosan nem tudtam volna meg, hogy a Talbot megyei könyvtárban tartott olvasói bingo győztese egy Samantha McConnel nevű nő lett, aki az újságban közölt fotó alapján egyébként csak mérsékelten örült a nyereménynek. De szinte biztosan lemaradtam volna arról a gyerekkori élményeim miatt személyesen engem érdeklő hírről is, hogy kórházban kötött ki az a 15 éves fiú, aki egy autóhoz kapaszkodva gördeszkázott a Prospect nevet viselő sugárúton Easton városában. És biztosan kimaradt volna az életemből az az olvasói levél is, amelyben arról panaszkodik a lutheránus nő, hogy mormon barátja arra hivatkozva hagyta el, hogy nem jut ideje a kapcsolatra misszionárius munkája mellett, nem sokkal később azonban a férfi mégis összejött egy másik nővel.

A bájos kisváros, St. Michaels kikötője

Nemcsak az ilyen színes apróságokról csúsztam volna le ugyanakkor, ha nem veszem meg a Star Democratot (mint megtudtam, a több mint kétszáz éve működő újság neve nem takar pártos elkötelezettséget, a címlapon is inkább a Star van kiemelve) hanem arról a Potus blog szempontjából relevánsabb hírről is, miszerint Donald Rumsfeld korábbi védelmi miniszter támogatásáról biztosította Dan Bongino republikánus szenátorjelöltet. A Google News-ban lefuttatott keresés szerint a nagyobb újságok és hírügynökségek nem számoltak be erről az információról, és ebben persze valójában nincs semmi meglepő.

Az ifjabb George Bush védelmi minisztereként saját pártja is gyakran támadta Rumsfeldet, és 2006-os távozása óta nem tartozik az országos politika első vonalához. A mostani kampányban játszott szerepe is minimális, és a Bongino melletti kiállásának is elsősorban az az oka, hogy van egy háza a Washingtontól mindössze egy órányi autóútra található St. Michaelstől, és így sok időt tölt ott (érdekesség, hogy a Bush-adminisztráció másik emblematikus figurája, Dick Cheney korábbi alelnök szintén vett egy házat a környéken).

Az sem valószínű, hogy pártfogoltjának, a korábban a mindenkori amerikai elnököt védő testőrségben  (secret service) szolgáló Dan Bonginónak komoly esélyei lennének a szenátori hely megszerzésére. Maryland a stabilan demokrata államok közé tartozik, és a Bongino által megpályázott helyet jelenleg ugyan egy olyan demokrata (Ben Cardin) tölti be, aki csak az első ciklusában jár, de hozzá kell tenni, hogy a tisztség előtte harminc éven át egy másik demokrata politikusé, Paul Sarbanesé volt, aki az előző választáson, 2006-ban nem indult újra.

A felmérések szerint Cardin toronymagasan vezet Bongino előtt, így nem valószínű, hogy nagy érdeklődést vált ki országos szinten ez a verseny. Az ő példájuk is rávilágít ugyanakkor arra az elnökválasztási kampányzajban gyakran elfeledett tényre, hogy a november 6-i szavazáson nemcsak a Fehér Ház lakójáról döntenek majd az amerikaiak, hanem törvényhozási választások (meg mindenféle népszavazások) is lesznek. Ezek között van néhány nagyon érdekes meccs: Missouriról nemrég már volt szó, de érdemes lesz figyelni a virginiai és a massachusetts-i szenátorválasztásokat is. Sok múlhat ezeken, a végrehajtó hatalom élén álló elnöktől független törvényhozás ugyanis megkerülhetetlen szereplő a kormányzásban, úgyhogy majd visszatérünk még ezekre a csatákra a következő hetekben.

9/11 annyira összeforrott a New York-i ikertornyok összeomlásával, hogy szinte hajlamosak is vagyunk elfelejteni, a támadók csapást mértek az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmi szimbólumára, a Pentagonra is. Ezt közvetlen közelről élte át Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter is, aki idén megjelent emlékirataiban részletesen le is írta a nap történéseit. Mivel úgyis épp ezt a könyvét forgatom már egy ideje, így most az alábbiakban összefoglalom, hogyan látta szeptember 11-e történetét Rumsfeld, aki ugyan az Egyesült Államok történetének egyik legtöbbet bírált védelmi minisztere volt, de az elmúlt negyven év republikánus adminisztrációiban viselt különböző tisztségei révén kevesen mondhatják el magukról, hogy annyi időt töltöttek a hatalom középpontjában, mint ő.

Forrás: Facebook.com/pages/Donald-Rumsfeld

Rumsfeld soha nem a szerénységéről volt híres, és a könyvét sem hatja át az önkritika vagy önirónia. A szeptember 11-i események elmesélését is saját maga vállonveregetésével vezeti fel. Leírja ugyanis, hogy előző nap adott egy beszédet, amelyben figyelmeztetett, hogy a védelmi minisztérium nem áll készen az ország előtt álló kihívásokra, amelyek szerinte biztosan váratlan forrásokból fognak jönni. ““A legvilágosabb és legfontosabb átalakulás ami zajlik, az az, hogy a bipoláris hidegháborús világból, ahol a veszélyek láthatóak és kiszámíthatóak voltak, eljutunk egy olyan világba, ahol a veszélyek sok különböző forrásból érkeznek, és ezeket nehéz előrejelezni, és sokat közülük ma még lehetetlen is ismerni” - figyelmeztettem. A dátum 2001. szeptember 10-e volt.” - írja Rumsfeld a könyvben, egyben kissé tudálékosan jelezve, hogy ő pont valami olyasmire figyelmeztetett, ami másnap bekövetkezett

A következő reggelen kongresszusi tagokat fogadott a Pentagonban, és a reggeli közepén kapott egy üzenetet a katonai tanácsadójától arról, hogy egy repülő a World Trade Center egyik tornyának ütközött New Yorkban. Rumsfeld azt írja, azt hitte, hogy egy tragikus baleset volt, és nem is tett semmilyen különösebb intézkedést. Elbúcsúzott a kongresszusi küldöttségtől, és a tévét is lenémítva hagyta, és csak néha pillantott a WTC-ről közölt képekre. Épp a szokásos napi hírszerzési tájékoztatót hallgatta, amikor a tévék mutatták a második repülő becsapódását. A kettőt között eltelt tizenhét perc alatt Rumsfeld szerint “a világ egyik korszakból a másikba váltott át”.

Irodájában tartózkodott Rumsfeld akkor is, amikor a Pentagonba is becsapódott egy repülő. Azt írja, hogy egy hatalmas rázkódást érzett, és ugyan a támadás az épületnek egy távoli szárnyát érte, hamarosan az ő irodája is megtelt füsttel. Rumsfeld megjegyzi, hogy a karasztrófa lehetett volna sokkal rosszabb is, a repülő ugyanis egy olyan épületrésznek ütközött, ahol az irodák nagy részét lezárták egy felújítás miatt. A munkálatok során a falakat acéllal erősítették meg, és olyan ablakokat szereltek be, amelyek védelmet nyújtottak a repeszek ellen egy esetleges robbanásnál.

Rumsfeld azt írja, hogy rengeteg téves információ keringett a támadás utáni órákban esetleges újabb eltérített gépekről, és a könyvből kiderül az is, közel álltak ahhoz, hogy a légierő polgári gépeket lőjön le. Az egykori védelmi miniszter idéz egy beszélgetést, amelyet Dick Cheney alelnökkel folytatott, aki azt mondta, az elnök utasításának megfelelően parancsot adott a légierőnek a veszélyesnek tartott gépek lelövésére. A helyzet kaotikusságára jellemző, hogy Cheney azt mondta, ő úgy tudja, hogy több gépet már le is szedtek a vadászpilóták, miközben ilyen nem történt (bár persze összeesküvés-elméletek vannak az ellenkezőjéről). Rumsfeld azt írja, hogy aggódott a pilóták miatt, mert nem volt semmilyen bevett gyakorlat a fegyverként használt polgári gépek katonai kezeléséről. “Utálnék most pilóta lenni odafenn, és nem tudni, pontosan mit is kell csinálnom” - mondta Rumsfeld egyik munkatársának.

Bush elnök eközben egy távoli légibázison tartózkodott, de telefonon többször beszélt védelmi miniszterével. Rumsfeld szerint az egyik beszélgetésben az elnök kijelentette, hogy “az Egyesült Államok le fogja vadászni, és meg fogja büntetni azokat, akik felelősek ezekért a gyáva tettekért”. Rumsfeld megjegyzi, hogy később elmondta az elnöknek, nem tartja helyesnek a gyáva szó használatát, mert szerinte a támadók sok mindennek nevezhetők - például gonosznak, kegyetlennek -, de az ellenség alábecsülése lenne gyávának tartani őket.

A CIA főnöke már a délutáni nemzetbiztonsági tanácsi ülésen közölte, hogy az Oszama bin Laden által vezetett al-Kaida felelős a merényletekért, és megkezdődtek az előkészületek az ellencsapásra is. Rumsfeld ugyanakkor megjegyzi, hogy sok kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, miután nagyon kevés konkrét információ állt rendelkezésre az al-Kaidáról, és ezért ő azt tanácsolta az elnöknek, hogy várjon a támadás elrendelésével.

A 9/11-ről szóló fejezetet Rumsfeld egy személyes epizóddal zárja. Este 11 óra körül a Pentagon egyik szóvivője - akinek a könyv szerint nyers és szókimondó stílusa van - megkérdezte Rumsfeldet, hogy felhívta-e már a feleségét. “Annyira lefoglaltak az események, hogy még csak eszembe se jutott, hogy felhívjam” - vallja be a könyvben Rumsfeld, hozzátéve, hogy nyers stílusú munkatársa ezt nem hagyta szó nélkül, és szemétládának nevezte. “Volt benne valami” - jegyzi meg Rumsfeld.